Ez a nap is úgy indult István számára, mint az utóbbi időben bármelyik reggel. Már megint nem hallotta meg az óra ébresztő zenéjét. Kapkodva és rohanva mosakodott meg és öltözött fel. Útközben jutott eszébe, hogy megint elfelejtett fogat mosni. Sietősen, feszülten érkezett meg a munkahelyére, ahol hentes-eladóként dolgozott régóta. Ugyanúgy bosszantotta most is annak a fránya húsos pultnak a lemez széle, mint minden más alkalommal, amikor kicsivel több árut akart betuszkolni oda. Nem vette magára a bélelt kabátot ma sem, amikor a hűtőkamrában töltött több órát, hogy előkészítse a következő adag rántani valónak alkalmas comb és karajrészeket. Ismét a harag uralkodott el rajta, amikor a kollégája megkérte valami apró szívességre. Legszívesebben nemet mondott volna kérésének, de mivel félt attól, hogy bepanaszolja a főnökének, és esetleg elküldik a munkahelyéről, inkább nyelt egyet és unottan, a csigákat meghazudtoló lassúsággal úgy tett, mintha igazán ott lenne, érdekelné a dolog, mintha együttműködne vele. Később tüsszögni kezdett a bolt torkot szorítóan hússzagú hűvösében, amiért meg a mindig vidám pénztáros nőre vetett egy-két szemrehányó pillantást. Ráadásul fülében zakatolt a rádió idegenül csörömpölő lármája a raktárból, ami ugyancsak rendkívüli módon ingerelte és bosszantotta. Mindezek tetejébe, a vevők szokásukhoz hűen, harcos sorokban vártak a kiszolgálásra. Leginkább az üvegpult előtt álló vásárlóerő dühítette, amihez képest a Rádió 1 műsorvezetőjének idétlenül közönséges stílusa pusztán simogató nyugalmat jelentett. Úgy vélte, ma minden és mindenki ő ellene esküdött össze. Csakis azért van a kiálló fémléc a pult szélén, a kollégái, a délelőtti kívánságműsor a rádióban, és a combot szeletelve kérő nyugdíjas, hogy őt bosszantsák. Nagyon, de nagyon szeretett volna máshol lenni. Mondjuk a kedvenc kocsmájában, ahol végre nyugodtan és gátlások nélkül szidhat mindenkit. Bárkit. Igazán jó lett volna a haverjával egy belevalót káromkodni.

Egészen addig fortyogott magában, és feledkezett meg arról, hogy izzad és csöpög az orra, amíg a következő vevő arcára nem tévedt a tekintete. Két huncutul csillogó szem, belülről táplálkozó mosolygós szájív, és nyugodt, egyenes tartású kedvességével találkozott a pillantása. Az 50 év körüli asszony kedves, éneklő hangon köszönt rá:

– Szép jó napot hentes úr! Hogy érzi magát!

A bal lábbal kelt hentesben megfagyott a vér. A hátán, mintha egy gyógymasszőr sportos ujjai jártak volna föl-alá, csakúgy bizsergett a bőr. Valaki észrevett! Valaki kíváncsi rám! Van valaki, akit most és itt érdekel, hogy mi is van velem! Azt kérdezte ez az ember, hogy hogy vagyok? De komolyan. Valóban azt kérdi, azt osszam meg vele, ami bennem fortyog, fel akar törni?! Ébresztő Pista! Figyelj már oda, hogy mit csinálsz! Vedd észre már, mi történik benned! – így figyelmeztette a mély álomból ébredező hanga.

A vevő csöndes és türelmes hangon megismételte a neki nagyon is fontosnak tűnő kérdést.

– Hogy vagyunk ma?

Az eladópult túl oldalán kettőt nyelt a férfi, aztán száraz és orrváladékával telt torkából halk rekedt hangok jöttek elő.

– Voltam már jobban is.

Másik oldalon néma és érdeklődő figyelem.

