Szerelmes vers versenyünkre a legtöbb alkotás ebben a kategóriában érkezett, így a rendezvényen megjelent sikeresen szerepelt alkotók létszáma is itt volt a legtöbb. Először Stern Ilona, Balázs Viktória, Balázsi Tünde Gabriella, D. Horváth Andrea és Kiss Eszter vehette át az elismerő oklevelét egy-egy alkotásáért:

A rendezvényen elhangzott alkotásaik:

Stern Ilona: Egy tüzes érzés

A szív mi egyszerre dobban,
Forr a levegő nyomban.
Trópusi szárazság testben ott van.
S izzik tenyered nyomban.

Remegő testtel borulsz karjába,
S lágy csókot lehelsz nyakába.
Ő védőn átkarolja testedet,
Átadva magad a szenvedélynek.

Forró vulkánként lángoltok,
Véretek az izzó lávát ontja.
S lágyan fogjátok egymást
S talán ez egy igazi vallomás.

Már a levegő is tűzparázs,
Csattan a csók s ég a vágy,
Vágyat ébresztő álmodás.
Egymáshoz simulva szerelmi suttogás.

Mikor csak egy percre is elváltok,
Hiányától haldokolsz.
Izgalom tölti a szívedet
Mikor öleled csókolod kedvesed

Balázs Viktória: Téli mese

Fülembe súg egy bús dallamot a téli szél.
Roppannak az ágak, amint fagy dermeszti a tájat.
Hallgasd csak! A természet rólunk mesél.
Tudatja, hogy sosem leszünk egymásé.

Végtelennek hitt szerelmünk jégbe fagyott.
Lelkünk szilánkos tóban úszik elgyengülten.
Mit tehetnék? Zúzmara-könnyeket hullajtok,
Így engedem útjára az elveszett holnapot.

Hópehelyként száll tova egyetlen, édes örökünk.
Felejtenénk, de nem tudunk, szellemként kísért a múltunk.
Jégszoborrá dermedtünk, hogy darabokra törjünk.
Csak szeretni akartunk, s nézd, mi maradt belőlünk!

Szerelmes tekinteted megbénít, testem vacog,
E kíméletlen hideg felkarcolja bőröm.
Olvadást várok, de mindig újabb jelet kapok,
Hogy hiába, mert amit szemed kér, az tiltott.

Reményvesztetten didergünk a zimankóban,
Egymás mellett, mégis oly távol, amennyire lehet.
Sebzett szívünk egyként, s egy közös célért dobban,
Amiben hinni, amit várni, amiről álmodni hasztalan.

Együtt sóhajtja velünk a természet, hogy minek…?
Miért öleli egymást ily messziről a lelkünk,
S hogy bárcsak soha-soha ne értük volna meg,
A pusztító háborút, mely bennünk ma végbemegy.

Szavak már nincsenek, az idő végleg lejárt.
Félelemmel telve, a jövőtől elrettenve
Fogadjuk a szívet tépő búcsúzkodást,
Nem tudva, hogy mi vár ránk, átok-e vagy áldás.

Még gyorsan üzen valamit mindig szomorú szemed,
Gránitosan csillog benne az utolsó „szeretlek”.
Odalépek, hogy átjárjon e megindító titok,
S ajándékul itt hagyok érte egy búcsúcsókot.

Nyugalom hull ránk. Már nem bánt minket a hideg,
És mellkasunkat sem döngeti tovább a kín.
Karod felém nyújtod, majd lassan visszaengeded,
Elveszett hát a harc, letettük a fegyvert.

Lépteim visszhangot vernek az ódon falakon.
A kapuban megállok, s mialatt a természet
Búskomor szavát hallgatom, ígérem,
Hogy mindörökké a tied leszek e téli mesében.

Balázsi Tünde Gabriella: Szerelmes levél

Kereslek, s most már nem talállak:
egészen itt vagy már bennem, legbelül.
Szívemben érik az alázat, szerelmes melegben hevül.
Talán az idő, az élet kiforrja majd a szavakat,
amivel megköszönhetnélek, s néked magamat.
Talán majd arcom ráncainak görbülő medreiben
jelenti magát egykor e fényes szerelem.
Szavam most nincs rá, csak csend van.
Egészen kimondhatatlan.
Eltörne darabokra a szavakban.
Eltűnne, elillanna e szelíd kegyelem.
Játssz velem társast örökre! Maradj velem!
Őrizlek, őrizz, fuss, maradj még!
Ne félj, táncolunk mi ketten,
fényesre csiszoljuk mi még a padlót
a mennybéli táncteremben, a bálban!
Köszönöm Krisztus Úrnak, hogy rád találtam.

D. Horváth Andrea: Leszek neked majd…

Nagyon szeretlek Kicsim és ha akarod,
leszek neked majd a vigyázó angyalod.
Éjjel és nappal láthatatlanul veled leszek,
hogy életed során a veszélyek kerüljenek.

Leszek neked majd a legjobb, hű barátod,
ki melletted áll, hogy enyhítse magányod.
Meghallgatja csendben örömöd, bánatod,
segítő kezét nyújtja feléd, amikor akarod.

Leszek neked majd a luxus kurtizánod,
ki éjjelente teljesíti minden titkos álmod.
Tabuk nélkül ölel, még beléd is szeret,
ébredő szemeidre reggel csókot lehel.

Leszek neked majd a gyóntató papod,
ki minden elkövetett vétked alól felold.
ki, ha majd kell, feladja az utolsó kenetet,
ha akarod Kicsim, az is én leszek neked.

Kiss Eszter: Édesnek érzem

Szívem formalinban ázik,
él s szüntelen dobog tovább.
Még érez, még fáj, még fázik
nyisd hát vitrined ajtaját!

Vedd belőle ereklyédet!
Zúzd, törd össze, ásd mélyen el!
Ne szeressen többé Téged!
Csupán csöndesen haljon el…

Haljon meg újból s újra!
Haljon százszor meg, s ezerszer!
Kínok közt jusson pokolra
s kárhozzon ott örökre el!

Bűnhődjék, mert bűnös szívem,
ha bűn az, hogy szeret.
Mozdulatlan vár itt hűen,
megérez Téged s már nevet.

Hisz vártam a kezdetektől,
vágytam is szívem gyilkosát.
Szeretlek és kezeidtől
édesnek érzem a halált!

A következő csoportban ismét öten vehették át oklevelüket egy-egy sikeresen szerepelt alkotásért: Mitiner Mária, Szabó Alexandra, Mike Éva, Petrovics Adrienn és Marosi Ágnes.

