Szerkesztőségünk még 2016-ban készítette az alábbi beszélgetést Pápay Aranka szerzőnkkel a Skype segítségével:

A műsorban a szerző alkotásait a szerkesztők, Zsoldos Árpád és Adrienn, valamint maga az alkotó tolmácsolja.

Pápay Arankáról az interneten több cikk is található, amit sok szeretettel ajánlunk hallgatóinknak és olvasóinknak:
– Józsa Mara interjúja a Héttoronyban
– Nagy L. Évával a Montázs Magazinban

Eddig megjelent könyveiből:

Az Örvények felett című könyv borítójára kattintva a teljes történet elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár rendszerében.

A műsorban elhangzott alkotások és néhány fotó az igaz történetek szereplőiről

Karcsika
részlet

A Nagy háború után éledezett a falu és elöljárói, 1920-ban parcellázni kezdtek a Várhegy és Sió közt egy új utcát. A földmunkák igen nehezen indultak, talán azért, mert a régi várárok helyét felváltó, korábban már lecsapolt láp még nem száradt ki igazán. Tavasszal mégis elkezdődhetett a munka.
Csörgedező patak, a Cinca szeli át a települést, összegyűjtve a dimbes-dombos táj csapadékvizét, viszi a Sióba a papok kertjének végében. Mivel a rajta átívelő széles kőhíd a templommal szemben, a plébánia mellett épült, a Pap-híd nevet kapta. Ez a masszív átkelőhely arra hivatott, hogy a falu főutcáját a Sió-hídon a másik megyébe átvezető úthoz csatolja, valamint a patak két partján álló fontos falurészeket összekösse. Egyik oldalán az ősi Pipo Vár magasodik, közvetlenül alatta a jövő nemzedéket nevelő iskola, mellette a templom falu fölé emelkedő, őrködő barokk tornya néz szembe a másik oldal fiatalabb üzletsorával, távolabb a település sok kis utcájával, és a messze felfelé kanyargó Főszeggel.
Az új utcát a Pap-hídtól a Sió-híd felé vezető útról a gőzmalomhoz kanyarodó, már kitaposott utat folytatva jelölték ki a szőlőkkel borított völgyekig, a folyóval párhuzamosan. A malom duruzsolt szakadatlanul, az utcát jellemzően Sár-utca névre keresztelték, a sok őrletni érkező lovas-kocsi tengelyig merült a mély sárba, ami nyáron is csak rövid időre száradt ki, akkor meg az elülni se akaró porfelhők szálltak fel minden jármű nyomán. A szemközti oldalon mégis fokozatosan nőtt ki a földből az új életet jelentő, épülő és épphogy kész házból álló, új utcasor.
A sebesülésből úgy-ahogy felépült Jenő is, feleségével, Mariskával igényelt parcellát, házhelyük az 5-ös sorszámot kapta.
Mielőtt a legidősebb gyerek, Karcsika betöltötte tizenkettedik évét, neki kellett vizet hordania az építkezéshez a kőművesek, ácsok számára. Az ikrek már a szép, hajópadlós, nagykonyhás házban születtek meg 1922-ben. Velük tizenegy tagúra növekedett Mariska családja, mert húga, Margitka továbbra is velük élt, és Jenő idős édesanyja, Ómama hozzájuk költözött.
Ezen a nyáron Pápay Karcsi „nagyfiúsítva lett” — tizenkét évesen. Többé nem nyaralhatott, hiszen már csak szép emlék maradt Karola nagymama és az ő tündérkertje, sőt az iskolaév indulása sem csupán a tanulást jelentette. Jenő egész mást is tanított a korához képest szokatlanul apró termetű fiának, előbb a szappanozást, majd a borotválást is, és csakhamar őt küldte házhoz a kinti, módos kuncsaftok kiszolgálására. Hajnalban ébresztették a gyereket, először a csarnokba küldte „mutter” a négyliteres kannával, hogy a nagy családnak, de főleg kis testvéreinek tejet hozzon. Alighogy hazaért, lenyelt egy kis kenyeret a felforralt tej mellé, amit a mama sebtében bögréből bögrébe csurgatva hűtött meg, „fater” máris kezébe nyomta a kellékeket — arcszeszt, timsót, szappanozó csészét, ecsetet, borotvát, a kis kézi fenőszíjat, meg a mama által belecsempészett, frissen mosott-vasalt előkéket, kiskendőket — rejtő „pakkot”, és együtt indultak munkába.
