Valahol az erdő mélyén,

Lombos fák takarta cserjék szélén,

Őzgida ül bánatosan,

Anyját várja magányosan.

 

Kis fejét csak forgatja,

Hátha valahol meglátja,

Nemsokára esteledik,

Kis szemébe könny szökik.

 

Félelmében csendben marad,

Mert az ordas farkas arra halad,

A sötétség nagy lepelként,

Betakarja védelmezvén.

 

Reszket, fázik kicsi teste,

Nincsen aki melegítse,

Mindenütt a csend honol,

Csak a vén bagoly kuvikol.

 

Most már sír a kicsi gida,

Egyre erősebb a hangja.

Zokogása nem csillapszik,

A nagy csendben messze hallik.

 

Reggel felé, virradatkor,

Bokor mozdul váratlanul,

Kis szíve is hevesen ver,

Ismeretlen nyögésre figyel fel.

 

Nem messze egy fa tövében,

Anyja fekszik sebesülten,

Kicsi gida boldogan, szökkenve,

Bújik hozzá örvendezve.

 

Visszajött hozzá betegen,

Vonszolta magát véresen,

De megtalálta síró gidáját,

Megnyalta annak arcocskáját.

 

Aludtak fáradtan, egymást átölelve,

Míg őket a kakukk fel nem ébresztette,

Napok múlva csendes békességben,

Már együtt sétáltak a zöldellő réten.

 

Kozma Barnáné Dandé Valéria vagyok,  három éve írok verseket, novellákat  és meséket. Az irodalom szeretete végig kísérte életemet.…