A  Szent Erzsébet Idősek Otthona emlékkönyvébe

AZ ELSŐKRE EMLÉKEZEM

Az első lakókra, az első munkatársaimra, az első eseményekre. Az első küzdelmekre a működés beindításában, az első sikerekre, az első dicséretekre. Az első kudarcra, az első katartikus élményre. A működésre vonatkozó koncepció világos és félreérthetetlen volt. Az irányvonal is. A módszereket kerestük, a jól beváltak mellé, a szokatlant is, a mindennapok magasabb szintű elviselésére, mint a vegetáció.

Az élet utolsó idejére való felkészülés, az emberi méltóság megtartásával való elmenetel, a jól befejezett élet érzésének elérésére való törekvés…. Néhány legfontosabb cél a mindennapokból.

Emlékszem arra, ahogyan Mária néni fogalmazott néhány héttel méltóságos halála előtt. Társainak mondta. “ Nem kell már azzal foglalkozni, mi van a szekrényedben, van-e trikód, vagy nincs, kettő van, vagy három, ezek teljesen lényegtelen dolgok. Mit számít az már? El kell végre szakadni az anyagi dolgoktól! Lassan útra kelünk, ott, ahová tartunk, nem kell semmi, ami itt fontosnak látszik. Örülni kell annak, hogy szeretet vesz körül titeket, hogy gondoskodnak rólatok. A lelketeket készítsétek, ne a ruhákat számolgassátok!” Mélyen vallásos életet élt, halála előtt elégedett volt, lázadás nélkül tudta elengedni a világi dolgokat. Teljesen vakon érkezett hozzánk, szinte elsőként, sok-sok, csak rá jellemző szokással, amelyek mellett mindvégig kitartott. Soha nem engedett el senkit úgy az ágya mellől, hogy egy mosoly, egy jó szó, egy szívet melengető kérdés, vagy jó tanács ne hangzott volna el tőle. Mindig színesben álmodott, s ha ébredés után még megszólalni sem nagyon tudott, melegen csak megfogta a felé nyújtott kezet. Tanított. Folyton csak tanított. Engem, bennünket.

Első társaim közül ma már csak kevesen tudjuk idézni emlékét, sokan elmentek; más okokból, mint öregjeink.

Sok-sok konfliktus kiváltója volt egy másik Marika néni. Nem tudta elfogadni féloldali bénaságát. A betegségéig nagyon csinos és igényes, aktív életet élő, családot ellátó és igazgató asszonynak hirtelen, egy rosszullétet követő ájulásból ébredve kellett rádöbbennie, hogy attól a naptól kezdve kiszolgáltatott, és semmit nem tud egyedül megtenni maga körül. A fiatal életéből hozott, fel nem dolgozott családi tragédiák csak rontották a helyzetét. Személyisége torzult, keserűségét a környezetében élőkön vezette le. Gondozása aprólékos, körülményes, türelmet próbáló napokból rakódott lelkemre, nem mellőzve az értelmetlen vitákat. Beteg volt, gyászolta a veszteségeit, mégis bölcsebb volt nálam. Vele kapcsolatos az első megszégyenülésem, összeomlásom, ami új felfogást épített bennem. Egy vitánk során, egy apró szünetben, nagyon csendesen csak ennyit mondott:

-Tudom, hogy a nővérke nem szeret engem.

Soha nem szégyelltem magam ennél jobban. Akkor tanultam meg, tőle, hogy meg kell értenem őket, le kell ülnöm az ágyuk szélére, és onnan kell szemlélnem a helyzetüket, az általunk látott és megélt világot. Együtt, velük. Ott tanultam meg elengedni a haragomat, a rossz érzésemet, elsajátítani a bántódás utáni újrakezdést, maradandó sebek nélkül. Hozzá fűződik első átkínlódott éjszakám emléke is, az első kirándulás előtt. Azon gyötrődtem, hogyan fogjuk őt besegíteni a buszba, mert otthon hagyni semmiképpen nem szerettem volna. Kérésemet valahol meghallgatták — bár ebben akkor még nem nagyon hittem — mert másnap Marika néni velünk lehetett és imádkozhatott Szentkúton.

