Szohner Gabriella

Panni nem tud feledni

Hosszú sorok araszoltak lassan a pénztárgépek felé a bevásárlóközpont fülledt levegőjű, hatalmas csarnokában. Nagy, tömött kocsik sorakoztak egymás után, mögöttük a legkülönbözőbb emberekkel. Panni szerette nézegetni az embereket a várakozás ideje alatt, az öltözetüket, az arcukat, a mozdulataikat. Próbálgatta kitalálni jellemüket a testbeszédükből, ahogyan társukkal beszélgettek, vagy a telefonjukba mélyedtek éppen. Ő maga ritkán járt üzletbe, csak a nagy bevásárlások alkalmával jött. A férje híresen jó bevásárló volt, mindent be tudott szerezni, de voltak kifejezetten női dolgok, amit az asszony nem szívesen bízott rá. Ezért volt most itt, pedig nagyon nehezére esett.

Haladt a sor, ráérősen, döcögve. Panni érezte is, tudta is, hogy a lassúság viszonylagos, ott elől, a sor elején lázas munka folyik, a pénztárosok és a vásárlók hol sikeres, hol kevésbé összehangolt együttműködése által. Nemsokára ők is odaérnek. A gondolattól is nyugtalan lett. Várta már ezt az érzést. Ismerte jól. Most is az történik majd vele, mint gyerekkorában, és az óta is mindig.  Minél közelebb kerül a pénztárgéphez, a kirakó pulthoz, annál jobban szorong. Valahányszor ki kellett rakni a kosarat, meg szatyorba rakni a vásárolt árut, Panni keze-lába beremegett, homlokára jéghideg cseppekben ült ki a veríték. Képzeletben már hallotta is, ahogyan egy váratlan pillanatban, valamelyik pénztáros csúfolódó megjegyzést tesz, ami megalázza olyan cudarul, hogy legszívesebben láthatatlanná válna a szégyentől.

Gyermekkorából érkezik a kínzó emlék, olyan távolról, hogy már réges-régen el kellett volna felednie, mégis ott, a pénztárgépek előtt mindig eszébe jut az ősrégi történet, ami minden kétséget kizárón beindítja majd kellemetlen tüneteit.

Panni félelmeinek históriája akkor kezdődött, amikor még nem volt hyper-szupermarket, sem élelmiszerbolt minden második utcasarkon.  Akkor gyerek volt még, meglehetősen kicsi gyerek. A házuktól nem messze, egy mesésen kicsi boltocskából indult az eset, egy csodahelyről, ahol még nagy zsákokból szedték ki a lisztet és a cukrot kilós papírzacskókba, ahol még nagy alumínium kannákból mérte ki Béla bácsi a tejet az apróbb, otthonról vitt, füles kannákba, ahol dekára mérték ki a kedvenc nápolyiját, és a nagyinak az élesztőt a fahéjas tekercshez. Ott még darabolták a kétkilós kenyeret egy külön polcon, és egy másik polcról szalagot, meg cérnát is lehetett kapni. Zimankós téli napokon pedig, hazajövet az iskolából, átmelegedhetett a nagy vaskályha mellett, ami mindig vidáman duruzsolt. A pici boltban mindig nagyon sokan voltak, a kicsi Panni számára legalábbis. A kislány mégis szeretett itt vásárolni, szerette az eladókat is, Béla bácsit meg a feleségét, Sári nénit. Ők ketten dolgoztak itt, óriási becsületben.  Panni anyja és a nagyi is nagy bizalommal küldte a cetlivel kislányt Béla bácsihoz, tudták, hogy minden felírt dolgot megkap, nem csapja be őt senki, és nem történhet baja. Így a gyereklány nagy buzgalommal, örömmel járt oda. Otthonosan mozgott a boltban, minden árunak pontosan tudta a helyét. Történt egyszer, egy kora téli napon, amikor már szálingózott a hó, de még nem volt nagyon hideg, Panni éppen a boltajtót csukta be maga mögött, és nagy igyekezettel a sárcipőjéről akarta letapicskolni a rátapadt sarat az erre a célra lerakott, dobozpapírokon, Béla bácsi meg, mélyen lehajolva az okuláréjával foglalatoskodott. A kislány nedvesnek látta az arcát, de nem mert kérdezni. Meglepte a férfisírás, pillantását inkább a szemüvegre vetette.

-Bepárásodott- magyarázkodott a boltos Panninak, majd szomorkásan folytatta.

-Pannikám nem jönnél be ide a pult mögé egy kicsit segíteni nekem? Sárika néni megbetegedett, én meg már nagyon fáradt vagyok. Szükségem lenne egy ügyes lánykára.

