Szohner Gabriella: Legyen nekem a te akaratod szerint

Rekkenő, meleg nyárelő köszöntött ránk abban az évben. Még alig volt tavasz és máris, egyik pillanatról a másikra trópusi meleg lett, szokatlanul forrón, égetően tűzött a nap. Nagyon fáradt voltam azokban a napokban. Építkeztünk, már álltak a falak, a tetőt ácsolták éppen. A munkám, a háztartás, az építkezés mellett még a szakdolgozatomat is írtam. Készülnöm kellett volna a védésre, de valahogy elfogyott belőlem az erő, a lelkesedés, és talán a hit is. Abban a borzasztó melegben mindenhez dupla energiára volt szükség, én napról napra rosszabbul éreztem magam. Kedvetlenebbül, meglassulva dolgozhattam, mert egyik délután rám szólt Erzsike néni.

– Nagyon fáradtnak látszik Gabika! – mondta csendes pihenő után. Lassan ébredeztek az ebéd utáni sziesztából.

– Nem csak annak látszom, Erzsike néni, az is vagyok. Rettenetesen!  Most emelik otthon a tetőt, bele se merek gondolni, mi vár rám, ha hazamegyek. Sajnálom a munkásokat is, a férjemet is, ő sem fiatal már, meg nem is bírja ezt a meleget. Hát, meg tanulnom is kellene, pár nap múlva vizsgázom. Csupa izgulom az életem. Valahogy minden összejött.

Erzsike néni udvariasan hallgatott, a papucsával foglalatoskodott. Azok a fránya szíjak sorra összegabalyodtak, nehezen engedték magukat kiigazítani.

– Segítek! – szóltam.

– Az bizony jó lesz! Nem vagyok képes rendbe tenni ezt.

– Erzsike néni kérdezhetek valamit?

– Hát hogyne! – mosolyodott el. Mosolyában kis kíváncsiság, bátorítás, és büszkeség volt. Meg hála is. Az idős emberek hálája, ami átcsillog a szemükön, ha érzik, hogy valamilyen módon szükség van a segítségükre.

– Tessék mondani Isten mindig segít? Azt már tudom, hogy szeret bennünket és a javunkat akarja. De mindig segít, ha kérjük? Bátran megszólíthatom én is?  Nagy szükségem lenne a segítségére.

Erzsike néni őszinte, tiszta, hívő életet élt, nagyon szerette az ő Istenét. Nem volt sem keserű, sem savanyú keresztény, megelégedetten, derűsen imádkozott, és átszellemülten énekelgette az egyházi énekeket. Mindig lehetett tőle tanácsot kérni, nem tartott magasan szárnyaló hitoktatást, egyszerűen, érthetően, isteni odaadással, példákkal magyarázott. Nem ítélt, nem vádolt, csak tanított.

-Igen, segít – mondta határozottan. – Ha igazán, és tiszta szívből kéri, mindig segít. Ha a kérése a tanításából való, és nem ellenkezik az ő akaratával. Mert különben!

Erzsike néni elhallgatott, huncutul mosolygott.

– Különben?- kérdeztem kíváncsian.

– Különben úgy jár, mint én, egyszer. Nagyon-nagyon régen.

– Hogy járt Erzsike néni?  El tetszik mesélni nekem? – érdeklődtem.

– Hát azt nem! Ezt a titkot, még az uramnak is csak a halála előtt meséltem el. Nem akartam hurcolni tovább, meg kellett tudnia, mielőtt…

Egy könnycseppet törölt le az arcáról, férje emléke kicsordult a szemén.

– Tessék elmesélni csak nekem – simogattam meg a kezét. – Nagyon szeretnék segítséget kérni. Erősítsen meg Erzsike néni, hogy meghallgat az Úr!

Akkor még csak csipegettem a hit morzsáit. Nem mentem már el figyelmetlenül az aprócska jelek mellett, észleltem, tanultam, raktároztam. Persze sok mindent nem értettem még, és most el sem tudtam képzelni, mit jelenthet az, hogy Isten felé forduló sóhajaink lehetnek olyanok is, amivel ő nem ért egyet, bármilyen hatalmas is a szeretete.