Alkotásaik:

Mike Éva: Szerelem

Váratlanul jön
Söpör
Mindent mi útját állja
Nem nehéz
Hisz ez nem földi ..
Égből érkező fénysugár
S akit elér
Csillogó pupilla kitágul
S nem lát mást csak a fényt
Nem hall mást csak az ég hívó szavát
S a beszéd megszűnik…
Csak a szív közöl ami nem más
mint maga az érzelem
Megszűnik az észlelés
Megáll az idő
Megszűnnek a zajok
Csak halk lágy dallam csengő cseng csilingel
Játszva a szíven
S jaj annak akitől távozik eme fénysugár
Bekövetkezik az elmezavar
Kiáltás..futás
Végítélet
Észlelés
Visszatér a hallás, látás
Szürkeség
A zaj mely dobolva üti a szívet szüntelen
Se éjjelt se nappalt nem hagyván míg bírja
S a beszéd meg nem állítja
S ki nem mondja
Ez maga a Szerelem….

Petrovics Adrienn: Szerelem

Átkozott gyötrelem,
mely felemészt,
vagy fel eszmélsz!

Szeretem
és
imádom.
Minden gondolatom ő róla szól,
minden percem ő róla szól!

Nem is tagadom,
egyben
el is fogadom.
Jogunk van boldognak lenni
s ezt boldogan élvezni!

Így teljes az ember,
ha már nem 1 ember,
mert
két ember egy emberré egyesül
s ez egy szerelemmé testesül!

Szabó Alexandra: Szerelem?!

Furcsa ármány a szerelem,
Egyszer fent, egyszer lent!
Azt sem tudod már valóság-e!
Vajon valóság-e?

Szerelem, szerelem, szerelem!
Hajtogatja a bolond csacska szív,
Hajtogatja a bolond csacska agy!
Mennyi vér tapad hozzád szerelem!

Mennyi törés, mennyi gyötrés?
Mégis vágyunk rád!
Mennyi mocsok, mennyi sértés?
Mégis várunk rád!

Oh…te mocskos, gyötrő délibáb.
Oh…te szemtelen hazug vágy.
Vagy valós, valódi, igaz érzés?
Vagy könnyfakasztó kín?

Édesen csicsergő szép szemek.
Élesen fecsegő szerelmes szívek!
Köddel elfedett kétségbeesett agy.
Örömkönnyes pozsgás arc!

Lehetsz rablánc, lehetsz álnok,
Legyél velem, de minden áron!
Kellesz nekem! Kellesz nekünk!
Még, ha nem is igazán ismerünk!

Mitiner Mária: Ölelj te lány!

Ölelj te lány! Szédülnöm kell.
Karod puhán körül ölel.
Forogj világ! Szédülnöm kell.
Kristály csókod égbe emel.

Ölelj te lány, tisztán szeress!
Sok a mocsok, pőrén vezess!
Hunyd be szemed, tisztán szeress!
Nem könnyezünk, lágyan nevess!

Ölelj te lány! Hagy pusztuljak.
Ne nyiss ajtót, ha kopognak!
Tűz öledtől hagy pusztuljak,
a hitványak szabadabbak.
Szabadabbak a hitványak…

Marosi Ágnes: Elsöprő szerelem

Szólj némán, hogy halljam a hangodat!
Sírj könny nélkül, hadd lássam arcodat!
Ölelj titkon, hogy érezzem melegét!
Gyújts tüzet, mely minden nap velem ég!
Nevess halkan, hogy ordítson fülembe!
Nevedet írd toll nélkül szívembe!
Énekelj úgy, hogy ne legyen dallama!
Magányos lelkem akkor is hallana.
Mosolyogj rám, arcod ne rezzenjen!
Sötét égboltra lángoló nap keljen.
Nyári melegben legyél a záporom!
Üres nap végén, a bódító mámorom.
Legyél a vihar, mely mindent elsöpör!
Vadító érzés, mely felemel s meggyötör.
Szólj némán, hogy hangodat halljam!
Örök szerelmem csak neked valljam!

A sikeresen szerepelt prózaírókat ebben a korcsoportban négyen képviselték: Forgács Krisztina Ildikó, Méry Anne, Mozga Tímea és az a Kutas Mónika, aki a korcsoport próza különdíját vihette haza.

A rendezvény időintervallumába nem fért bele, hogy ezeket a sikeresen szerepelt prózákat felolvassuk, így itt tesszük közzé őket:

Forgács Krisztina Ildikó: Párhuzamos katicák

Hollywood (ejtsd: hálivúd, esetleg: cukormázas vesztőhely) utolsó 20 évét arra tette fel, hogy a saját hasznára gyurmázgassa a szerelemről alkotott általános képünket és elvárásainkat. Lassan, de biztosan szivárogtatta be a köztudatba, hogy „a randikra vett rózsák száma egyesen arányos a szerelem mértékenységével“, és „minden valamire való hím úgy néz ki, mint Robert Pattinson egy karibi nyaralás után“. Mentségére szóljon azonban az iparnak, hogy igazodni próbál az emberek általános mentalitásához, vagyis inkább azokhoz az értékekhez, amiket trendi támogatni. Így született meg valaki fejében a liberalizmus fénylőn izzó csillaga alatt, LA egyik kokainnal borított kanapéján, hogy hoppá, hoppá léteznek egynemű párok is. Azóta minden filmbe, sorozatba, reklámba és videoklippbe belepaszíroznak legalább egy flanel inges, csöves sapkás lányt, esetleg egy virágokkal összemintázott nyávogós szépfiút. Aztán mossák kezeiket, hogy az egyenlőség szép eszméjét is kipipálták. De egy kicsit messze kanyarodtam, mert ez nem ilyen mese lesz.
Lényeg a lényegben, hogy – nevek említése nélkül – a filmipar elérte amit akart. A kislányok fele szájpecket követel, a másik pedig érző szívű vámpírokat. Egy ilyen világban ül otthon hősünk (én). Nevezzünk engem a továbbiakban Ritának (ez a későbbiekben még bonyolódni fog). Anyám elmondása szerint szerény személyem a legboldogabb jelenleg a világon. Ezzel ugyan tudnék vitatkozni, de az indoklásban kétség kívül voltak igaz állítások. Például, hogy két hétig látnom sem kell az egyetem kapuját, és, hogy a barátnőmmel megfogtam minden hit szerinti Isten lábát. Ez nem hollywood. Nem tanmese. Csak megmutatom, milyen egy hétköznapi, de igaz szerelem.

