Érzés

Van az a pillanat. Egyetlen rebbenés, amelyben évek hosszú sora, életek végtelen egymásutánja tükröződik. Ez a pillanat perccé nyúlik, és abban benne van a szívünk, a lelkünk. Összekapcsolódik két fénysugár, mely kizárja a világot, ragyog a tűző napsütésben is.

Van az a pillanat, amikor hatalmas megrázkódtatás közepette világod tótágast kerül, és szembesülsz vele, hogy ő az. „Milyen régen ismerem!” – kiáltja benned a hang némán – „Soha nem voltunk egymás nélkül. Sem most, sem a korábbi életeinkben. Hozzá tartozom, és ő hozzám tartozik. Tudom, bármelyikünk hal meg először, a másik nem fog félni az elmúlástól, mert az egy új lehetőséget jelent arra, hogy ismét együtt legyünk. Megnyugvás, hogy hazaértem. Aki pedig előbb hal meg, az tudja, hogy nem a semmi várja, hanem a teljesség új ígérete.”

…Állnak egymással szemben. Összeszorul a szívem, ahogy figyelem őket. Próbálom elfogni azt a tündérsuhogást, amely hozza-viszi köztük az érzést. Ha kinyújtaná a karját, végigsimíthatna az égővörös, selymesen fénylő nedves tincseken, amelyektől a szeretett arcot kedves fénybe öleli a késő délutáni napfény. Már minden fontosat elmondtak, amit szavakkal lehetett. De a lélek még nem áll készen a szavakra. Még hallgat. Kettejük szíve bennem lüktet, nekem fáj a kimondatlan szó. Aztán egyszer csak rájövök, hogy nem a szájuk beszél. A szemeik keresik a másik lélekszavát. Mert ezt még nem lehet kimondani, még nem készek rá, de már ott van, ami talán mindig is ott volt. Ott feszül kettejük között. Lüktető vibrálás, melynek mélyén ott rejlik a végtelen megnyugvás, teljesség és a fény. A torkukban gombóc, de a szemükben égő tűz magától értetődő természetességgel olvad össze. Az egyik már tudja, érzi és érti, a másik még fél, tépelődik és bizonytalan.  A szívnek mégsem lehet parancsolni. Onnan pedig a szem tükrözi tovább a pókháló finomságú fénysugarakat, melyek mégis egy gyémánt erejével és keménységével tartják fogva a másik szívét.

A ragyogó barna szempár végtelenbe vesző mélységeket rejt, erő és tűz árad belőle, amely vagy megijesztheti a kedvest vagy boldog ébredést hozhat neki. Ez az összetartozás páratlan. Amikor a lelkitársak találkoznak, amikor nagy szerelmek szövődnek, és te a tanúja lehetsz. A varázslat az benne, hogy ez az apró pillanat, láthatatlan szellősimogatás mégis milyen elképesztő erővel hat mindenre maga körül. A világ egyszerre robban szét és zsugorodik össze, hogy aztán két ember számára erősebbé és nagyobbá váljon, mint ahogy azt a képzelet engedheti. Nemcsak a filmvásznon létezik, csakhogy az életben mégis belső szem kell hozzá, hogy észrevedd. Ahhoz pedig, hogy veled is megtörténjen, óriási szerencse is. Bár azt mondják, hogy a sorsunk meg van írva a csillagokban, én mégis azt hiszem, hogy nem mindig hívjuk eléggé a másik felünket. Mert van választási lehetőségünk. És még ha előtte már tudjuk rég a bölcsek szerint, hogy melyik útra fogunk lépni, mégsem egyértelmű. Mert a lehetőség mindig ott van. Az utunk nem egyenes, hanem tele van elágazásokkal, és mi döntünk.

Ezért aztán az ilyen szerelem valóban különleges kincs, amely egy életben csak egyszer adatik meg. Ennek a néhány szónak nagy súlya, végzetes ereje van. Nem biztos, hogy megtalálod, ha nem vagy tudatában annak sem, hogy keresned kell. Elfogadod, ami jön, és nem kívánsz többet. De ha az életed nem boldog, mert mindig ott van az a kis zavar, egy apró fodor a tó tükrén, amitől nem tud kitisztulni és elsimulni, akkor előbb-utóbb őt kezded keresni. A másik feledet, aki kiteljesíti mindazt, ami vagy.