– Nem nagyon vagyok büszke rá! – révedt a múltba az öregasszony. – Tudja mit? Magának elmesélem, mert magát szeretem! Okuljon hát!  Az Úr megsegít mindenkit, magának is, nekem is csak a szeretetét adja. Azt akarja, hogy boldogok legyünk, de az egyáltalán nem biztos, hogy az ő akarata egyezik a miénkkel. Amikor azt érezzük, hogy nem segít, vagy nem úgy segít, ahogy mi szeretnénk, megmérgesedünk, haragszunk is talán, de később, belátjuk, bizony ő volt az okosabb. Mondom a történetem. Figyeljen, tanuljon belőle!

Kényelmesen elhelyezkedett puha foteljában. Mellé kucorogtam, olyan voltam, mint régen, amikor egy sámlin ücsörögve a nagyi meséit hallgattam.

-Az eset úgy indult, – kezdett a történetbe Erzsike néni – hogy voltunk már vagy nyolc éves házasok az urammal, amikor az új házunkba költöztünk, a szomszéd faluba. Hamar befogadtak bennünket, vidéken mindenki ismert mindenkit, kis faluban így szokás. Alig melegedtünk meg, beköszöntött a tél. Karácsony előtti nagytakarításban voltam, az ablakot mostam éppen, amikor megláttam az utcán egy nagyon jóképű férfit. Szép szál ember volt, ragyogó csillagszemekkel. Egy pillanat volt mindössze, mégis ettől kezdve ez az ember állandóan ott motoszkált bennem, sokszor az eszemben járkált. Sokkal többször, mint illett volna. Szerettem én az uramat, nagyon szerettem, de hát volt valami vonzó abban a másikban is. Mire vége lett a télnek, én egészen elgyengültem, ha megláttam. Falun ugye nem kérdezősködik az emberfia, röstelltem is az érzéseimet, nem is tudtam meg sokáig, kiféle, miféle ez a jó lélek. Tavaszon aztán az én szép emberem úgy eltűnt, mint nyári este a délibáb! Jött a nyár, jött az ősz, aztán el is mentek a maguk természetében, én is lenyugodtam. Majd újra megérkezett a tél, a téllel együtt pedig ez a gyönyörűséges ember. Mindjárt vége is lett a nyugalmamnak! Annyit azért csak sikerült megtudnom róla, hogy valami örökségből élnek, egy messzi kúriában. Gyönyörű felesége van, meg két gyermeke. Azt is pletykálták a falusiak, hogy másféle életet éltek, nem olyan átlagosat, mint mi. Mi szegények is szerények is voltunk, a falubeli asszonyok közül senki nem volt messze sem olyan mutatós, divatos, mint az ő felesége, meg azok az asszonyok, akikkel együtt mutatkoztak. Tudja, a világ minden kincséért sem mertem volna elárulni senkinek azt a vonzalmat, amit éreztem, igyekeztem is távol maradni tőle.  Nem is vett észre hónapokon át! Ahogy teltek az évek, már nyáron sem tudtam feledni. Vártam, hogy visszajöjjön, és állandóan kértem a jó Istent, segítsen már nekem, legalább egyszer kerülhessek hozzá közelebb, csak egyszer nézhessek közelről abba a gyönyörű szép szemébe. Tudtam, bűnös a dolog, amit szeretnék, de a vágy erősebb volt. Talán a negyedik télen történt, hogy ő, meg én váratlanul találkoztunk az utcán. Meg is szólított a lelkem, de én olyan suta, olyan bamba voltam, csak valamiféle dadogás hagyta el a számat. Szégyelltem is magam, hogy nem vagyok szép, mutatós, és tehetős. Zavarban is voltam nagyon, nem lehettem rá mély behatással. A mostani eszemmel már tudom, hogy ez már jel volt, és én mamlasz, nem vettem észre.

Erzsike néni kacagott egy aprót, majd folytatta.

