Legyen nekem a Te akaratod szerint

Tikkasztó, meleg nyárelő köszöntött ránk abban az évben. Még alig volt tavasz és máris, egyik pillanatról a másikra, trópusi meleg lett, szokatlanul forrón, égetően sütött a nap, az éjszaka sem hozott felüdülést. Nagyon fáradt voltam azokban a napokban. Akkor építkeztünk, már álltak a falak, a tetőt ácsolták éppen. A munkám, a háztartás, az építkezés mellett még tanultam is, éppen hogy leadtam a szakdolgozatom. Készülnöm kellett volna a védésre, a vizsgákra, de menet közben elfogyott belőlem az erő, a lelkesedés, és talán a hit is, hogy ezt véghez tudom vinni. Abban az iszonyatos melegben mindenhez dupla energiára volt szükség, és én napról napra rosszabbul éreztem magam. Valószínűleg kedvetlenebbül és meglassulva dolgoztam, mert egyik délután rám szólt Erzsike néni.

– Nagyon fáradtnak látszik Gabika – mondta nekem a csendes pihenő után, amikor már ébredeztek az ebéd utáni sziesztából.

– Nem csak annak látszom, Erzsike néni, az is vagyok. Rettenetesen!  Most emelik otthon a tetőt, bele se merek gondolni, mi vár rám, ha hazamegyek. Sajnálom a munkásokat, sajnálom a férjemet, ő sem fiatal már, és nem is bírja ezt a meleget. Hát, meg tanulnom is kellene, pár nap múlva vizsgázom, azért is izgulok. Most úgy minden összejött.

Erzsike néni udvariasan hallgatott, ivott egy kis vizet, majd a papucsával foglalatoskodott. Azok a fránya szíjak mindig összegabalyodtak, nehezen engedték magukat sorba igazítani.

– Segítek- szóltam.

– Az bizony jó lenne- szólt, nem vagyok képes rendbe tenni ezt.

– Erzsike néni kérdezhetek valamit? – érdeklődtem.

– Hát hogyne – mosolyodott el. Mosolyában kis kíváncsiság, büszkeség, és bátorítás is volt. Meg hála is. Az idősek hálája, ami akkor csillan meg fáradt, elszürkült szemeikben, amikor érzik, hogy szükség van rájuk, és segíthetnek.

– Tessék mondani, Isten mindig segít? Azt már tudom, hogy szeret bennünket és a javunkat akarja. De mindig segít, ha kérjük? Kérhetem őt bátran? Azt hiszem, most nagy szükségem lenne a segítségére.

Erzsike néni őszinte, tiszta, hívő életet élt, nagyon szerette az ő Istenét. Nem volt sem keserű, sem savanyú keresztény, megelégedetten, derűsen imádkozott, és átszellemülten énekelgetett Máriáról szóló énekeket. Mindig lehetett tőle tanácsot kérni, nem tartott sem kioktató, sem magasan szárnyaló hitoktatást, egyszerűen, érthetően, isteni odaadással magyarázott. Nem ítélt, nem vádolt, nem riogatott, csak tanított.

-Igen, mindig segít, ha igazán, ha tiszta szívből kéri – válaszolta, majd kicsit lassabban folytatta – mindig segít, ha a kérése Istentől való, és nem ellenkezik az ő akaratával. Mert különben…

Erzsike néni elhallgatott, huncutul mosolygott, megfáradt arcán enyhe pír futott át.

– Különben?- kérdeztem felüdülten.

– Különben úgy jár, mint én, egyszer régen.

– Erzsike néni hogy járt? Tessék elmesélni – kértem őt.

Akkor még csak csipegettem a hit morzsáit, sok mindent nem értettem, de figyeltem, tanultam, raktároztam. Pillanatnyilag el sem tudtam képzelni, mit jelent az, hogy Istenhez fogalmazott kéréseink lehetnek nem Istentől valók is.

– Elmesélni? Hát azt nem szabad! Az titok, még az uramnak is csak a betegségekor meséltem el, nem akartam, hogy úgy menjen el, hogy nem tudja!

Egy könnycseppet törölt le fakó arcáról, férjének emléke kicsordult a szemén.

– Tessék elmesélni. Csak nekem – simogattam meg a kezét – nagyon szeretnék segítséget kérni, erősítsen meg Erzsike néni, ugye meghallgat az Úr!

