Anyák, Lányok, Barátnők

Katával a Búcsúból jöttünk, a folyóparton ültünk és úgy kacagtunk teljes szívünkből, hogy nekem a könnyem is kicsordult. Főleg amikor a Miska le és föl mozgó fehér feneke az eszembe jutott.

– Hogy az milyen vicces vót! Te! – pihegte Kata és hanyatt vágta magát a térdig érő fűben.

Az árvalányhajak úgy örvénylettek szőke haja körül, melyből már útközben kivette az ünneplős kék masnit, mint egy menyasszonyi fátyol. Hihetetlenül kék szeméből most nem láttam semmit, mert a nagy nevetéstől összeszorította.

– Asszem így csinálják a gyereket -mondtam. – Tudod, láttuk mi már a csődört is mikor meghágta a szomszéd kancáját, oszt hallottam, hogy tán végre lesz kiscsikaja néki.

Mindezt egy szuszra hadartam el, mert meglepett a felismerés. Na, meg nem is voltam olyan biztos benne.

– Te! Ilon! És emlékszel, hogy a Terka csizmás lába úgy kalimpált kifelé a széna boglyábul, mintha abbul nőtt vóna ki és közben milyen érdekesen visítozott? Mit gondolsz, fájt néki amit a Miska csinált véle?

Ezen aztán nagyon elgondolkoztunk. Meg olyan érdekesen bizsergető érzés vett erőt rajtam, hogy csak feküdtem én is a jó szagú folyóparti fűben és arra gondoltam amit idefelé jövet a Katával láttunk.

Hát nincs is abban semmi kivetnivaló, gondoltam.

Hisz nemrég voltunk a Terkájék lagzijába, hánytam is utána egy hétig.

Akkor már arra a sok finom libacombra, meg hájas süteményre, töltött káposztára gondoltam. Meg arra, hogy a Miska apja nagyon módos ember, oszt még habos süteményt is hozatott a városból, amilyet addig én sose láttam, nemhogy ettem volna.

Ott, abban a lagziban volt a szomszéd faluból egy legény, aki igencsak nézegetett, na nem mintha a falubeliek nem mustrálgattak volna bennünket.

Mi meg, a többi lánnyal együtt csak kacarásztunk, sutyorogtunk és alig vártuk, hogy táncba vigyen valamelyikük.

Na aztán meg is táncoltattak bennünket!

Csak úgy pörgött és suhogott a sok keményített alsószoknya rajtam.

De jó érzés volt az! Mert tavaly, nem tudom miért, még nem nagyon akartak táncba vinni, se engem, se a Katát. A Julcsát, meg a Bözsit már akkor is sokan vitték, irigykedtünk is rájuk a Katával.

Na, aztán a szomszéd faluból az a legény, Jóskának hívták, odajött és megkérdezte: Akarok-e táncolni?

Hát először el akartam szaladni, de Kata megfogta a derekamig érő fekete hajamat, amibe piros szalagot fontam és Jóska felé pördített. Közben nevetve mondta, hogy: Akar hát!

Jóska megmarkolta a derekamat, és olyan csárdást jártunk, hogy csak repkedett utánam a szoknya, meg a piros masnis varkocsom.

Annak a fiúnak olyan jó szaga volt!

Nem tudnám megmondani, hogy mi, de kicsit a frissen kaszált széna és a kisbabák tiszta illata áradt belőle. Tiszta és puha volt a keze. Nem úgy mint a többi fiúnak akit ismertem, akiknek érdes volt és mindig ragadt valami mocsoktól. Vöröses-szőke haján csillogott a napfény, aranyló glóriát vonva köré.

Szürkéskék keskeny vágású szeme nevetett, és olyan huncutul nézett rám, miközben a derekamat fogta, hogy azt sem tudtam hová nézzek. Míg végül belevesztem a tekintetébe.

Olyan volt az a tánc, mintha nem is a Terkáék udvarán roptuk volna, hanem ketten lettünk volna a Mennyeknek országában. Pláne még a feje körül lévő glória, melyet a napsugarak fontak köré!

Mikor vége lett a táncnak, leszálltam a földre, és úgy elszégyelltem magamat hogy egyből hazaszaladtam.

Édesanyám már otthon volt, azt mondta neki elég volt a lagziból a háromnapos tyúk kopasztás, meg a sok sütés-főzés. Mert az úgy szokás, hogy a rokonok-szomszédok mennek segíteni a készülődésbe.

– Mi bajod van Te lány? – mordult rám, amikor berohantam a nyikorgó ajtón, és háttal neki támaszkodtam.

– Semmi – mondtam csendben. Soha nem mertem elmondani neki ha fájt valami, mert amilyen megkeseredett kemény szívű asszony volt, mindenre csak verés volt a válasza.

Így megtanultam idővel, hogy jobban járok, ha csendben maradok, nem panaszkodom. Úgy is mindig én voltam az oka mindennek.

Hát ezekre gondoltam, ahogyan ott pihentünk azon a szeptemberi délutánon a folyóparton Katával. Mikor kikacagtuk magunkat felültünk, és egymás szavába vágva idéztük fel a látottakat.

Épp a búcsúból jöttünk, kicsit szédelegve a nyüzsgés, és a körhinta élményétől, amire két tojásért ülhettünk fel.