– Elmúlt a tél. Az újabb nyáron, ők elmentek, mi maradtunk. Én hol kevésbé, hol jobban vártam az új telet, néha minden türelmemet elveszítettem. Azt gondoltam, érettebb is, okosabb is, szebb is vagyok, mint addig voltam, meg már elég kitartóan is imádkoztam Istenhez, engedje már meg nekem, hogy azokba a sugárzó szemeibe nézhessek. Ideje lenne, már, hogy segítsen. Jött a farsang, a falu bálja. Jó előre kiírták, én még buzgóbban imádkoztam, hittem, bíztam, és vágyakoztam. Igazából nem is tudom miért szólongattam olyan nagyon az Urat, miért akartam annyira a szép ember közelségét, mert egyébként soha meg nem csaltam volna az uramat. A kísértés mégsem engedett. Elmentünk hát a bálba. A szomszédék, meg mi, úgy, ahogy addig bármikor. Folyt, folydogált az este. Valamikor éjfél után, nem is hittem a szememnek, az én csillagszemű emberem, akit én annyira akartam közelről, elindult az asztalunk felé. Ha hiszi, ha nem, engem kért fel táncolni. Hát én azt se tudtam, hogy adjak hálát magamban Istennek, amiért mégiscsak megsegített, és teljesítette a kérésemet.

Szájtátva hallgattam őt, akkor még csak nem is sejtettem, mi sül ki a történetből.

– Erzsike néni, ez olyan, mint egy tündérmese – sóhajtottam – érdemes volt annyira bíznia.

– Gondolja? – kérdezte, és nevetett. – Na! Hát a csillagszemű fogta a kezem, mentünk a táncparkett felé. Én szinte repültem! Szembe fordultunk egymással, jóval fölém magasodott, én meg azt se tudtam már, ki vagyok. Átkarolta a derekamat, én meg a vállára tettem a kezem, illendőn, ahogy a férjes asszonyok, és akkor! Na, akkor megnyílt a pokol minden kapuja!  Kényes orrom akkor érezte meg kiállhatatlan, gyomorforgató, büdös, ételszagát. A ruhájából jött-e, vagy a leheletéből érkezett, azt nem tudtam. Mindkettőből talán. Volt még valami más is ebben a szagban, a pálinkán meg a boron kívül is, ami keveredett azzal, amit előtte evett. Valamilyen, számomra idegen kölni émelygős illata, én még ilyet az életben nem éreztem. Megmondom magának őszintén, alig vártam, hogy vége legyen a táncnak. Nem kerestem én se a csillagszemét, se semmi mást rajta, nem is szóltam hozzá, nehogy véletlenül kinyissa a száját! Fájdalmasan vágytam vissza az én friss szappanszagú uramhoz.

Már mindketten dülöngéltünk a kacagástól. Idejét sem tudtam, mikor nevettem ilyen jót, ilyen könnyeden.

– Jó leckét kaptam az én Istenemtől! Látja! Ő tőlem is jobban tudta milyen bűnös a kérésem, mégis teljesítette. Nem is köszöntem meg akkor neki, de az biztos, hogy soha többet tiltott dolgokra nem vágyakoztam. Hát ezért mondom én magának – komolyodott el – jól gondolja meg, hogy a kérése Istentől való-e, tetszik-e neki, vagy sem! Mert ő teljesíthet bármit is, de ha netán tréfás kedvében van, jól megleckéztetheti magát is. Én régen nem kérek tőle a tanításától eltérő dolgokat. Ráadásul mindig hozzágondolom: „én ugyan ezt szeretném Uram, de ne az én akaratom legyen, legyen csak meg a tied”. Az a biztos!  Segít az ő útján maradni.

– Ó Erzsike néni! Én csak egy kis időt, egy kis erőt kérnék tőle, meg hogy sikerüljön a vizsgám, és persze vigyázzon a családomra.

– No, no, aranyom!- csitított. – Csak egyenként, és nagyon komolyan. Hálaadás, köszönet, kérés, és ima! Sok ima! Így megy ez! Ne feledje el hozzátenni: „a te akaratod szerint Uram”.

Sok év telt el az óta. Felépült a házunk, megvédtem a diplomám, a családom is jól van. Esténként, amikor lebukik a nap a felhők mögött, és én imára kulcsolom a kezem, Erzsike néni intelme átsettenkedik az időn.  Soha nem hagyom ki imáimból: „Legyen nekem úgy, ahogy te akarod Uram!”       Úgy biztosan jó lesz!

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. 1973-ban szakérettségiztem, majd az Albert Schweitzer Kórház dolgozója lettem, Hatvanban. 1974-ben felnőtt…