Hali! Dia vagyok, 14 éves. De van pár dolog, amit a történet előtt mindenképpen tudnod kell: 1. Eltérek a többi embertől, mert én képes vagyok átmenni a saját fantáziavilágomba. 2. Láttátok az Avatar című filmet? Mármint azt az Avatart, aki képes bánni mind a négy elemmel. Bár manapság már nincs tűz népe, föld királysága, víz törzse, levegő nomádjai, én képes vagyok mind a négy elem idomítására. 3. A családom és én Idén Görögországba, Neos Marmarasba mentünk nyaralni, egy kis faluba, május 23- tól június 3-ig. Nagyvonalakban ennyi.

-Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? – kérdezte az öcsém, Zoli, mert egy turistacsoporttal mentünk a Meteorákba. Ez igen szép hegyes vidék a tengerpart mentén. A víz számos barlangot vájt a környező hegyekbe. A szállásunktól úgy 8-10 km-re.

– Nem, kicsim, de mindjárt ott vagyunk. – sóhajtotta anya, egy, kettő, három… szóval sokadszorra.

– Aszta. – ámultam, mert tudni illik, hogy először jártam tengerparton. Fél óra múlva megérkeztünk. A táskát a buszban hagytuk, csak vizet és szendvicset vittünk magunkkal. Meg persze a fényképezőt.

– De jóóóó! – kiáltotta Zoli. – Anyaa, menjünk fürödniii! – hisztizett.

– Jajj, kicsim… – kezdte anya, de én közbevágtam.

– Hé, Zoli! – szóltam, mire két gesztenyebarna szemmel találkoztam össze. – Képzeld! Látod ott azokat a hegyeket? – kérdeztem.

– Persze hogy látom, nem vagyok hülye! – szólt az én édes kedves, hisztis 8 éves öcsém, én pedig elszámoltam magamban 10-ig, és kiengedtem a kitörni készülő dührohamot.

– Azok hegyek nagyon magasan vannak, és sok titkot rejtenek.

– Milyen titkot?

– Csak úgy tudjuk meg, ha felmegyünk oda, és magunk nézzük meg. Lefelé menet meg mit szólnál, ha pancsolnánk egyet, hm? – kacsintottam rá.

– Okké-zsokké! –ölelte át a lábam.

– Na. – néztem anyára. – Így kell ezt csinálni.

– Aha, és máskor is ilyen kedvesen fogsz viselkedni az öcséddel? – kérdezte arra utalva, hogy azt a kitörni készülő dührohamot nem mindig sikerül elfojtani. Huppsz.

– Indulunk! – kiáltotta az idegenvezető. – maradjunk egymás mögött, a szirt nagyon meredek. És tényleg az volt. A víz, és a szendvics anyánál volt, apánál a fényképezőgép. Zolit meg még a parton leráztam a lábamról. Mi mentünk leghátul már csak azért is, mert állandóan megálltunk fotózkodni. A csúcsokról tényleg fantasztikus kilátás nyílt a tengerre.

– Dia, hol az a sok titok, amiről meséltél?! –rángatott az öcsém.

– Mama Mia! – néztem az égre. Nos, ez hiba volt, mert Zoli kirántotta alólam a lábat, és elkezdtem gurulni lefelé. – Ááááááá! –kiáltottam. Mivel volt annyi lélekjelenlétem, hogy felmérjem a helyzetet, még felkiáltottam:

– A hotelban találkozunk! – persze fogalmam sem volt, hogyan fogok odajutni, de nem is volt időm túl sokat filózni, mert egy kőcsúszdában (?!) kötöttem ki. Csúsztam lefelé, (persze nem volt egy kellemes érzés, hiszen a száraz, kemény sziklán…) Becsuktam a szemem, és a következő pillanatban földet értem. Egy barlangban! Nem volt túl nagy, a nyílásán át ki lehetett látni a tengerre. Bizonyára ez a barlang is a víz műve.

– Hahó! – mondtam félénken, félig remélve, félig rettegve, hogy összetalálkozok valamilyen élőlénnyel. Semmi. Mivel a nap már-már lement, nem mertem nekivágni a hazaútnak. – Na, jó. Itt vagyok egy barlangban, egyedül egy tök idegen országban, ahol még azt sem tudom merre kéne indulni, hogy Marmarasba érjek. Ma van május 24-e, vagyis van 9 napom, hogy hazataláljak. – foglaltam össze a helyzetem. – Oké, ez így kimondva elég rosszul hangzik, egy kis segítség kéne. – közben addig dumáltam, hogy a nap már rég lement, és a Hold világított be gyéren a barlangba. Ekkor a barlang falához tettem a kezem, és nyitottam egy átjárót. A saját kis világomba.

– Ááá!  – rohantam be a palotába, és a könyvtárba siettem. Útközben összetalálkoztam Hamada Hiroval ( Hős 6-os), Robinnal (Tini titánok), a könyvtárban pedig Ravennel futottam össze (szintén Tini titánok).

– Ajj, nem igaz! – kutattam a birodalmi térképek között. Mivel ez az én világom, így igen kevés térkép van a Földről.

– Keresel valamit? – kérdezte Raven nyugodtan.

– Igen! Szükségem van egy görögországi térképre! Most! – kiáltottam Raven képébe kicsit sem nyugodtan.

–  Az nem ebben a könyvtárban van. – válaszolt továbbra is teljes higgadtsággal.

– Akkor melyikben?!

– A nyugatiban. – Ja, igen. Az én kis birodalmam: északon a jeges vidékek, keleten a tengerpartok és szigetek, délen a sivatag, nyugaton pedig az erdőségek húzódnak. Nagyvonalakban ennyi.

– Kösz! – vakkantottam, és már kint is voltam az ajtón. – Niké! – kiáltottam a sárkányom nevét. Pillanatokon belül a nyugati határhoz értünk, de ő csak addig jöhetett velem, mert nem tudott volna leszállni a sok fától. Onnan úgyis közel van a palota (mellesleg nem mindennapi, mert egy fába van vésve). Úgyhogy rohantam az erdőben, majd valaki megragadta a karom.

– Hé, hova rohansz? – kérdezte Robin, de ő egy másik, ő Robin, de Noir [dö noár]. A Holdhercegnő című filmből.

