Február 18-i rendezvényünk következő részében a 60 év feletti alkotók kategóriája került sorra, ahol a helyezettek előtt a további sikeresen szerepelt és az összejövetelen megjelent alkotók jutalmazására került sor.


Tuza S. Tibor, Kühne Katalin, Szohner Gabriella, Szolnoki Irma és Császár József

A sikeresen szerepelt alkotóktól a következő munkákat olvastuk fel az eredményhirdetésen:

Kühne Katalin: Átölelsz

erős karjaiddal lágyan átölelsz
szerelmes szavakat fülembe suttogsz
a zene ütemére ringatózunk
egymáshoz köt a sorsunk mindörökre

hajladoznak fák susognak levelek
ragyogó napsugár fénylik szemedben
búzamezőben bólogat szarkaláb
habfelhők közül réti sas száll alá

szeretnék veled repülni magasba
elborít’na minket fenyők illata
forró testünk a patakba csobbanna
ébresztene álmunkból madár dala

hajdan ifjú koromban vágytam erre
ma már örülök ha fogod kezemet
ismert erdei ösvényeken vezetsz
majd az utolsó utamra Istenhez

Tuza S. Tibor: Évek tucatjai mögöttem

Mögöttem az évek tucatjai gyűlnek
s vágyaim tüzei lassacskán kihűlnek.
Egy-egy csillogó szem még, ha dob is szikrát,
elaggult testemen az tűz nélkül fut át.
Hamvadó parazsam hiába kap már fát
sóhajtás, fuvallat nem lobbantja lángját.

Vagy mégis? Ha jöttöd közeledni vélem,
alvó vágyam-tüzét fellobbanni érzem.
Szívem fürgén dobol, az arcom is lángol
s a drága testedet megcsókolnám bárhol.
Minden porcikádat hevesen ölelném,
s amit Te akarnál, azt adnám és venném.

Szál rózsát ha kérnél, egy bokornyit vennék,
s asztalodra mindig friss virágot tennék.
Egy kedves tekintet nekem elég lenne,
s tudnám, amire vágysz. Nyomban ott teremne.
Csillagot nem hoznék egyet sem az égről,
de amit csak tudnék, adnék az enyémből.

Siess! Jöjj már hozzám! Vagy szólj, ha én menjek!
Mindegy nekem, hogy hol, csak veled lehessek.
Olykor reám vetett mosolyod ha látom,
nincs boldogabb tőlem ezen a világon.
Lehet tél, lehet nyár, nappal, vagy éjszaka,
ígérem, boldog lesz nékünk a kis haza.

Had gyűljön az évek tucatja mögöttem,
csak Te szítsd a tüzem, tartsd a hőt köröttem!
Ígérem, kazánként melenget a vágyam.
Nem fogsz dideregni sem télben, sem nyárban.
Földi Mennyországba – hiszem – bevezetlek,
mert tiszta szívemmel igazán szeretlek.

Császár József: Vágyak

Ölelkezve lefeküdni,
ölelésben egyek lenni,
elaludni, felébredni,
a vágyam nem csupán ennyi.

Ébren lenni, nézni arcod,
őrizni az éji álmod,
megsimítani hajadat,
megcsókolni az ajkadat.

A múlton elmerengeni,
a jövőről beszélgetni,
a jelent együtt megélni,
segíteni és szeretni.

Szeretlek én szeretettel,
szerelemmel, tisztelettel.
Rád találtam, mi az oka?
Sorsunk buta, szép játéka.

