Szeretem az őszt. Sohasem az elmúlást, hanem a megújulás lehetőségét érzem benne. Mégis évek óta ilyentájt valami végtelen szomorúság üli meg a lelkem. A kertben végzett munka sem segít. Most is így van ez, amikor az avar összegereblyézése után leülök a kertem végében lévő kedvenc helyemre, a két fenyő alatti padra. A délutáni napfényben csak nézem az alattam ezüstösen csillogó Dunát és a gyönyörű szinekbe öltözött fákat a túloldalon, de szinte nem látok belőle semmit. Ölemben könyv. Kiesik belőle a könyvjelző, egy szines képeslap, rajta is őszi pompájában ragyog a kanadai táj. Kanada…Kanada… visszhangzik bennem és szemem előtt egy teljesen más őszi táj képei kergetik egymást.

                                                                        * * *

Budán vagyok a Szabadsághegy oldalában. Az emeletes villát, ahol lakunk szép kert veszi körül. Ősz van, 1956. Gyönyörű, napfényes reggel…. Korán ébredek, hosszú hálóingemben rögtön a hallba sietek. Apámat keresem, aki ilyenkor általában ott szokott reggelizni egyedül. De nekem megengedi, hogy ott lehessek mellette, ha csendben vagyok. Ilyenkor áhitattal figyelem okos arcát, korán őszülő haját, könnyedén író kezét, amint étkezés közben is néha jegyzetel. Mint kisiskolás, aki a betűvetéssel küszködik, csodálom szép, rendezett írását. Tekintetével néha megsimogat. Ezek a meghitt pillanatok nagyon fontosak számomra. De most Apám nincs sehol!

Csalódottan sietek a konyhába. Anyám készíti nekünk a reggelit. Éppen kinéz az ablakon a kerti útra, így csak a hátát látom. Amikor visszafordul észreveszem, hogy máskor mindig mosolygós arca most gondterhelt. Nagymamival beszélgettek, aki Erdélyből vendégségben van nálunk, mert végre kapott útlevelet, hogy tíz év után láthassa a lányát és az unokáit. Nyár vége óta, életünkben először, nekünk is van nagymamánk! A levegőben valami feszültséget érzek. Anyám folytatja a belépésemkor megszakadt gondolatot:

  • És éppen most nincs itthon egy falat kenyér sem!

Töprengve néz be a kamrába is, de ott csak a nyáron eltett dzsem, kompót és paradicsom ívólé palackjai sorakoznak százával a polcokon.

  • Se liszt, se cukor nincs itthon! Most mit csináljunk?

A kérdés megáll a levegőben. Egymásra nézünk. Mindhármunknak eszébe jut a két nappal ezelőtti Nagykónyiból váratlanul beállított esti vendégünk akkor nem értett figyelmeztetése: tartalékoljunk ennivalót, mert „nagy katonai mozgást láttam az utakon Pest felé”.

  • Hol van a Papa?

  • A Papa korán reggel lement a városba. Sokan tartoznak neki, megpróbál egy kis pénzt összeszedni –válaszolja. Jaj Istenem, és pont most nincs itthon egy fillér sem! – döbbenten mondja magának.

Ezután hosszas tanakodás következik, aminek a vége, hogy Anyám elhatározza magát: elmegy szerezni valami élelmet. Most mondja csak, hogy nem kell iskolába menni! Ezért a két hugomat Nagymamira bízza, én, mint legnagyobb vele tarthatok. Először lemegyünk a pékhez, ahol már hosszú sor kígyózik az utca túloldalán is. Anyám beállít a sorba egy katonaviseltnek látszó férfi mögé, akinek kabátjából erős naftalinszag árad. Megkéri, hogy vigyázzon rám, amig ő elmegy krumpliért a templom előtti piacra. A lelkemre köti, ha nem érne vissza mielőtt rám kerül a sor, mindenképpen két kenyeret vegyek. Nagy, kerek, barna kenyereket. Azzal már ott sincs.