– Rohanok a palotába, mert szükségem van egy görögországi térképre!

– Minek? – nézett rám értetlenül.

– Huh. Elmentem a családommal Görögországba nyaralni, konkrétan Neos Marmarasra, ahonnan a Meteorákba mentünk kirándulni, ahol a szirt tetejétől legurultam egy tök ismeretlen barlangba, ahova a víz csak úgy ki-be járkál, egyedül, és 9 napon belül a szálláson kéne lennem. – hadartam egy szuszra.

– Aha. Akkor gyere. Tudok egy rövidebb utat. – mondta, én pedig szó nélkül követtem. Ezek után percek alatt odaértem a könyvtárba, ahol a szó szoros értelmében átfutottam a könyveket. De NEM IGAZ, HOGY NEM TARTUNK GÖRÖGÖORSZÁG TÉRKÉPET!!!

– Na, jó.  – bólintottam. – Akkor majd kitotózom, merre kell menni.

– Téged ismerve ez nem túl jó ötlet. – jegyezte meg Robin.

– Ne becsüld a tájékozódási képességeimet! –ordítottam.

– Oké, rád hagyom. – hajtott fejet, látván, hogy most nem éri meg velem kekeckedni.

– Helyes. – enyhültem meg, de már rohantam is vissza, hogy minél hamarabb haza tudjak érni. – Kösz a segítséget Robin! – kiáltottam kifelé menet. A határon Niké várt rám, és ő is érezte, hogy most nem sétarepülés van.

– Majd jövök! – ugrottam át az átjárón. Viszont amint bezártam, és megfordultam, egy maszkos emberrel találtam szembe magam, és bár nem szoktam túl könnyen megijedni, ez

esetben akkorát kiáltottam (lány létemre nem tudom, miért nem vagyok képes sikítani ilyen helyzetekben), hogy az illető hátralépett egy nagyot.

– Megőrültél?! – rántotta le a maszkot, és amin a legjobban meglepődtem, hagy az álarc mögül egy olyan idős fiú bújt elő, mint én. – Kifelé a barlangomból!

– A barlangodból? – rökönyödtem meg. – Ááá. És pontosan mit is keresel itt? –játszottam a szőke kislányt.

– Szerinted? Ez az otthonom!  – dobott le a válláról egy hátizsákot.

– Az otthonod? Nem túl korai? Mióta laksz itt? – bombáztam a kérdéseimmel.

– Tűnés – Hörögte összeszorított foggal.

– Oké, oké, oké. Egy utolsó kérdés: El tudsz vezetni Neos Marmarasra?

– Igen. – közölte ridegen.

– És el is vezetsz?

– Mi abból az én hasznom?

– Hogy itt hagyom a barlangodat. Te elvezetsz Marmarasra, én találkozok a családommal, és te pedig nyugodtan élhetsz tovább a magad csendességében. Megfelel? – nyújtottam felé a kezem, bízva abban, hogy belemegy az üzletbe.

– Tényleg azt hiszed, kísérgetni fogok bárkit is? – nézett rám, olyan lenézően, hogy már el akartam süllyedni.

– Márpedig innen én el nem mozdulok. – makacsoltam meg magam.

– Értem. És ha elkísérlek Marmarasba, leakadsz rólam? – kérdezte, unottan.

– Persze! – mentem bele. – Remek! 9 napon belül otthon vagyok! – örültem.

– Azt hiszem elfelejtettél egy apró részletet.

– Hm? Ja, igen! A családommal jöttünk nyaralni, és az egyik hegycsúcsról legurultam, és itt kötöttem ki. És…

– Te is? – kerekedett el a fiú szeme, aminek megvallom, örültem, mert egyrészt így a szemébe tudtam nézni, másrészt tetszett, hogy most már nem olyan elzárkózott. – Én is pont így jártam! Ó, bocsánat. Folytasd csak.

– Ahhoz képest, hogy az előbb hogy ki akartál zavarni, most igen udvarias vagy. – mosolyodtam el.

– A lényeget! – morogta.

– És még kilenc napig van itt a családom, úgyhogy oda kéne érnem lehetőleg 9 napon belül. – fejeztem be.

– Értem. Holnap reggel indulunk. A barlang hátsó fele a tiéd, a bejárati része az enyém. – közölte. – semmi cuccod nincs?

– Nincs.

– Akkor jó éjt. – zárta le a beszélgetést.

– Am, viszont – mondtam, és eltettem magam holnapra. Mikor felébredtem, a fiú már ült, és hallhatóan evett.

– Jó reggelt.

– Jó delet! – mondta, hátra sem fordulva. Na, ha végig ilyen pofátlan lesz velem, esküszöm, faképnél hagyom! Én meg leültem mellé. Két méterrel arrébb.

– Csak nem félsz? – kérdezte pimasz mosollyal. Úgy éreztem, hogy ezt mégsem hagyhatom szó nélkül.

– Nem, csak nem szeretek tuskó mellé ülni. – húztam ki magam.

– Na de!? – állt fel a helyéről feldúltan, de vissza is ült, és mosolyogva mondta:

– Okos. Téged sem kell félteni. – ez azért jól esett. Ettől függetlenül hidegen válaszoltam.

– Köszönöm.

– Alig várod, hogy elváljanak útjaink, igaz? – kereste a tekintetem.

– Majd meglátjuk. – néztem a szemébe. – Egyébként, érdekes, hogy hagyom, hogy te vezess, és még a nevedet sem tudom.

– Robin. És egyelőre én teszek szívességet neked.  Kagylót?– kérdezte, én meg elvettem egyet, de vissza is tettem. Pluszba éreztette velem, hogy ő vállalta, hogy elkísér, nem én engedtem meg neki. Van benne igazság.

– Robin? Hű – túrtam a hajamba.

– Tudom, ritka név. Talán baj van vele?

– Nem, nem, csak nem te vagy az első ilyen ismerősöm.

– Magyarországon én vagyok az egyetlen. Akkor honnan ismersz mást?

– Ööö, külföldi rokonok… – vágtam rá gyorsan. Na, a két Robin most biztos csuklik. – Apropó. Ezek szerint te is magyar vagy?