Szolnoki Irma: A lányarc

Fáradtan ült az ágya szélén, kezében görcsösen szorította az injekciós tűt. A nővér tudta, hogy a fiókjában gyűjti, így az oltás után rögtön a markába nyomta. Nem lett volna szabad, de mindenki szemet hunyt felette, még az orvosok is. Itt mindenkire ráhagytak mindent. Nehéz szagú kórterem, hörgő, köhögő, betegek, sokat megélt, idős emberek. Ő az egyetlen fiatalember, nem is értette, hogyan kerülhetett ide. Sportos, eleven, mozgékony alkatát a gyengeség, a betegség, hirtelen, váratlanul verte le, rögtön a diploma megszerzése után. Ösztöndíjjal tanult, de munkába már nem állhatott, az orvosi ellenőrzés tbc-t állapított meg nála és azonnal ebbe a kórházba került.

Betette a tűt a fiókba, a gondosan, precízen, csoportosított tű halomba. Két, injekciós tű, naponta, lassan hét hónapja már. Mindet eltette, kezdettől fogva, hogy emlékeztesse őt arra, hogy ide soha többé nem szabad visszakerülnie.
Lefeküdt az ágyra, lazán, a paplan tetejére és egykedvűen bámulta a plafont, amíg a doktornő bekötötte és beállította az infúziót, mely apró cseppekben némán csordogált le ernyedt, vézna karjába. Ma nem jön hozzá látogató. Nem is jár be hozzá más, csak a legjobb barátja, aki őszintén aggódik érte. Néha az anyja is benéz, de más soha. Megszokta már, beletörődött, hogy nem
hiányzik a szeretteinek, de most kellett volna valaki, aki beszélget vele. Bármit bármiről. Éjszakánként ugyan beülhetett az ügyeletes orvos szobájába és a doktornővel hosszasan diskuráltak emberekről, szakmáról, életről, halálról, de ma nem volt hozzá ereje. Ma nem. Nem volt kedve semmihez. Fejét a párnába fúrta, talán azért, hogy ne hallja a szomszéd ágyon haldokló keserveit. Talán a könnyeit dugta el a kíváncsi szemek elől, akik tudni akarták, mit mondott neki négyszemközt a nagyvizit után a főorvos.

Ma tudta meg, hogy a kezelés eredménytelen. Öt év, legfeljebb öt év, ennyit élhet még.
– Öt év, hiszen még nem is éltem?! Iskola, egyetem, kórterem, csak ennyi volt? Hol van a feleség, a gyerekek, a munkahely, a szépen eltervezett jövő? Miért nem kaphatom meg? – sikított lelkében a sok kérdés, dobolt agyában a keserű kín. „ Öt év, öt év, ….”, pattogtak a könyörtelen határidejű szavak. A fáradtság, a fájdalom, lassan álomba ringatta. Arra ébredt, hogy a szemközti ágyon fekvő beteget elviszik. Szobatársai szerint éjjel egykor érte a halál. Eltorzult arccal bámulta, milyen rutinosan, szervezetten tűnik el minden, ami a kisöregre emlékeztetheti. Fél évig reménykedtek együtt a gyógyulásban, s mára csak az emléke maradt. Ez történik majd vele is, így lesz, volt, nincs, egy pillanat és a semmibe hull.
Elővette a mappáját, melyben a ceruzarajzait tartotta. A hosszú, üres, várakozással teli napok egyetlen vigaszát a rajzolásban lelte meg. Lerajzolt mindent, ami megtetszett neki. Tájkép, portré, mindegy, csak ne kelljen gondolkoznia! Minden rajz egy kis csata, legyőzni az üres papírt, értékes tartalommal tölteni meg a sima felületet.
Öt év… öt év, morzsolta agyát a félelem. Öt év és mindent elveszít. Nézte az üres lapot, majd a ceruza sebesen siklani kezdett a papíron. Gyors mozdulatokkal vázolta fel az ismerős lányarcot. Hónapok óta ott élt a képzeletében, az álmaiban. Gondolatban sétált a lánnyal, nevettek és csókolóztak. Igen, ő az, őt álmodta társnak, feleségnek, gyermekei anyjának. Lerajzolta a látomást, sietve formába öntötte a lány arcát, hogy el ne felejtse, mindig vele legyen, hogy nézhesse őt, amíg le nem telik az a szörnyű öt év. Még egy két satírozás a szem körül, még egy halvány mosoly a szája szegletére és máris kész a portré, a kézzel fogható valóság, a lányarc!
Észre sem vette a nagy igyekezetében, hogy a főorvos fölé hajol, nézi a portrét, és mosolyt erőltetve arcára, dicséri a képet. Nem kérdezi, kit ábrázol, sejti a fiú érzéseit.
– Holnap hazaengedem, már nincs miért maradnia. Megfelelő gyógyszerekkel, akár munkába is állhat, ha bírja a szervezete – szólt bátorítóan a főorvos, majd gyorsan elsietett.

