A boldogság és az élő, eleven hit megtapasztalható, átélhető bármelyik pillanatban, sőt megérthető, attól függően, ki – ki melyik oldalról, az érzéseitől vagy a gondolataitól, a képességeitől, talentumaitól vezetve érkezik el a lényeghez. Vagyis a középpontjához, önmagához, így a szívéhez, a másik oldalról idetekintve a felfedezhető Teljességhez, ahol már MindenEgy. Misztikusok, szentek tucatjai, nagy gondolkodók, tudósok százai, művészek, sportolók élték meg, ismerték fel, sejtették meg már eddig is, hogy a Mindenség egy egységesen működő Egész. A Szellem, mint egy önmagából születő és oda visszatérő cselekvő, ami értelemmel, érzelemmel, sőt testi élményekkel megérthető és megtapasztalható. Adódnak olyan kijelentések, melyek szerint csak “ az érzés tapasztalhatja meg”. Aztán eszembe jut az egyik ókori bölcs átélése: “ Amikor bennünk van a tiszta szellem: megsejtjük, hogy ő a benső szellem…” Továbbá lehet, hogy a feltaláló zsenik,  vagy mondjuk az úszóbajnokaink is ettől a Szellemtől eredő igazság megértésétől, illetve a testi mozgás örömétől váltak csillogó szeművé. Hogy jövők én ezekhez a nagy gondolkodók még nagyobb gondolataihoz? Amit mondani szándékozom, az csupán egy érző lelkű és gondolkodó ember egységgé összeállt, tapasztalatain alapuló elmélkedése arról, hogy hogyan lehet eljutni a korábban írt boldogok állapotáig. Egy boldogságot kereső, majd találó írása. Végül is, az igazán fontos és lényegbevágó kérdésekre legalább egyszer a földi életünk során illik választ adni önmagunknak, a világnak, ahová születtünk, a megélt dolgaink alapján, a legtisztább forrásból, a lelkünkből jövően is. Persze tudom, hogy torzítok, vetítek, belemagyarázok a kifejezéseimmel én is, legalább annyira, mint az a szerzetes, aki az út mentén csendben elmélkedett az emberi csontvázról és nem vette észre az előtte dühösen elrohanó szépséges, kívánatos fiatal hölgyet. Amikor aztán a férje keresni kezdte, mert már lecsillapodott a haragja, és megkérdezte a szemlélődéssel időt töltő barátot az út mentén, hogy látta-e erre menni a feldúlt, fiatal feleségét? Ő csak annyit tudott mondani, hogy aki elszaladt előtte, ő nő volt-e, feldúlt volt-e és hogy fiatal volt- e, azt nem tudja, de egy táskára való csont volt, abban biztos. És hogy mi a boldogság? Végső soron én is csak hatni tudó szavakkal, gondolatokkal, képekkel próbálhatom meg visszaadni a kimondhatatlant, az átadhatatlant. A többi a Kegyelem műve. Mert nagyobb van itt jelen, mindig mindennél. Hiába közelítek Hozzá, egyre elérhetetlenebb lesz. Bár óráról órára még több rejtély világossá válik, azért percről percre egyre több titok sötétben marad a Mindenség felsejlő szövetén. Ki vagy te Lényeg? Soha nem tudom megérteni és felfogni egészen, ám teljes lényként érzem és bizserget pillanatról pillanatra, hiszen megmutatja erejét, ha ráfigyelek igazán. Egyre többször fénylik fel bennem is a csodálatosan intelligens és zavarba ejtően logikus, szemérmesen egyszerű, testszagú felismerés és megértés vagy éppen belátás által.

Négyféle ember típus létezik nálam: a boldog – boldogtalan, vallásos – vallástalan látszólagos ellentétpárok kombinációi. Egy keresztbe elhelyezve így kapjuk meg az egymással kölcsönhatásban lévő, négynegyedet alkotó táblában az elemeit. E szerint létezik boldog – vallásos,  boldog – vallástalan, boldogtalan- vallásos, boldogtalan – vallástalan irányultságú és érzületű ember.