– Nem nagyon vagyok büszke rá – révedt a múltba – de tudja mit? Magának elmesélem, hogy okuljon. Az Úr megsegít mindenkit, magának is, nekem is csak a szeretetét adja. Azt akarja, hogy boldogok legyünk, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az akarat úgy egyezik a miénkkel, ahogyan mi szeretnénk. Akkor másként érezzük, de ha visszanézünk később, belátjuk, ő volt az okosabb. Hát akkor mondom az én történetem. Figyeljen, és tanuljon belőle!

Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, én mellé kucorogtam, ha tehettem volna, egy sámlira ülök, mint annak idején, kicsi koromban, amikor a nagyi meséit hallgattam.

-Az úgy volt – kezdett a mesébe Erzsike néni, – hogy nem voltunk már fiatal házasok az urammal, amikor új házunkba, és új faluba is költöztünk. Már a gyerekeim nagyobbacskák voltak. Hamar befogadtak bennünket az emberek, mindenki ismert mindenkit, ahogy az jó helyen szokás.  Éppen csak megmelegedtünk, leesett az első hó, beköszöntött a tél. Karácsony előtti nagytakarításban voltam, az ablakot mostam éppen, amikor megláttam az utcán egy nagyon jóképű férfit. Szép szál ember volt, ragyogó csillagszemekkel. Ettől kezdve, ez az ember állandóan ott motoszkált bennem, sokszor az eszemben járkált. Sokkal többször, mint illett volna. Szerettem én az uramat, nagyon szerettem, de hát volt valami vonzó abban a másikban is. Mire vége lett a télnek, én egészen elgyengültem, ha megláttam. Ugye falun nem kérdezősködik az emberfia, röstelltem is az érzéseimet, így nem is tudtam jó sokáig, kiféle, miféle ez a férfi. Tavaszon aztán az én szép emberem úgy eltűnt, mint este a délibáb. Jött a nyár, jött az ősz, aztán el is ment, én le is nyugodtam. Majd újra megérkezett a tél és vele együtt ez a gyönyörűséges férfiember. Mindjárt vége is lett a nyári nyugalmamnak. Annyit azért sikerült megtudni róla azon a télen, hogy valami örökségből élnek, egy messzi kúriában, szép felesége, gyerekei vannak.Más társaság volt ők, meg egészen más mi.  Mi szegények is szerények is voltunk, én messze sem voltam olyan mutatós, divatos, mint az ő felesége, vagy azok az asszonyok, akikkel együtt mutatkoztak.

Tudja, a világ minden kincséért sem mertem volna elárulni senkinek a vonzalmamat, igyekeztem is távol maradni tőle.  Nem is vett észre hónapokon át.

Aztán már nyáron sem tudtam elfeledni. Vártam, hogy visszajöjjön, és állandóan kértem a jó Istent, segítsen nekem, legalább egyszer kerülhessek hozzá közelebb, csak egyszer nézhessek abba a gyönyörű szép szemébe. Tudtam én, bűnös a dolog, amit szeretnék, de a vágy erősebb volt nálam, a hatalmában, a markában tartott. Talán a harmadik, vagy a negyedik télen történt, hogy egyszer váratlanul találkoztunk az utcán, akkor beszéltünk is néhány szót, de olyan suta, olyan bamba voltam, szinte csak dadogtam valamit neki. Szégyelltem magam, szégyelltem, hogy nem vagyok olyan szép, olyan mutatós, olyan tehetős. Hát nem is voltam rá nagy behatással. Pedig ez már jel volt, és én mamlasz, észre sem vettem.

Elmúlt az tél is, jött az újabb tavasz, az újabb nyár, ők elmentek, mi maradtunk. Én pedig hol kevésbé, hol jobban vártam az új telet, amikor megérkeznek. És megérkeztek. Minden télen megérkeztek. Pár év elteltével azt gondoltam, már okosabb is, szebb is vagyok, meg már elég kitartóan is imádkoztam Istenhez, adja már meg nekem ezt az ajándékot, hogy szemébe nézhessek. Épp ideje lenne, a segedelmének. Akkor jött a farsang, a falu bálja. Meghirdették jó előre, én pedig még buzgóbban imádkoztam, hittem, bíztam, és vágyakoztam. Igazából nem is tudom miért szólongattam olyan nagyon az Urat, miért akartam annyira a szép ember közelségét, mert én soha meg nem csaltam volna az uramat. A kísértés azonban nem engedett. Elmentünk hát a bálba. Az uram, meg én, meg a szomszédék, úgy, mint addig bármikor. Folyt, folydogált az este, és valamikor éjfél után, nem is hittem először a szememnek, az én csillagszemű emberem, akit én annyira akartam közelről, elindult felém, és ha hiszi, ha nem, engem hívott táncolni. Hát én azt se tudtam, hogy adjak hálát magamban Istennek, amiért mégiscsak megsegített, és teljesítette a kérésemet.

