A legnagyobb számú pályamunka a legidősebb korcsoport résztvevőitől érkezett, magas színvonalú alkotásokat kaptunk, így itt is sok sikeresen szerepelt alkotóval találkozhattunk. A helyezetteken kívül személyesen megjelent rendezvényünkön a sikeresen szerepelt alkotókat képviselve: Fülöp Máté, Juhász Johanna Hedvig, Kiss Bernadett Borbála, Kiss Dominik, Munkácsy Eszter, Szabó Renáta és Szakálos Fédra.

A helyezettek pedig:

Első helyezett – Miskolczy Eszter: Játékbaba
Első helyezett – Miskolczy Eszter: A kisfiú
Második helyezett – Olasz-Katalin Anna: Ízlésficam
Második helyezett – Keszy-Harmath Luca: Villanások egy fiatal koponyában
Harmadik helyezett – Török Sára: A pohár – letölthető pdf
Harmadik helyezett – Trizner Laura: A boldogság madarai – letölthető pdf

A helyezettek közül a rendezvényen megjelent alkotók: Miskolczy Eszter, Török Sára, Trizner Laura és Olasz Katalin Anna

Válogatás a helyezettek alkotásaiból:

Miskolczy Eszter: Játékbaba

Anyu azt mondta, megint itthon kell maradnom egyedül. Azt mondta már nagylány vagyok és nem lesz semmi gond. El kell mennie ahhoz a bácsihoz. Elvileg nagyon sok pénze van a bácsinak, akár egy játékbabát is megtudna nekem venni. De nem olyat, mint amilyet Anya készített kukoricacsőből, hanem olyat amilyet a nénik árulnak a sarki boltban. Anya mindig hozzá megy. Egyszer mikor elment, turbános emberek bekukucskáltak az ablakon. Akkor nagyon megijedtem és azóta mindig lekuporodok a fotel mögé, hogy ne vegyenek észre. Anya janicsároknak hívja őket. De most nem is ez a lényeges, csak az, hogy Anya érjen már haza. Nem értem miért kell mindig elmennie a bácsihoz. Előtte mindig megmosakszik, pedig csak hetente egyszer tudunk fürdeni. Nagyon kevés pénzünk van. De amióta a bácsihoz jár, legalább vesz nekem cukorkát. Úgy tűnik mégiscsak jó ember ez a bácsi. Egyszer láttam, éppen valamilyen felvonulás volt és nagy dörgések közepette végigvonult a hintójával. Anya akkor a fülembe súgta, hogy ő az. Nagyon szeretik őt az emberek, sokan kiabáltak és tapsoltak. Anya egy pár órával később hazaért. Nekem úgy tűnt, hogy sírt és lila folt volt a szeme alatt. De mikor megkérdeztem mi történt, csak annyit hajtogatott:
– Kicsikém! Bárcsak több pénzünk lenne! Akkor nem kéne alárendelődnöm mindenféle nagyúr kívánságainak!
És akkor megkérdeztem tőle, hogy mikor veszi már meg nekem az a nagyúr a játékbabát. De erre még jobban elkezdett sírni.
– Drágám, örülök neki ha holnapra tudok kenyeret venni! Nagy gondok vannak most… Beütött a gazdasági válság, a nagyúrnak sincs most annyi pénze…
Nem tudtam miről beszél, azt sem tudom mennyi 5+6. Anya szerint, majd ha gazdagok leszünk befizet olyan helyre ahol ezt megtanítják. Igazából én csak a játékbabát szeretném, meg azt, hogy Anya boldog legyen. Mindkettőt a szultán tudná megvalósítani. Lehet, hogy elmegyek hozzá egyszer és megbeszélem vele. Ezután mivel Anya szomorú volt és nem akart mesélni nekem, lefeküdtünk aludni a földön lévő szalmazsákokra. Én sokáig forgolódtam, mert kitaláltam egy tervet. Holnap követem Anyát és elmegyek a szultánhoz. Titokban beszéleni fogok vele. Reggel felkeltem és megreggeliztünk. Annyira izgatott voltam a tervem miatt, hogy alig tudtam lenyelni azt az egy kenyérhéjat. Anya elindult a bácsihoz. Becsukta az ajtót én meg gyorsan felöltöztem és kimásztam az ablakon. Követtem Anyát egészen a nagy palotáig. Ott megpróbáltam beosonni, de az őrök megállítottak. Erősen megszorították a kezem és akkor nagyon megijedtem. Elkezdtem kiabálni meg sikoltozni. Anya hátranézett és észrevett.
– Hát te mit keresel itt Csillagom? Miért jöttél utánam? Baj van?- kérdezte és szólt az őröknek, hogy engedjenek el.
– Nem Anya, csak szeretnék beszélni a nagyúrral.
– Jaj Édesem, nem jöhetsz be velem! Gyere, hazakísérlek.- mondta és a karjaiba vett.
És akkor én addig visítoztam, míg ki nem jött a nagyúr. Anya alig tudott visszafogni. A nagyúr közeledett, én meg boldog voltam, hogy végre megkapom a játékbabát és Anya is boldog lesz. De amikor közelebb jött láttam, hogy elég idős ez a bácsi és nem túl kedves.
– Minek hoztad a gyereked?! Nem megmondtam, hogy soha nem leszünk egy család?! Hát soha nem tudsz rám hallgatni?! – kiabált Anyára és megrántotta a karját.
Nagyon megijedtem. Nem tudtam, hogy miért haragszik.
– N..em… én csak… csak utánam jött… – dadogta Anya.
Soha nem láttam még ilyennek. Nagyon rémültnek tűnt és akkor már éreztem, hogy nem lesz itt játékbaba…
– Azonnal vidd haza a gyereked te nyavalyás! És soha többé ne lássalak! Nem kell neked semmilyen pénz vagy ajándék! Te hálátlan! Mindig is többet akartál! Nem leszünk egy család!- üvöltötte torkaszakadtából a szultán. Akkor az őrök megragadtak minket oldalról és kivonszoltak a palotából. Anya zokogott és sehogy sem tudtam megvigasztalni.
– Jaj Drágám, most aztán nem lesz több cukorka vagy ajándék!
És akkor rádöbbentem, hogy mekkora butaságot csináltam. A nagyúr fizetett Anyának, de amiért meglátott engem már nem fog többé fizetni. Tudtam, hogy az ünneplőmet kellett volna felvennem. Ha elegáns lettem volna, akkor talán nem haragudott volna meg annyira a szultán…