– Szerinted a turistáktól tanultam meg magyarul beszélni? – nézett rám, olyan „hülyének nézel?” pillantással.

– Oké, értem. És mióta laksz itt? – kérdeztem félénken.

– Esetleg az életem ne tárjam fel neked? – ment oda a táskájához. – úgy jártam, mint te, és már két hónapja itt vagyok. Volt időm kiismerni magamat a környéken. Elég, ha ennyit tudsz. – zárta le a témát. Én meg úgy gondoltam, most bölcsebb hallgatni. – Indulhatunk? – ábrándított ki egy pillanat alatt.

– Ja, persze. – tértem vissza a valóságba, és Robin után futottam. Robin. Még meg kell szokni.

– Na és, mellesleg én sem tudom a te neved. – mondta, miután beértem.

– Csak nem érdekel? – néztem a szemébe, de el is vette a tekintetét.

– Egy szimpla kijelentés volt.

– Dia.

– Klaudia?

– Nem, Diána.

– Értem.

– Merre a legrövidebb az út?

– Azt elég, ha én tudom. – Na, kösz. Ebben a pillanatban Robin valami csapdába léphetett, mert egy fa tetején kötött ki, és egy csomó ember kezdett felénk futni. Én gyorsan felkaptam egy kis vizet, és a jégszilánkokkal elvágtam a kötelet. Robinnak arra sem volt ideje, hogy megköszönje, mert felrántottam, és rohantam vele a legközelebbi barlangba, a bejáratot pedig jéggel zártam el.

– Jól vagy? – kérdeztem, de azt hittem, Robin akkor sokkot kapott.

– Te kis boszorkány! Azért van rám szükséged, hogy nehogy elkapjanak! Te, te…! – ordította az arcomba.

– Egy pillanat! Azokat, embereket én nem ismerem, de a te nevedet kiabálták! – vágtam vissza.

– Nem akartam éhen halni. Elég, ha ennyit tudsz. És Te? Te is magyarázd meg az előbb történteket!

– Ez az Avatar! Engedj be, te kis boszorkány! – kiáltoztak kintről az emberek.

– Tessék. Itt a válasz. – mutattam a jégtömböt ütögető emberre.

– Az Avatar? – hűlt meg Robin ereiben a vér. – Így már érthető. – mért végig szigorúan.

– Még mindig megmentettem az életed. – tettem keresztbe a karom.

– Hát nagy életmentés volt… – morogta, mire úgy arcon csaptam, hogy ott maradt a kezem nyoma.

– Igenis egy köszönömöt igazán elvárhatok, nem? – mondtam, nagy felháborodással.

– Ki tudtam volna szabadulni, a segítséged nélkül is! – hányta a szemem közé.

– Azt azért megnéztem volna! Ha én nem rántalak fel, már régen elkaptak volna!

– Minden Avatar ilyen számító? Mert akkor a többit nem kísérgetem sehova.

– Teeee! – indultam felé összeszorított ököllel, de nem tudtam semmit tenni, mert Robinnal voltam elfoglalva, így nem figyeltem a bejáratra, jégfalat pedig betörték.

– A fiút hagyjátok, az Avatar többet ér! – kiáltotta az egyik.

– Vissza! – mondtam, egy kis tűzzel megfűszerezve azt. – El innen! – mire Robin is észbe kapott, és megragadta a kezem.

– Gyere! – és meg kell vallanom, még a lángok és emberek közepette is jól navigált. Persze a tűz a homokon nem terjedt tovább, de figyelemelterelésre éppen alkalmas volt. Egyszer csak Robin lerántott a vízbe, és (már megint!) egy barlangba vitt. Úgy tűnik, ez itt a legfőbb búvóhely.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva. (Fordul még a kocka! Most ő kérdezi)

– Azt hittem, nem szokásod boszorkányokat megmenteni. – vacogtam, elvégre a forró tűz után nem esett jól a hideg vízbe ugrani. – Köszönöm. – néztem a szemébe hálásan.

– Szívesen. Szóval miért is üldöznek, Avatar?

– Nem az Avatarral beszélsz. Neked csak Dia. És mivel az Avatarból csak egy van, így igen jó pénzért el tudnának adni.

– Emberkereskedelem?

– Modern időket élünk. Minden a pénz körül forog.

– Az már az ókorra is jellemző volt. És eddig hogyhogy nem akartak elkapni? – guggolt le mellém, mert azért nem mondhatnám, hogy abban a víz alatti barlangban olyan meleg volt.

– Mert eddig nem derült ki, hogy mi vagyok. – vacogtam. – Most már felmegyünk? – kérdeztem, tekintetemet a földre szegezve.

– Mióta tudod, hogy te vagy az Avatar? – nyújtott felém egy plédet. Ha pofátlan akarnék lenni, azt mondom, hogy „az egész életemet ne tárjam fel neked?” de nem akartam az lenni. Nem ott volt a helye.

– Mikor láttam a filmet, elkezdtem próbálkozni a vízidomításával. Aztán rájöttem, hogy a többi is megy. A suliban sosem használtam, eltitkoltam mindenki elől. Most már felmegyünk? – tettem fel az előbb süket fülekre találó kérdést.

– Nem. Még egy kicsit itt kell maradnunk, hogy azt higgyék, hogy megfulladtunk, és elmenjenek.

– Na, jó. Ugye ők nem ismerik úgy a környéket, mint te?

– Ezt nem garantálom.

– Megnyugtató. – burkolóztam (még jobban) a plédbe.

– Ahogy elnézem, jobb lesz, ha a part mellett haladunk. – mondta Robin.

– Ez azt jelenti, hogy mégiscsak elkísérsz Marmarasba? – csillant fel a szemem.

– Persze. – mondta, mintha ez tök természetes lenne.

– De az előbb…

– Csak meglepődtem, megijedtem, és ez nálam semmi jót nem eredményez.

– Észrevettem.

– Ha ezek tényleg vadásznak rád, nem hagyhatlak egyedül.

– Igenis meg tudom magamat védeni. – dideregtem.

– Tudom. De nem kellene feltűnést kelteni. – nyúlt az arcához, ami… még mindig piros volt az ütésemtől…

– Ú, jó csúnya. Várj. – ragadtam meg egy kis vizet.