— Aztán igyekezz fiam, el ne késs az iskolából! — szólt utána, amikor útjuk a Pap-híd után különvált, a fiúé a hídon átérve jobbra, apjáé pedig az üzletsor felé balra, a fia iskolatáskájával.
Az iskola… az még gyerekzsivaj nélkül… hiszen a tanulók ilyen korán édes álmukat alusszák… Az órákra hívó csengettyű is némán várakozott. Karcsika úgysem mehetett még arra, neki a Főszegen volt dolga, házról-házra — a pakkal.
A kis inas rendszerint akkor hallotta meg a becsengetést, amikor munkáját végezve, futva érkezett a borbélyüzletbe, a pakkot csak letette, táskáját felkapta, és iszkolt az iskolába, ahol a késésért szidást, az órán pedig elbóbiskolásért tenyerest kapott.
Tartott ez mindaddig, míg egyszer az Ozorára szerződött új kántortanító fel nem figyelt késéseinek lehetséges okára.
— Mondd, fiam, miért nem aludtál te éjjel?
— Aludtam én, tanító úr kérem…
— És mikor keltél fel?
— Fél hatkor…
— Olyan korán?
— Igen, mert a csarnokban hatkor már adnak tejet.
— Később is adnak.
— I-igen, de később más dolgom van…
— Dolgod? Miféle dolgod?
Karcsi lehajtotta a fejét, mintha a cipője orrával tologatott darabka krétát tanulmányozta volna az olajozott padlón. Hallgatott. Papa azt mondta, erről nem kell beszélni, nekik sok testvérét kell etetniük, és ő már nagyfiú, ideje hasznosítania magát.
— Rám nézz, ha hozzád beszélek! Mi a dolgod neked iskola előtt?
Makacs hallgatása alatt padok közti sutyorgás hallatszott.
— Csend legyen! — intette az osztályt a tanító úr, de egy kis kar a magasba lendült, két feltartott ujjával jelentkezett a nebuló.
— Majd később, Gyuszi! Még nem felelhetsz.
— De én tudom…— állt fel a kis kotnyeles, egyik lábáról a másikra billegve tekintgetett körbe, és sűrűn bólogatott, tudálékosan, mintegy igazolást remélve társaitól. — Borotvál!
Kuncogás hullámzott végig az osztályon, és alig kivehetően egy szó: — Koszvakaró… koszvakaró… — A szó, ami fájt, úgy hasított, mint egy bonckés, amivel a békát belezték ki a nagyfiúk a hátsó udvarban.
Heinlein Béla kántortanító az olvasókör rendezvényein és a színdarabok rendezésében is együtt munkálkodott a sminkelést, jelmeztervezést vállaló Pápay Jenővel, össze is jártak, jó barátságban voltak, háborús sérüléséről is tudott. Régen sejtette, hogy ez a zömök, de koránál legalább egy fejjel alacsonyabb kisfiú titokban már inas az apja mellett, most a gyerektől akarta hallani, hogy megbizonyosodjék.
— Azt mondtam, csend legyen! Karokat hátra! — fordult előbb erélyesen a padsorok felé, megvárta, amíg minden gyerek karbafonva hátul a két kezét, vigyázz -ban ült. — Koszt vakarni csak koszos emberről lehet, és az, az ő szégyenük. Ha valaki mégis megborotválja őket, az dolgozik. Értitek? Dolgozik! Ezt a szót pedig nem akarom többé hallani. Aki kiejti a száján, tíz tenyerest kap. Megértettétek?
Megszeppent csend.
— Halljam!
— Igenis, megértettük, tanító úr, kérem. — Úgy szavalták kórusban, mint szünet után az egyszeregyet, amíg be nem érkezett tanítójuk az osztályba…
— Igaz, hogy reggelente kijársz borotválni? — lépett közelebb a fiúhoz és vállára tette a kezét.
Karcsika megszívta az orrát, és bólogatott lehajtott fejével. Heinlein tanító úr még hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte:
— Hány testvéred van, Karcsi?
— Hát — vette elő ujjait a gyerek —, Kismariska, Bözsike, Ilike, Jóska… meg az ikrek… Hat — adta össze.
— Jól van, fiam, menj a helyedre — sóhajtott, és szelíden a padok felé tolta. — Vegyétek elő az olvasókönyvet.