Otthon minden idegennek tűnt. A szülei, a testvérei nem sokat törődtek vele.
– Úgyis meghal.., mindegy már…., minek az neki, erre a kis időre – mondogatták egyre nyíltabban, s éreztették is vele, hogy ő ott már felesleges. Nem szólt, halkan tűrte, hisz nem volt hová mennie.
A portrénak szép fakeretet készített és az ágya fölé akasztotta, hogy minden reggel őt látva ébredjen, s este az ő arcával szenderedjen el.
A gyárban nem sokat beszélt, tette a dolgát, de nem barátkozott. A lányokra rá sem nézett, tudta, felesleges lenne bármilyen kapcsolat. Szerették őt az emberek. Csendes, okos fiúnak ismerték meg, becsülték a tudását, de nem értették befelé forduló, már-már félszeg magányát.
– Bocsánat, köszönöm – szólt rá egy nap, egy lány, akit maga elé engedett a kijáratnál. A lány ránézett és mosolygott. Ő felkapta a fejét, zavarában motyogott valamit. A lány tovalibbent, eltűnt a hazafelé igyekvő dolgozók sűrű forgatagában.
„ Ez a mosoly, ez a mosoly! Ő az, ő!” El sem akarta hinni, félt, hogy csak a képzelete űz gonosz tréfát vele.
Másnap az ajtónál várta a lányt, talán újra jön, de ő maga sem hitte el, amikor feltűnt vékony kis alakja. Ráköszönt. A lány mosolygott, nem szaladt el, együtt mentek ki a gyárkapun. Szótlanul lépdeltek egymás mellett, sorsuk megpecsételődött, mindketten érezték az együvé tartozást.
A fiú nem udvarolt a lánynak, csak sétáltak és beszélgettek, vagy nagyokat hallgatva, némán üldögéltek egy padon. Jó együtt, ezt érezték mind a ketten. A lánynak is megvolt a maga baja, nehéz életét apja korai halála árnyékolta be. Adósság, félig felépített ház és a fájdalom, de sohasem panaszkodott. Vidáman csilingelt a hangja, sokat nevetett. Tudott a fiú betegségéről, vigasztalta, erősítette benne a hitet, hogy túlélheti, legyen bizakodóbb, higgyen az életben!