Olasz Katalin Anna: Ízlésficam

Az Ízlésficam című alkotást Kocsisné Heiler Éva tolmácsolta a rendezvényen.

Jámbor és a végletekig szerény ember vagyok. Világéletemben az voltam. És a sors rendkívül kifinomult esztétikai ízléssel áldott meg. De áldásom egyben átok is. Mert bár sosem tudnék ártani a légynek sem (az ellenkezne természetemmel), a rossz ízlést nem tűrhetem.
A minap sétáltam az utcán. Lépteim nesztelen kopogtak a hajnalfényben fürdő járdán, a forgalmas utcák kereszttüzében gondolataim cikázva rohangáltak. És hosszan vizsgáltam a szembe jövő emberek ruházatát. Megint meg kellet állapítanom, legnagyobb bánatomra, hogy egyedül Én tudok igazán bánni a divattal. Hátra dobtam, hosszú mokka színű sálam a ciánkék ingemre, és figyeltem tovább.
Szembejött egy fiatal fiú. Átlőtt fül, hosszú, lógó felső, koptatott nadrág, ciklámen csíkok a hajában, és egy csálé sapka a fején.
Én minden türelmemmel a hangomban, meg kellett, hogy állítsam a szegény megesett lelket, akivel az ízlés terén így elbánt a természet:
– Ne haragudjon fiatalúr, de tudomására kell, hogy adjam, KÖTELESSÉGEMnek érzem, hogy kifejtsem, egy szerény, szépérzékkel jócskán megáldott ember véleményét önnek. Először is, a fülbevaló. Bántja a szemem, ami e hibák meglátásra szakosodott, hogy nem figyelt a színekre. Az ön gesztenye hajához igazán nem passzol ez a malachit zöld füldísz. Mellesleg a szeme sem áll jól önnek. Hordjon görög-kék kontaktlencsét, higgyen nekem! És az a ciklámen csík, felejtse el barátom. De a legmegbotránkoztatóbb akkor is az a csálé sapka. Mit ártott az magának! Ha a ferde divatot akarja követni, bár nem látom miért, már rég elavult, akkor már kövesse rendesen! Nem eshet a sapka széle lejjebb, mint a felhúzott szemöldökének lentebb lévő vonala! Remélem, megfogadja a tanácsaimat, csak a legtisztább jószándék vezérelt! További szép napot!

