Mint az eszeveszett vágtatok le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Van ebben a vágtában menekülés, becsapottság, felháborodás érzése, az egész idegőrlő éjszaka emléke, düh, amit némileg tompít az elégtétel érzése. Merthogy elégtételt vettem az egész megaláztatásomért. A lépcsőház üvegfalán már átsejlik némi fény. Még az sem jut eszembe, hogy lifttel jöjjek le a hatodikról. A nagy táska súlyát sem érzem. Egyre hidegebb levegő csap arcomba, ahogy a kijárat felé közeledek.

Két hete voltam itt először, tegnap este másodszor, szinte biztos, hogy utoljára.

Ahogy az iskolámat befejeztem, sokáig nem találtam magamnak munkahelyet. Múltak a hónapok, amikor Tatabányán ráakadtam egyre. Nem volt rossz, csak nagyon messze volt a családtól. Napi kétszer százhúsz kilométer. Kezdetben nagy kaland volt az autózás, de ahogy hidegre fordult az idő, a reggeli, esti ködök, ónos esők, fagy elbizonytalanítottak. Az újságokat kezdtem el böngészni, hogy legalább a tél idejére helyben valamilyen szállást találjak magamnak. Pont ezt kellett kiszúrnom a sok, változatos hirdetés közül. Nekem megfelelt, mert egyedülálló, fiatal férfi számára ajánlottak kiadó szobát.

Munkaidő után felmentem az egyik lakótelep tízemeletes épületében található másfél szobás lakásba a hatodik emeleten. Egy fiatal házaspár fogadott. A férfi alacsony, zömök, de keménykötésű, sűrű, barna haja rövidre vágva. Arca kicsit kunos vágású, szeme alatt az arccsontja erősen kiállt. Sötét, vékony bajusza a szája mellett szomorkásan lógott. Sietősen mutatta meg a lakást, a nagyszobába éppen hogy beléptünk. Faltól falig szekrénysor, egyik szélén ruhásszekrény, másikon vitrin porcelánokkal, középen nagyképernyős tévé, emellett franciaágy, dohányzó asztal két fotellal. A kisszobába –ami kiadó –, már be sem léptünk. Csak az ajtóból láttam, hogy itt egy kanapét helyeztek el a fal mellett, középen egy asztal állt két székkel, ezek viszonylag új állapotúak voltak, míg a szoba másik oldalán egy rozzant, vén barna szekrény bújt meg. A feleség szintén alacsony, barna, pattogós, kicsi asszony, egész idő alatt futkározott. Hol virágokat öntözött, hol a konyhában kavargatott valamit, de közben ruhákat is teregetett. Pár perc alatt lezajlott az egész. Megállapodtunk, két hét múlva beköltözök a kisszobába, kértek húszezer forint előleget és eljöttem.

December elsején a költözés napján egész nap ónos eső esett. Munkaidő után kicsit ráérősebben járkáltam a városban, vásároltam néhány dolgot, majd este felmentem a lakásba. A feleség nyitott ajtót. Szeme körül elkenődött fekete szemfesték, szájából cigaretta lógott, csíkos pólóján számtalan gyanús folt éktelenkedett.

Ja, te vagy az – tegezett le egyből szájában a cigivel és szabad utat engedett a szobám felé – tudod a járást!

Átlépek a csöppnyi előszoba linóleumán össze-vissza heverő cipőkön, ruhákon és közben benézek a nyitott konyha ajtón. Az asztalnál a lakás ura mocskos atléta trikóban – szájában szintén cigarettával – valamilyen zöld növényt szeletelt egy vágódeszkán. Előtte az asztalon vékony gumi csövek, egy kistányéron gyertya ég, mellette üres sörös üvegek, száraz kenyérhéjak. A gáztűzhely oldalán kifutott étekmaradékok csíkjai száradtak, a konyha pulton kávé zacc kupac. A szobába érve az első, ami fogadott, a hideg, meg a függöny hiánya. A nagy ablak vakon ásítozott, az ónos eső kitartóan verte az üvegét. Azt is mindjárt észrevettem, hogy az új kanapé is eltűnt, helyette egy csupasz matrac fekszik a fal mellett.

