Horváth László:
Füsteső

Néha egy csikkel
az esőbe írom a nevedet,
S az üzenet lassan,
csengő útjára megy.

A fátyolos, füstös reggeleken,
a tetemrehívó kávégőzben,
aztán mikor az alkony a kék
függönnyel furcsa játékba kezd,
Te nézel vissza rám.

Egy ajándékvers madzag
gyűrűjével tegnap eljegyeztelek,
Te kérted és én boldogan,
vagy bolondan, de örömmel tettem.

Ma még mosolyogva nézel,
szótlan szemeimbe, s imát
mormolok, hogy ez holnap is
így legyen. Ne fogja rozsda
a napnak értelmet adó, merengő,

néha hamis, de sosem feledhető,
olykor fátyolos és rejtőzködő szemed.
Ősszel a fák tarka boltozata,
télen a lelkes fagy mosolya,

tavasszal a fanyalgó madár dalok,
nyáron a falakon táncoló
árnyék alakok, mutatják
mennyire gyönyörű
is vagy.

Gondold csak túlzásnak,
de nem annak szánom.
Őszinte vagyok, s ezeket
csak Neked szánom.

Ha emlékszel a szikkadó
tűzre a kazánban, tudod…
Tudod, hogy éltem meg ezt
a lassan múló, csapongó
hónapot.

Lásd hát nekem ki vagy, úgy is
sejted mit érzek! S hogy miért
kéne foglalkozni az elhibázott
múlttal, magyarázd el, kérlek!

Annyiszor kellett már tőled
dicsőséges visszavonulót fújni,
most már szeretnék, végre,
egyszer véres győzelmet aratni,
csak veled és csak érted! Értsd meg.

Mond, hogy várj te bolond,
mond, hogy őrült vagyok és konok,
vagy ne mondj semmit, csak
csókold a reményt remegő ajkamra.

Lásd hát kedves, hogy
mit zeng e fátyolos ének,
leír e toll, s kiejt e száj,
csak neked és mindörökké
csupán.

Néha egy csikkel
az esőbe írom a nevedet,
de már nem tudom, hogy ez eső,
vagy ezernyi vérző könnycsepp.

Horváth László az Irodalmi Rádió szerzője. Horváth László vagyok, és szeretettel köszöntöm a kedves Olvasóm! Azt hiszem, kellene…