Panni öröme határtalan volt, és boldogan segített.  Kettőjüknek gyorsabban haladt a munka, hamar végeztek, a végére még jó kedvük is kerekedett. Később, a délutánokban egy-egy órácskára, ha Sárika néni hiányzott, Béla bácsi nagyobb dolgokkal is megbízta, már ki is szolgálhatott, ha kevesen voltak az üzletben. Még később már számolhatott is, amit aztán a boltos nagyon alaposan leellenőrzött. A pénzt aztán már ő vette át, és ő adott vissza, egyébiránt teljesen megbízott alkalmi segítőjében. Olyan volt ő Panninak, mint egy tanító nagypapa, Sári nénit, pedig fogadott nagymamaként tisztelte. A kislány bátran és okosan segített, néhány hónap múlva el is döntötte, ha majd felnő, őbelőle mindenképpen boltos lesz.

A következő, Panni számára nagyon keserves őszön aztán minden megváltozott, véget ért a tündérmese. Béla bácsi felesége, eddigi leghűségesebb társa már egyáltalán nem tudott dolgozni, az idős boltos kényszerhelyzetbe került, segítségre volt szüksége.  Így került az üzletbe Éva néni, mint kisegítő munkatárs. Ő alig lehetett túl harmincas évei elején, alkatára nézve húsosabb volt, mint ami Panninak tetszett, mindenki által hordott egyen-rövid frizurát viselt, és maga volt a dög utálat. Panninak mindenképpen. Vehemensebb, hangosabb is volt, mint amit a kislány megszokott. Alighogy megmelegedett a boltban, olykor, néhanapján egy-egy kicsit meg is kurtította a vevőket, vagy úgy hogy kevesebbet mért, vagy úgy, hogy többet számolt. Néhány hét múlva a nagyi kioktatta Pannit, ne Éva nénihez menjen vásárolni, inkább Béla bácsit válassza. Ez persze nem mindig sikerült. Panni viszont figyelmes volt, meg elég okos is, hamar felfedezte Éva néni csalárdságait. Rá is szólt, ha valami nem stimmelt. Emiatt-e, vagy valami másért, talán csak szórakozásból, Éva néni elkezdte piszkálni a kislányt. Először csak fitymáló megjegyzéseket tett a szerinte rendetlen ruhájára, kócos hajára, vagy saras cipőjére. Ez sem volt túlságosan kellemes, mert Panninak mindig védekeznie, magyarázkodnia kellett, és az ő dolgai egyáltalán nem tartoztak az eladónőre szerinte. Se az anyja, se a nagyija nem volt, még csak nem is szerette. Ezzel még valahogyan meg is birkózott. A legnagyobb szomorúsága azonban az volt, hogy az a szerető, bizalmas légkör, ami addig az üzletet jellemezte, már régen eltűnt.  Ők ketten nem viselték el egymást, és Béla bácsi sem hívta őt már soha segítségül. Nagy volt a bánata, Sárika nénit temette. Éva néni átvette az irányítást és uralta a terepet.

Az eljövendő tavasz egy igazán emlékezetes és fájdalmas eseménnyel is hozzájárult, hogy Pannit egyre keservesebben járjon a boltba. Egyik szép, napsütéses délután, az iskolából hazaérve átöltözött éppen, amikor a nagyi, csípőre tett kézzel, igencsak fenyegetőn megállt előtte, és megkérdezte:

– Panni, hol a tornazsákod?

– Nem tudom Mamuka, biztosan a helyén – válaszolt Panni.

– Add csak ide! – érkezett nagyitól a parancs.

A lány elindult, hogy megkeresse a tornazsákot, és nagyon megijedt, mert az nem volt a helyén. Visszament Mamukához, és közölte, nem találja, nem is tudja, hol lehet. Mamuka ezután se szó, se beszéd, meglehetősen és alaposan elkalapálta Pannit, mondván, hogy rendetlen, nem figyel, és elhagyja a dolgait. A tornazsákot pedig nagy ívben repítette a lábai elé.

– De…hát hol…volt? – szipogott a még a gyerek.

– Béla bácsi boltjában hagytad tegnapelőtt, amikor az iskolából hazajövet bementél csokiért – dorgálta tovább Mamuka.

Panniban felbuzogott a harag, a gyűlölet. Mamuka nem szokta felpofozni őt, és ha ennyire kijött a sodrából, bizonyára valaki segített neki ilyen nagy méregre gerjedni. Így gondolkodott Panni, és néhány perc múlva már össze is rakta a képet. A bűnös, aki miatt kikapott, bizony nem is lehetett más, csak Éva néni. Béla bácsi soha, de soha nem hergelné Mamukát Panni ellen. A fiaskó után a lány, ha megtehette volna, soha többé be nem tette volna a lábát a boltba, de nem tehette meg. Nem választhatott, amikor küldték, menni kellett. Azt viszont már biztosan tudta, hogy boltos, no, az nyilvánvalóan nem lesz.