– Mi folyik itt? – dobtam le a táskámat a kopár matracra. – Most azonnal el kell mennem a rendőrségre, mert mi van, ha ők már figyelik a házat. Ezek nyilván kábítószereznek. Ha itt találnak a rendőrök, nem tudom kimagyarázni magamat, de ha én jelenteném fel őket, megúszhatom. De mi van akkor, ha azok csak ártatlan zöld növények. Akkor is az őrszobán tölthetem az egész éjszakát. De miért van itt ekkora kosz, két hét alatt nem lehet ennyire elkoszolni egy lakást, akkor sem, ha egyáltalán nem takarítanak. Ha most kimegyek és kérem vissza a pénzt, letagadhatják, papírt nem csináltunk róla. Ők meg elzavarnak. Nagy távolságra, ónos esőben, éjszaka öngyilkosság az autózás. Hosszasan tépelődtem, mit csináljak. Kintről lábdobogást hallottam, súlyos léptek jönnek-mennek, ajtókat csukogatnak. Jól nézek ki, ha többen vannak, esetleg együtt drogoznak. Azt vártam, mikor nyitják rám az ajtót. Több óra telt el így, azt vettem észre, még mindig kabátban vagyok, fűtetlen szobában egy matracon. Nem ebben állapodtunk meg, de nem merek kimenni. Meg kell várnom a reggelt mindenképpen. Ekkor a csupasz villanykörte, ami az asztal fölött lógott pukkant egyet és végképp kialudt, sötétség borult a szobára. Ezt nem tudom, hogyan csinálták, a véletlen most nekik dolgozott. Csendben ültem, míg kint végleg megszűntek a zajok. Magamra vettem az összes ruhámat, amit magammal hoztam és megpróbáltam az asztalra borulva aludni. Többször felriadtam éjszaka, de csak a távoli utcai fények világítását láttam. Három óra, majd öt óra, láttam a telefonomon. Mikor lesz már világosság? Úgy éreztem sohasem.

Félhét fele kezdett lassan szürkülni az ég. Ekkor már nagyon összegyűlt bennem a feszültség. Hirtelen felálltam, az ajtóhoz mentem és szélesre tártam. A kis előszobában sötétség, a konyha, nagyszoba ajtaja nyitva. Sehol senki. Az állítólagos kábítószerezés nyomait, a növényt, gumicsöveket, gyertyát eltüntették, csak a koszt hagyták itt. Ezek még hajnalban elpucoltak, nehogy számot kelljen adni arról, amit csináltak. Még sem olyan nagy legények, mint azt mutatták. Benéztem a nagyszobába. Ott is épp olyan piszok, rendetlenség volt, mint máshol. Ekkor a kelő nap fényében megcsillant a vitrin üvege, tisztán és gondozottan. Úgy tűnt, ez az egyetlen hely, amit megkíméltek az összekoszolástól. Ez nekik is fontos volt, ezt megóvták. Most már végleg világossá vált, hogy kamu volt az egész, csak megrendezték a koszt, a drogozást, hogy elmeneküljek innen és megtarthassák a húszezer forintomat. Az egész csak színjáték volt. Vajon hány emberrel játszották már el ezt, húszezer forintért árulva a becsületüket. Most valahol a közelben azt lesik, hogy mikor megyek végre el, ezért hagyták nyitva a bejárati ajtót is, s akkor viháncolva visszatérnek a lakásukba takarítani. Magam sem tudom, hogyan kerültem a vitrines szekrény elé. Csak arra emlékszem és látom magamat, mint egy lassított felvételen, hogy bal lábamat felemelem, térdben behajlítom és egy nagyot rúgok az üveg ajtó felé. Az üveg szilánkosan hasad, majd darabokban lehullik. Szélesre tárom az ajtókat és megismétlem ugyanezt a mozdulatot, de ezúttal a középső polc hátsó felét célzom meg, ami a rúgástól felemelkedik. A lefele lejtő lapjáról a középen pöffeszkedő hasa, Viktória mintás leveses tál előbb lassan, komótosan csúszni kezd, majd felgyorsul és egy határozott mozdulattal fejest ugrik a padlóra s a lábam előtt ketté válik. A mellette elhelyezett porcelán lapos és mély tányérok sebes csúszással követik és hangos csörömpöléssel érnek földet. Ugyanezt a halálugrást végzi a szószos kancsó és a cizellált sótartó is. Az erek a halántékomon pattanásig feszülnek, bár megkönnyebbülést érzek. Beteszem magam mögött a bejárati ajtót, egy ugrással a lépcsőnél termek, és rohanok veszettül lefelé.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…