Én meg csak állok rendületlenül a naftalinkabátos férfi mögött. A gondolataim, kérdéseim kavarognak bennem a rendkívüli reggelen. Miért olyan ideges mindenki? Miért játszik a rádió folytonosan ismétlődő, nyomasztó komoly zenét? Miért is nem mentünk ma iskolába? Miért suttognak a felnőttek? Régebben még a jegyrendszerben az volt számomra a természetes, hogy lisztért, cukorért, zsírért, meg egyebekért is sorban kell állnunk. De most miért kell még a kenyérért is ?

A tömeg zsong, az asszonyok izgatottan, sutyorogva tárgyalják a tegnapi eseményeket. Már megszoktattam magam, hogy sorban álláskor, ne halljam meg a rengeteg panaszkodást, na meg amiről még a felnőttek ilyenkor beszélnek. Most is csak egy-egy szó jut el a tudatomig: a szavak, mint rádió…egyetemisták…lövöldözések…Sztálin szobor – igen, de az összefüggéseket gyerekfejemmel nem értem, és a szavak mögötti tartalom számomra nem jelent semmit.

Hirtelen a naftalinkabátos férfi felkiált:

– Hasra! Földre! Hasalj! – ugyanakkor megragadja a karom és leránt a földre..

Abban a pillanatban lövések dörrenését – vagy a becsapódás csattanását – halljuk. Köhögtető por száll …Egy örökkévalóságnak tűnő percre vagy pillanatra, ki tudja, dermedt csend lesz, majd mindenhonnan feltör az asszonyok jajgatása, kiabálása, innen is, onnan is gyerekek félelemteli sírása hallatszik. Istennek hála, meg a férfi kiáltásának köszönhetően senki sem sérült meg. Csoda… A golyók az emberek fölött a szemközti ház falába fúródtak.

Rettegve és rémülten húzódom meg a sorban álló asszonyok között. Az ijesztő események alatt nem is veszem észre, hogy mikor tűnt el a napfény. Mire Anyám egy nagy zsák krumplival visszaér hozzám, az ég már sötétszürke.

                                                                                * * *

Este Apám és a házbeli férfiak riasztó hírekkel jönnek vissza a városból. Háborús élményeikre emlékezve elhatározzák, mindenki menjen le az óvóhelyre. Azonban a házunknak nincs is óvóhelye, se pincéje! Így másnap az összepakolt legszükségesebb holmikkal, ahogy a többi család, mi is lehurcolkodunk az alagsori mosókonyhába. Ott gyülekezik mindenki. Mi, az apraja (vagyunk vagy huszan egytől tizenévesekig), bizony élvezzük a rendkívüli helyzetet, olyan önfeledten, ahogyan azt csak a gyerekek tudják. Tréfás találós kérdésekkel, mondókákkal, társasjátékkal töltjük az időt. Énekelünk, körtáncolunk, bujócskázunk, ugratjuk egymást. Csak addig próbálunk legalább csendben maradni, amig a kicsik szundikálnak.

Az én okos, erős Apám és a házbeli férfiak naponta lemennek a városba hírekért. Néha inkább nem játszom a többiekkel, hanem a beszélgetésükre figyelek. Beszámolóik érdekesek és izgalmasak, ugyanakkor számomra érthetetlenek és ijesztőek is. Például, hogy a városban lőnek, a legtöbb kirakat üvege összetört, mégsem hiányzik semmi a holmikból. Még az ékszerüzletekéből sem! Némelyik üres kirakatban feliratos doboz, amibe a forradalmárok családjainak gyűjtenek adományokat. Az utcákon halottak feküsznek, és sebesültekkel lehet találkozni, közöttük fiatalok is vannak, nemcsak felnőttek.

November első napjainak egy délutánján mi gyerekek kitörünk a mosókonyhából, és amikor a felnőttek nem figyelnek ránk, a kertben és a garázsok tetején ugrándozunk a gyengülő napfényben. Hirtelen erős, fémesen dübörgő zajra leszünk figyelmesek. Rohanunk a kerítéshez, hogy lássuk, mi az? Szovjet tankok…És ezek csak jönnek, jönnek, nagy csikorogva, véget nem érő sorban…Az út éppen a mi házunk előtt vezet fel a hegytetőre a rádióadóhoz. A megszámlálhatatlanul sok óriási fémszörnyeteg látványa előbb izgalmas, majd egyre félelmetesebb. Ösztönösen kiabálni kezdünk:

  • Menjetek haza! Menjetek el!

