B. Mester Éva

 

Pécsett jártam

 

Pár évvel ezelőtt dacból azért is azt írtam volna, hogy Pécsen, de már nem tiltakozom. Legyen! Nem ez a legnagyobb kompromisszum az életemben és édesanyanyelvünknek is megvan az a joga, hogy változzon. Nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy hívtak és én örömmel mentem. Olyan emberekkel találkozhattam, akiket személyesen eddig nem ismertem, de írásaikon, verseiken keresztül már lelkembe fogadtam őket.  Önműködő kapcsolat. Csak úgy odamentem, bemutatkoztam és már folyt is a beszélgetés. Már a bemutatkozás is majdnem fölösleges volt. Felismertek, ismertek. Ez talán inkább a technika érdeme, de a vers, az irodalom jelölte ki ebben az esetben, hogy hol történjen csoda. Megtörtént. A vers, a humor, a zene és az együttgondolkodás órái után, dedikált könyvekkel, nemes élményekkel és szép ígéretű új barátságokkal térhettem vissza a szállásomra.

Miskolcra ugyebár nem indul neki az ember éjnek évadján, sem vonattal, sem autóval, sem gyalog. Mégiscsak négyszáz kilométer.  Az üzemanyag árából megvan a szállás, mindjárt két éjszakára, mert egyre nem is lehet. Itt nem. Igazuk van. Ugyanannyi munka, fele pénz. Nem jó üzlet, közgazdász diplomám van. Legalább lesz itt egy szép hétvégém, ha az időjárás is úgy akarja. Most nem érdekeltek a múzeumok. Láttam már őket. A tavasz elé jöttem, északról délre. Március van, előszezon előtt. A főtér minden irányban díszburkolatot kapott, tisztaság mindenfelé, alig van még turista. Készítettem néhány szelfit, egyedül mi mást? Háttérben a nevezetességek. A belvárosi vendéglők, kávézók terasza már nem egészen üres. A bátrabb vendégek kiülnek kabátban, gyengécskén süt már a nap, de a kiültetett virágok majdnem reszketnek.  Egy hegedű nyekereg, csak néhány fémpénz árválkodik a hegedűtokban. Valahogy nem illik ide. Ez láthatóan nem zavarja a hegedűst, nem is tud róla. Elandalítja saját muzsikája, időnként a szemét is lehunyja. Talán egy régi szerelemre gondol, vagy most álmodik magának egy újat.

Merész gondolatom támadt. Este úgy elmennék színházba. Jártam már ott is, de régen. Minden darab mond valamit, ahogy minden út vezet valahová. Csakhogy az internet szerint már napokkal ezelőtt sem volt jegy. Mit veszthetek? Hátha egy darab, mégis, valahogy… A pénztárban senki sem tülekedett jegyért. Vagy volt már belépőjük, vagy tudomásul vették, hogy nincs és kész. Mosolyogva fogadott a pénztáros.  Azt mondta, hogy nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag sincs. Tapasztalatból tudom, hogy egy darabot könnyebben elő lehet varázsolni, mint kettőt. Még nem adtam fel. Mondtam, hogy messziről jöttem és nagyon örülnék neki. Felírta a telefonszámomat, majd beszél valakivel és visszahív. Így történt. Azt hittem, hogy valamelyik jegyszedő néni pihenőszéke lesz a megoldás, de nem. Egy végtelenül kedves középkorú házaspár felajánlott jegyét kaptam meg, teljesen ingyen. Még a büfémeghívásomat sem fogadták el. A nagyfiuknak akadt valami jobb programja és a fölöslegessé vált jegyet leadták a pénztárba. A nézőtéren beszélgettünk egy kicsit. Azt mondták, hogy örülnek a jegy hasznosulásának, semmit nem várnak cserébe, legyen szép emlékem Pécsről!  Az előadás felejthető, de ez a gesztus aligha. A meglepetéstől még a nevüket is elfelejtettem megkérdezni, pedig megérdemelték volna.

Este a buszon. Kotorásztam a táskámban, kezembe került egy rúzs. Azt sem tudtam, hogy nálam van, azt sem, hogy mióta. Lehet, hogy már avas. Borzasztó, hogy nekem egyetlen rúzs kitart egy életen át. Voltam anya, vállalkozó, tanár, most meg már nagymama vagyok. A rúzs meg itt maradt a nyakamon. Írhatnék róla valamit. Majd holnap, hazafelé a vonaton, hosszú az út.  Most csak a szállásig, elfáradtam. Gondolataimba merülve egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül ülök a buszon, a sofőrön kívül. Mi történt? Rossz buszra szálltam? E világi utak még ezek, vagy valami különjárat hozott el az út végére? Sosem látott utcanevek. Végállomás. Az első sokk után rájöttem, hogy egyszerűen elfelejtettem leszállni a megfelelő megállónál. Gyanítottam, hogy ugyanez a busz fog megfordulni és visszaindulni, ez minden peremkerületben így van. Megkérdeztem a sofőrt, mikor indul vissza? Három perc múlva, de nem maradhatok a buszon, mert ez a végállomás, majd a másik oldalon szálljak fel! Furcsán nézhettem rá, ezt azóta sem értem. Parányi hatalmát akarta kiélni? Megtehette, hát megtette. Teljesen értelmetlenül leszállít a buszról, egy perc múlva a másik oldalon felszállhatok. Még jó, hogy nem kérte a bérletemet újra. Egyébként, csak az indulás időpontjára kellett volna beállnia, de ő két perccel előbb állt rendelkezésemre. Elfelejtettem megköszönni! Pedig erre a nemes gesztusra ő hívta fel a figyelmemet. Nem hiszem, hogy pécsi volt, de nem tudom honnan maradt ránk. Mindegy, ennyi belefér. Ne legyen már minden olyan gömbölyű! Felkentem ide tíz sorban, többet nem érdemel.

Imádlak Pécs! Ettől a kis szeplőtől, talán még bájosabb az emlék.

 

Miskolc, 2017. március 20.

B. Mester Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Hét testvérem volt, hat állandó lakcímem és tíz munkahelyem. Van két…