Azzal tovább álltam. Láttam a fiú szemében a sokkot, amit szavaim igazságtartalma ébresztett benne.
Egy kirakatban megnéztem magamat. Sárga cowboy-csizmámon szikrázott a napfény, ami remekül passzolt smaragdzöld trapéznadrágomhoz. Felvidultan, a szörnyű megrázkódtatást átvészelve folytattam reggeli sétám.
Ekkor ért a következő borzalom.
A szembe jövő NŐ (nem holmi fiatal bakfis, aki legfeljebb 3 hónappal, és 2 héttel múlhatott harminc éves), egy márkás sportcipőben sétált, amivel nem lett volna semmi gond, ha 3 hónappal és 3 héttel fiatalabb lett volna. Te jó ég micsoda szörnyű tévedés, ilyen élemedett korban! Tennem kellett valamit:
– Szép hölgy! Kérem, kérem önt, gondoljon társadalmi helyzetére. Ha csak nem célja a világ tudatos bántalmazása, vesse le azokat a borzalmakat csinos lábáról. Maga már nem fiatal bakfis, nem huszonéves, hogy itt sportcipőkben ficánkoljon az utcán! Hát nem néz reggel tükörbe? Egyszerűen komolytalan. Mellesleg váltsa le a fodrászát. Kétségbeejtő a haja. Isten áldja hölgyem!

(A 23 éves, fodrásznak készülő lány, felháborodottan, felhúzott orral, valósággal hápogva hagyta ott kedves gentlemanünket (úriember).)

Mélyeket szippantottam a reggeli szmog tüdőcsípő esszenciájába. Belül oly nagylángon égő haragom, mely az undor által csak egyre magasabbra hágott, abban a pillanatban megszűnt, mihelyt eszembe jutott, mily jámbornak is kell lennem. El kell fogadnom, hogy ily magashatásfokú szépérzészeti radarral, ilyen kifinomult tehetséggel nem rendelkezik más RAJTAM kívül. Nagyot sóhajtva fixíroztam tovább embertársaim oly szembetűnő hibát.
Látványról látványra nőtt borzadásom, és a legnyugodtabb hangomon kiabálva adtam tudatára alázatosan ám megkérdőjelezhetetlenül a szembejövőknek, hibáik mily megrendítőek.
Azonban még mindig nem voltam túl a nap legnagyobb megrökönyödésén.
Messze előttem, egy fiatalember sétált az utcán, velem egyidős lehetett, azaz ötvenes évei elején járhatott. Egy fekete öltöny volt rajta, és.. nem is tudom, hogy vehetem a számra, egy vörös nyakkendő.
Egyszeriben kiment minden vér az arcomból. Elsápadtam a dühtől. Hogy tehet ilyet valaki?! Pláne egy élete fénykorát élő férfiú?
Megálltam a leközelebbi kirakat előtt, amiben visszatükröződött a tükörképem. Hogy meg tudjam nyugtatni magam, elkezdtem gyönyörködni csodás tükörképemben.
Egész megjelenésem maga volt a megtestesült harmónia.
A lábamon a csodás sárga cowboy-csizma, a smaragdzöld trapéznadrág, a ciánkék ing, mokka színű sál, és a lila cilinder, ami büszkeségem éke, ugyanis nincs még egy ilyen személyre szabott fejrevaló.
Egészen lehűtött fejjel sétáltam volna tovább, de pont mellém ért a fiatalember.
Nem volt választásom.
A legnagyobb jó indulattal, és az agresszió teljes elkerülésével neki ugrottam. Le kellett szednem róla azt a nyakkendőt Téptem, szaggattam, de nem engedett a bársony.
Először nagyon meglepődött, és helyből lekevert egy pofont nekem, de természetesen meg sem éreztem, miközben élet-halál harcot vívtam a nyakkendővel.
Aztán ahogy egyre szorosabb lett a nyakkendő, ez a felfuvalkodott, magamutogató, vörösnyakkendős úr egyre jobban elkékült.
Megörültem, mert ezt annak tudtam be, hogy rájött szörnyű ruhaviseletére. Azért, hogy biztosra menjek, ékesszólással közöltem vele a problémát:
– Maga hülye! Hát mit képzelt!-közben egyre szorosabb a nyaka körül a nyakkendő.
– Valaki még a végén megöli e miatt a nyakkendő miatt, örüljön, hogy ilyen segítőkész valaki próbálja önt megmenteni, mint én! Hát nem tudja, hogy soha de soha nem veszünk fel egyszerre feketét és vöröset! Ember gondolkodjon!! A legtaszítóbb válogatás! Gyomorforgató, bántó szemnek! Pfújj