1. Szigligeti álom
Még nem voltunk együtt, de már vagy fél éve kerülgettük egymást. Olyan barátosnő félék voltunk, akik elméleti síkon csak heherésznek, meg kivesézik a táskák rejtelmeit, gyakorlatilag pedig a köztünk lévő vibrálás bezavart a műholdaknak is. Akkor este (mikor január közepén lebattyogtunk a Balaton partra nyaralni) csak hárman ültünk a szobában. Rita (igen, egy bájos félreértés miatt egymást csak Ritaként emlegettük, habár a valódi nevünk még csak nem mis hajazott erre) én és a szigligeti folklór. Az utóbbi meglehetősen csendes jelenség volt, pusztán a falon lógó rusztikus, pásztorfiús köcsögök utaltak rá, hogy ő is ott múlatta az időt. Mondani akartam valamit, éppen ezért nagyon csendben voltam, Rita pedig a semmiről csacsogott. A konyhában a hőmérséklet a nulla fele konvergált (alulról). Az egyetlen melegnek nevezhető csomópont a házban egy picike radiátor volt, ami a franciaágy mellett állt. Első nap még nem értettem, hogy miért ragaszkodott hozzá, hogy a fal mellett aludjon. Nem magyarázta meg. Talán azt remélte, hogyha egy sorozatgyilkos talál be a Kossuth utcába, akkor nem őt viszi majd el először. A harmadik este esett le, hogy csak nem akarta, hogy fázzak.

2. Ferdinánd
Ha elmentünk valahova, ami – két munkanélküli, gimnazista lányhoz képest – viszonylag gyakran esett meg, akkor kaptunk számlát. Ebben alapvetően semmi meglepő nincsen, ilyen ez a kapitalizmus. (Ha huzamosabb ideig beszélek, vagy beszélnek hozzám, előjönnek a kényszercselekvéseim. Semmi súlyos, nem játszom meg a szellemileg terhelt művészt, ez csak annyiból áll, hogy az esetek döntő hányadában tépkedek, hajtogatok, pödörgetek valamit.) A számlák mérete éppen kedvező volt origami tehetségem villogtatására, így egy nagyon hetyke papírhajó bontogatta nemsokára vitorláit a tenyeremben. Elégedett voltam magammal, ahogy Rita is a művemmel. Helyes kis hajóka volt, az élei szépek, egyenesek. Előkelően, szinte fenségesen billegett a májusi szellőben. Királyi család sarja, ehhez kétség sem fért, így, mint a nagy uralkodóknak, Ferdinánd lett a neve. I. Ferdinánd. A másodiknak pedig III. Ferdinánd. (Csak páratlan számokat kaptak, mert Rita nem szívlelte a párosokat.) Elneveztük a hajókat, külön történetet kaptak. Voltak, akik csúnyábbak lettek, őket a beltenyészet végtermékeinek tudtuk be, de akadtak olyanok is, amelyek közt megindító szerelem szövődött. A japán hagyományok szerint, ha meghajtogatsz ezer darut, akkor kívánhatsz. A daru meghaladja a képességeim, így mi ebben utazunk. Ezer papírhajót kell csinálnunk. 67. Ferdinánd a bokámra van varrva.

3. Strasszok és avocado
Az évforduló vonat fék nélkül száguldott felénk, és én már négy hónapja poroszos fegyelemmel kezeltem a vagyonomat. Nagyvilági ajándékkal készültem az én nagyvilági hölgyemnek. Csillognia kellett, és aranylania. Olyan akartam lenni, aki csak úgy kicsapja a táskájából az ilyeneket, mert meglátta a kirakatban, és örömet akart vele szerezni (de persze ez elég messze állt a valóságtól). Aznap délután viszont egy Los Angeles-i (ejtsd: loszándzseleszi, vagy, ha a húgom mintáját követed: loszéndzsölöszi) sugardaddy (ejtsd: sugördedi, de erre inkább ne keress rá) magabiztosságával sétáltam vele a Pull & Bear-ben. Hazafele beterveztem egy látogatást az ékszer üzletbe. Hesszeltünk az acélosan csillogó rakott szoknyák és amerikai városnevekkel pingált pólók között, amikor megláttam azt. Egy angyalról eshetett le, így került le hozzánk, földi halandókhoz. Farmerdzseki volt. De a legtökéletesebb, amit kicsi disznó szemeim valaha láttak. A gallérján szemet szúróan műanyag kristályok ragyogtak rózsaszínen. Felvarrók garmadája sorakozott rajta. Egy mangó, egy avocado, egy krokodil, béna szóviccek és ehhez hasonló csodák. Minden, amit valaha akartam egy kabátban összpontosult. Egy ideig ott álltam, kezemben az univerzum legszebb holmijával. Délután pedig megvettem neki a karkötőt, amit kinéztem.

4. Burgonya
Matek dolgozatra készültünk. Én kiélveztem, hogy az egyetlen témát veszik, amit értettem belőle, így nagy mellénnyel rajzolgattam a háromszögeket, és szórtam rá a szinusz tételeket. Rita hullámzó görbe mentén tudott csak koncentrálni, így a mélyponton vele szüneteltem. Csak feküdtünk a fél személyes ágyon, én pedig a lap szélére firkálgattam. Kezem nyomán egy burgonya termett a négyethálókban. Pont szemeiből egyetlen könnycsepp csordogált. Rita nem kérdezte meg, miért, csak alá rajzolt egy másik szomorú krumplit. Hogy soha többé ne kelljen egyedül sírnia.

Apróságnak tűnnek. Azok is. Nem kell hozzájuk égő teve karaván. Csak lemondanod valamiről, hogy a másiknak örömet okozz. Meglátni egy semmiségben azt, amivel kifejezed, mennyit jelent. Amikor a plázában leszólított minket egy arab srác, aki testradírt akart eladni, megkérdezte, mik vagyunk egymásnak. Barátnők? Tesók? Szeretők? Megmondtuk, hogy a harmadik. Már lassan két éve. Az állát a földről kellett felkaparnia.Tudni akarta, mégis mi kell ahhoz, hogy megtarts egy nőt. Rita válaszolt: Csak hallgasd meg. Vagy vegyél neki sok sminket.

