Akinek életet adott, azt meg kell óvnia

 

Az imént olvasottak hatására döbbenten ülök a szálloda teraszán, kezemben kedvenc újságom legutolsó számával. Előttem a medencében gyerekek lubickolnak önfeledten, kacagásuk és kiabálásuk messzire száll. Szüleik a medence partján a víz felé fordulva beszélgetnek, nehogy szem elől tévesszék csemetéjüket.

Gondolataim visszatérnek az imént olvasott cikkhez: „Egy szőke a barnák között” volt a fejezet címe. A történet önmagában is elég megrázó: egy – a háborúban erőszakból fogant lány vallomása – de amitől ez engem lebénított, az annak az egyetlen mondatnak a most megvilágosodott jelentése, amit a már tíz éve halott édesanyám válaszolt egy gyermekkoromban feltett kérdésemre. Emlékszem, vasárnap délután volt, kint ültünk a tanyánk előtt az óriási eperfa alatt, és a családi fotókat nézegetve – egy nyolc év körüli kisgyerek naivitásával  – megkérdeztem anyukámat, hogy a nagyszüleimet és a tíz gyermeküket ábrázoló régi fotón  „miért olyan csúnya a Józsi bácsi a többiek között?”

Édesanyám meglepődött a kérdésemtől, valószínűleg számára természetes volt, hogy a tíz testvér között a nyolcadiknak született nem szőke, kék szemű, hanem egy gyűrött arcu, kimondottan csúnya, fekete gyerek – leginkább talán a közelmúltban Erdélyben látott cigányemberek arcvonásaival. Nekem viszont feltűnt, hogy ez az örökké durva és sikamlós vicceket mesélő, a munkát kerülő, mulatozni, muzsikálni viszont annál inkább szerető Józsi bácsi hogy válhatott mássá mint a testvérei?

Anyukám ekkor rám nézett, és azt mondta:

  • Tudod, amikor a mama Józsikával volt viselős, bejöttek a románok (értsd: az I. világháború után), és a mama nagyon megcsudált egy rusnya, szőrös talpú román katonát. Azt mondta nekünk, ettől született másnak ez az egy fia.

Akkor én ezt a magyarázatot elfogadtam. De most – elolvasva ezt a cikket – belém hasított a felismerés, és számolni kezdtem: ez a nagybátyám épp az időtájt fogant amikor a román hadsereg egészen Budapestig behatolt az ország területére! És ugye, azt a történelemkönyvekből is tudjuk, hogy a katonák nemcsak szexuális szükségletből, de a hódítás, az elnyomás szimbólumaként is sorra gyalázták meg minden háborúban az útba eső falvak lányait – asszonyait!?

Istenem, milyen titkokat hordozhatott az én nagyanyám egészen haláláig? És mennyit tudott erről az én anyám? Vajon mit akart nekem elmesélni, mi volt a „ majd ha egyszer nagy leszel, mondok én erről valamit” szavak mögött? Mert erre a beszélgetésre – emlékezetem szerint – soha nem került sor…

Véletlen? Józsi bácsi felesége nyolcszor volt terhes, nyolcszor szült életképtelen – nyúl szájú vagy farkas torkú – kisgyerekeket, akikből soha egyetlen egy sem hagyta el élve a kórházat. Sorsszerűség?  Vagy egyszerűen nem örökíthette tovább a családon belül nagybátyám azt a gént, ami a többiektől annyira különbözővé tette???

Ahogy ott ültem, eszembe jutott egy közelmúltban olvasott könyv a Hellinger-féle családállításról: egy terápiás módszer, amellyel a felmenők sorsának alakulását befolyásoló múltbeli pl. erőszakos cselekmények felkutathatók. Azon tűnődtem: lehet-e, szabad-e bolygatni a múltat? Vagy csak ügyelnünk kell arra, hogy a jövőben soha, semmilyen körülmények között ne kerülhessen sor ilyen rémséges tettekre? Hogy lányainknak és asszonyainknak soha többé, semmilyen náció férfitagjaitól ne kelljen ilyen megalázást elviselnie?!

A ma olvasott újságcikkből idézek: „ A falun kívül volt egy tanya, ahol nem volt szerencséje a háziasszonynak, őt leteperték a katonák, teherbe is esett tőlük. Megszületett a gyermek, aki hamarosan meg is halt… sokan úgy gondolják, hogy nem véletlenül. Képzelje el, hogy mit érezhetett az anya, ha ránézett: gondolja tudta szeretni?” …vajon tudta?

Ennek kapcsán eszembe jutott, anyukám egyszer azt mesélte Józsi bácsi feleségének:

  • A mama mind a tíz gyerekét nagyon szerette, de ha tehette a Józsikának mindig kedvezett, mert az olyan más volt, és a többiek kevesebbet játszottak vele.

Én ezt régen nem értettem, és igazságtalannak éreztem a többiekkel szemben, mert ahogy anyukám mesélte, Józsi mindig piszkálta őket és kötekedett . „Akkor meg mindek védte meg  a mama?” – gondoltam akkor. Most viszont kezdem megérteni…

 

Hangos gyereksírást hallok, visszazökkenek a mába: a medence partján egy mulatt kisfiút egy szőke kislány valószínűleg véletlenül fellökött.  Édesanyja felkapja, dajkálja, vigasztalja… mert az anya már csak ilyen: akit Ő szült, akinek életet adott, azt meg kell óvnia. És amíg nézem őket, eszembe jut Albert Ferenc versének néhány sora, melynek címe: „Tiszteld Őt, a Nőt”:

„Szíve alatt hordja magzatod,

S vajúdva szüli meg gyermekedet.

A mécses lángját féltőn óvja,

Aggódás végig az élete…

…Köszönj néki éltet’ s szépet,

Mit nem adhat más , csak Ő a NŐ!”

 

 

 

Holéczi Zsuzsa Az irodalmi Rádió szerzője. 59 éves “friss nyugdíjas” vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…