Ekkor hívták a járókelők a rendőrséget, akik rögtön ott is teremtek. Elkezdtek lerángatni a fiatalúrról, de én annál jobban nem hagytam magam, ők meg egyre csak rángattak és rángattak…

A 3. emeleten fejcsóválva figyelte az eseményeket az elmegyógyintézet igazgatónője.
Nézte, ahogy az 55 éves Kolaár úr megint a felmosóvödrökkel, és rongyokkal kiabál,
majd nekiugrik helyből a falnak, ami előtt állt, és amiben eddig „nézegette” magát.
Még innen is hallja, hogy kiabál az ápolóknak, hogy nézzék meg, hogy lehet, hogy valaki ilyen ízlésficamos, közben a fal felé hadonászik az intézet hivatalos köntösébe bujtatott kezével. Valahonnan szerzett egy rózsaszín parókát, amit most alsóneműként mutat be a szanatórium udvarának.
Amikor pedig visszavitték a szobájába, az igazgatónő bekapcsolta a hangot a videó felvételhez, és hallgatta Kolaár tirádáját az intézet szobájának ízléstelen berendezéséről.
Minden bolondsága ellenére, az igazgatónő, ezzel teljesen egyetértett Kolaárral…

Keszy-Harmath Luca: Villanások egy fiatal koponyában

Most írni fogok valamiről! Valami világot megváltóról. Valami olyat fogok írni, amit mindenki a magáénak érezhet egy kicsit. Írnom kell, hogy mást is el tudjak vinni magammal a világokba, amiket a képzeletem szült, írnom kell, hogy tudják az emberek, hogy nincsenek egyedül, és írnom kell, hogy elgondolkozzanak. Ha akár csak egy valaki el fog gondolkozni azon, amit írok, akkor megérte.
Sokat írtam, amikor még kisebb voltam. Aztán nagyobb lettem és most már tényleg lenne miről írnom – talán túl sok ilyen dolog van -, de mostanában nem tudtam papírra vetni a gondolataimat. Túl kusza a fejemben az egész, és ez visszatartott. Iskola, diákmunka, edzés, iskola, magántanárok, érettségi előkészítő, nyelvvizsga, jogosítvány, barátok, bulik, szerelmek… De miért baj, hogy kusza? Kinek nem az? A felnőtteknél nem tudom mi a helyzet, de az biztos, hogy a kortársaim érteni fogják, hogy miről írok.
Előbb viszont kiürítem a fejem, hagyom, hogy egyszer átfussanak rajtam a gondolatok és utána, hagyják nekem, hogy megváltsam a világot. Egy-két-há, mély levegő!