A boldog és boldogtalan ember ebben a tipológiában alapvetően a mélylélektan klasszikus hármas- én felosztása alapján boldog vagy éppen boldogtalan. A tudatos én megpróbálja kiegyensúlyozni az ösztön-én és a felettes-én törekvéseit, igényeit, mint egy döntőbíró, vagy mint a különböző irányba vágtázni akaró lovakat gyeplővel kordában tartó kocsis, hogy a szekér haladjon, ne álljon, de ne is boruljon fel. Ám, előfordul, hogy a tudattalannak adódnak olyan igényei, korábban ki nem elégített szükségletei, melyeket igenis szeretne végre kielégíteni, helyére tenni, megismerni (pl. ösztön törekvések, gyerekkori traumák, hiányok, vagyis nyílt és gyógyulni kívánó sebek), ilyenkor nem mindig tudja megtartani a vezetést az én, és nem tud engedelmeskedni a felettes én kontrolljának sem. Átveszi az irányítást a tudattalan. Kiszolgáltatottként, lelkiismeret furdalások közepette, magába roskadó vesztesként gyászol a tudatos én. No és persze háborog, parancsokat üvölt a belső ellenőr, a tekintélyúrként zsarnokoskodó felettes-én. A válságosnak tűnő helyzetekben aztán megdöbbenünk, hogy mennyi indulat, düh fejeződhet ki a felszínen, mennyi bántást, fájdalmat hozunk létre környezetünkben, a társam lelkében, ha már nem akarunk, illetve nem tudunk viselkedni. Ezen a valóságszinten a lélekben, meg a külső világrészben is alá-fölérendelt viszonyok, támadó – védekező – elmenekülő megoldásmódú cselekvések valósulhatnak csak meg. Amíg nem oldódnak fel a tudatalatti és tudatosan meglévő korábbi, érzelmekkel terhes élmények, szükségletek csomói, tehát a gyógyulásra váró sebek nem gyógyulnak be, a lelki tisztulás, a gyászmunka, az egyéb módú feldolgozás által, addig az én nem tud egyesülni belül, képtelen minden részével integrálódni, hogy tovább fejlődjön. A hiányok pótlása, a lelki és fájdalmas sebek feldolgozása, a gyötrődéseink belátása a gyógyulás útja. Milyen szép is, de mennyire titokzatosnak, érthetetlennek tűnik ez a szent hozzáállás annak, aki boldogtalan. A róka fogta csuka esete, hogy amíg nem ébred fel a benső szellemi minősége (a mély énje), amíg nem látja önmagát teljesen, addig nem tud fejlődni, nem képes önmagát meghaladni. Ám de, azért nem tud, nem képes a növekedésre (látszólag), mert vak, süket és sánta. A problémát okozhatja még, torlaszolhatja a megoldáshoz vezető utat, hogy az egó, az a vélt, képzelt való, élni akar. Aki úgy érzi, és úgy tapasztalja, hogy az evilágban mindent megkap (jutalom, hatalom, pénz, biztonság, külső elismerés, stb.), ő nem vágyik az evilágon kívüli és túli valóságra. Miért is cserélné le a biztost a bizonytalanra, ismeretlenre, amelyet ráadásul csak erőfeszítések árán kaphatna meg? Akinek nincs mitől és kitől félnie, ő bizalommal fordul evilág bájai felé, nem vágyik félelmetesnek tűnő, rettegtető tapasztalásokra. Ám, aki nem kapott meg mindent, állandóan félnie kell és bántásokat kap jó szó helyett, legalábbis így érzi, ő számára elviselhetetlenné, szenvedéssé válik az evilági keret. És mennyire igazságtalannak tarthatja az életét az olyan személy, aki tragédiákat, betegségeket és nélkülözéseket kapott! Legalábbis a boldogtalan ember így véli. Az én védelem másik arca a kellemetlen hatású érzésektől, a fájdalmaktól, kínoktól való menekülés egy idealizált, vágyott énképbe. Pedig még felnőttkorban is a személyiség minden tőle telhetőt elkövet annak érdekében, hogy másoktól megkapja az addig soha nem volt, elveszett üzenetét.