Méry Anne: Az első csók

Mindenütt csak ellenállásba ütköztünk… Haza nem vihettem. A szüleim elképzelhetetlennek tartották, hogy egy alacsonyabb iskolázottságú és munkás családból származó fiú bekerülhessen a mi értelmiségi családunkba. Hozzájuk nem akartam menni, neveltetésemből fakadóan dogmatikus, tradicionális elveket őriztem, és nem tudtam kitörölni magamból. Az érzés azonban elkápráztatott! Soha- soha nem éreztem hasonlót!
Hova bújjunk, mit tegyünk, hogy senkit se bántsunk, hogy végre felszínre törhessen belőlünk a fizikális sejt-nyomás, ami átjárta már talpunktól a fejünk búbjáig a testünket, és az a lelki harmónia, ami elöntötte minden érzésünket, gondolatainkat, képzeletünket? Hova vigyük a titkainkat, amit a körülöttünk lévő társas világnak nem szabad észlelnie? Hova vigyük a kívánalmainkat, amiket hangosan mondani nem szabad, mert valaki meghallhatja? Hova menjünk, mert már az egymásra való nézésünket is – akár akartuk, akár nem – átjárta a perzselő tűz, a végtelen óhaj, az egymásra találás gyönyörű megvalósulásának tükre.
Kerestük a néptelen utcákat, de ilyet nem nagyon találtunk, mert amikor éppen összeölelkeztünk volna, egy kutya tűnt fel a közelben, szódás autó jött, vagy szekérről dinnyét árultak. Moziba, színházba mentünk, de amikor egymás kezét szorongattuk, jobbról balról rosszalló tekinteteket éreztünk magunkon. Aztán múzeumba meg kiállításokra mentünk, de ott meg a teremőrök jártak örökké a nyomunkban. A discóban majdnem jó volt, a lassú számoknál össze lehetett bújni, de ha túl szoros volt a simulás már a párok körben sejtelmesen mosolyogtak ránk. A cukrászdában pedig rövid abroszos asztalok voltak, így lábazni sem lehetett észrevétlenül. Teltek múltak a hetek, hónapok és csak fantáziálgathattunk arról, milyen is lehet annak az érzésnek a beteljesülése, ami azonnal elönt bennünket, ha meglátjuk egymást?
A kezünk összeérintésének minden taktikáján túl voltunk már, a finom ujj simításokon, a laza összekulcsoláson, a fájdalommal járó szorításon. A hajra, a homlokra, az arcra, a kézre, a vállra adott érzéki puszik tömkelegén is túljutottunk. Az ölelés minden formáját végigpróbáltuk. Egy 18 éves őzike szemű, barna hajú, pici bajuszú fiú, és egy 18 éves zöld szemű, mosolygós, hosszú copfos lány. Álmodoztunk, fantasztikus terveket szőttünk, még egymást nem tudtuk megízlelni, csak kóstolgattunk az érzelmek habjaiból.
Egy meleg tavaszi napon történt….
A randevúzásom idejei mindig erősen be voltak korlátozva a szülői szigor által megszabott módon, percekre és másodpercre. Ha elkéstem akkor igen komoly fizikai és lelki retorzióban részesültem, ezért a randizásnál az órára nagyon kellett figyelnem. Általában másfél óránk volt, sétálgattunk a városban kézen fogva és beszélgettünk. Hogy hogyan jutott eszünkbe nem tudom, de az Avasi-kilátó felé indultunk el. Sokfajta erdei ösvény van ott, a nagyobbakról az egyre keskenyebbé válóakra tértünk rá. Végül elfogyott a gyalogút és egy erdős rész következett. A gyalogút végén egy fapad állt. Nem igazán funkcionálhatott, mert az ülőkén egy elkorhadt léc volt. Leültünk rá, de reccsent egyet és inkább tovább mentünk. Magasra, egyre magasabbra. Az erdő csodás volt. A napfény a lombokon, leveleken keresztül játszott. Enyhe szellő libegtette az illatos erdei virágok szirmait, kelyheit. A madarak olyan hangosan és szemtelenül csiripeltek és sivítoztak, mintha direkt bosszantani akarnának, hogy itt sem vagyunk teljesen egyedül.
Már teljesen kibeszéltünk magunkat és csendben lépkedtünk egymás mellett, csak az avar zizegett és sziszegett a talpunk alatt. Egyre lassabban mentünk, egymás felé fordultunk… A szívünk a torkunkban dobogott… Hosszasan néztünk egymás szemébe szótlanul… Hirtelen megszorítottuk egymás kezét és egy vastagabb törzsű fa alá mentünk. A hátamat nekitámasztottam a fának. Mindkettőnket elöntöttt az érzés és a vágy. Minden töredékét élveztük a pillanatnak, ahogyan a homlokunk összeért, ahogyan a kezünk összekulcsolódott, ahogyan az ajkunk megvastagodott, ahogyan mellkasunk és ágyékunk egymáshoz simult… Felszabadultunk végre! Nyelveink izgalomba jöttek, ki-be jártak, forogtak, simogatták egymást és ajkainkat. Már szinte magától gombolódott a blúzom, amikor egyszer csak reccsent egy ág, zsizsegett az avar és ott állt közvetlen közelünkben egy idegen férfi, aki kajánul és hangosan vigyorgott.
A szégyenpír elöntötte az arcunkat, megragadtunk egymás kezét és futásnak eredtünk, ahogy csak a lábunk bírta. Észre sem vettük szinte és már a buszmegállóban ácsingóztunk, zihálva, dübörgő szívvel lesve az órát, hogy időre haza érek-e?
Mindez 37 éve történt… Mindkettőnk haja már ősz, bőrünk ráncos, de az együtt boldogságban eltöltött közel 4 évtized során szívünk és lelkünk soha nem felejtette el az első csókot!

Mozga Tímea: Bordó

Ajánlás a csokornyakkendős férfinak, akinek megígértem, hogy mindig őszintén írok majd

