Hit és Remény

– Tudod gyermekem, azt hittem, hogy ezt a titkot magammal vihetem a sírba. De most, halálom óráján, úgy érzem, át kell adnom, bármilyen nehéz lesz annak, aki tovább viszi.

Nálad jó kezekben lesz, és remélem Te is tovább adod annak, aki utánad jön.

Bizonyára észrevetted, hogy a mi családunk más, mint a többi. Láthatod, milyen sokan vagyunk. Mindig arra törekedtem, hogy minél nagyobb családunk legyen, sokasodjunk, és így terjesszük a tudást. Sokszor el kell titkolnunk ismereteinket, és csak nagyon óvatosan adhatunk tudásunkból pár morzsát másoknak. Mindig meg kell keresni a kiválasztottakat, akik e morzsák segítségével előre viszik a fejlődést.

Ez az Indigó emberek sorsa és sorsfeladata.

Most elmondom Neked, az elejétől.

­- Arra tértem magamhoz, hogy meleg van, mint a pokolban, és iszonyú szomjúság gyötör.

Először nem tudtam hol vagyok, de egy üveg noxi (noxi) elfogyasztása után, eszembe jutott a megbolondult műszerek látványa, a zuhanás kezdete.

Miközben a vitaminos üdítő buborékjai csiklandozták torkomat, gondolatban ismét átéltem a történteket. Csodálkoztam, hogy életben vagyok.

Körülnéztem a mentőkabinban. Minden berendezési tárgy szétszóródott, a létfenntartó berendezések is megsérültek, első látásra javíthatatlanul. Pár órával később elkeseredve tapasztaltam, hogy az összes navigációs, és kommunikációs eszköz használhatatlan lett. Kézmosás közben, a repedt tükörben farkasszemet néztem egy kócos, szőke hajú fiatalemberrel, akinek világítóan kék szemében téboly csillogott. Lekevertem két pofont magamnak. Hidd el nem is volt olyan egyszerű! Mire az értelem szikrái megjelentek tekintetemben, és elkezdtem átgondolni helyzetemet.

– Az űrhajóm felrobbant.

– Üzenetet nem tudok küldeni, csak reménykedhetek benne, hogy feltűnik a hiányom.

– Mire eljönnek értem, saját egészségmegőrző berendezéseim hiánya, és a Bluemax (Blumax) bolygó sajátosságai miatt vagy megöregszem, vagy meghalok.

– Élelem és noxi (noxi) készleteim végesek, előbb-utóbb ki kell mennem a kabinból.

A bolygót valamikor réges-régen mi telepítettük be az élet csírájával, azóta is folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, és ha nagyon szükséges beavatkozunk.

Magam is a Bluemax (Blumax) tanulmányozásának szenteltem életemet. Az űrhajómat ért katasztrófa idején, újabb 50 oxános (oxán) megfigyelési időmet töltöttem, így ismertem a bolygót, és népességét. Ők úgy nevezték, hogy Föld, és magukat embereknek.

Szabadidőmben megtanultam szinte minden nyelvet, abban reménykedve, hogy egyszer, a BEAVATKOZÓK közé kerülhetek.

Úgy tűnik ez a vágyam valóra vált, bár Én 400 oxánnal (oxánnal) későbbre terveztem.

Szerencsémre, a Bluemaxon (Blumax) az életfeltételek hasonlóak a Greenexhez (Grinex), az emberek tudása, és életmódja azonban sok-ezer oxánnal elmaradt tőlünk, Xangoktól (Xang). Főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, de egyes helyeken, már a bányászat, és az ipar is megjelent.

Némi BEAVATKOZÁS segítségével már elkezdtek vasutakat építeni, amely majd felgyorsítja fejlődésüket. És ami a lényeg: már az elektromos áram elvének csíráját is sikerült beoltani az egyik tudósukba, és a kommunikáció is fejlődésnek indult, a távíró működési elvének óvatos megmutatásával.

Nagyon érdekes volt onnan fentről megfigyelni tevékenységeiket, életüket, kultúrájukat. Nem lesz könnyű életben maradni ebben a számunkra barbár, de csodálatos, és izgalmas világban!

Mindezeket átgondolva, úgy döntöttem, hogy összepakolok egy használható csomagot megmaradt készleteimből, és belevágok a nagy kalandba.