– Mit akarsz azzal??! – mondta rémülten, mikor a víz világítani kezdett.

– Nyugi már, gyógyító vagyok. – csitítottam.

– És azok után, hogy az arcom bal oldalát nem érzem az ütésedtől, higgyem is el? – szólt cérnavékony hangon.

– Mindig ilyen nyápic vagy? – néztem rá szúrós szemmel, csak mert kezdett az öcsémre emlékeztetni.

– Na, na, azért ne használjunk ilyen nagy szavakat. Végül is, egy próbát megér. – biccentett végül. Utána már csak azt vette észre, hogy szóltam neki.

– Föld hívja Robint. – húztam mosolyra a számat.

– Hm? – nem is éreztem semmit, csak egy picit csípett az elején.

– Szívesen. – Hajtottam össze a plédet, de a szemem sarkából láttam, most sikerült meglepnem Robint.

– Jé, már nem fáj! – nézett rám mosolyogva.

– Örülök, hogy jól vagy, de térj észhez, mert megfagyok, úgyhogy föl kéne menni. – nyújtottam felé a plédet. Robin vette a lapot, és belegyömöszölte a táskájába a takarót.

– Mehetünk. – vette fel a hátizsákot. Mire felértünk, már majdnem sötét volt.

– Oké. Száradjunk meg, mert ilyen vizesen elég feltűnőek vagyunk – nézett szét Robin.

– Csak szenvedélyes turisták – vontam meg a vállam.

– Nagyon humoros. – jegyezte meg, miközben a nadrágjából csavarta ki a vizet.

– Víííí! – jött felénk egy alak indiánszökdelésben (?). – Gyertek, buli vaaan! Tengerparti buliii! Oda, oda gyertek! – ugrált előttem egy igen csinos kis házra mutogatva. – Várunk téged is, szépfiú! – hajolt oda Robinhoz. Én csak karba tettem a kezem, és gúnyos mosolyra húztam a számat, és megvártam, amíg az ugráló reklám távozik.

– Látom, már társaságod is akadt. – néztem a szemébe pimaszul.

– Te is épp elég vagy nekem. – sóhajtotta, mire már lendült a kezem, hogy képen csapom, mire Robin becsukta a szemét, mikor kinyitotta, örömmel nyugtázta, hogy a kezem kb. 2 centivel a képe előtt megállt.

– Na mi van? – nézett rám értetlenül.

– Nincs kedvem a vinnyogásodat hallgatni, ha esetleg nagyobbra sikerülne a pofon, mint én akarnám.

– Kösz szépen.

– Le sem tagadhatod. – húztam ki magam. – Komolyra fordítva a szót… Szerintem be kéne nézni abba a buliba.

– Megőrültél?! – hidalt le Robin. – Egyenlőre te akarsz minél hamarabb hazakerülni, nem én!

– Robin! –néztem a szemébe olyan méltósággal, hogy rögtön elhallgatott. – Hidd el, nem táncolni mennék. Gondolkozz. Ahol buli van, ott enni és innivaló is van. És sokkal jobb, mint a kagyló.

– Hé! Megszenvedtem azokért a kagylókért! – háborodott fel.

– Pardon. De… most őszintén. Már egy teljes napja nem ettünk rendes kaját.

– Van benne igazság, de az sem biztos, hogy ez egy nyílt körű rendezvény.

– Hisz hallottad a reklámot!

– Abban sem vagyok biztos, hogy az a reklám józan volt.

– Pff.

– Na, jó. – adta ide a plédet. – Mutasd meg a kreativitásodat. Nem ismerhetnek fel.  Én meg addig kiderítem, hogy nekünk szabad-e oda a bejárás.

– Oké. – mikor végeztem, a ház mögött találtam meg Robint.

– Jó leszek így? – néztem rá, elégedetten. Abból az aqua kék plédből olyan ruhát csináltam, hogy még én is meglepődtem. Úgy kötöttem össze, hogy azért egy rendes kisruhának tűnjön, a derekamnál pedig kötöttem rá egy görcsöt, és így olyan volt, mintha öv lenne. A hajcsatomra pedig egy kagylót biggyesztettem.

– Tökéletes! – nyújtotta felém a kezét lenyűgözve. Én pedig nyugtáztam, hogy jó munkát végeztem. A bulira simán beengedtek minket, és a „nem biztos, hogy józan reklám” azonnal el kezdett táncolni Robinnal. Én csak kiálltam a forgatagból, de ott sem időztem sokat, mert vagy hárman kértek fel táncolni egyszerre (!). Túl jól sikerült az a ruha. Tánc közben csak azt vettem észre, hogy váltakoznak a partnerek, de én Robin tekintetét kerestem, mert mégsem akartam pofátlanul elküldeni őket, szolidan meg nem mertem. Reméltem, ő lekoptatja őket, de mikor találkoztam vele, egy gúnyosan vigyorgó szempárral álltam (forogtam) szembe, én meg olyan „leütlek” pillantással néztem rá, mire elkapta a tekintetét. Miért van az, hogy A FIÚKNAK néha OLYAN NEHEZEN ESNEK LE DOLGOK???!! Mikor már mind a ketten jól kimerültünk, az ételes pultnál találkoztunk.

– Látom, akadt társaságod. – vigyorgott Robin a képembe. Juj, a fagyi visszanyal. Yay!

– Igen, három is. Ez is azt bizonyítja, hogy népszerűbb vagyok, mint te. – húztam ki magam.

– Juj, le lettem oltva. Na, jó. Lassan menni kéne, mert eltáncoltuk az időt.

– Robiiiin! Táncolj még velem! – visított a reklám.

– Ó, hát ezért akarsz ennyire menni! – mosolyogtam Robinra.

– Öööö, részben. Alig tudtam lerázni. Dia! Segíts! – nézett rám könyörgő tekintettel.

– Hm. Megfontolandó – vigyorogtam, kihasználva, hogy most én vagyok az irányadó. Kirúgtam Robin alól a lábat, aki így becsúszott az asztal alá.

– Mit csinálsz? – kérdezte a szőke kislány. – Miért van Robin az asztal alatt? – nézett rám ártatlan szemmel.