Vékony, hullaszínű ujjaival megmarkolja a tömzsi fiolát, majd egy határozott mozdulattal lenyomja annak adagolóját. Rózsaszín bors, sárgabarack és lágy rizspor aromája lepi be a hideg, fűtetlen szobát. Dús, göndör haját laza kontyba fogja, szándékosan kihagyva egy két fürtöt, amolyan klasszikus úri hölgyet idézve meg ezzel. Nem tökéletes még a kép. Nem. Sohasem az. Vörös színnel ad életet húsos ajkainak. Miközben végigkopog a körfolyosón, a belső udvar felett a hideg, esti szél hosszú, bordó ruhájával kacérkodik. A szoknya része olyan lenge és szabad, hogy ő meg sem lepődik ezen, s egy pillanatra olyan, mintha kinevetné a szelet. Amint a külvilág betonjára lép, meggyújt egy szál cigarettát. Kell ez a szag, hogy azt a finom szimfóniát – mely bőréből úgy lüktet ki, ahogy a szíve ver – egyensúlyba hozza. Így lesz tökéletes a kép, ami igazából sohasem lehet tökéletes. Késésben van, elegáns helyre megy, várják is már. Ő még sem siet. Nyugodtan egyensúlyoz magassarkújában. Ó, mennyire gyűlöli ezt a cipőt! Legalább annyira, mint a környéket. Talán az utcák kátyúi tehetnek róla. Vagy az emlékek. Vagy egy férfi. De az is lehet, hogy az összes együttvéve. Már ő sem tudja. Távolról azonban már egész közelinek látszódik az épület, melynek oszlopai magasra nyújtóznak. Lépcsőjén bársonyszőnyeg terül el, már-már viccesen hivalkodóan. A nő vékony bőre és sovány húsa nem bírja tovább elviselni a dermesztő, késő esti hideget. Mindenféle várakozás és bámészkodás nélkül belép az előtérbe. Jellegzetesen, úgy ahogy más nem tud előtérbe lépni. Egyedül van még, de ez nem zavarja őt. Egy pohár fehér pezsgőt vesz a kezébe, belekortyol, ízlelgeti. Élete első drága pezsgője. Vagyis a helyzetből arra következtet, hogy mindenféleképpen drága lehet. De tudni nem tudja. Igazából nem is érdekli. Belép a díszterembe, ahol emberek százainak koccannak poharai majd fogai a nevetéstől. Minden olyan ütem nélküli, szabálytalan, zavaros. Nincs levegő és a zajt vihogás, lihegés és cipők kopogásai teszik végképp elviselhetetlenné. A tömény konyak és parfüm szinte már gusztustalanul kavarog a levegőben. Mégis meghatottan áll ott – még mindig egyedül – mintha ez lenne élete legszebb pillanata. Bál van. Fontos emberek bálja. Vagyis, hát ezek itt valakiknek biztosan fontosak. Igen. Legfőképp maguknak és egymásnak. Így aztán könnyű fontosnak lenni, nem? Kölcsönös fontosság. Milyen kemény munka… És milyen önzetlen… A nő keze remeg, de épp csak annyira, hogy még ő sem veszi észre (nem vesz tudomást róla). Kilenc hónapot és éppen tizenegy napot várt erre az eseményre és további két hónapot sírt miatta. De nem hagyta, hogy ma este otthon üljön egyedül és csalódjon. Nem hagyhatta. Ekkora csalódást ő nem bírt volna ki. Itt van. És boldog, vagy ha az nem is de örül neki, mert ma minden úgy alakul majd, ahogy el volt tervezve, ahogy lennie kell, ahogy feltétel nélkül…csak muszáj. Kész. Érzi már, hogy a férfi a közelében van. A szerelem olyan veszélyes köteléket képes két ember között kialakítani, hogy egyszer csak képesek leszünk érzékelni a másik dolgait. Érezzük, ha ránk gondol és keres minket, ha szüksége van ránk. Épp annyira átkozott, mint áldott dolog ez.
A férfi, akire én vártam azon az estén, olyannyira hozzám tartozott, hogyha ott bárkitől megkérdezte volna akkor, hogy „hol van” (gondolt volna itt személyemre) precíz pontossággal mutattak volna rám. No, nem azért mert annyira meghatározóan fontos ember volnék a fontos emberek között (meg úgy alapból bárhol a nagyvilágban), hanem mert látható és érzékelhető a kettőnk között lévő kapocs. Ne kérdezzék miért (újságíróként ez az én resszortom, legalább ebben hagy legyek jobb, mint Önök, kérem). Ó, menyire vágytam arra, hogy megérkezzen végre! Agyam, akárcsak egy filmtekercset, úgy pörgette le a találkozót. Benne volt minden apró momentum: hogy meglát, mosolygunk, az, hogy erősen magához szorít, én kicsit megemelem a fejem, hogy válla fölött levegőhöz jussak, hiába nem érzek akkor már semmit csak azt a meghamisíthatatlan illatot, melyet legszívesebben elpalackoznék magamnak, hátralévő életem minden egyes napjára. Csak azt az illatot, melybe burkolózva egyszerre érzem az otthonomat és a kalandokkal teli, szabad messzeséget. Amelyben érzem azt a világot amit ketten teremtettünk, amit csak mi élünk és csak mi élhetünk.
Érzem, igen, néha még ma is érzem az illatát. Átkozott, veszett érzés ez. Olyan száraz és hideg. Édes és távoli. Szinte már fantom. Valótlan. Néha ilyen. Néha olyan. Nem tudom miként változik ez bennem. De azt hiszem, nem is akarom tudni.