Karcsika és testvérei

Juliska testőre
Részlet a szerző készülő családregényéből

Oltár elé még Hohlfeld névvel lépett Lénárd, azonban gyorsan terjedt a messziről jött, fiatal órás jó szakmai híre, ezért úgy gondolta, jobb, ha keres egy jól hangzó magyar vezetéknevet, annak érdekében pedig hogy biztosan megéljen — kerékpáralkatrészeket is kezdett árulni. Mindenki emlékezett még az érkezésére, arra a fura járgányra — ha a velocipéd nevet nem is ismerték, mégis hallották, nem jegyezték meg —, amivel bekerekezett a faluba vándorórás korában, de az jó reklámnak bizonyult, a kerékpár kelendő lett ezután a környéken.
Amikor még szegényesen ment az üzlete, egy mázolóval készíttette el a firmatáblát, amire már a magyarosított Jenőfi név került. A festő is szegény volt, nem talált elég nagy deszkát a jó nagy betűkkel messziről olvasható névhez, ezért csak annyi fért rá, hogy
„Jenőfi L.”
Attól szokott dühbe jönni az újdonsült Jenőfi, hogy a falusiak azt egybeolvasva, őt sokáig Jenőfil úrnak szólították, de soha fel sem merült, hogy új cégtáblát festessen.
Ám az üzlet felvirágzott, egyre nagyobb befektetésre merészkedett, értékes órákkal és arany-ezüst ékszerekkel is kereskedni kezdett. A leánykérés, jegyváltás egyik feltétele a „meggyűrűzés”, így az ő üzlete lett a fiatalok egybekeléséhez vezető út első állomása, mert a környéken egyedül nála szerezhették be a jegygyűrűt a házasulandók.
A vásárlást ünnepélyessé tudta tenni.
A legelső párocska a vasárnapi nagymiséről jövet, ünneplőben tért be hozzá. Ez adta az ötletet, hogy a vőlegényjelöltekkel vagy hozzátartozójukkal előre megbeszélje az alkalmas időpontot, amikor úgy fogadhatja, a rendszerint bátortalan fiatalokat, hogy ne zavarja meg őket más kuncsaft. Ezt vasár- vagy ünnepnap délelőttjére tűzte ki, ezzel is meghitté téve az aktust, ami méltóan alapozta az eljegyzés majdani hangulatát.
Ha a készletben véletlenül nem találtak megfelelően passzoló gyűrűt, akkor „Lénárd bácsi” méretre is tudta igazítani a meglévőt, és gyönyörű kísérő gyűrűt is választhatott, akinek bírta a pénztárcája.
Nagyobb haszon érdekében akkoriban a vásárok voltak jó alkalmak a kirakodáshoz, több vevőhöz. Ehhez megszokott fuvaros szállította a speciális sátort, pultot, ahol míves faliórákat, vekkereket, zsebórákat is árult.
Az alkatrész beszerzések a „nagykertől” — ahogy ő leegyszerűsítve nevezte — legtöbbször postai rendeléssel és szállítással történtek, de ha újdonságokat megismerni, áruválasztékot bővíteni akart, akkor vonatra szállt, hogy személyesen keresse fel a nagykereskedő boltokat. Az ilyen vásárlás és szállítás előkészítés egy-két napba is telhetett.
Juliska annyira félt egyedül maradni az értékes raktárral, hogy elpanaszolta népes rokonságának, mennyire retteg a férje elutazásától. Az idősödő Szóládi sógor szolgálatkészen ajánlotta magát a testőri szerepre.
— Egyet se búsulj, Lénárd ecsém, én elalszom egy-két éjjel a díványon, Juliskának haja szála se görbülhet, vigyázok én rá, ne aggódj!
Elérkezett a nap, a sógor finom egyiptomi cigarettlit vásárolt, hogy ne kelljen a füstölést nélkülöznie, de a büdös kapadohánnyal mégse mérgezze a húgomasszonyt…