A nagyobbak öklüket rázva ordítják és mi csatlakozunk hozzájuk:

  • Ruszki igytyi domoj! Ruszkik menjetek haza!

Átvesszük tőlük ezeket a szavakat, holott talán föl sem fogjuk a jelentésüket. Hogyan is tudhatnánk, hogy vékony gyermekhangunkkal a világ egyik legerősebb hadseregét akarjuk elűzni kertjeink alól. S hogy a kívánságot majd még szívünk mélyén is csak suttogni merjük.

Váratlanul a házmester bácsi szalad felénk, a tankok dübörgését is túlkiabálja:

  • Futás! Vissza a házba! Gyorsan! Gyorsan! Siessetek!

Ő már észrevette, hogy egyik-másik tank a tornyát, az ágyúcsövét elkezdte felénk fordítani.

Mint egy őrült rohan hozzánk, kit hol ér, ott kap el és lökdös a ház felé, le a mosókonyhába. Ijedtsége azonnal átragad ránk is. Tudjuk róla, hogy csak a nyáron került haza Szibériából, bő tíz évvel a háború vége után! Van tehát elég tapasztalata az ellenséges katonák szokásairól! És most ezek a szovjet tankok itt vannak! A mi utcáinkon!

                                                                    * * *

Lent a városban nagy a csatározás, majd minden csendes lesz. De milyen csendes! Sötétedés után tilos kinttartózkodni. Ha valakit rajtakapnak, hogy az utcán jár, vagy csak gyanúsnak találják, arra azonnal lőnek. Statárium van!- ahogy nekünk mondják. És még nappal is borzasztó dolgok történnek. A rémisztó hírek suttogva jönnek és jönnek: itt és itt lőttek, ennyi halott….ott meg ott lőttek, annyi halott…A rádióból meg azt hallani: a kormány kéri… a kormány igéri… Később már másik kormány kéri és ígéri, ígéri….

                                                                   * * *

A sok esemény miatt alig veszem észre, egyszerre csak hipp-hopp, itt van a születésnapom. Anyám a semmiből is varázsol egy tortát, persze nem a hagyományos, családi születésnapi tortát, mint a hugaimnak máskor, de én nagyon meg vagyok illetődve, mert akárhogyan is, ez most kész csoda! Ráadásul még a réges-régen nem látott keresztanyám is nálunk van, aki hosszú ideig volt börtönben, teljesen ártatlanul. A Várban volt szépen berendezett, elegáns lakása. Hát ezért mint „burzsujt” elvitték….Azelőtt az ilyesmi gyakran előfordult, mondhatni ez vált szokássá. De most a forradalom alatt a börtönök megnyíltak. Apám azonnal elment érte, kihozta onnan és hozzánk menekítette. Ezt is születésnapi ajándéknak veszem, de az igazi meglepetés a kapott két sötétkék selyemszalag életem első copfjaiba. A masnik, mint nagy kék pillangók repdesnek a fülem mögött. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Ebéd után Keresztmami kijelenti, hogy ő már nem bírja tovább, most azonnal hazamegy a lakásába, mert hallotta, hogy többen a kommunisták közük az első puskalövésekre elmenekültek. Reménykedik, hátha az ő lakásából is… Megértjük, hogy ennyi év után a sajátjában akar lenni. A bizonytalan helyzetben nem szívesen engednénk útnak egyedül. Kísérőre volna szüksége! Apám, „az okos, erős férfi” azonban most sincs sehol. Lehet, hogy megint a városban jár hírekért? Mit tegyünk? Csak mi gyerekek és Nagymami, a nők vagyunk itthon. Ránk hárul a veszélyes feladat? Hosszas tanácskozás után végül Anyám felajánlja, hogy elkíséri idősebb barátnőjét. Én is velük akarok menni, hiszen jó keresztmamámat annyi ideig kellett nélkülöznöm! És a most kapott masniknak is közönségre van szükségük.