Amikor a kezéért nyúltam, olyan volt mintha belenyúltam volna a testébe és a szívét fogtam volna meg. Élettelenül feküdt a tenyeremben. Úgy tartottam, hogy véletlenül se sérüljön meg, pedig tudtam, hogy már rég halott. Ez azért volt ijesztő, mert a kocsiban ültünk és beszélt hozzám és megszorította a kezem, de mégsem érzett semmit. Én láttam a szívét és a kezemben tartottam, nem tudott átverni, hazudni ellenben könnyen tudott. Nem mondtam, hogy tudom, hogy Ő nem tud már érezni. Talán azért nem mondtam Neki, mert magamnak sem mondtam akkor még el. Ez illúzió volt.
Eszembe jutott, amikor Ő nyúlt a kezemért és Ő is a szívemet akarta, amire szorosan rákulcsolta az ujjait, amíg nem figyeltem, majd egy jól irányzott rántással kiszakította belőlem és porrá zúzta. Ezután a port az arcomba fújta, hogy a porszemcsék belemenjenek a szemembe és könnyezzek. Akkor tudtam, hogy ezért sírtam, amikor otthagyott, és nem azért mert fájt, vagy megbántott. Ez hazugság volt.
A barátnőm ült és nézett maga elé. Harag nem volt benne, csak mélységes fájdalom. Szenvedtem, mert szenvedett. Utáltam, hogy bántották őt. Átvenném a fájdalmát, ahogy anyáék régen az enyémet, ha fájt a hasam, vagy sírtam valamiért. Szerencsések vagyunk, hogy mi mindig itt vagyunk egymásnak a barátnőmmel. Ez már örökre szól. Nincs mit tenni. Kevés igaz dolog van az életben. De ez tudom, hogy az. Hálás vagyok.
Azt mondják, hogy a remény sose hal meg. Azt is mondják, hogy amikor meghal, az leírhatatlan. Én azt, mondom, hogy néha nem baj, ha nem él tovább. Ugyanis a remény testvére sokszor a fájdalom. Mert aki már reménykedett, és mind hiába, azt tudja, hogy kínkeserves várni és remélni. Amióta nem reménykedek, azóta nem fáj. Szerintem az „elengedés/elfogadás” szóval kellene közmondásokat és kliséket írni. Ez a pesszimista énem.
Képzeljétek: tudok egyedül is boldog lenni, erre nemrég jöttem rá. Vázolom a helyzetet: Ülök a kedvenc pulcsiban, rám szórja ezer meg ezer sugarát a nap, a levegő hűvös, talán a szél is fúj kicsit, de ez nem zavaró, sőt, ez teszi tökéletessé. A kezemben a kedvenc kávém, jól érzem magam. A napfény úgy ölel körbe, mint a magányosságom, bár ha jobban belegondolok, így már nem is vagyok egyedül. Ez a pozitív énem.
Felkelsz és kinézel az ablakon, a táj csodálatos, a levegő tiszta, az emberek kedvesek és nyugodtak, segítenek egymásnak. A madarak csicseregnek, közel vagy a természethez, átjár a létezés, az élet boldogsága. Aztán kocsival 3 óra alatt beérsz Pestre. Gyűlölöm a várost.
A minap későn este a körútról igyekeztem haza, felpattantam a kettes villamosra és idegeskedve vártam, hogy végre odaérjek a Boráros térre. De amikor a villamos a Parlamentünkhöz ért, akkor megállt az idő. Történelmi események sokasága zúdult rám. Az idővel ellentétben a villamos haladt tovább. De nem bántam, mert elém tárult szívemnek egyik legkedvesebb képe, a kivilágított csodapanoráma: a rakpart, a hidak, a Gellért-hegy, a Mátyás templom, a Budai vár. Annyira boldog voltam. Rég éreztem ilyen kivételesnek magam. Az emberek sem siettek, mindenki igyekezett a legjobb és legszebb képeket készíteni kicsiny városunk mindennél nagyobb értékeiről. Büszkeséggel telt meg a szívem és tudom, hogy mindenki ezt érezte a villamoson. Imádom a várost.
A barátaim és én sírunk. Azért sírunk, mert nem bírjuk a nyomást. Az ovis kislánynak – akit hazafele menet láttam keservesen sírni az elveszett babája miatt – nagy problémája volt. Nekünk is az volt. Minden kor problémája nagy. Csak valamiért, amikor egyre idősebbek leszünk, az éveink és ráncaink által felhatalmazva érezzük magunkat arra, hogy semmibe vegyük a kisebbek problémáit. Igazságtalan vagyok, mert néha, pont a fiatalságunkból adódóan vesszük semmibe a másikat, az idősebbet. Ezt nem értem.