Persze én elloptam a baromfi udvarból, mert anyám úgyse adott volna rá. Úgyis azt mondta volna, hogy nem való a parasztnak a cifra nyomorúság.

Mert ez volt a szava járása.

A körhintát négy erős legény hajtotta. Villanyáram még nincsen a mi falunkban, de azt mondják, ahol van ott az hajtja, és sokkal, de sokkal sebesebben forog, és az ember repül mint a madár. A ragyás Gyurka, meg a cimborája, a dadogós Pisti is hajtotta, mert cserébe ők is felülhettek egy körre egy leánnyal, na arra mindig kapható volt valaki.

Éppen ezért alig várták a búcsút a legények, mert olyankor azért nekik is akadt valaki.

Ott volt a búcsúban a szomszéd falúból a Jóska is és úgy fájt a szívem mikor láttam, hogy éppen egy másik lánynak vett mézeskalács szívet.

Azóta megtudtam róla, hogy nagyon gazdag fiú, kilenc házuk is van a környező falvakban. A sok-sok hold földjükről nem is beszélve. Jóska Pesten tanul, ügyvéd lesz belőle.

Jajj!! Hogy is gondolhattam volna, hogy rám néz! Csak mert egyet táncoltam vele?

Pedig rám nézett, azzal a szürkés, nevetős szemével, azt hiszem kacsintott is egyet. De lehet, hogy ezt csak képzeltem.

El is futottunk onnan Katával, bár Ő még szeretett volna maradni. Mondtam neki, hogy később majd visszamegyünk.

Hát ahogy szaladtunk lefelé a folyópartra, a szénaboglyák mellett, akkor láttuk a Miskát meg a Terkát. Fejüket betakarta a széna, de akkor is tudtuk, hogy ők azok. Egy picit a szomszéd boglya mögül lestük, hogy mit csinálnak, nagyon érdekes volt. Olyan hangok voltak, mint amiket otthon szoktam hallani éjjel. Bár édesanyám nem szokott visítozni, a Miska hasonló nyögő-hörrenő hangokat adott ki, miközben pumpálta a Terkát és fehér feneke ütemesen mozgott fel-le és fel-le. Meg le és fel és le és fel.

De azt azért nem tudtam, hogy miért kell ilyen viccesen lóbálni a lábat közben, ahogy a Terka csinálta, hogy majd leesett a csizma a lábáról.

Azután egymásra néztünk Katával, és leszaladtunk a folyópartra. A mi eldugott helyünkre, ahol elmondhattuk egymásnak minden bajunkat, örömünket.

Mert Kata volt a legjobb barátnőm, talán az egyetlen barátnőm. Bár többre azért időm se lett volna, Anyám gondoskodott róla.

Hogy: Ilon csináld ezt, meg csináld azt, meg mire megjövünk a földről megfőzzél ám, a szoba padlóját feltapasszad vizes agyaggal. Az állatok ellátásáról nem is beszélve, azzal kellett kezdeni hajnalban, mert amit csak tartani lehetett, az nekünk volt.

Hála istennek, hogy testvéreim nem voltak, mint a Katának, mert neki ezek mellett még a négy pulyáról is gondoskodni kellett.

Így aztán egymásnak panaszkodtunk, ha úgy adódott. De neki azért jobb anyja volt mint nekem. Kati néni sokszor megölelte, puszit adott a sebére, mindennap megdicsérte. És akármilyen fáradt volt meghallgatta, hogy mi történt aznap a házkörül, meg a faluban. Vasárnap a templomba indulás előtt mindig szépen megfésülte és kék masnit kötött a hajába. Láttam sokszor, hogy hogyan mosolyog a szeme ha Katára néz és azt mondja neki: Csillagom! Nem is tudom mi lenne velem nélküled!

Azt az ember valahogy érzi ha szeretik. És azt is ha nem.

Ha átmegyek hozzájuk vasárnap, még énrám is olyan szeretettel tud nézni, hogy majd elsírom magam. És az én hajamba is bele szokta fonni a piros szalagot, amit tőle kaptam. Magamnak nem mindig tudom szépen megcsinálni, csak úgy nagyjából fésülködöm, mert a derekamon túl érő hosszú hajamat nehéz kibontani. Anyám meg azt szokta mondani: hogy nézel ki már megint Te lány! De segíteni sose szokott, mert nem ér rá. Ő nem néz rám úgy, ahogyan Katára néz az anyja, és nem is emlékszem, hogy egyszer is megölelt volna.

Ott a selymesen suhogó fűben gondolkodtunk az élet dolgain, a házasságon, a fiúkon, na és Terkán meg a látottakon.

És hogy ha mi majd férjhez megyünk, velünk is ezt fogja csinálni az urunk? És vajon mennyire fáj? Kicsit, vagy nagyon? De a fonóba, meg tollfosztáskor, amikor az asszonyok ilyesmiről beszélnek, persze úgy hogy mi ne nagyon értsük, akárhogy is hegyezzük a fülünket – nagyon cinkosan szoktak összenevetni!

Tán nem is lehet az olyan rossz …….

És elnyomott az álom.

Akai Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyné Akai Katalin vagyok, a vizek városában, Tatán élek Férjemmel. Mátészalkán születtem…