Gondolatmenetemben már ott jártam, amikor mutatóujjával gyengéden felemeli az államat. Mindig is türelmetlenebb volt a csókkal, mint én, de minden egyes csókjában éreztem, hogy szeret, akar, de legfőképp, hogy tisztel (engem, a fűtetlen házban borozgató, cigarettázó, mindenféléről írogató, terméketlen és önző embert. Engem, aki elhiteti magával, hogy szereti a savanyú tejet, és aki felvizezi a kávéját, mert gyűlöli annak minőségét, de jobbat nem vesz, mert az pazarlás. Felesleges. A nőt, aki gyerekként szeretett bele, aki mindent odaadott neki, aki…nocsak mégis megérdemeltem azt a tiszteletet). Azt mondta, felőle írhatok bármiről, csak maradjak őszinte, még akkor is, ha így néznek rám majd az emberek, mint most meg, hogy legyek önmagam blablabla.
Azon az estén miközben ott álltam a díszteremben és filozofáltam a jövőbeli tökéletes mozzanatokról, elérkeztem abba a fázisba, amikor megigazítom a várva várt férfi bordó csokornyakkendőjét, és belevetjük magunkat az estbe, amit kilenc hónapig és tizenegy napig terveztünk. Közösen.
Mire gondolatom végéhez értem, éppen akkor egy párt pillantottam meg a terem másik sarkában. A nő fáradt rózsaszínű ruhát viselt. Gyönyörű lány volt, emlékszem, kezét összecsapva hangosan kacagott. Hosszú, egyenes szőkésbarna haja dús kebleit simogatta. A ruha, hossza miatt némi teret engedett erős, nőies lábainak. Egészen közel simult a férfihoz. Tudta, hogy az rajong érte, ezt fokozva pedig olyan határozottan és szenvedélyesen csókolta meg, hogy egy pillanatig úgy festett, mintha mindenki őket nézné. A levegő úgy akadt el a teremben, olyan sóhajtások közepette, mintha minden földi halandó az ő boldogságukat akarná. Konyakot kortyoltak, a nő vágyakozva pihentette szemét a táncoló tömegen, a férfi, aki látszólag idősebb volt nála, szorosan körbefonta karjával a nő derekát. A tekintetét fürkészte, majd a testét, aztán megint a tekintetét. Láttam, talán bolondság, de láttam a férfin, hogy gondolatban szíve már hevesen ver, saját forró leheletét a nő bőrén érzi, a testek hője által felforrósított hajnalról és a gyönyör verejtékéről ábrándozik.
Hogy felejthetném el a pillanatot, mikor hangosan feltört Schubert szimfóniája és elegánsan, olyan rejtélyesen bontakozott ki a légtérben. A pár táncolni kezdett. Emlékszem. Igen. Úgy igazából. Egybeforrtan, hevesen. Majd kicsit lelassultak, így volt, esküszöm Önöknek: A nő felemelte kezét, azt az átkozottat és megigazította a göndör hajú férfi BORDÓ csokornyakkendőjét. Majd arcát a férfi testébe fúrva, beszívta magába azt a meghamisíthatatlan illatot.
Én pontosan úgy álltam ott a terem szélén üres pezsgős pohárral a kezemben, mint ahogyan álltam attól a perctől fogva, hogy megláttam a férfit, akit oly sokáig szerettem. Egy nővel. Egy idegennel. Borzasztóan felkavart. Nem kívánom Önöknek ezt az érzést.
Fent megláttam egy Degas képet, az egyik kedvencemet: Kávéházi énekesnő kesztyűvel. Persze nem az eredeti volt, de utánzásnak meg kell hagyni, igazi remekmű. Nem magyarázom el, hogy néz ki a festmény, csak fessék le magukban a kép címét és máris maguk elé tudják képzelni. Feltört bennem Degas egy gondolata: A vonal nem a forma, inkább az a mód, ahogy a formát nézzük. Ez akkor elgondolkoztatott. Most is. Van, ami nem változik. Milyen megnyugtató…
Közben persze dübörgött Schubert nyolcadikja. Az a bizonyos Befejezetlen. Istenem, azt az iróniát!
Itt egész eseménysorok eshettek ki a fejemből, mivel a következő képem, mikor fulladástól elcsukló hangon ordítok a férfi előtt:” Tudja én magának mindent megbocsájtok. Én szerettem magát, és erre pont, hogy maga tanított meg! Én megbocsájtom, hogy valódi érzéseket gyújtott fel bennem, amiket aztán hanyag módon, veszélyesen parázslani hagyott. Fáj, érti? Nagyon fáj! Bár ne éreztem volna, mikor rám gondol, mert így azt is érzem, hogy már nem! Érzem! Érti ezt? Megbocsájtom én magának eme gyönyörű nőt, a lázat is, mellyel ég érette, ezt a bált is, melyet kilenc hónapig és tizenegy napig terveztünk közösen, ahova tökéletesen, bordó színben (ruha, hozzápasszoló csokornyakkendő) izzón akartunk megjelenni, egymás kezét szorítva. Merthogy megígérte! Megígérte nekem, hogy elhoz ide! Megbocsájtom magának azt is, hogy nem szeret és tisztel többé, azt is, hogy otthontalanná tette lelkemet. De úgy kívánom, valami természetfeletti erő fojtsa meg magát azzal ott! Mert, hogy ma este felvette ezt a bordó bársony csokornyakkendőt, mely az én ruhámhoz lett varratva, ezt nem tudom megbocsájtani magának! Soha!
És a teremre akkor mintha hirtelen gyász borult volna, ott lebegett a szomorú feketeség, egy szerelem gyásza… Egy végzetes szerelemé, mely után nem maradt más, mint egy üveges tekintetű férfi és egy lágy szellő a rózsaszín bors, sárgabarack és a rizspor aromájával, amit a nő húzott maga után. Amit én húztam magam után. Fájdalmasan és szerelmesen.