Végül aztán mi hárman nők, indulunk el. Természetesen a buszok nem járnak. Gyalog vágunk neki a hosszú útnak. Le kell mennünk a hegyről a Déli pályaudvarhoz, ahol talán most is harcok folynak? Majd átvágni a Vérmezőn és minden fedezék, takarás nélkül felmászni a Palota térhez, a Várba. Így is teszünk. A pályaudvarnál valóban rettenetes látvány fogad bennünket. Kisiklatott villamosok, felborult vasúti kocsik, mozdonyok. A házfalakon golyók szaggatta lyukak. Halott emberek mindenfelé, letakarva vagy takarás nélkül, közöttük gyermekek, fiatalok is. Döbbenetes az élmény: ekkor szembesülök a valósággal. Eddig ezek csak történetek voltak az eseményekről Apám és a felnőttek elbeszéléseiben. A pillangós, masnis kisgyerekben valami végleg összetörik. A mesevilág helyére véresen, romhalmazokkal vonul be a történelem. Szorosabban fogom Anyám kezét.

Keresztanyám örömére szeretett otthonát lakatlanul találjuk. Ó, azok a méter vastag falak, a mély ablakok, bennük a beugróban az ülőkékkel, a boltíves alkóv, a falakon a kovácsoltvas gyertyatartók, a vastag szőnyegek, mind ismerősek emlékeimből. A könyvespolc ugyan romokban és a könyvek is nagy halomban egy sarokban vannak, de ez mégis az ő régi, meghitt otthona. Rögtön ajánlja is, hogy maradjunk nála, már késő és sötétedés van, ne menjünk sehova. De mi elbúcsúzunk és visszaindulunk, mert két hugom és Nagymami bizonyára aggódva vár minket.

Mire újra a Palota térre érünk, már valóban egészen sötét lett. A Vár oldalában alig látjuk a lépcsőket, csak bizonytalanul bukdácsolunk a háború óta töredezett, hiányos fokokon. Lövéseket csak a távolból lehet hallani.

A homályban botorkálva, nehezen tájékozódva, üggyel-bajjal érjük el a pályaudvart. De itt meg a vasutikocsikból, villamosokból épített barrikádokon kell nagy nehézségekkel keresztül vergődnünk. Váratlanul valaki lő ránk. Szívdobogva bújkálunk a tér egyik kapualjától a másikig, mint egy regény hősei. Mindez olyan izgalmas, hogy néha félni is elfelejtek.

Fáradtan, lassan, sokára érjük el a pékség épületét. Itt biztonságból be kell másznunk egy ház kertjébe, innen kertből – kertbe kúszva kiséreljük meg az eljutást a házunkig. A meg-megújuló dörrenések miatt azonban nem merünk átmenni az utca másik oldalára. Csak várunk és várunk, hogy a lövöldözés végre abbamaradjon. Anyám aztán kitalálja, hogy feljebb, távolabb, egy védett ponton keljünk át a házunk oldalára. Így is teszünk, amikor egy kerítésen átmászva, elvadult kertbe esünk be. Itt mindenütt gazzal benőtt bombatölcsérek vannak, még a háború maradványai. Óvatosan, kúszva és már teljesen kimerülve érjük el a házunk kertjének hátsó végét.

A hugaim annyira izgatottak, hogy nem tudnak aludni. Szegény Nagymami is szinte teljesen összeomlott. Ő az illatos fenyőerdők közül, a csöndes, fenséges erdélyi hegyekből érkezett. A híres fürdőhelyen az idős, finom hölgy felelősségteljes, önálló munkát végez. Az itteni kiszolgáltatottság, felfordulás, ez az állandó bizonytalanság és veszélyhelyzet nagyon megviselte. Éppen ezért kijelenti, nem marad egy perccel sem tovább, összepakol és hazamegy, ahogy már hetekkel ezelőtt akarta. És másnap valóban elmegy! Most már megint nincs egyetlen nagyszülőnk sem! Pedig az az igazi, ha együtt van egy család. Ki tudja láthatom-e még valaha?