Egy nap a fiú váratlanul azt kérdezte a lánytól, miért nem hord kendőt a fején?
– Szörnyen néznék ki benne, nem áll jól semmi a fejemen. Nézd, ha nem hiszed! – kacagott és a nyakára simuló kasmír kendőt a hajára igazította. A fiú elámult, csak nézte a lányt és nem tudott megszólalni.
– Gyere – préselte ki végre magából – nézd meg hol lakom, mutatnom kell neked valamit!
Azzal kézen fogta a lányt és szinte rohant vele hazáig. A lány nem értette a sietséget, de szó nélkül követte a fiút.
– Apu, Anyu, ő az – szólt megilletődve, félszeg mosollyal a fiú. Szülei barátságtalan arccal mustrálták a lányt. Nem kérdeztek semmit, dolgukra hivatkozva mentek ki a szobából.
– Ne bánkódj – vigasztalta az elszomorodott lányt. – Azt gondolják minek, úgyis meghalok, csak felesleges bonyodalmakat okozok. Ne törődj velük! Ide nézz! – és a bekeretezett képre mutatott. – Ezt a bizakodó tekintetű lányt akkor rajzoltam, amikor megtudtam, hogy csak öt évem van hátra. Ő testesíti meg a jövőt. Ő a reményem, az életemet őrző angyalom.
A lánynak elállt a lélegzete. A kép, mint egy kis tükör, függött a falon. Zavarodottan állt a fejkendős lány portréja előtt, agyában kusza örvényként kavarogtak a gondolatok.
„ Nem, ez nem lehet! De mégis, ez én vagyok! Nem az én arcom, nem az én fejem, de ez az összeszorított száj, ez a kis felsejlő mosoly, ez a távolba meredő, reménykedő tekintet…? ”
Csöndesen hallgatta a fiút, aki lelkesen mesélte a kép történetét, az esztelenségnek tűnő sóvárgást, hogy lehet még élete. Mindent megértett. A fejkendőt, a tolakodás nélküli, visszafogott érzelmeket, a szeretetet nélkülöző, bizakodó fiú egyetlen vágyát a megértő társ után, aki, csak ő lehet.
– Igen – suttogta a kimondatlan kérdésre a választ a fiúnak.


Ezt követően került sor a 60 év feletti helyezett trubadúrok kihirdetésére.

  1. T. Dénes Tamás: Egyetlen csók marad
    T. Dénes Tamás: EGY+EGY=EGY!
  2. B. Mester Éva: Adj még!
    B. Mester Éva: Hívtalak házamba
  3. Fazekas Imre Pál: Szerelmünk
    Szűcs Ilona: Nemhiába vátalak
    Próza különdíjas: Kert F. Klára Álomhajó és A szénégető lánya c. munkájáért


A helyezettek közül B. Mester Éva, Szűcs Ilona és Fazekas Imre Pál képviseletében Tauzné Piroska (menedzsere) vett részt a rendezvényen.

Válogatás a helyezett és nyertes alkotásokból:

Kert F. Klára: A szénégető lánya

Vannak szerelmek, amelyek nem teljesednek be. Kettétörnek, de sohasem múlnak el. Csillagként ragyognak az égen, egymástól évmilliónyi távolságra és bárhogy akarják, nem érik el egymást, mint a végtelenbe futó párhuzamos egyenesek.
– Istenem, csak nyitná ki végre a szemét! – suttogta Rose /e: róz/, miközben egy nedves ruhával törölgette a fiatalember forró homlokát. Már legalább egy hete ápolta anyjával a férfit, akit apja, az öreg szénégető talált mélyen az erőben. Alig volt benne élet, testét szétmarcangolták a farkasok vagy medvék, ruhája véres cafatokban lógott. Rose és anyja az erdőben, mezőben szedett gyógyfüvekből készült főzetekkel borogatták sebeit, gyógyteákkal enyhítették lázát. Hetek múlva a sebek szépen varasodtak, a duzzanatok leapadtak, a láza is enyhült, s egy késő délután a szemét is kinyitotta. Rose még sohasem látott ilyen tavaszi égbolthoz hasonlító kék szemeket. Annyira örült, hogy sikerült meggyógyítani a fiatalembert, azt sem tudta, hogy mivel kedveskedjen neki. Philipe /e:filip/ vagyok, csak ennyit mondott magáról az ifjú és amikor meghallotta megtalálásának és gyógyításának történetét, hálásan megszorította Rose kezét. Később már, amikor a kunyhó előtti padon üldögélt, elmondta, hogy az erdőn túli kék hegy mögötti városból való, aztán sokat beszélt messzi tájakról, tengerekről, idegen városokról, népekről. Rose-t az idegen bársonyos, lágy hangja, csodálatos kék szemei elbűvölték, szívébe mély szerelem költözött. Philipe érdeklődve figyelte a kunyhó mellett elhelyezett számtalan madár kalitkát, amelyekben Rose a környékről összegyűjtött sérült szárnyú, törött lábú, sebesült madarakat gondozta. Még a völgyben lévő faluból is hoztak a gyerekek neki beteg szárnyasokat. A riadt kis jószágot Rose puhán a kezébe vette, törött szárnyát sínbe fektette, majd lágyan a kalitka szalmájára tette. A sok kisebb-nagyobb madarat, amíg meg nem erősödtek, magokkal etette, friss vízzel itatta, aztán a kunyhó melletti dombról szélnek eresztette.
Amint már volt ereje járni, Philipe elkísérte Rose-t a dombra, hogy szabadon eresszék a gyógyult madarakat. Csodálattal nézte, amint a madár Rose karjáról szárnyát kitárva a szél hátán köröz egyet –kettőt a völgy felett, tollán ezer fénnyel tükröződik a lenyugvó napsugár, aztán eltűnik az ég alatt. Philipe úgy érezte, ennyi szépséget, nyugalmat még életében nem tapasztalt, hiába járt messzi földeken. Szeme azonban akaratlanul is gyakran megpihent a rengeteg erdőm túli, ködbe vesző messzi városon.
– El kell őt engedned – mondta Rose-nak féltően az anyja – mint a madarakat. – Nem vagy hozzá való! A ruhája bár rongyos és véres volt, de drága kelméből varrták. Biztos gazdag szülők gyermeke, aki eltévedt az erdőben. Haza várják, és ő is vágyódik utánuk.
Rose-nak bár a szíve szakadt meg, de igazat adott anyjának. Egyik délután puhán átfogta Philipe kezét és azt mondta:
– Eredj Philipe a tiéidhez, de ne felejts el engem!
–Hogy felejtenélek el téged drága Rose, aki az életemet mentetted meg, meggyógyítottál? Szívem minden dobbanásában benne vagy! Hogy felejteném el hosszú, fekete hajadat, éjsötéten izzó szemeidet. Egy év múlva visszajövök érted – búcsúzott Philipe és elnyelte az erdő.
A szénégető kunyhója mögötti erdő, mint valami hatalmas óceán, némán ringatózott, mélyen rejtegette titkait, csak a színét váltogatta, zöldből előbb sárgára, rozsda vörösre, majd ezüstre, fehérre, aztán lassan megint zöldre. Így telt el a tizenkét hónap, majd a tizenharmadik, tizennegyedik. Rose kis dombon üldögélve figyelte a rengeteget nap mint nap, valami hírt próbált meg kiolvasni belőle.
– Felejtsd el őt végre – kérlelte az anyja, látva, hogy egyre hallgatagabb, sápadtabb, szeme fénytelenné vált.
– Hogy felejthetném el, amikor az égbolt kékjéből az ő szeme néz vissza rám, a vadon mélye a nevét suttogja, a szél zúgásával ő üzen nekem? Amikor benne van az égben, a földben, minden levél rezdülésében?
– Talán már nem is él – folytatta az anyja. – Ő nem ismeri úgy az erdő törvényeit, mint te. Lehet, hogy haza sem ért, széttépték a farkasok vagy a medvék.