Kutas Mónika: Érzés

Van az a pillanat. Egyetlen rebbenés, amelyben évek hosszú sora, életek végtelen egymásutánja tükröződik. Ez a pillanat perccé nyúlik, és abban benne van a szívünk, a lelkünk. Összekapcsolódik két fénysugár, mely kizárja a világot, ragyog a tűző napsütésben is.
Van az a pillanat, amikor hatalmas megrázkódtatás közepette világod tótágast kerül, és szembesülsz vele, hogy ő az. „Milyen régen ismerem!” – kiáltja benned a hang némán – „Soha nem voltunk egymás nélkül. Sem most, sem a korábbi életeinkben. Hozzá tartozom, és ő hozzám tartozik. Tudom, bármelyikünk hal meg először, a másik nem fog félni az elmúlástól, mert az egy új lehetőséget jelent arra, hogy ismét együtt legyünk. Megnyugvás, hogy hazaértem. Aki pedig előbb hal meg, az tudja, hogy nem a semmi várja, hanem a teljesség új ígérete.”
…Állnak egymással szemben. Összeszorul a szívem, ahogy figyelem őket. Próbálom elfogni azt a tündérsuhogást, amely hozza-viszi köztük az érzést. Ha kinyújtaná a karját, végigsimíthatna az égővörös, selymesen fénylő nedves tincseken, amelyektől a szeretett arcot kedves fénybe öleli a késő délutáni napfény. Már minden fontosat elmondtak, amit szavakkal lehetett. De a lélek még nem áll készen a szavakra. Még hallgat. Kettejük szíve bennem lüktet, nekem fáj a kimondatlan szó. Aztán egyszer csak rájövök, hogy nem a szájuk beszél. A szemeik keresik a másik lélekszavát. Mert ezt még nem lehet kimondani, még nem készek rá, de már ott van, ami talán mindig is ott volt. Ott feszül kettejük között. Lüktető vibrálás, melynek mélyén ott rejlik a végtelen megnyugvás, teljesség és a fény. A torkukban gombóc, de a szemükben égő tűz magától értetődő természetességgel olvad össze. Az egyik már tudja, érzi és érti, a másik még fél, tépelődik és bizonytalan. A szívnek mégsem lehet parancsolni. Onnan pedig a szem tükrözi tovább a pókháló finomságú fénysugarakat, melyek mégis egy gyémánt erejével és keménységével tartják fogva a másik szívét.
A ragyogó barna szempár végtelenbe vesző mélységeket rejt, erő és tűz árad belőle, amely vagy megijesztheti a kedvest vagy boldog ébredést hozhat neki. Ez az összetartozás páratlan. Amikor a lelkitársak találkoznak, amikor nagy szerelmek szövődnek, és te a tanúja lehetsz. A varázslat az benne, hogy ez az apró pillanat, láthatatlan szellősimogatás mégis milyen elképesztő erővel hat mindenre maga körül. A világ egyszerre robban szét és zsugorodik össze, hogy aztán két ember számára erősebbé és nagyobbá váljon, mint ahogy azt a képzelet engedheti. Nemcsak a filmvásznon létezik, csakhogy az életben mégis belső szem kell hozzá, hogy észrevedd. Ahhoz pedig, hogy veled is megtörténjen, óriási szerencse is. Bár azt mondják, hogy a sorsunk meg van írva a csillagokban, én mégis azt hiszem, hogy nem mindig hívjuk eléggé a másik felünket. Mert van választási lehetőségünk. És még ha előtte már tudjuk rég a bölcsek szerint, hogy melyik útra fogunk lépni, mégsem egyértelmű. Mert a lehetőség mindig ott van. Az utunk nem egyenes, hanem tele van elágazásokkal, és mi döntünk.
Ezért aztán az ilyen szerelem valóban különleges kincs, amely egy életben csak egyszer adatik meg. Ennek a néhány szónak nagy súlya, végzetes ereje van. Nem biztos, hogy megtalálod, ha nem vagy tudatában annak sem, hogy keresned kell. Elfogadod, ami jön, és nem kívánsz többet. De ha az életed nem boldog, mert mindig ott van az a kis zavar, egy apró fodor a tó tükrén, amitől nem tud kitisztulni és elsimulni, akkor előbb-utóbb őt kezded keresni. A másik feledet, aki kiteljesíti mindazt, ami vagy.
Jöhet bárki és bármi, a fényt mindig ő jelenti. A hatások összecsengése, melyek elindulnak benned, átáramlanak a testeden, lelkeden és elméden, és aztán egyfajta sajátos auraként vesznek körbe kettőtöket. Semmihez sem hasonlítható. Aki a közelébe kerül, szeretne belőle részesülni, míg rá nem jön, hogy a sajátját kell birtokolnia. Ettől színesebb a naplemente, bársonyosabb a fű, mélyebb az ég kékje, édesebb a levegő és több a mosoly.
Van értelme az ébredésnek, a tetteknek, a szavaknak, a mindennapi küzdelmeknek, a könnyeknek, a lélegzetvételnek és mindennek, ami e világhoz köt.
A legtöbb ember ezt keresi, ez után vágyik. Megtalálni azt, aki érti a pillantásokat, a lélegzetek hosszának mondanivalóját, a félmozdulatokat, a lélek rezzenéseit. Aki nem akar megváltoztatni, és úgy köt kompromisszumokat, hogy az már nem is tűnik annak, mert nincs benne áldozathozatal.
Van az a pillanat, amely életeken ível át. Százszor és százszor megtörtént már, mégis egyedi. Egyetlen lélekhez, egyetlen helyhez és egyetlen momentumhoz kötődik, megismételhetetlen csoda. Aki szemtanúja lesz, az beleborzong. Ha maga is tapasztalta már, akkor melegség járja át, és mosolyogva merül alá az emlékek és érzések lágy hullámaiban. De ha még nem volt részese ennek a varázslatnak, akkor ráébred, hogy ez volt az, ami hiányzott. Sajgó fájdalmat érez valahol mélyen legbelül. Az élet hiányzó mozaikdarabja, amely nem pótolható akármivel, mert pontosan illeszkedik abba az egy apró, pici résbe, amely lényének teljességét jelenti. Rádöbbensz, hogy valamit nagyon elrontottál, és azt kérdezed magadtól, mért nem érdemled te is meg azt a boldogságot, amely az ő szemükben ragyog. A válasz pedig egyszerűbb, mint amit el bírsz fogadni és viselni. Mert nem kerested kitartóan, és nem voltál elég bátor ahhoz, hogy ne elégedj meg azzal, amit találtál, pedig az nem tett boldoggá.
Igen, van az a pillanat, amikor megértesz mindent. Amikor egyetlen végtelen pillantásban meglátod az értelmet, mindennek a magyarázatát, kiváltóját, okát és következményét. Meglátod a lelket, amely mindent kizár maga körül. Nem létezik sem a test, sem semmi más, ami a valósághoz köt. Egy másik valóság vár a másik szemében, amelyet mindig kerestél, és már nem akarod elengedni, mert újra és újra ki akarod nyitni, élni benne. Nem az eszeddel, hanem sokkal mélyebben és ősibben tudod, hogy ez a két valóság egy és ugyanaz, melyek egymással kiegészülve működnek tökéletesen.
Van az a pillanat, amiért bármit megtennél. Álmodsz róla, vágysz rá és keresed. Elérhetetlennek tűnik, mégis bármikor megtörténhet. Minden ilyen pillanat ugyanazt fejezi ki, mégis teljesen különbözik egymástól. Lehet benne fájdalom, boldogság, nyugalom, aggódás, fáradtság, de egyetlen szál, egy vékony, de erős fénysugár mindet egy érzéssel egyesíti.
Az az egy pillanat ott van bennünk. Érezheted a csillagos éjszakában, amikor ezernyi pici fénypont ragyog vibrálva a feletted. Az ígéret, hogy ott van valahol. Egy másik utcában, egy másik városban, egy másik kontinensen vagy egy következő életben. Ez hajt előre. Hogy egyszer majd téged talál meg az a pillanat. És akár sikerül, akár nem, ez a végső cél.
A tudomány itt csődöt mond, szükségtelenné válik. Már nem kell magyarázni, mert a magyarázat bennünk van. Van az a pillanat, amely tisztán spirituális. Lelkek egyesülése, adás és elfogadás, tiszta és egyszerű, mégis valami hatalmas és összetett egész legfontosabb része. Sok dalt, verset, filmet írtak róla. Körbevették habbal és rózsaszín álomvilággal.
Mégis… most, ahogy őket nézem… olyan egyszerű, tiszta és erős. Szavak és tettek nélküli világ ez. Egyetlen pillanat, amely mindent jelent. És én hiszek benne, hogy létezik ez a pillanat mindannyiunk számára.