– Igazából nagyon rosszul vagyok. – így a folytatás.  Majd kicsit felszabadultabban és erősebb hangon érkeztek a további panaszok, melyek most társra találtak a hölgy személyében.

– Sajnos a nyolcadikos lányom napok óta csak vitatkozik velem. Mindig mindenben ellentmond. Bezzeg a tanulása! Katasztrófa! Rossz belegondolni, hogy mi lesz belőle, ha így folytatja!

Az asszony mosolyogva hallgatta a panaszáradatot, és békésen fogadta a nem neki szánt, de rá zúduló indulatokat. Mint a kuktából felcsapó gőz, úgy füstölgött mindenfelé a sok elkeseredés és düh. Viszont a lányát szapuló eladó kicsit megnyugodva, megkönnyebbülve hálás pillantásokkal viszonozta azt, hogy végre valakinek kiönthette mindazt, ami napok óta gyülemlett, raktározódott belül. Két-három sóhaj után aztán ment minden tovább a megszokott kerékvágásban. Az eltelt percben azonban világok haltak meg és új távlatok nyíltak a mindig búskomor hentesben. Most úgy érezte, hogy legalább öt kilóval könnyebb lett. Gyomortájékon pedig szokatlan bugyborékolást tapasztalt.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy újra biztosabban uralja a helyzetet.

– Mivel szolgálhatok hölgyem! Olyan csinosnak tetszik lenni ma!

A végig együtt érző hölgy, ugyanolyan mosollyal és higgadtsággal válaszolt, mint a beszélgetésük elején:

– Két kiló combot szeretnék, de örülnék, ha fel szeletelné. Önnek olyan éles kése van ehhez.

A fürge kézmozdulatok pillanatok alatt elvégezték a rutinnak számító feladatot, ami közben tovább töltekezett a kedves vevőjéből áradó melegségből, dicséretből. Úgy érezte, kicsit újjászületett minden porcikája. Vágott, szeletelt, mért és csomagolt, és már búcsúzott is egy hálás köszönömmel, hogy a következő vevőjére tudjon figyelni. A kedves nő még visszanézett rá, aztán tovább lépett a pénztár irányába.

A következő vevőt már ebben az emelkedett, mosolygós állapotában szolgálta ki. Sőt nevetve kérdezte tőle:

– Jó napot! Hogy van ma délelőtt?

A választ hallgatva dolgozni kezdett a keze is. Legelőször az orrát fújta ki, mert már nagyon piszkálta. Majd jöhetett az izgalmas munka, amit mindig is szeretett ebben a szakmában. Késfenés, a darab hús kiválasztása, és a kérdés:

– Ugye felszeletelhetem? Örülnék, ha nem Önnek kellene odahaza bajlódni ezzel.

Az óvatos mosoly és szolid biccentés felhatalmazásától újra nekilátott a kihívást is jelentő dolognak. És érkezett a következő vevő, majd az azt követő. Észre sem vette, hogy repül az idő. Ebéd, hűtőraktár takarítás, de most már a bélelt kabátban, és indulhatott haza. Előtte azért még oda mosolygott a mindig vidám pénztárosnőnek:

– Milyen jókedvű voltál ma?

Az utcára kilépve beszippantotta a friss, délutáni madárzajtól hangos levegőt, amit mindig is annyira imádott. A természeterejétől feltöltődve indult haza, hogy végre beszélgessen a lányával, azokról a kérdésekről, melyek napok óta ott motoszkáltak benne, de valahogy csak most ért meg benne, hogy a gyenge vágyakból erős akarat legyen. Útközben volt elég idő végig gondolni, mit szeretne mondani neki. Először azok a gondolatok kúsztak a fejébe, hogy hagyja az egészet, nem hiányzik neki a vesződség. Inkább találkozik a haverjával a kocsmában. De megemberelte magát, és a feladatra koncentrált. Ideje tisztázni egy-két dolgot.