 

 

A változással szembeni ellenállásunk egyik fő oka az, hogy a lényegünkhöz való visszatérés folyamán elkerülhetetlenül érezni fogjuk a fájdalmat, amit az önmagunkról való lemondás okozott. Értelmezésem szerint a kulcs a fájdalom, amiért nem lehettem az, aki igazán voltam. Fáj a lemondás önmagamról, valódi igényeimről, szükségleteimről, vágyaimról. Az “Elég jónak” lenni (megfelelni a szülői elvárásoknak, a felettes-énné alakult vezérlőközpontnak) hiányokkal, ki nem elégített szükségletekkel, és jogos igényekkel járt, melyek szép lassan, és úgy tűnik örökre a feledés homályába süllyedtek. Áttételesen félelem attól, hogy át kell élnem a gyerekkorban kapott, de meg nem élt fájdalmakat. A legfontosabb és leghitelesebb a személyes, átélt tapasztalat megszerzése saját utunkon járva. Személyes szembenézés – a múltunkkal, hiányainkkal, sebeinkkel, természetünkkel, azzal, hogy milyen érzések, vágyak munkálnak bennünk – elengedhetetlen. A belső utazás fáradtságos és gyötrelmes, de megéri, szerintem. Hasonlattal élve, nagyon szeretek levetkőzni, mert ilyenkor háromféle jóleső dolog történhet:

  1. Lezuhanyozok, így felfrissülök és megtisztul, illatos lesz a testem. 2. Ellazulok, kicsit az örökkévalóságból kapok ízelítőt 3. Fürdőnadrágot húzok és kellemeset úszom egy tóban valamelyik kánikulai júliusi napon. Valahol a lélekben való utazások hasonló élményeket nyújtanak idővel. Ha már tudok úszni a belső világban, az ént tudom felruházni a belső széppel, és engedem a gondolatokat és érzéseket összekapcsolódni. Aztán azt is érdemes felismerni, hogy az ösztöneink hullámvasútján tudunk csak eljutni az elvarázsolt kastély mélyen elrejtett kincses ládájához. Sok előítélet, ijedtség, kapaszkodás, elengedés, sötétség, várakozás, gyomorrontás és hányás kell ahhoz, hogy meglássuk végre valahára a hőn áhított csodákat, és megtapasztaljuk a kincstalálás örömének élményét. Ehhez képest a testi szerelmeskedés előjáték csupán. Az ösztönrészünkben leljük meg az indulataink, vágyaink, szükségleteink és haragunk szülőhelyét. A fészkét minden kellemes és kellemetlen érzésnek. Ám ha megismertük, megéreztük a lelkünk csatornájába található összes szennyet, akkor egyesül az árnyékoldal, és a férfias-nőies részünk. Ha elengedjük a felettes énünk elvárásait, akkor összekapcsolódik az értelmi-érzelmi minőség. Ha már nem az ösztön-én, vagy a felettes-én, vagy a középen egyenlíteni akaró kisén irányít, dönt, akkor eljutunk egy mélyebb vezérlőközpontba, a szívünkbe, önvalónkba. A másik világ ilyenkor megmutatja magát, hogy növekedjünk a spiritualitásban az ég felé tovább. Ez csak az ingyen kapott, meg nem szolgált kegyelem által lehetséges. Sajnos ekkora már mostohagyermekké válik a vallás, a vallásosság. Pedig a vallásos helyek, tárgyak, szertartások ugyanúgy szolgálják a boldogabbá válásunkat, önismeretünkben való növekedést. Ha felismerjük, hogy végesek vagyunk, amint rádöbbenünk, hogy semmink sincs igazából és senkik vagyunk, akkor történik valami odaátról. Ilyenkor már csak csendben várni kell és lélegezni, a többi érkezik, és történik magától…

A nővér itt abbahagyta a kézzel írt, enyhén gyűrött lapokról a felolvasást. A pszichiáter orvos türelmetlenül dobolt az ujjaival. A kezelőben vidáman járt a reggeli friss levegő.

-Megint egy elmeháborodott, világot megváltani akaróval van dolgunk. Két hétig megfigyelés alatt tartjuk. Mindent jegyezzetek fel róla.

 

Zsubrits Zsolt (Henry Kamaras) az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Zsubrits Zsolt. 49 éves vagyok. Győrben élek, 3 boldog…