Annyira szeretnék élni! De most kell megalapoznom a jövőmet. Döntenem kell fontos dolgokról, pont, amikor csak szerelmes szeretnék lenni, amikor csak válaszokat akarok kapni, amikor csak a barátaimmal akarok lenni, amikor csak anyukám ölébe akarok ülni, amikor csak meg akarom csókolni a mamám ráncos, fáradt kezét, amikor csak meg akarom találni magamat. Ez most annyira nehéz… Ez talán egy próba. Ha túléled ezt a kort, akkor átléphetsz a fiatalfelnőtt korba. Ha nem éled túl, akkor…hát na. Remélem túlélem.
Utálom a Soroksári utat. Amikor itt jövök, mindig belemennek az emlékek a szemembe és addig irritálnak, ameddig nem kezdek el könnyezni. 220-al az éjszakában azzal, aki fontos volt neked, azzal, akire azt hitted, hogy örökre az életedben marad, a helyed mellette az anyósülésen, ahogy egyszerűen csak jó ránézni és látni, ahogy létezik Az érzés amikor, boldogan meghalnál érte. Amikor nem történik semmi, de mégis tudod, hogy erre a pillanata örökre emlékezni fogsz. Ő elveszített valakit, aki tényleg szerette, Én nem veszítettem semmit, maximum egy illúziót. Már nem hiányzik, mert nem is volt soha. Talán elengedtem.
Kinevettek, hogy túl sokat sírok. Úgy hiszem, hogy a sok minden a fejemben néha könnyek formájában távozik. De aznap másképp volt. Egerben voltam, egy gyönyörű templomban. Leültem és csönd lett, kiürült a fejem. Nem gondoltam semmire. A gondolataim meghajoltak Isten mindenhatósága előtt és kirohantak a fejemből. Ordított a csend.

Egyszer rájöttem, hogy fáj apukám hiánya, bármennyire is megkapok minden szeretet anyukámtól és a nagymamámtól. Fura volt, hogy erre nemrég jöttem rá, mert eddig sosem zavart. Nem gondoltam, hogy sérült vagyok. Mellbevágott a szomorúság. Én ordítottam.
Utálom, amikor veszekedés van itthon. Utálom, hogy nem ért meg anyukám. Utálom, hogy nem tudom kifejezni magam. Gyűlölöm, amikor tehetetlen vagyok és gyűlölöm, amikor piszkálnak. Gyűlölöm, amikor nem lehetek önmagam és gyűlölöm, amikor nincs senki körülöttem. Ez elég gyerekes.
A nyaram fenomenális volt. Sokat voltam a barátaimmal. Boldoggá tett a tömeg a napsütés, a víz, a meleg és a bulik. Most a telem fenomenális. Boldoggá tesz a forró tea, a meleg ölelések, a vastag pulcsik, a hógolyózások, és az egyedüllét és az írás. Milyen csodálatos, hogy mindig van valahogy. Örök boldogság.
Minden szavam én vagyok, benne vagyok minden tettemben. Nem kell elnézést kérjek az érzéseimért, vállalnom kell a gondolataimat. Fel kell tudjak szólalni, meg kell védenem a számomra fontos dolgokat. Időt kell szakítanom arra, ami boldoggá tesz. Egy életem van. Ki kell hoznom belőle a maximumot. Élnem kell. Ez elég felnőttes.