Rose szívét vas abroncsok szorították össze, melyek minden nap mélyebb és mélyebb árkot vágtak bele. Egy nap aztán szülei elé állt, elbúcsúzott tőlük és elindult a rengetegbe Philipe után. Ment az erdőben úttalan utakon, heteken, hónapokon át. Azt ette, amit az erdő kínált, fák odvában volt a szállása. Ment bokrokon, köveken át, tüskék bökték, gyökerek törték a lábát. Ment esőben, viharban. Közben a nyárból ősz lett, aztán annak is vége lett. Reggel lassan kelt fel a nap, ökörnyál úszott az ágak között, nehéz köd ülte meg a tájat, az éjszakák nagyon hidegek lettek. Rose egy erdőben megbúvó kis faluba kéretőzött be, hogy átvészelje a telet. Egy helyi gazda az istállójába fogadta be, cserébe etetnie kellett az állatokat, tisztán tartania az istállót. Alig tavaszodott már, amikor útnak indult. Elég volt neki az is, hogy a fagy kiengedte markából a gyalogutat, a keréknyom vájta sártarajokat. Hosszú vándorút következett újra. A tavasz is elmúlt, bent jártak újra a nyárban, amikor Rose a hegy lábához ért. – Már nem sok van hátra és a városba érek – örvendezett. Egy hűvös patakban felfrissült. Annak tükrében látta, hogy szép, finom bőrét barnára cserzette a nap, karmolások, sebhelyek tarkítják, ruháját rongyosra tépték az ágak, az eső. Már perzselő nyár volt, amikor a város piacára ért. Sohasem látott ennyi embert, ekkora nyüzsgést.
– Philipe nevü ifjút, hogy találsz-e a városban? – nevetett a kövér pecsenyesütő – minden ujjadra kettőt is!
Rose céltalanul bolyongott a rengeteg ember között. – Össze kell szednem magam, ruhát is kell vennem, így rám sem ismer, ha megtalálom! Dolgozott a folyóparton, a halászoknak halat segített válogatni, a piacon az árusoknak zöldséget, gyümölcsöt cipelt. Közben egyre kérdezősködött, esténként az utcákat járta. Egy őszi napon egyszerre nagy riadalom támadt a piacon, az árusok ijedten kapkodták össze a portékájukat, az emberáradat kétfelé vált. Rose azt látta, hogy lovas katonák jelennek meg, az emberek sapkájukat, kalapjukat levéve félre húzódnak. –A fejedelem érkezett meg hosszú útjáról. A palotába tart! – suttogták.
A katonák ezüst páncélinge ragyogva verte vissza a napsugarakat, amint elhaladtak a tömeg előtt. Egyszer csak a katonáktól körbe véve, fekete lovon, mélykék palástban megérkezett maga a fejedelem is. A férfiak meghajoltak, az asszonyok térdre estek. Rose maga is az út porából látta, ahogy a fekete ló táncolva halad az emberek között. Egyszer csak horkantott egyet és két lábra állt. Rose a szeme sarkából mert csak felnézni. Aztán a fejedelem néhány szót szólt a mellette lévő katonának. Szavainak bársonyos dallama szíven ütötte a lányt. Lopva újra felnézett. A barna hullámos haj, a távolba néző égszínkék szemek! Rose szíve szinte felsikoltott. – Él! Ez Philipe! Nem tépték szét a farkasok meg a medvék! Túljutott a hatalmas rengetegen és haza ért! Olyan boldogságot érzett, mint még soha. De ugyanakkor a bánat, mint egy nagy fekete felhő ereszkedett le rá. Igaza volt az anyjának, mit keresne egy szénégető lánya egy ilyen gazdag családban. Most már tudta, miért nem tért vissza hozzá Philipe, ahogy ígérte.
Nincs miért tovább itt maradnia. A szívének egyik fele örült, hogy Philipe él, a másik fele halott volt. Elindult haza felé, de már nem számolta a napokat. Nem érdekelte az idő múlása, az, hogy megint elmúlott az ősz, sudár termete meggörnyedt, lesoványodott. Télre ismét behúzódott egy faluba, aztán tavasszal újra útnak indult. Ment tovább, nyár lett újra, mire az ismerős dombokhoz érkezett. Felment a magaslatra, halott szíve nem rezdült, amikor szülei bedőlt kunyhóját megtalálta. A szénporos udvart benőtte a gaz, a kunyhó ablakai vakon meredtek az arra járókra. Távolabb, az erdő felé két kis sírhant, rajtuk rég elszáradt koszorúk. Lábai öntudatlanul a domb felé vitték. Elhaladt az össze-visszadőlt madárkalitkák mellett, az eső, a téli viharok alaposan megrongálták őket. A domb aljához érkezve önkéntelenül felpillantott a tetőre. Először csak a lemenő nap sugarait látta, aztán ahogy eltakarta a kezével őket, nem hitt a szemének, amit látott. –A képzeletem játszik velem? – kérdezte magától. A dombtetőn ugyanis egy leány állt, kinyújtott, könyökben behajlított bal karján egy szárnyát bontogató madár ült, miközben a leány az ég felé tekintett. Mintha hajdani önmagát látná a madarat röptető lány alakjában. Egy menyecskét látott felfelé kapaszkodni a gyalogúton a falu felől. – Milyen szobor ez, hogy került ide? – kérdezte tőle.
– A szénégető lányának szobra. A faluban úgy tudták, hogy széttépték a farkasok és a szülei utána haltak bánatukban. Egy gazdag ifjú járt itt lóháton a kíséretével nem is olyan régen, és kereste a lányt. Amikor megtudta mi történt, bánatában ezt a szobrot állíttatta neki. Elhaladtában még visszaszólt az ámuló Rose-nak:
– Egy írás is van a szobor talpán, ha tud olvasni. Szomorú történet ez!
Rose botladozva mászott fel a domb oldalon, többször is elesett, mire felért a tetőn álló szoborhoz. A talpára valóban egy szöveg volt bevésve. Sűrű könnyein át olvasta:

