A lány izgatottan készülődött. Már nagyon várta, hogy ismét találkozzon Dáviddal. Teljesen felszabadultnak érezte magát a társaságában. Még soha senkiről sem mondhatta el, hogy igazán egyek. Egy test, egy lélek. Most először történt meg vele, hogy valóban szerelmes lett…

Dávidnak egész nap csodálatos hangulata volt. Mindig Nórára gondolt, egyszerűen nem ment ki a fejéből a lány. Már egy éve ismerték egymást és mégis minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy ő az. Igen, ő az, akit neki rendelt az ég. Hálás volt Istennek, amiért találkozhatott Nórával. Valószínűleg nem véletlenül történt, hogy azon a barátságtalan, téli napon, amikor mindketten gondterhelten utaztak a buszon, összeakadt a tekintetük. Ebben az életben semmi sem történik véletlenül. A fiú mélyen hitt Isten minden egyes tervében. Biztosan az sem ok nélkül történt, hogy anya nélkül kellett felnőnie. Nagyon hiányzott neki mindig is egy szerető anyai kéz érintése, a biztató mosolyok, a folytonos aggódás, amit az osztálytársai körében láthatott és teljesen természetes dolog volt a barátainak is, hogy otthon egy gondoskodó édesanya várta őket. Ő egy nagyon melegszívű és kedves apukához járt haza, aki bármennyire is szerette volna, mégsem tudta pótolni az édesanya jelenlétét Dávid életében. Mindazonáltal hálás volt apjának minden egyes napért és minden egyes cselekedetéért, mert tisztában volt a ténnyel, hogy apja nagyon szereti és mindent neki köszönhet. Naphosszat görnyed a munkahelyén a számítógép felett, ha kell, különmunkát is elvállal. Emellett ügyes háziasszony vált belőle és mindig hagyott időt arra is, hogy a fiával beszélgetni tudjon. Tudta, hogy még egy ilyen édesapa nem létezik a földön. Borongós, esős délutánokon, amikor apja még nem érkezett haza a munkából, neki mindig hiányérzete támadt és az édesanyjára gondolt. Csak halovány emlékképek, emlékfoszlányok jutottak eszébe róla. Nem csoda, hisz még csak 5 éves volt, amikor elragadta tőle őt az ég. Apjától többször elkérte a családi fényképalbumot, de valahogy nem ismert az édesanyjára. Egy gyönyörű, kedves arc tekintett vissza rá, de a fénykép nem mutatta meg a valós személyiségét. Hiányzott a bája, a belülről fakadó kisugárzása és az a bámulatos, mosolygó szempár, az egyetlen örökség, ami megmaradt az emlékezetében erről a nem mindennapi asszonyról. A fénykép más, a fénykép mégiscsak fénykép. Soha nem láthatja már ebben az életben anyja igazi arcát. Apja mindig azzal biztatta, hogy ő még velük van, csak fentről néz le rájuk és folyamatosan vigyáz az ő kicsi fiára. Soha sem kell magányosnak éreznie magát, mert édesanyja örökké kíséri minden léptét. Csodálta apját, hogy egy asszony elvesztése után ekkora erővel és energiával folytatta az életet és szüntelenül pártfogolta fiát az élet minden nehéz helyzetében. Pedig milyen kemény sors jutott ki neki. Ez a gondolat csak felnőttként jutott először eszébe. Azóta viszont többször is eljátszott a gondolattal, hogy egy csodálatos ajándékkal megköszöni majd apjának a hosszú évek kitartó gondoskodását. Mire feleszmélt gondolataiból, már indulnia is kellett. Nem szerette volna megvárakoztatni Nórát.

Szép, napsütéses tavaszi nap volt. Délelőtt 10 órára beszélték meg a találkát. Kedvesen köszöntötték egymást és beszélgetésbe elegyedtek. Nóra arra lett figyelmes, hogy egy belső hang megállás nélkül suttogja neki, mutasd meg neki a helyet, mutasd meg neki a helyet. Úgy döntött, hallgat a hangra…

Nem sokkal később, miután leszálltak a troliról, egy csendes temetőbe vezette a lány a fiút. Dávid nem szólt egy szót sem. Nem tudta, miért jönnek ide. Nóra csak annyit említett, szeretne neki megmutatni valamit. Egyik lépés következett a másik után, aztán Nóra egyszer csak megállt egy sírnál.

– Szeretnék elmesélni Neked egy réges-régi történetet. Én nem emlékszek már rá, semmilyen emlékem sincs már erről az asszonyról. Anyukámtól tudom, hogy igazából két születésnapom van. Az elsőt akkor ünnepeljük, amikor megszülettem. A második születésnapom az a dátum, amikor megmentették az életemet. Minden egyes évben kizarándokol ide a családunk és hálás szívvel gondolunk erre a derék nőre. A történet így hangzik: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsiny kis leányka, aki talán még 2 éves sem volt, amikor anyukájával sétálni indultak. A kislány mindig ügyesen fogta anyukája kezét, csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy véletlenül elengedte azt. Meglátott egy kis csicsergő madárkát és utána szaladt. Egy pillanat műve volt az egész. A kislány kiszaladt az útra, miközben nagy sebességgel, vészesen közeledett egy teherautó. Fékcsikorgás, sikítás és egy koppanás. Ennyire emlékszik anyukám, aki sokkos állapotba került. Aztán egy pillanattal később kiderült, hogy a kislány megmenekült, mert egy asszony odaugrott és a saját testével védelmezte a gyermeket. A nő sajnos szörnyethalt.

Nóra arra lett figyelmes, hogy Dávid arcán csorognak a könnyek. Percekig egy szót sem tudott kiejteni. Csak sírt, sírt keservesen. A lány megijedt, hogy talán megbántotta Dávidot.  Néhány perc elteltével azonban halvány mosolyféle jelent meg a fiú tekintetén. Most már minden világossá vált számára. Édesanyjának egy belső hang suttoghatta, mit kell cselekednie. Egy igazi angyal volt, aki azért áldozta fel az életét, hogy fiának megmenthesse ezt a varázslatos, bámulatos leányzót, a jövendőbelijét.

Cs. Rajnai Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Minden ember álma és vágya, mint maga a lélek egyszeri és…