– Figyelj csak. – hajoltam le hozzá. – Mi lányok tartsunk össze. Robin a nagy táncikálásban elvesztette a fél cipőjét. És így nem lehet táncolni. Tudod te, milyen ciki ez egy fiúnak? – kacsintottam rá.

– Ahha! – kuncogott.

– Hopp! Azt nézd! Próbál megszökni! Gyorsan, kapd el! – mutattam egy srácra, aki kiköpött mása volt Robinnak.

– Most megvagy! – szaladt utána a kislány.

– Gyere. – súgtam az asztal alatt kuporgó emberkének – most el van foglalva.

– Jobb sztorit ki se találhattál volna. – jegyezte meg, miután kiértünk. Ma is gyönyörű volt a hold. Egy kicsit lemaradtam, mert Robin úgy rohant, én meg nem siettem. Nos, ez hiba volt. A következő pillanatban egy vadidegen befogta a számat, és a legközelebbi fához ráncigált, a nyakam elé pedig kést helyezett.

– Boldog vagy, hogy jól beégettél, mi? – kérdezte Robin, de ugyebár nem tudtam válaszolni. – Dia? – ekkor jól megharaptam az ember kezét, az elengedett, én meg torkom szakadtából üvöltöttem:

– Rooobiiiin! – persze azonnal megtalálta, hol vagyunk, a legközelebbi fa mögött voltunk, a szám megint be volt fogva, a kés pedig még szorosabban díszelgett a nyakamnál.

– Mennyit ajánlasz az Avatarért cserébe? – kérdezte a mélyen dörmögő hang. Persze tudtam, hogy Robinnak semmi pénze, és nem tudtam, hogy mit fog mondani.

– Mennyit akarsz? – nézett komolyan a rabló szeme közé. Egy pillanat! Robin most meg akar venni engem attól az embertől? Háh, emberkereskedelem…

– Tízezer euró az alsó határ. – mondta nyugodtam a fickó, nekem (meg Robinnak is) elkerekedett a szemem.

– Értem. Holnapra meglesz. Most engedd el.

– Majd, ha a markomban lesz a pénz. – szorította oda (még) jobban a kést a nyakamhoz. (csoda, hogy még nem vágta le.)

– Úgy ismersz te engem, mint aki nem tartja meg a szavát? – kérdezte Robin hidegen. Micsoda? Ezek ismerik egymást? Azt hiszem, valaki tartozik nekem egy kis magyarázattal!

– Hm – méregette a fickó Robint, majd odalökött (kis híján dobott!!!) Robinhoz, aki, azonnal megragadta a csuklómat, és maga mögé húzott, én pedig egyik kezemmel (mivel a másikat szorította) megfogtam Robin vállát.

– Holnap reggelre itt legyen, pontosan itt! – hörögte.

– Itt lesz. – Mondta Robin mereven. Az alak megfordult, és elment. Én meg nagyot sóhajtottam.

– Te jó ég, nem esett semmi bajod?  – kérdezte olyan aggodalommal a szemében, amilyennel még nem láttam. Megnézte a nyakam, majd a következő pillanatban szorosan megölelt, az arcát pedig szorosan a hajamba fúrta. Én mindezt csendben tűrtem, majd megszólaltam:

– Robin. Jól vagyok. Semmi baj.

– Semmi baj? Ha nem ismerném azt az embert régebbről, már ki tudja hol lennél – állított szembe magával.

– Apropó. Honnan is ismered ezt a fickót?

– Amikor ide kerültem, egy kis időre hozzá szegődtem, megtanított mindenre, ami a túléléshez kell. Ott akartam maradni, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy tolvaj. De a szíve mélyén jó ember.

– Sajnálom. – mondtam, mikor láttam a csalódást a szemében. – Szóval tőle tanultad azt a nem túl kedves stílust is, amivel fogadtál? – mosolyodtam el.

– Háh. Igen. – mosolyodott el ő is. Ekkor csendben maradtam, mert láttam, hogy nagyon máshol jár az esze. – Na, mindegy is – rázta meg a fejét. – Menjünk, keressünk magunknak valami fedelet éjszakára. – mondta, majd elindult a part felé. – Az a víz alatti barlang jó lesz?

– Nem jó, de jó. – biccentettem.

– Hoztam ennivalót a buliból. Majd öltözz át. Hideg az este. – nyerte vissza a méltóságát. Úgy voltam vele, majd megbeszéli magával.

– Robin! – értem mellé – Először is köszönöm. De honnan akarod beszerezni azt a sok pénzt?

– Az rám tartozik. Elintézem.

– Ugye nem akarsz lopni? – kerekedett el a szemem.

– Mondom, elintézem! – rivallt rám, mire úgy meglepődtem, hogy majdnem hátraestem. Valószínűleg igen riadt arcot vághattam, mert Robin arckifejezése egy-kettőre megváltozott.

– Ó, ne haragudj. Jobb, ha ma nem szólsz hozzám. – hajtotta le a fejét, mire a vállára tettem a kezem.

– Ha baj van, szólj, és megpróbálok segíteni. – mondtam, mert ennyivel azért tartozom neki, máskülönben alapból megtettem volna.

– Kösz. Megyek, megnézem, hogy nem- e találta meg valaki a barlangot. Addig öltözz át. – szedte ki a táskájából a nadrágomat, és hosszúnyakú felsőmet.

– Am, oké. – mondtam, azt is csak ilyen „értettem” közleményként. Mire visszaért, a plédet is visszaállítottam „alap üzemmódba”.

– Mehetünk. Fura. Már megszoktalak a másik ruhádban. – nyújtotta felém a kezét. Lent a világítás sem okozott problémát (egy Avatarnak? Ugyan már), ettünk, majd a barlang egy-egy sarkában húztuk meg magunktat.

– … ne már! Robin? – kérdeztem félálomban, mert arra ébredtem, hogy valaki folyamatosan rázza a vállam.

– Jó reggelt. Gyere, indulnunk kell.

– Ajj, hány óra van?

– Tényleg azt hiszed, hogy a föld alatt meg tudom mondani az időt?

– Egy próbát megért.

– Jó tudni, hogy ébredés után sem veszíted el a humorod. Na, jó. Igyekezz.

– Hova sietünk ennyire?

– Tisztázzuk. Haza akarsz érni, vagy sem?

– Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem?

– Nem azt mondtam, csak… – és itt abbamaradt.

– Oké. Kész vagyok. – nyújtottam felé az összehajtott plédet (ami valahogy ,nem is tudom, hogy, de már megint rajtam kötött ki). Miután felértünk, Robin azonnal rohanni kezdett. Én meg, mivel a tegnap este óta nem igen szeretnék lemaradni, a nyomába eredtem.

– Most miért is rohanunk? – kérdeztem értetlenül.

– Kapjátok  el! – kiáltotta egy… rendőr?

– Robin! Te… loptál? – akadtam ki teljesen.

– Emlékszel a filmre? Az Avatar dolga, hogy békét teremtsen a világban. – Hogy MI??

– Állj, állj, állj. Te mindezt csak azért tetted, mert én vagyok az Avatar? – ragadtam meg a karját.

– Gyere már! – húzott magával.

– Nem! – álltam elé – Tessék, így mondd, a szemembe, hogy mindezt csak azét tetted, mert én vagyok az Avatar! – természetesen nem válaszolt csak beráncigált egy nagy szikla mögé. – Hozzád beszélek! – háborodtam fel teljesen.

– Mondd csak, miért is tulajdonítasz ennek olyan nagy kerítést? – nézett rám.

– Hát mert… – és itt megakadtam.

– Mert? – kérdezte, úgy, hogy még mindig a szemembe nézett. Így még nehezebb volt válaszolni.

– Mert… – erőlködtem. Kifogytam, nem tudtam semmit kitalálni!

– Ide figyelj – ragadta meg a csuklómat. – Előbb éljük túl, és megbeszéljük. Nos, akkor nem tudtam, hogy lesz-e alkalmunk megbeszélni bármit is, mert kétfelé rángattak minket: Robint a rendőrök, engem a rablók ragadtak el. És bumm! A következő emlékem egy börtönben volt. Szuper.

– Örvendek Avatar! – szólt hozzám egy nagy melák fickó, amint belépett az ajtón.

– Erre most válaszolnom kéne? – kérdeztem. És igen. Eldöntöttem, hogy pofátlan leszek.

– Élvezd a vendégszeretetet, mert 3 nap múlva úton leszel az Egyesült Államok felé.

– Hogy mi?? – döbbentem le teljesen.

– Mindenki tudja, hogy a New York-i piacokon lehet a legnagyobbat kaszálni. – röhögött össze az őrökkel. Fú, mind egyenruhában volt. Ó, hogy nem sült meg az összes abban a vascuccban!

– Te már az emberségről is megfeledkeztél? Meg vagy őrülve? – ordítottam.

– Meg, már régen, mikor voltam én normális? – vigyorgott a képembe. Nos, ez biztató. Ez után az Őrökhöz fordult:- Föld, szikla nem kerülhet a cellája közelébe sem. Inni csak úgy ihat, hogy a keze hátra van kötve. – majd felém fordult. – Jó éjszakát.

– Te….! – álltam fel, és ekkor olyan történt, amire én sem számítottam: előhívtam az Avatar állapotot. Vagyis a szemem fehéren világított, és hát, azt tettem, amit egy jó idomár szokott: előnyére formálja a környezetét. Tudtátok, hogy a levegőből is lehet vizet kinyerni? Na, én pont ezt tettem.

– Fogjátok le! – kiáltotta a parancsnok. Csak mire kettőt pislogott már jégszobrok voltak. De hogy a meglepetések továbbra se csituljanak el, kiderült, hogy a parancsnok tűzidomár. Így könnyen kiszabadult. Én meg egy jól kiszámított széllökéssel a falhoz csaptam. Viszont azt tudni kell, hogy fémet én sem tudok hajlítani. Vagyis abban a fémkockában a föld nem jöhetett szóba. Így a tűz sem, mert nem volt kedvem megégetni magam. Maradt a víz és a levegő. Nem a legjobb kombináció, de megfelel a célnak. Legalábbis azt hittem. Mert mire elértem volna a kijáratot, két őr lefogott, és a falhoz szorított. A poén csak volt, hogy azután sem tudtam elszakadni a faltól, miután már elengedtek. Fémidomárok! Ó, hogy az a…!!!

– Nos, Avatar. – állt elém a parancsnok, kicsit (na, jó, eléggé) megtépázva. Úgy kell neki. – Már holnap délután megszabadulok tőled. – mosolyodott el. – Vigyétek egy duplaajtós cellába! – utasította az őröket. A kezemet hátul összebilincselték, és úgy kísértek át az „új otthonomba”. Persze ezek után senki nem mondott nekem semmit, csak rám csapták az ajtót, és leszedték a bilincset. Mindezek után voltam képes újra normális állapotba kerülni. Szó szerint egy fémdoboz volt, egyetlen fémlap volt lánccal a falhoz rögzítve, rajta egy kispárna, meg egy takarónak látszó valami. Gondolom, az akart lenni az ágy.

– Szuper. Na, Dia, így juss haza. Maradt 7 napod. – sóhajtottam. Már-már elaludtam, amikor nyílt az ajtó, és egy őr lépett be.

– Na, mi van? Csak nem bocsánatot kérni jöttél? – hánytam a szeme közé.

– Hogy te milyen pofátlan tudsz lenni, ha akarsz. – jegyezte meg gúnyosan.

– A lényeget!

– Tényleg ennyire vak vagy? – indult felém az alak, mire olyat rúgtam a mellkasába, hogy az ajtóig repült. Csakhogy leesett a sisakja.

– Robin! – ugrottam fel egy pillanat alatt. – De örülök, hogy látlak! – öleltem meg.

– Én is. – mosolyodott el. – Jól vagy?

– Ezt az őröktől és a parancsnoktól is megkérdezted? – néztem a szemébe.

– Jól gondolom, hogy hasonlóan jártak, mint én?

– Igen, de őket nem öleltem meg. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit Avatarkodtam.

– Akkor ezért van bekötve a parancsnok keze.

– Be van, köt… hm. Jó munkát végeztem. – húztam ki magam.

– Mikor akarnak elvinni, és hova? – kérdezte, miközben felállítottam. Csak mert az ütéstől a földön kötött ki.