Előtte azonban rövid üzenetet írtam, hátha mégis megtalálják mentőkabinomat:

– „Üdv. Nabu vagyok. Itt nem maradhatok, elindultam délre. Egy nyomkövetőt a bőröm alá lőttem. Örülnék, ha megtalálnátok.”

Reméltem hogy kabinomat betemeti a durva, sercegő homok, melyet a sziklák között kergetett, a néptelen prérin a szél. Nem lett volna jó, ha más találja meg.

Pár óra gyaloglás után egy lovat láttam, az egyik satnya bokorhoz kikötve. Közelebb mentem, és egy haldokló emberre találtam, aki sűrűn vetette a keresztet.

– ­­Istenem! Köszönöm hogy eljöttél értem, bár magunk között szólva soha nem hittem létezésedben. Azt hittem, csak a papok porhintése az egész. Igazság szerint, egy-két ördögre számítottam, végiggondolva bűnös életemet.

– Nem vagyok Isten, és nem érted jöttem! – Próbáltam megnyugtatni, de hangos zihálásba kezdett, száján véres hab buggyant ki, és összetett keze felett könyörgőn rám nézett.

Mérhetetlen fájdalom tükröződött fátyolos fekete szemében, borostás állán összekeveredett a könny és a vér.

­- Kérlek, bocsásd meg bűneimet, hogy gyilkoltam és raboltam, egyetlen parancsodat sem fogadtam meg! Engedd, hogy odafenn engedelmes és jó bárányod lehessek! Kérlek, áldj meg, hogy békében halhassak meg!

Valószínűleg fényes, ezüstszínű overallom miatt gondolta hogy én vagyok az Isten. Meghagytam hitében, és megáldottam. Amikor meghalt, eltemettem, de előbb átnéztem a holmiját. Kölcsönkértem a ruháit, nehogy mások is összetévesszenek, és ISTEN-nek nézzenek.

Volt nála egy doboz dinamit, azt is elraktam, hátha jó lesz valamire. Természetesen azt a szegény lovat sem hagyhattam árván, kikötve a prérin.

Mi már több ezer oxán óta nem közlekedünk állatokon, de a megfigyelések segítségével, elméletben tudtam lovagolni. A gyakorlat kicsit más, de fogadtam magammal, hogy ötvennél többször nem fog ledobni. Negyvenhárom leesés után megbarátkoztam a derék négylábúval, aki ezek után elfogadott gazdájának. Ha már a gazdája voltam, elneveztem Heródesnek gyilkos ösztönei miatt, és érdekes módon egy idő után hallgatott a nevére.

Másnap reggel, miközben félálomban ringatóztam baktató lovam hátán, valaki rám kiáltott, de úgy, hogy majdnem leestem róla.

– Adjon az Isten szép napot!

Amikor felnéztem, egy nagy bajuszú, nagytestű, valódi vadnyugati seriff mustrálgatott, cowboy kalapja karimája alól szúrós, kávészínű szemekkel.

– Önnek is szép napot uram! – mondtam, és örültem hogy olyan sok időt töltöttem a Bluemax ezen területének tanulmányozásával.

– Big Frank seriff vagyok. Mit keres erre, és hová tart? – kérdezte dörgő hangon, s barna bőrmellényére tűzött ezüst seriff csillagon megcsillant a felkelő nap fénye.

– John Italian olasz vándordiák lennék, egy várost keresek, ahol kicsit megpihenhetek. – feleltem, és áldottam az eszemet, hogy előre kitaláltam a mesét. Ha valamit elrontok, mondhatom, hogy a tengerentúlról jöttem, ahol máshogyan mennek a dolgok.

– Na, és honnan van ez a deres? Nagyon ismerős ez a ló nekem!

– Hát tudja seriff, jó hogy találkoztunk! Innen félnapnyira egy haldoklót találtam, a mellén lőtt sebbel. Amikor meghalt eltemettem a hiénák miatt, ezt a szegény lovat meg nem akartam sorsára hagyni, de most átadom magának.

– A ló a magáé lehet, ha megmutatja, hová temette el Vihogó Billt. Mert én ugyan eltaláltam bankrablás közben, de élve vagy holtan, be kell mutatni a Békebírónak, hogy megkapjam a vérdíjat, és az emberek megnyugodjanak.