Ahogy esteledett, megérkezett a sógor. Bőséges vacsorával várta a szalmaözvegy Juliska, könnyű borocskát is töltött a poharába, kedélyesen telt az este. Az öreg rágyújtott, aztán mielőtt a ház asszonya kivonult a konyhába elmosogatni, előbb mélyet szippantott a szokatlan, kellemes illatú levegőbe, és vendégét füstfelhőbe burkolva hagyta magára.
Alig csendesedett el a tiszta tányérok halk csörömpölésével a háziasszony, valami brummogó, berregő harákolásra lett figyelmes. Ahogy a szoba felé settenkedett, a hang erősödött.
Belesett. Szóládi sógor az asztal mellett, a szék háttámlájára hanyatlott fejjel horkolt egetverően. Juliska pár percig állt felette, ő ilyent még életében nem látott-hallott… Most mit tegyen? Óvatosan megbökte a vállát.
— Sógorbácsi! — szólította. — Sógorbácsi, ébredjen! Még leesik innét!
Az öreg horkantott egy nagyot, kinyitotta a szemét, csak aztán csukta be a száját, majd megrándult és ugrásra készen mozdult:
— Mi… mi történt? Jött valaki?
— Nem, nem, csak féltem, hogy lefordul a székről. Hozok egy takarót, tessék kényelembe helyezni magát a díványon.
— Nem addig van az, előbb körülnézek, nem tévedt-e ide csavargó féle.
— Ugyan már! Csend van kint, és sötét.
— Nem baj az, kivisszük a lámpát. Megígértem én Lénárd öcsémnek, hogy vigyázok húgomasszonyra…
Nem volt mit tenni, elindultak, elől az öreg, utána Juliska, magasan előre tartva a cilinderes lámpát.
— Ki az?! — állt meg Szóládi sógor. — Van ott valaki? — lépett kettőt. — Azonnal jöjjön elő! —, próbált erélyesnek látszani, a frászt hozva az asszonykára.
— Nincs ott senki, sógorbácsi, menjünk vissza! — rebegte hideglelősen.
— De mintha ott… — erősködött a hős őrző, aztán mégis engedett a cibálásnak, amivel Juliska a kabátujjánál fogva akarta jobb belátásra bírni.
A szobába érve fontoskodva emelte mutató ujját:
— No, ha volt ott valaki, az biztosan elmenekült, nyugovóra térhetünk, én éberen alszom.
Jó éjszakát kívántak, Juliska bevonult a kisszobába és megágyazott magának. Míg fodros hálóréklijének selyemszalagját megkötötte, kicsit aggódott, hogy el tud-e aludni, de sok dolga volt aznap, elfáradt, elnyomta az álom.
Nem tudta, mennyi idő telt el, úgy pattant fel a szeme, mintha az a dübörgés fejbe vágta volna, ami kintről tódult be. Rémülten ült fel, aztán a fejéhez kapva zuhant vissza a párnájára.
— Na, jól jártam az őrzőmmel… mi jön még?! — fejére húzta a dunyhát, mégsem tudta kizárni azt a szokatlan zajt.
Felkelt meggyújtotta a lámpát és kiment. Már kezével közelített a sógor vállához, amikor eszébe jutott, talán mégse kéne… ha nem akar megint csavargót keresni az udvaron, inkább nem rázza fel…
Ekkor tévesztette el a ritmust, horkantott kettőt és fordult egyet a vendég. Csendes szuszogással aludt tovább.
— Na, hála Istennek — sóhajtott Juliska, és puhán lépve elindult az ajtó felé.
— Hrrrrrrrrr — állította meg a hang, az ablak is belérezgett.
Lemondóan kuporodott fel a karosszékbe a dívánnyal szemben. Lecsavarta kislángra a lámpát, térdét felhúzva, hosszú alsószoknyájával körbetakart lábát átkarolta, és állát rátámasztva virrasztott hajnalig.
Soha többé nem ejtette ki a száján, hogy nem mer egyedül maradni, hiszen nem is félt többé annyira, mint attól a fülsértő horkolástól. Szóládi sógort csak nappali vendégként látta szívesen, megkínálta a finom cigarettával, amit ezekre az alkalmakra ő maga vásárolt, mert Lénárd nem szívta, pedig ő annak az illatát nagyon szerette a lakásban.