– Azt se tudom hány óra van, de holnap délután az USA-ba. És… egy pillanat. Te hogy szöktél meg? – néztem rá kíváncsi szemekkel.

– Elengedtek, mert az Avatar kiszabadítása igen nemes cél. – kacsintott rám. Aha. Szóval megszökött.

– Van terved?

– Elintéztem, hogy ma én legyek az éjszakai ajtóőröd.

– Ez túl egyszerű. – néztem rá elégedetten.

– Így van. És csak az a bökkenő, hogy nem leszek egyedül.

– Az sem baj. – legyintettem

– Hogyhogy?

– Senkinek sem árt egy kis kikapcsolódás. – vontam meg a vállam. – bebizonyíthatja, hogy tűzbe tenné-e értem a kezét, vagy kikapcsolhatja az agyát 0°C alá…

– Értem, elintézed.

– De meg kell mutatnod, hogy milyen jó színész vagy. Nem jöhetnek rá, hogy nem közéjük tartozol.– ábrándítottam ki. Vagyis azt hittem.

– Hallgatom, Madame. – hajolt közelebb hozzám, de annyira, hogy hátra kellett lépnem egyet.

– Azt hiszem, ezzel nem lesz baj. – töröltem meg a homlokom. Ebben a pillanatban kopogtak. Az itteni őrök szerencsére olyan bambák, hogy akár az orruk előtt is kisétálhatnék. Na, jó, azért annyira nem… A szökés simán ment, végül is a mélyhűtős verzió vált be, én pedig akkor tudtam meg, hogy ez az egész hóbelevanc a föld alatt van.

– Nagyon jól navigálsz. – súgtam oda Robinnak, aki úgy járkált a folyosókon, mint aki már legalább két éve koptatja ezt a fémdobozt.

– Ó, csak a „haverjaim” megmutatták az utat. – mondta, tök nyugodtan.

– A haverjaid? Azok az egyhangú bádogemberek? – akadtam ki.

– Nem gondoltad volna, hogy másfél óra alatt így beilleszkedek, mi? Azt mondtad, legyek jó színész. Meg vagy elégedve?

– Le vagyok nyűgözve. – biccentettem.

– Ez volt a cél. – mosolygott hátra. – Hm? Micsoda? – Fel a létrán, és ott vagyunk. – mondta. Mikor kiértünk, sötét volt.

– Micsoda, Este van?! – döbbentem le.

– Csitt, csendesebben. – ért fel Robin.

– Ó, pardon. – nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem.

– Na, szóval. Amennyiben nem akarjuk viszont látni a „haverjaimat” ma éjszaka is haladnunk kell.

– Oké.

– Csak teszünk egy kis kitérőt. – jegyezte meg.

– Mi? Hova?

– A Rendőr Főkapitányságra.

– És mit is keresünk mi ott?

– Van egy kis elszámolnivalóm. – mosolygott.

– Minek mégy vissza abba a fémketrecbe?

– Bízd rám.

– Robin!

– Mondom, bízd rám. Baj nem lesz, ebben biztos vagyok. – nézett mélyen a szemembe. Am, nos, rendben. Mikor a kapitányságra értünk, az egyik rendőr mosolyogva fogadott bennünket, bár az nem igazán tetszett, hogy Robin és a zsaru tök jól elbeszélgetnek görögül, én meg pislogok, mint vak a moziban.

– Na, mit szólsz? – fordult felém Robin mosolyogva.

– Tudod mi a poén?

– Persze. A csattanó a vicc végén. – vigyorgott.

– De vicces kedvedben vagy.

– Hát igen, azelőtt voltam utoljára ilyen jókedvű, hogy megjöttél – mondta, én meg elképzeltem, amikor kis híján megsüketítettem az első találkozásunkkor, majd kitört belőlem a röhögés.

– És te mondod nekem, hogy vicces kedvemben vagyok? – húzta fel a szemöldökét.

– Csak a szemem előtt lebeg az első találkozásunk. – nevettem. Robin is várt vagy 3 másodpercet, majd belőle is kitört a nevetés. – Na, jó. De mit is beszéltetek azzal az emberkével?

– Úgy volt, hogy csak akkor helyeznek szabadlábra, ha megtalállak. – mondta, mosolyogva.

– Jé, mire nem vagyok jó? – húztam el a számat – És hogy találtál meg? – kérdeztem.

– Emlékszel, mikor a cellában elindultam feléd?

– Persze.

– Akkor oda akartam adni ezt. – nyújtotta felém a csatomat, amin még mindig ott díszelgett a kagyló.

– Ó, én meg jól beléd rúgtam. – szégyelltem el magam.

– Na, igen… – nézett rám szúrós szemmel, mire én elővettem az ártatlan mosolyt.

– De… ugye nincs komolyabb bajod? – kérdeztem félénken.

– Csak nem aggódsz értem? – húzta mosolyra a száját.

– Csak egy kérdés volt. – tettem keresztbe a karom. Egyszer csak fények bukkantak fel előttünk.

– Az ott… – hunyorogtam. nem akartam elhinni.

– Nem. Marmaras innen még egy fél nap. – ábrándított ki. – Ma itt éjszakázunk. – mutatott egy sötét kis helyre, ahova nem sütött be a telihold. Én meg nem ellenkeztem. Akkor én aludtam a bejáratnál, és a part felé fordultam. Robin ott volt mögöttem, amint beértünk, húzta a lóbőrt, én viszont nem tudtam aludni. Úgyhogy azzal fárasztottam a szemem, hogy néztem ahogyan tenger mossa a partot. Gyönyörű volt. Főleg, amikor a vízen megcsillant a holdfény. Egyszer csak Robin keze lendült, és az orrom előtt kötött ki. „Még álmában sem hagy békén.” – gondoltam. De, meg kell hagyni, hogy utána már könnyebben elaludtam. Reggelre még furcsábbak lettek a dolgok. Szemben voltam Robinnal, aki teljesen átölelt. Jó is volt, meg nem is. Jó volt, mert nem fáztam, ugyanakkor nem volt egy túl kényelmes póz. Szerencsére ő is akkor kelt fel, amikor én, és gyanítom, hogy annyira meglepődött, mint én, mert egy-kettőre elengedett.

