Amint Mátra-hegység dombocskáit járom,
a Kéktúra jelét igen gyakran látom.
Az ösvényt hol lejjebb, hol feljebb átlépem,
s ott bandukolókat mosolyogva nézem.
Kanyarulatait én sokszor levágnám,
s egy-egy meredekét lankásabbra váltnám.

Mondom én azt büszkén, a helyet ismerve.
Ám, de az idegen ilyent, hogyan merne?
Nem tudhatja, máshol hogyan lehet járni,
s hogyan lehet ott fent, jelet megtalálni.
Hegygerinc, dózer-út nem jellel tekereg.
Összefutnak itt-ott, s mind más irányba megy.

Huszonegyes szakasz útja perdül elém,
s jel futása most, lám, vágyat pumpál belém.
Elindulok lassan, majd tempósra váltok.
Duzzadnak az erek, mélyülnek a ráncok.
Tüdőm zilálni kezd, pereg verejtékem.
Csillagokat látok, bár, Nap van az égen.

Indák tekeregnek, kúszogatnak elém,
kampós tüskéikkel kapaszkodnak belém.
Kalapom már náluk, ruhámat is tépik,
véremet csapolják, ahol csak elérik.
A fáknak ágai homlokom vakarják,
úgy tűnik, kiütni a szemem akarják.

Évek óta ledőld fatörzsben bukdosok.
– Áldozatra várva – dülöngélget még sok.
Nyárnak lassan vége, de jók még az erők:
itt-ott kemény kórók, ütnek, mint dobverők.
Som bokor vöröslik, mintha láng lobogna,
Szellőcske megrázza, de gyümölcs még fogva.

Miért nincs, ki úton néha rendet tenne?
Csupán három ember, jó volna, ha lenne!
Fűrész, olló, balta a kezekkel fogva,
ütne, vágna, nyírna sebesen forogva.
Turistát bosszantót biztosan nem hagyna.
De sajnos hiányzik, ki parancsot adna.

Gazoskő-i jelnél megállok egy percre.
Alattam oly’ a táj, mint az Éden kertje.
Egy tucat falunak életébe látok.
Köröttük foltokban megművelt határok.
Közeli dombokat zöld erdők takarják,
s a távoli hegyek kék színüket adják.

Aprócskát meglepve, reám köszön egy pár.
Mosoly, és hang  kedves. Ők is korosak már.
Írást elolvassák, jelez-e valamit.
Tova mennek. Én még gyönyörködöm kicsit.
Majd indulok. Német pár jön velem szembe.
Valamit mondanak, de tudásom gyenge.

Tuza S. Tibor az Irodalmi Rádió szerzője "Nevem: Tuza Tibor. Tudomásomra jutott, hogy ezen a néven többen publikálnak.…