A szelíd órásné
Pápay Aranka családregényének részlete

Család háborúban

Az első világégés, mely Nagyháború néven került be a történelem krónikáiba, nem kímélt senkit. Az órás Jenőfi Lénárdnak is teljesítenie kellett hazafias kötelezettségét és – elhagyva kis családját, nyugodt, munkás életét – be kellett vonulnia katonának.
A mindig mosolygós, köztudottan szelíd Juliska két apró kislányával és az addig virágzó órás és ékszerész üzlettel maradt magára. Kezdetben sikerült egy – katonának alkalmatlan – órássegédet szerződtetnie. Csakhamar azonban az is kiderült, hogy az életnek még sok más területén is az alkalmatlan jelző illett a jelesnek nem mondható férfira, úgymint megbízhatóság, szakmai tudás és a többi.
Sok kuncsaft visszajött, hogy órája rosszabb, mint mielőtt ennek az embernek a kezébe adta. A bevételekkel is egyre kevésbé tudott elszámolni. El kellett őt bocsátani. Addig, míg meg nem unta, és maga állt a pult mögé, egymásnak adták a kilincset a kóborló órássegédek a kis házban. Juliska hősiesen próbálta állni a sarat, hogy két kislányának és a velük élő, nála fiatalabb nagynénjének viszonylag rendes életet biztosíthasson.
Senkire nem számíthatott, mert minden házba beköltözött az addig ismeretlen létbizonytalanság. Soha nem ijedt meg a munkától, újra varrni kezdett volna, mint boldogult lánykorában, amikor édesanyjával és anyja húgával a híres míderek és finom fehérneműk készítéséből éltek, de már senki nem varratott, hanem a régit javítgatták otthon a magukra hagyott asszonyok. Egy darabig abból gazdálkodott, hogy a jegygyűrűket el tudta adni, de elfogyott a vőlegénynek való férfi és senkinek nem jutott eszébe arany ékszerekre költeni. Aztán felélték a készletet is, majd megküzdött a jegyrendszerrel, mint mások.
Gyönyörű hímzéseit cserélte lisztre és babra, kukoricára, maga művelte a szőlőt, zöldséget termelt a konyhára, hizlalta a zsírnak és sonkának valót. Aprójószágot tartott, mindent kipróbált, amit azelőtt soha. Megtanult még takarékosabban élni, mint háború előtt… A példásan tiszta udvaron végigment, és elhullajtott kukoricaszemeket talált, felszedte. „Egy szem kukorica egy csepp zsír” – mondván.
Lénárd ezt írta kis notesze első oldalára:
„1917. Jan. hó 6-án a 16. Kir. Honv. Távíró Iskola Gyal. Táv. Tanfolyam után indultam az orosz frontra a 79. Honv. hírad. Távb. Üteghez. U.P. 84.
Ezen a napon rendeltem a fényképnagyítást Rivolinál.”
Hazaindult a fotó, ő pedig a harctérre, ahová hamarosan családi képet vitt cserébe a tábori posta. Rajta Vilma és Juliska a két kislánnyal.
Annak a hátlapjára ezt írta a tőlük messzire szakadt katona:
„Édes kis Családom érkezett az orosz harctérre 1917. Márc. 28. -án, drága kis Arankám ötödik születésnapján.
Jenőfi Lénárd órás és ékszerész Tolna Ozora”