Emlékszem az első, igazi nagy sikertörténetre, ami Rozi néni története. Agyi történés után, nagyon súlyos állapotban, a kórházból került hozzánk, a család kérésére, hogy ne a kórházban kelljen meghalnia. Rozi néni nem akart meghalni, később megértettem, azért nem, mert dolga volt még. Nagyon küzdöttünk érte, ő is magáért. Aki a szobájában csak megfordult, minden lehető alkalommal kortyonként, falatonként táplálta. Nem volt kivétel a családja sem. Külön, külön. Egyszer a lánya, másszor a fia. Ők ketten nem értettek egyet bizonyos dolgokban, ez megakadályozta a családi együttműködést. Közös munkánk eredményeképpen még másfél évet élt velünk Rozi néni, lázadás nélkül, elfogadón.   Szinte végignevette a hónapokat, nevetett az ügyetlenségünkön, nevetett azon, hogyan hurcolásszuk tehetetlen testét.  Naponta előfordult, az ágyból kivételkor és vissza tételkor kértem:

-‚Rozika néni tessék segíteni, mert nem bíííííírom!

Megpróbálta, persze nem sikerült. Aztán nevetett, csak nevetett, később már én is vele. Együtt nevettünk, leginkább a nyomorúságunkon. Megtanultam és mindannyian megtanultuk tőle, hogy a humort, mint ajándékot nagyon meg kell becsülnünk, és tőlünk telhetően fejleszteni is, mert általa elviselhetőbbek lesznek a legnehezebb dolgok is. Nevetve minden sokkal könnyebb. Az első családi napunkon együtt ült a családja az asztalnál, a közös vacsoránál, lánya, veje, fia, menye. Az addig elhidegült testvéri kapcsolat ezen az eseményen melegebbé, működőképessé vált, később már együtt is látogatták anyukájukat. Sajnos nem tehették sokáig. Mi tanultunk tőle nevetni a nyomorúságon, ez volt hátralévő feladatának kisebb része. A nagyobb feladatát beteljesítve, a gyermekei megbékülését elérve, néhány hét múlva megkönnyebbülve búcsúzott.

Mindenki, aki itt lakott az intézetben, valamire, valami „elsőre” mutatott és tanított.

Az egymás iránti végtelen nagy tiszteletet tanultuk meg egy általunk nagyon becsült házaspártól. A társakkal való törődés fontosságát Anna nénitől, aki minden szobában tudott segíteni valakinek. Irigylésre méltó, mély hitet Ilonka nénitől, aki hónapokig nem tudott eljutni a templomba, s mikor nagy nehézséggel, kocsival elvittük, zokogva imádkozott. Magába forduló, áhítatos elfogadást Katika nénitől, aki oly csendesen távozott, mintha angyalok vették volna karjaikba. A katolikus ember életrendjét, és a követendő értékeket Erzsike nénitől, aki nagy türelemmel igyekezett mindenkit, a nem hívőket is Jézus közelébe, az útra segíteni.

S miközben tanultunk, mindenkit megszerettünk. Mindenkit. Kivétel nélkül.

Emlékszem még az első foglalkozásokra, az első bizonytalan, akkor még közösségformálást elősegítő világmegváltó beszélgetésekre, karácsonyokra, amikor minden dolgozó szerepet vállalt, hogy színvonalas ünnepi délutánt varázsoljanak az itt maradóknak. Az első farsangi bálunkra, amire ruhát béreltünk, és a szórakoztatás öröméért keringőt táncoltam a férjemmel. Az első családi rendezvényünkre, melyen együtt vacsorázott szülő és gyermek, ki tudja mikor tették meg azelőtt. Az első szakmai napra, amikor vendégül láttuk a környező intézmények dolgozóit. Az első udvari fagyipartira, amikor tölcséreket kértem a fagyizóból, a hitelesség, a nosztalgia kedvéért. Az első csoportokra, kicsikre és nagyokra, akik nagy szeretettel érkeztek, és szórakoztatták, vagy ünnepelték az időseket, a nagymamákat, a családokat.  Az első közös főzés, az első közös csoportfoglalkozás, az első „igazi”, jelmezes Mikulás nap. Az első komoly, kézműves munka Marika nénitől, az első írásmunka Erzsike nénitől. Felejthetetlen az első személyiségfejlesztő tréning, az első tanfolyam, az első szupervízió.

A hívő ember, imáiban hálát ad Teremtőjének, mindenért. Én is ezt teszem. Hálát adok az elsőkért.

A már felsoroltak mellett az első, nagyon meghatározó, lelkemet érintő impulzusokért, az első aprócska magokért, melyeket mélyen hívő emberek vetettek el.  A magok változtak, elhaltak, de gyökeret eresztettek a gondolataimban, gyümölcsöt termettek további életemben.

Most az elsőkre emlékezem. Az első lakókra, az első munkatársaimra, az első eseményekre, az első mély érzésekre, az első hitmorzsákra…és nem feledem az következőket, az azt követőket, tizenhárom éven át, egészen a mai napig.

 

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…