Jöhet bárki és bármi, a fényt mindig ő jelenti. A hatások összecsengése, melyek elindulnak benned, átáramlanak a testeden, lelkeden és elméden, és aztán egyfajta sajátos auraként vesznek körbe kettőtöket. Semmihez sem hasonlítható. Aki a közelébe kerül, szeretne belőle részesülni, míg rá nem jön, hogy a sajátját kell birtokolnia. Ettől színesebb a naplemente, bársonyosabb a fű, mélyebb az ég kékje, édesebb a levegő és több a mosoly.

Van értelme az ébredésnek, a tetteknek, a szavaknak, a mindennapi küzdelmeknek, a könnyeknek, a lélegzetvételnek és mindennek, ami e világhoz köt.

A legtöbb ember ezt keresi, ez után vágyik. Megtalálni azt, aki érti a pillantásokat, a lélegzetek hosszának mondanivalóját, a félmozdulatokat, a lélek rezzenéseit. Aki nem akar megváltoztatni, és úgy köt kompromisszumokat, hogy az már nem is tűnik annak, mert nincs benne áldozathozatal.

Van az a pillanat, amely életeken ível át. Százszor és százszor megtörtént már, mégis egyedi. Egyetlen lélekhez, egyetlen helyhez és egyetlen momentumhoz kötődik, megismételhetetlen csoda. Aki szemtanúja lesz, az beleborzong. Ha maga is tapasztalta már, akkor melegség járja át, és mosolyogva merül alá az emlékek és érzések lágy hullámaiban. De ha még nem volt részese ennek a varázslatnak, akkor ráébred, hogy ez volt az, ami hiányzott. Sajgó fájdalmat érez valahol mélyen legbelül. Az élet hiányzó mozaikdarabja, amely nem pótolható akármivel, mert pontosan illeszkedik abba az egy apró, pici résbe, amely lényének teljességét jelenti. Rádöbbensz, hogy valamit nagyon elrontottál, és azt kérdezed magadtól, mért nem érdemled te is meg azt a boldogságot, amely az ő szemükben ragyog. A válasz pedig egyszerűbb, mint amit el bírsz fogadni és viselni. Mert nem kerested kitartóan, és nem voltál elég bátor ahhoz, hogy ne elégedj meg azzal, amit találtál, pedig az nem tett boldoggá.

Igen, van az a pillanat, amikor megértesz mindent. Amikor egyetlen végtelen pillantásban meglátod az értelmet, mindennek a magyarázatát, kiváltóját, okát és következményét. Meglátod a lelket, amely mindent kizár maga körül. Nem létezik sem a test, sem semmi más, ami a valósághoz köt. Egy másik valóság vár a másik szemében, amelyet mindig kerestél, és már nem akarod elengedni, mert újra és újra ki akarod nyitni, élni benne. Nem az eszeddel, hanem sokkal mélyebben és ősibben tudod, hogy ez a két valóság egy és ugyanaz, melyek egymással kiegészülve működnek tökéletesen.

Van az a pillanat, amiért bármit megtennél. Álmodsz róla, vágysz rá és keresed. Elérhetetlennek tűnik, mégis bármikor megtörténhet. Minden ilyen pillanat ugyanazt fejezi ki, mégis teljesen különbözik egymástól. Lehet benne fájdalom, boldogság, nyugalom, aggódás, fáradtság, de egyetlen szál, egy vékony, de erős fénysugár mindet egy érzéssel egyesíti.

Az az egy pillanat ott van bennünk. Érezheted a csillagos éjszakában, amikor ezernyi pici fénypont ragyog vibrálva feletted. Az ígéret, hogy ott van valahol. Egy másik utcában, egy másik városban, egy másik kontinensen vagy egy következő életben. Ez hajt előre. Hogy egyszer majd téged talál meg az a pillanat. És akár sikerül, akár nem, ez a végső cél.

A tudomány itt csődöt mond, szükségtelenné válik. Már nem kell magyarázni, mert a magyarázat bennünk van. Van az a pillanat, amely tisztán spirituális. Lelkek egyesülése, adás és elfogadás, tiszta és egyszerű, mégis valami hatalmas és összetett egész legfontosabb része. Sok dalt, verset, filmet írtak róla. Körbevették habbal és rózsaszín álomvilággal.

Mégis… most, ahogy őket nézem… olyan egyszerű, tiszta és erős. Szavak és tettek nélküli világ ez. Egyetlen pillanat, amely mindent jelent. És én hiszek benne, hogy létezik ez a pillanat mindannyiunk számára…

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…