– Szépet álmodtál? – kérdeztem, és igyekeztem olyan hangsúllyal mondani, hogy ne bántsam meg.

– Aha – biccentett zavartan. Megértem.

– Mehetünk? – kérdeztem, hátha visszatér a régi kerékvágásba.

– Ja, ja, persze. – motyogta. Az a fél napos gyaloglás lassan, eseménytelenül, és legfőképp csendesen telt. Egyszer csak egy hotelhoz értünk.

– Ez az. – keredett el a szemem.

– Igen- sóhajtotta Robin, majd el is indult visszafelé.

– Robin, várj! – ragadtam meg a kezét.

– Igen? – fordult vissza mosolyogva, mintha reménykedett volna valamiben.

– Ne menj el! Be akarlak mutatni a szüleimnek! – mondtam, mire az a mosoly eltűnt az arcáról.

– Minek? – kérdezte ridegen.

– Sokat tettél értem az előző 3 napban. És szeretném…

– Igen? – tért vissza belé az élet.

– … megköszönni,…  azt hiszem. Igen, köszönök mindent, amit értem tettél. – nyögtem ki végül.

– Ó. Nem tesz semmit. – mondta, majd kiszabadította a kezét, és ment tovább. És hát… nem tehettem mást, én is elindultam, és tettem két lépést…

– Dia!

– Tessék! – fordultam Robin felé, aki már a hátam mögött volt.

– Én szeretnék…

– Igen? – csillant fel a szemem.

– … nos… további szép nyarat kívánni. – hajtott fejet, és a kezét nyújtotta. – Viszlát, Diána.

– Viszlát… – fogtam vele kezet, miközben mélyen egymás szemébe néztünk.

– Diaa! – hallottam az öcsém hangját. Megfordultam, és az ölembe kaptam. Megölelgettük egymást, de feltűnt, hogy Zoli nem kérdezi, ki van mögöttem. letettem az ölemből és megfordultam. Robin már nem volt sehol. Ez azért elszomorított. Persze, miután felfogtam, hogy mi történt, azonnal felmentem anyáékhoz, akik szinte megfojtottak, úgy örültek nekem. Az érzés pedig kölcsönös volt. És, mint ahogy az várható volt, egy teljes napig nem mehettem sehova. Mert meséltem. A következő 5 nap viszonylag élmény dúsan telt, voltunk a tengerben fürödni, gyűjtöttünk kagylót, de azt, ami a hajcsatomon díszelgett, azt nem vettem le. Az ott volt velem mindenhol. Persze megerősítettem a ragasztást. Viszont az üldöző emberkéket nem is láttam. Sem Robint. Indulás előtt egy nappal anyával elmentünk a reptérre, hogy megvegyük e jegyeket visszafelé.

– Nahát, sziasztok! – köszönt anya két bánki ismerősünknek. (ha valaki nem tudná, Bánk Debrecen egyik „kertje”) Akik, feltűnően siettek valahová.

– Jaj, helló!

– Hova rohantok? Nem két hónappal ezelőtt voltatok itt? – húzta fel anya a szemöldökét.

– De igen. Nem láttatok véletlenül egy szürkeszemű, sötétbarna hajú, Diácskánál kb. 10 cm- el magasabb fiút a környéken?

– Nem, sajn… – rázta a fejét anyu.

– De igen! Én láttam! – vágtam közbe.

– Igen? Hol? – csillant fel a két szülő szeme.

– A Meteorák aljánál a tengerpart mentén van egy barlang. Ott lesz. – mosolyogtam.

– De honnan tudod? – ámultak.

– Az nem lényeges. Menjenek! – mondtam, de akkor már máshol voltak. Én pedig boldog voltam, hogy megtaláltam Robin családját. Fel sem fogtam, milyen következményekkel jár ez a felfedezés.

– Indulhatunk, gyerekek? – kérdezte anya, mikor már összepakoltunk.

– Persze! – vágtuk rá Zolival tökéletesen egyszerre, és mindketten mosolyra húztuk a szánkat. A taxi sec-perc alatt kivitt minket a reptérre, én pedig búcsúztam úgy… mindentől. A csomagokat feltettük a gépre, már sorba álltunk, hogy mi is felkerüljünk a gépre. Csak hát… elég hosszú volt.

– Elnézést, Madame. – fogta meg egy kéz a vállam, mire automatikusan a mögöttem álló nyakába ugrottam.

– Robin! – örültem, majd egy pillanatra elengedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. Akkor láttam, hogy Tünde néniék is ott vannak mögöttünk.

– Hát, te? – kérdeztem pimasz mosollyal.

– Á – legyintett. – Csak egy nap két felnőtt beállított a barlangomba, hogy odanavigálta őket egy gyönyörű, kék szemű, göndör hajú lány. Nem tudod ki volt az? – mosolygott rám, de mielőtt válaszolhattam volna, odahúzott magához, és megcsókolt. Nem, nem érdekelt, hogy épp egy reptér közepén vagyunk, hogy egy felszállás előtt állunk. És azt hiszem, a szülők sem zavartatták magukat.

– Nos, Madame? – nézett a szemembe.

– Várj.  – akadtam meg. – Ha ti most erre a gépre vártok, akkor most… ti…

– Igen, veletek megyünk Debrecenbe. Sőt. Bánkon lakom. – súgta a fülembe.

– Úristen, tényleg? Ó, imádlak, ugye tudod? – ugrottam (ismét) a nyakába, bár kellet pár másodperc, míg felfogtam, hogy mit is mondtam. Valószínűleg Robin is meglepődött, mert neki is kellett egy kis idő, miután átölelte a derekam. Ezek után felszálltunk a gépre, és bár jegy szerint apa ült volna mellettem, helyet cserélt Robinnal, aki mellettem foglalt helyet. Apa pedig átköltözött anya mellé. Így mind a ketten jól jártunk. Mivel az út hosszú, és mindannyian elfáradtunk, nem csoda, hogy leszálláskor Robin vállán ébredtem. Éés, innen képzelhetitek, mi történt. Szép az élet, ha van kivel megosztani. Bár nem egy suliba járok Robinnal, rengeteg időt töltünk együtt. És, nem szándékozunk visszamenni Görögországba. Legalábbis Neos Marmarasba nem.

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…