Otthon aztán a nehéz csöndek, percek és könnyekkel, orrfújással telt percek után, végre oldódott a feszültség. Ő zavarban érezte magát, de a lánya válaszai szerencsére más megvilágításba helyezték a kettőjük közötti sötétnek tűnő és halottá váló helyzetet. Szép lassan elmondta apjának, hogy miért nem szeret tanulni. Mi bántja igazából, és hogy ezeket miért nem tudta és akarta megosztani vele korábban.

– Tudod apa, nem tudtam, hogy téged ennyire zavar, ahogy tanulok. Nem hittem, hogy érdekelnek az iskolai dolgaim. Annyira elfoglalt voltál és kocsmáztál. Meg mindig csak veszekedtél velem.

Az apa könnyeivel küszködve nézett a szemébe.

– Ezentúl másként lesz. Időben hazajövök. És próbálok segíteni a tanulásban, ha kéred.

A most már felszabadultabb lánya témát váltva, kíváncsian kérdezte:

– Apa ma hallottam a suliban, hogy van egy belső erő, ami akkor is segít, amikor bajban vagyok. Igaz ez?

A váratlan kérdésre gyorsan, ma már sokadszor, orrot fújt. Hirtelen eszébe jutott egy történet, amit még iskolásként hallott az egyik kedvenc tanárától, valamelyik karácsony előtt.

A történet szerint a végtelen jóisten át akarta adni az igazi erőt az embereknek. Gondolkodott, morfondírozott, hová is tegye ezt a kincset? Olyan helyet keresett, ahol nem találják meg egy könnyen. Először a magas hegyek fagyott és borotvaéles csúcsaira akarta rejteni, ám tudta, hogy a hírnévre vágyó, önmagának és másoknak bizonyítani kívánó ember biztosan eljut oda is előbb-utóbb. Aztán arra gondolt, inkább az óceán mélyére temeti el, mert amilyen tudásra éhes és minden áron mindent érteni akaró, kutató lény az ember, úgysem bírja ki, hogy meg ne hódítsa az éppen aktuális csúcstechnikával- és technológiával gyártott járműveivel a mélységeket. Majd aludt rá egyet a mindenkit szerető, és felébredve úgy döntött, inkább az emberekbe rejti – egyenként, külön-külön mindenkibe – az igazi erőt. Úgy vélte, ott úgysem fogják keresni. Ám a teremtő bizakodó. Reméli, mindig akad olyan ember, olyan élethelyzet, amikor valaki, bárki, önmagába kezdi el keresni a kincset…

Most azonban, felnőttként, és napi gondokkal terhelten csak annyit sejtett ennek a napnak a végén, hogy valami segít bennünket, ha figyelünk magunkra is. Biztosan kapunk olyan kedves embert a mindennapokban, akit érdekel őszintén, hogy hogyan is érezzük magunkat, főként mikor dühösek, tehetetlenek és bosszúsak vagyunk. Reggel még csak azt tudta, csupa olyan emberekkel van körül véve, akik mindig összeesküsznek ellene, és bántani akarják, csalódást okoznak neki. Ám de, kezdte belátni, csak ilyen emberek élnek a Földön, de az már rajta múlik, hogy mit kezd ezzel ő, ott belül. Valójában az a lényeges, miként kezeli azt, ha úgy érzi, sértegetik és kellemetlenséget okoznak. Ezért a felismerésért a lánya csillogó szemébe nézve végtelenül hálásnak érezte magát. Köszönte ezt neki, a délelőtti hölgynek, meg egy kicsit a benne szunnyadó erőnek is, ami arra vár, hogy megszülessen ő benne, mindenkiben.

Így talán megszülethet valami új kezdete.

 

 

Zsubrits Zsolt (Henry Kamaras) az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Zsubrits Zsolt. 49 éves vagyok. Győrben élek, 3 boldog…