                                                                       * * *

Néhány nappal Nagymami elutazása után, hogy minket alvó gyerekeket ne zavarjanak, Anyám és Apám az elsötétített konyhában beszélgetnek. Nagy a jövés-menés nálunk, titokban ismerős nénik és bácsik jönnek hozzánk. Egy este teljesen szokatlan dolog történik: a legmelegebb ruháinkban kell lefeküdnünk, még a téli cipőkkel is a lábunkon. Délután Anyám a pár legfontosabb holmit már előkészítette, ezekből nekem kellett mindegyikünk számára egy-egy kis batyut összeállítanom. Azt mondta, ha jó kislányok leszünk, akkor érdekes kirándulásra megyünk. De én tudom, mert meghallottam, amikor Anyámék Béla bácsival azt tervezgették, hogy velük, a legkedvesebb osztálytársaim szüleivel, meg a mi szüleink más, bizalmas barátaival értünk jönnek éjjel. Készenlétben kell várnunk egy teherautóra, ami velük, Trudi nénivel meg a gyerekeikkel együtt Kanadába visz mindnyájunkat.

Éjszaka kisebbik hugom sírására ébredek. Amióta testvéreim vannak, úgy alszom, mint a nyúl. Most is rögtön felkelek, betakarom, megnyugtatom. Csak a szokásos rossz álma volt. Ám a konyhából idegen emberek hangja szürődik ki. Szívesen bemennék, de nincs elég bátorságom hozzá. Nekünk gyerekeknek nem illik zavarni a felnőttek beszélgetését. Csak állok és állok az ajtó előtt. Azon tűnődöm, miért kell elmennünk külföldre? Miért kell itthagyjuk szép otthonunkat, barátainkat, Magyarországot? Igaz, itt lőnek és minden bizonytalan. És ott? Mi vár ránk ott?

Pár szót hallok csak, de ebből is rájövök, hogy Béla bácsi már itt van értünk. A teherautó lent vár ránk. Anyám sír, mert Apám, „az okos, erős férfi” még mindig nem jött haza, és neki nincs ereje, hogy nélküle, három kisgyerekkel egyedül belevágjon a bizonytalanságba, a külföldre menekülésbe. Végül Béla bácsi nélkülünk indul el feleségével és gyerekeivel a távoli Kanadába. Mi meg maradunk itthon.

A következő éjjel ugyanez történik. Ekkor Tibor bácsiékkal utaznánk Ausztráliába. Azután még egyszer a meleg ruháinkban megyünk aludni és éjszaka még mindig várjuk Apát és a teherautót, hogy Kanadába jussunk. De az Apám…. Az Apám, a „jókiállású, erős, okos férfi”, aki biztonságot nyújthatna, nincs sehol. És ez alkalommal már én is együtt sírok Anyámmal a konyhában.

Aztán sokáig dermesztő a légkör, az élet befagyott körülöttünk….Érdekességként csak a színes képeslapok futnak be Kanadából, Ausztráliából. Megérkeztünk….Jól vagyunk…Minden nagyon szép…Jól vagyunk..

És mi nem tudunk és senki sem tud sehová se menni. Legtöbb osztálytársam és barátunk elment, mi meg ittmaradunk a rémisztő keleti sötétségben. Egyedül. Megfogyatkozva.

                                                                      * * *

A nap lement, csípős szél jött a dombról. De én csak ültem, könnyeim ráfolytak és elmaszatolták a képeslapot. Felálltam, hogy bemenjek a házba. Már tudtam, hogy a könnyeim csak annak az ősznek, a megélt történelem fájdalmának, csalódásainak élességét mosták el. A csonka haza, a csonka család nemcsak az én sorsom kerete. Az az ősz óta megtanultam, hogy kerüljünk is bármilyen mélységbe, szakadjon ránk bármilyen nehézség, meg kell őriznünk az isteni ajándékot: a reményt és a megújulás képességét.

Soós Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig nyitott szemmel járok-kelek a világban. Érdeklődéssel figyelem a házak homlokzatát, elgondolkodom,…