„ Rose emlékére, aki szívemben örökké él.
Tavaszi friss szélben szállok az ég felé,
hogy szívem a szíveddel találkozzék.
Philipe”

Rose levetette magát a földre.
– Ó, én balga! Mindent tönkre tettem! Hát eljött! Itt volt! Eljött értem, mert szeret, és én nem vártam meg!
Sokáig zokogott, a hajnal ott találta a szobor tövében. Aztán eltűnt örökre, többé senki sem látta.
– Egy koldus asszony lehetett, talán csak erre járt, aztán tovább ment – mondta a falubelieknek a menyecske.
A madárröptető lány szobra a faluból is jól látható. A magaslaton nem jár már senki, az erdő kezdi visszahódítani a szénporos udvart. Ha mégis arra jár egy-egy vándor diák vagy kolduló barát, meglepődve láthatja, hogy a szénégető meg a felesége sírján, valamint a madárröptető lány szobránál mindig friss a virág.

Szűcs Ilona: Nemhiába vártalak

Megjöttél.
Szívem ablakába ültél.
Már régóta vártalak.

Kitárt szárnyaim alá bújtál
s én meleget leheltem
batiszt fehér vállaidra.

Hópehely hullott ajakadra
jégvirág nyitotta szirmait
s illata megbújt kócos fürtjeid között.

Megjöttél s én néztelek.
Légiesen karcsú derekad
két karomba illett
s úgy simultál ölelésembe,
mint csecsemő édesanyja
tejszagú kebelére.

Arcod rózsái kinyíltak.
Alabástrom bőrödre
enyhe pírt festett
az ablakon beleskelő
holdsugár.

Fény suhant át testeden
s egyre távolodtál tőlem.
Megigéztél.
Kábán nyújtottam utánad
kezem, karomban
az üresség fájón lüktetett.

Mi volt ez? Csalfa látomás?
Lelkem zokogta, nem lehet!
S akkor kezemre hullt
egy kis szirom, aprócska
játszi tünemény s táncot járt
nyitott tenyeremben.

Szívemből halk sóhaj szakadt
s szállt feléd
és már tudtam,
nemhiába vártalak.