Azután hálából beajánlom magát a papunknak, aki igencsak szereti a külhoni diákokat vendégül látni, hogy híreket halljon a világból.

Késő délután végiglovagoltunk a seriffel Silver City poros főutcáján, egészen a kicsi, de mutatós templomig, melynek hátsó részéhez volt ragasztva a paplak . Amikor bezörgettünk az ajtón, még nem sejtettem, hogy életemben az eddigieknél nagyobb változás történhet.

Amikor az ajtó kinyílt, egy jóindulatúan mosolygó, ősz hajú, szürkéskék szemű ember, Péter Atya, az Ük-Apád fogadott. Első látásra rokonszenvesek voltunk egymásnak. Az a pillanat egy nagyon mély, és örökre szóló barátság kezdete volt. Amikor behívott, bemutatta a családját, mely gyönyörű feleségén kívül négy fiú és négy leánygyermekből állt, akik úgy sorakoztak, mint az orgona sípjai. Közöttük a legidősebb, és legszebb, Dédnagyanyád, Helen volt, akinek tiszta, csillogó kék szeme, hullámos szőke haja, és nádszál termete, az első pillanatban rabul ejtett.

Mint később megtudtam, Ő is így volt velem.

Úgy megkedveltek, és olyan jól éreztem magam közöttük, hogy nem is mentem tovább.

Péter Atyával hosszú beszélgetéseket, és vitákat folytattunk mindenről, segítettem neki a templomi munkában, és Helennel is egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

Már az esküvőt tervezgettük, amikor Péter Atyát az utcán egy eltévedt lövedék eltalálta, alig bírta hazavonszolni magát. A seb olyan mély volt, és annyira rossz helyen, hogy a városka orvosa lemondott róla. Kétségbeesésemben elővettem az addig rejtegetett csomagomat, amiben, az elsősegély dobozban lézerszike, és sok más gyógyító eszköz volt, melyek használatát nálunk mindenki ismeri. Helennek szavát vettem, hogy soha senkinek nem árulja el, amit látni fog, majd bezárkóztam vele az apja hálószobájába, és munkához láttam.

Az Atya életben maradt.

Amíg az ágya mellett virrasztottunk, elmondtam Helennek az igazat magamról, nem akartam titokkal kezdeni közös életünket. Azt hittük, hogy Péter Atya alszik, de Ő mindent hallott, és gyógyulása során mindent megbeszéltünk. Elmondtam neki a „Tízparancsolat” történetét, hogy Mesterünk írta, és tőlünk kapták azért, hogy a helyes úton induljanak el, és kialakuljanak az alapvető emberi együttélés normái. Az volt az egyik legnagyobb „BEAVATKOZÁS”.

– John, mindig éreztem, hogy sok titokzatos dolog van körülötted. De ezt, legvadabb álmomban sem gondoltam volna! Képzelheted milyen érzés nekem, Isten szolgájának megtudni azt, az emberi ésszel szinte fel sem fogható dolgot, hogy:

– A Ti „Mesteretek” teremtett bennünket, és mindaz, amiben eddig hittünk nem igaz! Mi lesz így velünk? Láthatod még így is, az Isteni Parancsolatok ellenére is, mennyi gonosz ember van! Mivé züllik az emberiség hit és útmutatás nélkül? Ha megtudják, hogy nincs Isten és Mennyország!

  • Atyám! Ne mondd ezt – feleltem, hiszen igenis létezik egy Felsőbb Hatalom, aki létrehozta, és megteremtette Világotokat, aki figyel és segít benneteket. Aki vigyáz az emberekre, és a megfelelő rezgéssel, és szeretettel teli imáitokat is többnyire halljuk, s ha lehet segítünk.
  • De meg kell tanulnotok, hogy a HIT a szeretetben, az összefogás jóban -rosszban, és a közös Remény az, ami az Emberiséget megmenti, és előreviszi.
  • Ha Ti nem hisztek egy Teremtőben, magatokban és egymásban, ha nincs szeretet és összefogás, elvesztek!
  • Számunkra is! Hisz ha már nem halljuk meg imáitokat, fohászaitokat, s ha nem mentitek meg magatokat, mi sem tudunk segíteni.