Én szájtátva hallgattam, még csak nem is sejtettem, mi sül ki a történetből.

– Erzsike néni, ez olyan, mint egy tündérmese – sóhajtottam, érdemes volt annyira bíznia.

– Gondolja? – kérdezte ő, és nevetve folytatta.

– Na! Hát fogta a kezem, mentünk a táncparkett felé. Mit mentünk, ő talán ment, de én szinte repültem! Aztán szembe fordultunk egymással, jóval fölém magasodott a lelkem. Én olyan kicsike voltam mellette, azt se tudtam, hol vagyok. Ő átkarolta a derekamat, én meg a vállára tettem a kezem, illedelmesen, ahogy férjes asszonyhoz illik, és akkor ért el az orromig kiállhatatlan, gyomorforgatón büdös, ételszaga. A ruhájából-e, vagy a leheletéből érkezett-e, azt nem tudtam eldönteni. Mindkettőből talán. Volt még valami más is ebben a szagban, a pálinkán meg a boron kívül is, ami keveredett azzal az akármivel, amit előtte vacsorált, valami felismerhetetlen kölni szag, én még ilyet nem is éreztem. Megmondom magának őszintén, alig vártam, hogy vége legyen a táncnak. Nem kerestem én se a csillagszemét, se semmi mást se rajta, nem is szóltam hozzá, nehogy válaszoljon, csak fájdalmasan vágytam vissza az én friss szappanszagú uramhoz.

Mindketten dülöngéltünk a kacagástól. Idejét sem tudtam, mikor nevettem ilyen jót, ilyen könnyeden.

– Jó leckét kaptam az én Istenemtől – folytatta kis idő múlva – ő tőlem sokkal jobban tudta milyen bűnös a kérésem, mégis teljesítette. Nem is volt benne köszönetem akkor, de észhez térített, és soha többet nem vágyakoztam tiltott dolgokra. Hát ezért mondom én magának – komolyodott el – jól gondolja meg, hogy a kérése Istentől való-e, tetszik-e neki, vagy sem. Mert ő biztosan teljesíti egyszer, és ha netán tréfás kedvében van, igencsak megleckéztetheti magát is. Látja, én az óta nem kérek tőle a tanításától eltérő dolgokat, meg még így is, mindig hozzáteszem gondolatban, hogy én ugyan ezt szeretném Uram, de ne az én akaratom teljesüljön, legyen csak meg a tied. A biztonság kedvéért. Ez segít az ő útján maradni.

– Drága Erzsike néni – nevetgéltem még – én csak egy kis időt, meg egy kis erőt kérnék tőle, meg hogy megvédjem a szakdolgozatom, és hogy vigyázzon a családomra, meg ne legyen már ilyen átkozott meleg.

– No, no, aranyom!  Csak egyenként. És komolyan. Sok imával, és ne feledje el hozzátenni: „a Te akaratod szerint Uram”.

Kis szünetet tartott, én menni készültem.

-Várjon még egy picit! – szólt. – Fogadjon el tőlem egyetlen jó tanácsot még! Mindig köszönje meg az Úrnak, amit kapott. A jót is, a rosszat is. Én egészen biztos vagyok benne, hogy szeretetét küldi ebben is, abban is. Egyikkel megsimogat, a másikkal megerősít. Hit, reménység, kérés, hála. Így megy ez.

Nem tudtam mit válaszolhatnék neki. Egy köszönöm-re voltam képes mindössze.

Sok év telt el az óta. Felépült a házunk, megvédtem a szakdolgozatom, a családom is jól van. Esténként, amikor lebukik a nap a felhők mögött, és én a szobám sötétében imára kulcsolom a kezem, Erzsike néni szavai vissza-visszatérnek.  Legyen nekem úgy, ahogy te akarod Uram!

Úgy biztosan jó lesz!

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. 1973-ban szakérettségiztem, majd az Albert Schweitzer Kórház dolgozója lettem, Hatvanban. 1974-ben felnőtt…