Fazekas Imre Pál: Szerelmünk

tavasz szíve lángolt a kék égen
fűszálakon harmatok doboltak
a természet üde szépségében
megittasult madarak daloltak

megállt az idő a fák tövében
csak a haj hullámzott a lüktetés
lila orgona fénylett a szélben
s szót váltott szem a kéz az ölelés

zúgó hullámok néma tetején
az est kúszott át rajtunk a résben
s a lobogó vér zavaros fején
a nap tüzet rakott a felhőkben

B. Mester Éva: Adj még!

Csak egy másodpercet
csókolj homlokomra!
Gondolattá cseperedik,
szárnyaló szavakra.

Érintésed nyomán
sebek záródnak be,
megremeg a valóság
és gátak omlanak le.

Megnyugtató álmokat hozz,
egy éjszakát adj még!
Csillagfénybe csomagolnám
minden egyes percét.

Add nekem, nekem add
a meder biztonságát,
parttól – partig öleld át
a víztükör varázsát!

T. Dénes Tamás: Egyetlen csók marad

Lassan halványul a csend, …
már a világ se hallja,
amint összeér a rend,
kezed kezembe’ marva,
egybegyúlva lobban a lángunk,
míg az éj cserébe,
csillag szemével meglesi, …
amit csinálunk.

Ezerszer-ezer fényévre innen, …
vagy talán a végtelenbe kéne hinnem?
A távoli, messze csillagokba,
mikor itt Vagy velem, …
s én itt vagyok ma?

Érzem pillantásod lángján
melengő tünemény tekinteted,
s ha érzem én, hát Te is érezheted,
mit szivárvány ecsettel festek Rólad én:
forró tűz, …
lágy meleg, …
e halovány költemény, …

Valami néma, kínzó, temérdek vágy,
de mégis fenséges, boldog rettenet,
hogy őrizni millió éveken át
e gyönyör perceket sem lehet!

És, … akkor összeolvadunk, ….
eggyé leszünk ….
nem is fontos, hogy most itt vagyunk,
már az se fontos, amit teszünk!

Nekünk már nem perc a perc,
a szerelem sem egyetlen pillanat,
az idő megszűnik, ha átölelsz,
s kettőnkből egyetlen szerelmes csók marad!


A kategóriában sikeresen szerepelt alkotások teljes listája:

B. Mester Éva: Hívtalak házamba
B. Mester Éva: Fenyőillat
B. Mester Éva: Uram!
B. Mester Éva: Adj még!
B. Mester Éva: Titokmorzsák
B. Mester Éva: Versek
Bősze Éva: Szerelem
Bősze Éva: Köszönöm
Császár József: Vágyak
T. Dénes Tamás: Szeretni szép…
T. Dénes Tamás: Szeretni annyi…
T. Dénes Tamás: Egyetlen csók marad
T. Dénes Tamás: Annyira szeretlek!
T. Dénes Tamás: Légy boldog!
T. Dénes Tamás: EGY+EGY=EGY!
T. Dénes Tamás: Egy szó csupán
Dr. Varga János: A szerelem nem múlik el
Fazekas Imre Pál: Szerelmünk
Fazekas Imre Pál: Már élni se
Fazekas Imre Pál: Hárs illatú perceket
Kert F. Klára: Álomhajó
Kert F. Klára: Félszeg sze-sze-szerelem
Kert F. Klára: A szénégető lánya
Kühne Katalin: Átölelsz
Mihala László Attila: A Földön keresd
Pálfi Zsuzsanna: Szívszilánkok
Seres Lajos: Nőnap
Szohner Gabriella: Szerelem a felhők között
Szolnoki Irma: A lányarc
Szűcs Ilona: Nemhiába vártalak
Szűcs Ilona: Újra
Szűcs Ilona: Kiröppenek ma
Tuza S. Tibor: Évek tucatjai mögöttem
Varga Lajos: Várok, rád!
Varga Lajos: Hallod?

 

A cikksorozat további részei: 18 év alattiak19-59 éves hölgyek19-59 éves urak

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…