Horváth László:
Elbocsátó szép szavadra

 

Emlékszem, amikor először megláttalak,
sok minden eszembe jutott, de fontosnak nem gondoltalak.
S elkezdtél egyre közelebb kerülni lelkemhez, tudtad, hogy,
ez kell nekem.

Átszőtted lelkem s gondolatim, majd szőke hajtincsed meg sem
álltak a szívburokig. S bár először nem gondoltam semmi mélyre,
ám egyre féltékenyebb lettem, minden rád tekintő lényre.
S lassan megszerettelek.

De féltem. Féltem, hogy nem kellek és fájni fog, hogy húsom rágod,
majd elásod! S Te ugyan emiatt féltél tőlem, jogos volt,
aztán tényleg beléd szerettem, kínlódva vártalak, had lássalak, s percenként
csak SMS-ed vártam!

Aztán eljött a nyár! Kínzó pár hónap!
Nem is tudod mennyire alattvalód voltam!
Híven imádtalak, de úgy éreztem mindez hiába!
Szépen lassan lemondtam rólad, s száműzni akartam fejemből
hívogató hangodat!

S az ősz jöttével döntöttem! Ellened! Azt hittem nem kellek!
De most tudom nem így volt,
s a döntés is hibás volt!
Hónapokig büntettelek
méltatlanul, szótlansággal,
kerültem a tekinteted,
de nem bírtam tovább… Tudtam,
hogy kellesz!

De már nem volt mit tenni, el kellett engedni!
Pedig hidd el, szeretlek…
Én is szenvedtem e hónapokban nem csak Te!
Akkor csak sejtettem, hogy mit veszítek,
ellenben most már tudom!

De nem akarom!

A karjaimban akarlak tartani megint,
érezni az illatod és sétálni odakinn! A hátsó udvaron,
majd lépcsőre ülni, hol fejem öledbe hajthatom!

Hidd, nem csak írnám, mondanám,
de makacs a szívem és dadog a szám!
Mert mit akarok el nem érem!
Ha elengedlek, veled megy a boldogság
szálló reménye!
Mit gondolsz, ezt túlélem?

Látod most is csak bántalak! Pedig
nélkülem jobb lesz, vidámabb!
Féltékeny vagyok most is, dühös és ostoba!
Mert olyat féltek, ami nem az enyém
s talán nem is lesz soha!

De a sors nem lehet ily otromba!

Hagylak menni, legalábbis megpróbálom,
de ott leszek a szempilládon. Minden éjjel és
minden este, vágyam őrhálója takar majd be,
megóv a hidegtől s feledtet engem!

Elengedlek, de örökké akarlak szeretni!
Mégis tudom, el fogsz feledni!
Először csak halványul benned az ölelés emléke, majd az illat,
érdes kezem érintése, majd az arcom! Elfeleded, hiába nem akarom!

Féltékeny vagyok most is, még fecskére is, ki röptében,
ha csak egy percre is, de megláthat
és miden másra,
de most lakat a számra!

Csak elképzelem magamnak, hogy karomban foglak újra,
most nem hezitálok, nem félek, csak a tiéd vagyok, ígérem!

Aztán az álom szertefoszlik, s ugyanolyan üres marad minden!
Hiányzol innen!

Tudom, nem lehetsz itt, s kis idő multán majd nem is akarsz!
Ezért kapod most csók helyett,
az elbocsátó dalt.

 

Horváth László az Irodalmi Rádió szerzője. Horváth László vagyok, és szeretettel köszöntöm a kedves Olvasóm! Azt hiszem, kellene…