Lassan muszáj elkezdenem írni, mert nemsokára eljön a beadási határidő. Szerencsém van ezzel a pályázattal, így olvasni fognak tőlem valamit. És talán valakinek jelenteni fog valamit ez a papír. Talán valamelyik érzésemmel azonosul majd néhány ember. Talán író leszek. Talán segíthetek másoknak a műveimmel. Talán még csodálatosabb lesz minden.
De miről írjak? Az a leghitelesebb, ha olyan dolgokról fogok írni, amit megéltem. Milyen egy tini élete?
Szomorúság és öröm fura keveréke, bizonytalanság és rendíthetetlen öntudat érdekes párosítása, szabadság és korlátozottság kínzó együtt járása. Káosz, azaz furcsa, utánozhatatlan rendszer, de azért rendszer. Lássunk neki!


A sikeresen szerepelt alkotások és alkotók teljes listája:

Barczikai Fruzsina: Kifutunk az időből
Barczikai Fruzsina: Más szemszög
Barczikai Fruzsina: Amit nem látsz, az nem is létezik
Biró Beáta: A Halálisten almája
Bódy Attila Bence: Dicsőség, vagy halál
Bódy Attila Bence: A múltat megítélni
Bogdán Eliza: Berecz tanár úr
Csík Barnabás: Beilleszt
Csík Barnabás: Vörös
Ézsi Robin: Egy élet utolsó sorai
Ézsi Robin: Életem árán
Fitos Emese: Emlékbéli szerelem
Fülöp Máté: A Földön, a jégen, a levegőben
Fülöp Máté: Minek értelme sincsen
Juhász Johanna Hedvig: Hol és miért
Kalmár Kincső: Porból és porrá
Kalmár Kincső: A mi történetünk
Károlyi Dorina: A döntésem
Kégl Virág: Krétapor
Keszy-Harmath Luca: Villanások egy fiatal koponyában
Kis Bernadett Borbála: Ők és Mi/ Mi, vagy Ők.
Kiss Dominik: Az elemek története
Kocsis Janka Ilona: Emlék?
Králik Petra: Pesti fuska
Madaras Márton: Tetteink hagyatéka
Meixner Koppány: “Én vétkem, én vétkem…”
Miskolczy Eszter: A kisfiú
Miskolczy Eszter: Egyedül
Miskolczy Eszter: Játékbaba
Mitring Marianna: Remény
Molnár Tünde Anna: Sziklaszív
Munkácsy Eszter: Egy pillanat
Olasz Katalin Anna: Takátschék mindennapjai
Olasz Katalin Anna: A gumirókák sátoroznak
Olasz Katalin Anna: Tinédzser részlet 1
Olasz Katalin Anna: Ízlésficam
Pásztor Martin: “Hazafik”
Radványi Ákos László: Talán legközelebb
Rónai Krisztián Gábor: Az ember
Szabó Barbara Noémi: A mai világ
Szabó Renáta: Nagypályások (részlet)
Szakálos Fédra: Egy apáca naplójából
Török Sára: A pohár
Trizner Laura: A boldogság madarai
Trizner Laura: A Saul fia című film elemzése diákszemmel
Trizner Laura: Szerelem a forradalom idején 1. rész
Trizner Laura: Szerelem a forrdalaom idején 2. rész
Vácz Ágoston András: Esti Kornél Tizenkilenecedik fejezet – Kosztolányi Dezső nyomán
Vámosi Dániel: Az a fekete toll
Vanderlik Csenge: Hajnal
Váraljai Virág: Egy kutya naplójából
Varga Panna: Százszorszép
Vona Barbara: Egy pitypang segítsége

A helyezett és sikeresen szerepelt alkotók meghívást kaptak állandó szerzőink és IfiRádiónk táborába, a későbbiek folyamán lehetőséget kapnak alkotásaikkal antológiáinkban, hangoskönyveinkben, rádióműsorainkban való megjelenésre.

Gratulálunk!

A cikk további részei:
6-9 éves verselők és prózaírók10-14 éves verselők10-14 éves prózaírók15-18 éves verselők

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…