Hat évtized után együtt vagyunk megint.
A szívem feldobog, de a karom legyint:
– Ugyan ki emlékszik már azon időkre! –
Tudja-e ki vagyok? nem is kérdem tőle.
Százak jöttek-mentek – híresek is többen –.
Azért mert itt vagyok, bizony, meg nem döbben.

Régi vonásokat kutatgatok rajta,
de bezzeg az idő, azt már átvakarta.
Hol egykor kitárult, hol egykor átölelt,
hiába kutatom. Lám! az ember felejt!
Ki múltban, évekig, naponta megjelent,
már akként fogadja, mint egy új idegent.

Még azon időkben karcsú volt alakja.
Ma már terebélyes. – Nagy lehet falatja.
Szeme új tükrében a napfény kacarász’.
Lábánál lágy szellő kincs után kaparász.
Vajon bent testében, maradt e a múltból?
Marad-e kis emlék, talán elavultról?

Testét érinteni felvillan a vágyam,
s ráncait simítom kőműves kanállal.
Megvető tekintet, mogorva szó ébred.
Óh, Te fényes Szempár! Mért halványul fényed?
Nem akarok én most vetni, meg aratni,
csak picit még itt-ott meg-meg simogatni!

Szigor kicsit enyhül, engedélyt megkapom,
s iskola vén falát lágyan simogatom.
Ráncok és szemölcsök simulgatnak picit.
Idős korát – talán – feledtetik kicsit.
Félezer napon át lehetett otthonom.
Néki, ennyi évben, sorsát még jósolom.

Tuza S. Tibor az Irodalmi Rádió szerzője "Nevem: Tuza Tibor. Tudomásomra jutott, hogy ezen a néven többen publikálnak.…