Éva néni aztán rendre megkeserítette Panni életét, akiből lassan-lassan már középiskolába készülő, szögletes, kajla, álmodozó nagylány cseperedett. Az idő tájt sok minden változott a lakóhelyük környékén, az üres telkeket beépítették, egyre többen költöztek az utcákba, és egyszerre csak kinőtték a kicsi árudát. Nem messzire a kisbolttól, egy már modernebb, nagyobb, polcokkal telt, minden új igényt kiszolgáló, hűtőpulttal is felszerelt üzlet nyílt. Volt már benne elektromos pénztárgép is, amibe csak be kellett nyomkodni az árakat. Ez a pénztárgép, és Éva néni. Ők ketten lettek aztán a lány vásárlásainak rossz szelleme, egyre nagyobbra növő, félelmetes mumusa. Hiába volt ott Béla bácsi még, ő csak akkor kezelte a masinát, amikor Éva néni nem dolgozott. Ilyenkor nem is volt semmi baj. Éva néni azonban, akiben elveszett néhány boszorkány is, olyan ördögi ügyességgel használta a gépet, hogy képtelenség volt kipakolni, meg visszapakolni az árucikkeket olyan gyorsan, ahogyan ő benyomkodta a gombokon az árakat. Panninak meg aztán végképp nem sikerült. Kamasz volt, sete-suta, keze lába lógott, nem tudta mihez kezdjen vele, és akárhogyan is igyekezett, Éva néninek mindig várnia kellett rá. Persze amíg várt, csúfolódó képeket vágott, sóhajtozott, meddig tarthat még a lánynak ez a procedúra. Ráadásul meg-megtűzte egy-két becsmérlő mondattal is a nagyobb hatás kedvéért.

– Hát a mi Panninknak ma megalszik a tej a szájában! –mondogatta, olyan hangosan, hogy mások is biztosan meghallják.

– Panni, téged menet közben meg lehetne operálni, mindjárt elalszol!- oktatta máskor.

– Rettenetesen lassú vagy ma is kislányom! – hallotta egy újabb alkalommal Panni, és mindenki más is, aki ott volt az üzletben.

– Hogy bírja ezt elviselni anyád? Miért nem igyekszel jobban? – hüledezett sokszor.

A lány rettenetesen szégyellte magát, a csúfolódó, gúnyolódó mondatok mélyen a lelkébe vésődtek, befelé nyelte könnyeit, miközben kapkodva igyekezett pakolni a keskeny pultról a táskába, és minél gyorsabban fizetni, aztán meg kiosonni az üzletből, mintha ott sem lett volna.

Éva néni nagyon sokszor zúzta porrá és szégyenítette meg őt. Panni akármennyire is készült a vásárlásra, hiába igyekezett minden képességével és erejével gyorsan pakolni, soha nem sikerült úgy, hogy Éva néni ezzel elégedett lett volna. Minél jobban akarta, annál inkább nem sikerült. Éva néni pedig, minden egyes alkalommal hozta a kiállhatatlan formáját, ócsárolta, csepülte a lányt.

Panni nemsokára középiskolába került, a vásárlást már nem neki kellett végeznie. Soha nem tudta meg, miért tette ezt vele az eladónő. A gyermekkori szenvedések, a megaláztatások emléke viszont egész életében vele maradt, és kínozta, gyötörte őt a pénztárgépek előtt. Mindig izgatottá vált, ha pakolni kellett. Éva néni alakja felmerengett emlékeiből még a messzi távolból is, ahogyan a pénztárgép pultja mögött áll, karba font kézzel, gúnyosan mosolyogva, felhúzott szemöldökkel várva, mikor végez már végre ez a lusta, ügyetlen leány. Fülébe csengtek a gyalázatos mondatok, leblokkolt, és kicsit meg is zavarodott. Kezei összeakadtak, ujjai görcsbe rántódtak, és csak nagy kínlódva került minden egyes holmi a szatyrába.

Már csak négy, már csak három, már csak kettő, számolta magában Panni az előtte álló kocsikat. Szemét lecsukta, magában fohászkodott. Azt kívánta, hogy soha, de soha ne történjen egy gyermekkel sem hasonló, egyetlen felnőtt se engedhesse meg magának, hogy becsmérli a gyermekek képességeit. Mély, és soha meg nem gyógyuló sebeket metszenek a szavak, amik egy hasonló élethelyzetben örökké felszakadnak. Nem lehet őket feledni.

Ő sem feledte el az Éva néniét, pedig már évtizedek óta nem szólt rá senki, semmiféle pénztárgép mögül.

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…