És létezik mennyország! Mindegy minek nevezzük. Az én világom, ahová a jók egyszer majd eljutnak, és még számos csodálatos dolog.

– Mit tegyünk? Mondd meg! Az emberek még nincsenek felkészülve erre a tudásra!

– Így van. De miért kellene nekik már most megtudni a teljes igazságot?

A mi népünk sem tervezte, hogy ilyen hamar felfedjük az igazságot, tudjuk, hogy még nem vagytok elég érettek hozzá.

Ez a világ káoszba és anarchiába fulladna a HIT, és az emberi együttélési normák visszatartó ereje nélkül.

Így azt mondom, tartsuk továbbra is titokban a dolgot, és csak morzsákban adagolva terjesszük a tudást, amit hoztam.

– Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz Helennel és veled, ha a tieid megtalálnak?

– Nem szeretnék visszamenni velük, ha megtalálnak. A Tanács a Ti érdeketekben valószínűleg nem engedné, hogy maradjak. Bármennyire szép az én otthonom, a Greenex, és biztonságos a Xangok élete, én már ide tartozom hozzátok.

A megoldás pedig nagyon egyszerű:

Lézerszike a jeladóhoz, és egy rúd dinamit a mentőkabinomhoz.

Esküvő után pár nappal, Péter Atyával vadászni mentünk. Vittünk magunkkal egy rúd dinamitot hátha szükség lesz rá.

Amikor fáradtan és porosan visszatértünk Ükapáddal a prériről, Dédnagyanyád csak annyit kérdezett:

– Megtörtént?

– Meg! – válaszoltam, és elindultunk sokasodni, annak ellenére, hogy a bal combomon még nem gyógyult be a seb, amit a lézerszike ejtett.

Most már tudsz mindent. -Igen.

  • Sajnos az emberiség ismét rossz irányba tart. Túl sok a gonosz, harácsoló, irigy, háborúzni szerető ember. A Bluemaxot tönkreteszik, beszennyezik, az emberek zöme éhezik, nélkülözik, pedig elég lenne mindenkinek, amit a Bolygó ad.

– Igen. Még mindig nem elég érettek, és a mi tudásunk kevés a változtatáshoz.

– Csak azt nem értem, hogy hol késik a BEAVATKOZÁS?

– Lehet, hogy már lemondtak rólunk?

Jegyzőkönyv a Greenex Tanács 15000. oxán, 7. rax, 11. tex , 7fix –kor kezdődött, a Bluemax bolygót érintő 403.-ik tanácskozásáról:

  • Tájékoztatnom kell Önöket, hogy a 100 oxán-nal ezelőtti akciónk, melyben NABU ügynököt a Bluemaxra juttattuk, nem járt teljes sikerrel. A haladás és fejlődés megindult, a nagy háborúk lezajlottak, de nem tanultak belőle semmit.
  • A Bolygó a teljes pusztulás felé halad.

Mester: Javaslok egy újabb BEAVATKOZÁS-t!

– Miért Uram? Ha ennyire képtelenek a fejlődésre, nem érdemes segíteni rajtuk!

Mester: Ön szerint az a jó szülő, aki hagyja meghalni a gyermekét, csak mert szófogadatlan?

Ebben is igaza van.

Mester: De most egy keményebb leckét adjunk nekik, hogy észhez térjenek!

– Mit szólnának egy katasztrófa sorozathoz, amely megrendítené egész világukat?

Mester: De abban túl sok élet veszne oda, és valószínűleg nem a legbűnösebbek.

– Így van, de legalább esélyt kapnának az újrakezdéshez, és megtanulnák, hogyan kell összefogni.

– Tájékoztatom Önöket, hogy a Tanács 4843 igen, és 110 tartózkodással elfogadta a javaslatot.

VÁRAKOZUNK, ÉS FIGYELÜNK………….

Szójegyzék:

Noxi: vitaminos energia ital

Bluemax: Föld Bolygó

Greenex: a Tanítók Bolygólya

oxán: Greenex-i időegység

Xangok: Greenex-i Emberek

rax, tex, fix: Greenex-i mértékegységek

Akai Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyné Akai Katalin vagyok, a vizek városában, Tatán élek Férjemmel. Mátészalkán születtem…