A pályázat győztese és helyezettjei:

  1. Lovass Adél: Transzplantációra várva
  2. Lehel Flóra: Halandó
    Lehel Flóra: Fogadom
  3. Szilvay Ingrid: Örmény szonett
    Szilvay Ingrid: Hajren
    Próza különdíjas: Kutas Mónika: Érzés

balról jobbra: Szilvay Ingrid, Lovass Adél, Lehel Flóra

Válogatás a helyezett és nyertes alkotásokból:

Szilvay Ingrid: Örmény szonett

Nahapet Kucsak emlékére

Kagylószín lebegés, köd, Ararát,
Örményhon üzen az időkön át,
Régenvolt ősök, időtlen hősök
Nézik és látják fiuk fiát.
Sült bárány, gránátbor, szőlő, dió,
Minden mi csábító s ínyünknek jó,
Mélabús duduk, pergő dob, zurna,
Szevánnak taván sikló hajó.
Mandula-szemed mély tüze éget,
Hét napja teszed nekem a szépet,
Oltalmul ajánlod kardod vasát,
Cserébe ezért – szerelmem kéred.
Nem nyílik könnyen szívén a zár
annak, kit otthon kedvese vár!

Lehel Flóra: Halandó

Letagadom neked majd,
hogy elsüllyedni nem merek.
Hűségem, ha fejet hajt,
Legbelül nem szenvedek.

Suttogom a lelkednek,
hogy meneküljön előlem.
eltakarlak, felfedlek…
Házam leszel, tetőtlen.

Bőröm vagy a testemen,
Karmám lábad előtt hever.
Ha súlyom rád engedem.
könnyű neked ez a teher?

Ölelnél még engem?
Nehéz páncélod levetve.
Vasillatú csendben…
Háborúsan, szeretve?

Szólnál-e még hozzám?
Szavad fátyolos és bús.
Közben sóvárgom a bordád,
és leimádkozom róla a húst.

Vagy begyógyult már benned
mindaz mi engem szétszed?
Elméd, szíved, tested.
Minden sebes részed?

Zárd kilincsre akkor ajtód!
Ha ép vagy már és mennél.
S hagyj itt, mint hű halandót,
Ki nem tud szebbet szerelmednél.

Lovass Adél: Transzplantációra várva

Kipakoltam eléd a szívem.
S hogy forró volt és gyorsan dobogott,
mondtál egy-két hűűt, meg háát
s felsoroltál sebtiben néhány okot.

Majd néztük. A levegő körötte remegett.
Lassulva lüktetett a kis izomdarab,
számoltam rajta bambán a kék ereket.
Láttam, fogad alsó ajkadba harap.

Majd elfordultál. A vér édeskés szaga,
mi borzasztott, taszított téged talán,
vagy az a kis zsírmirigy maga,
mit észrevettél a bal pitvar falán?

Telt az idő. Még kábán érzékeltem,
hogy egy dübbenést se lehet már hallani.
Csak álltál, mit marhára nem értékeltem,
hisz te akartad, hát segíthetnél, vagy valami…

Aztán nem mozgott. Gondoltam: Szép!
A hús lassan teljesen kihűl!
Majd elsötétült minden. Utolsó kép:
egy fanyar, tehetetlen ránc a szád körül.


A sikeresen szerepelt alkotók és alkotások teljes listája:

Ács Ibolya: Bálint nap alkalmából
Angyal Tünde: Nyitott szemek
Angyal Tünde: Halkan szól
Angyal Tünde: Kocka
Angyal Tünde: Egy nap volt
Árokszállási Edit: Felhőkről lekandikálni
Balázs Viktória: Téli mese
Balázsi Tünde Gabriella: Szerelmeslevél
Balázsi Tünde Gabriella: Társas
Berki Emese Judit: Hol jársz?
Budai Zsuzsa: Barna kislány
Burik Mária: Plutó
Burik Mária: Porcelán
Burik Mária: Az asszony és a macska
D. Horváth Andrea: Leszek neked majd…
D. Horváth Andrea: Lelkem a te foglyod…
D. Horváth Andrea: Összehangolva
D. Horváth Andrea: Itt fekszem előtted
D. Horváth Andrea: Rózsád vagyok
D. Horváth Andrea: Azt mondtad…
Deák Mária: Tűhegyes napokon
Deák Mária: Jár nekem a szerelem
Forgács Irén Tünde: Sötét éj férfija
Forgács Krisztina Ildikó: Párhuzamos katicák
Holéczi Zsuzsa: Utazok
Kasza Gabriella
Kiss Andrea: A legédesebb május
Kiss Eszter: Édesnek érzem
Kovács Viktória: Bárcsak
Kovács Viktória: Titkaim
Kutas Mónika: Érzés
Kutas Mónika: Ha (itt) lennél…
Kutas Mónika: Szívkarcok
Kutas Mónika: Tangó
Kutas Mónika: Tarts még!
Lehel Flóra: Látlak
Lehel Flóra: Megfogantál
Lehel Flóra: Halandó
Lehel Flóra: Fogadom
Marosi Ágnes: Álmok útján
Marosi Ágnes: Elsöprő szerelem
Mátrai Stella: Karodban
Méry Anne: Az első csók
Mester Viktória – Varga Imre: Összefonódás
Mike Éva: Szerelem
Mitiner Mária: Jöttél…
Mitiner Mária: Ölelj te lány!
Mitiner Mária: Szerelemtől – Valentin napig
Mitiner Mária: Óceán
Mozga Tímea: Bordó
Lovass Adél: Eső után köpönyeg
Lovass Adél: Tavaszi titkolt dallamok
Lovass Adél: Transzplantációra várva
Lovass Adél: Orgazmus 1 tételben
Lovass Adél: Szerettél-e szerelemből?
Lovass Adél: Augusztus
Petres Katalin: Haiku füzér a szerelemről
Petres Katalin: Emlék
Petres Katalin: Tavaszi számvetés
Petres Katalin: Rejtély
Petres Katalin: Mindenen túl
Petrovics Adrienn: Szerelem
Sarkadi Limy: Csendes imádság
Sárváry Mariann: Für Gabriel
Stern Ilona: Egy tüzes érzés
Stern Ilona: Szerelmes tánc a tangó
Stibán Izabella: Őrized-e még…? (…)
Stibán Izabella: Net szerelem
Szabó Alexandra: Szerelem?!
Szilvay Ingrid: Nekem minden rólad mesél
Szilvay Ingrid: Hajren
Szilvay Ingrid: Örmény szonett
Szilvay Ingrid: 56. Hajren
Szilvay Ingrid: 82. Hajren
Szilvay Ingrid: 84. Hajren
Tóth Mariann: Napom fénye
Tóth Mariann: Szeretet-burokban

A cikksorozat további részei: 18 év alattiak60 év felettiek19-59 éves urak

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…