Kodály 50.

Az emlékezés koszorúját tartom kezemben
Pedig úgy érzem magam,mint egy üres veremben
Mert akinek szólna a tiszteletadás,
Hogy elment, olyan a jelenünk, mint egy üres lakás,
Hol csak kutatunk, keresünk,s kiüresedett a lelkünk
Mert megtört szivünkkel igaz magyart hiába keresünk
Megtört szivünkkel, mert a szabadság hajnalán
Darabokra hasadt megcsonkitott hazám
Kodály volt az utolsó nemzetegyesitő
A Kárpát medencét liliommal behintő
Tanitó, nevelő igaz nemzeti zeneszerző
A falvak népének lelkét jól ismerő
Vallását megvalló igaz keresztény hívő
Az ellenfél puszta látásától is meghátrált,
S hogy hazáját elhagyja,arra türelmetlenül várt
A zene mellett a magyar nyelv művelője s művésze is volt
Bölcsessége messze túlszárnyalta éltében a felejthető kort
Nagy falat volt, a politika lenyelni nem tudta
Irásait, műveit, gyűjtését sokáig könyvtátba utalta
Távozásának kerek évfordulóján,csendben ünnepelünk
Szól az emlékezés, száll a dal,zengi, hogy nem feledtünk
S megőriztünk száz, meg száz gyermek zeneszeretetében
Kisiskolások rá emlékeztető nemes kis zongoraversenyében
Lelkük tükrében, mely ott csillogott szemük tiszta fényében
Mert kultúránk tovább él Kodály Zoltán szellemében

Dr. Hutás Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Verset gimnazista korom óta írogatok. Édesanyám, aki jelenleg 101 éves, 100…