Juliska otthont adott a legrosszabb időben már az eladósorból is kinövő húgának, akit igyekezett minden fortélyos tudományra megtanítani, amit a jó háziasszonynak tudnia kell. Így nem érezte magát olyan egyedül a rá háruló nagy feladattal, és Vilmának is több esélyt adott a férjhez-menéshez, ha a háború egyszer végre végetér. Amíg ő a szőlőben dolgozott – még a rokonokéban is –, rá tudta bízni a kislányokat. Hamar elismerték az idősebb asszonyok, hogy Vilmából így ügyes feleség, és jó anya válik majd…
Ha visszajönnek a férfiak!

A hazatérő honvédek egy megvadult csoportja, az őszirózsás forradalom kétes eszméitől részegedve fosztogatni kezdte a boltokat, fegyveresen támadtak a tulajdonosokra. Mindenkit ellenségnek kiáltottak ki, akinek volt valamije. A zsidó kereskedők kirakatait beverték, őket durván megfenyegették.
Lénárd még valahol a parancsnokságok morze jeleit továbbította, amikor egy februári késő este Juliska már az alvó családdal a háttérben, békésen varrogatta míves fehérhímzését a lámpa sápadt fénykörében. Végigsimított az apró rizsszemekre emlékeztető levelecskéken, miközben azon töprengett, hogy fogytán a tüzelő, az élelem is kevés, ki tudja, mikor, és egyáltalán vissza kapja-e valaha gyerekei apját… sóhajtott, amikor távolról durva ordítozást, üvegcsörömpölést vélt hallani. Lecsavarta a lámpát és odalépett az ablakhoz, ahonnét kiláthatott az éjszakai Főszegre. Kis idő múlva szeme alkalmazkodott a sötéthez. Alakokat látott osonni, gondolta, meg kellene nézni, elég jól bereteszelte-e az utcaajtót, amikor a hátsó kiskertre néző ablakot halkan megkoccantotta valaki.
– Maga az, Róderné? – ismerte fel a szemközt lakó kereskedőné rémült arcát az üvegen át ráeső fényben.
– Mi vagyunk, Juliska – lebbentette el vállkendője csücskeit a két hóna alá bújt, borzas fejecskékről.
Csak intett Juliska, hogy a ház mögötti kertkapun át az udvar felé kerüljenek, és sietett elébük. Az asszony reszketett, a kislány sírni akart, de anyja gyorsan befogta a legörbülő szájat. A fiúcska dacosan állt.
Az ablakok függönyét gondosan beigazította a háziasszony, aztán teát forrázott.
– Beverték a kirakat üvegeit, de a papa nem mozdul a boltból! Jaj, jaj! Magával is mit tesznek, ha minket itt találnak?! Jó lenne nekünk a fáskamra is…
– Ne mondjon semmit, ide nem jönnek.
Került-fordult, ágyneműt rendezett a díványra. Ám a kinti zaj erősödött. Már verték is a kaput.
– Mi lesz most? – rettent a késői vendég.
A régi házak konyháinak tűzhelye nyitott kéménybe engedte a füstöt. Jenőfiék falat húztak a konyha hátsó felébe, szép zöld cserépszemes „sparheltet” építtettek a nyitott katlan helyére, rendes, zárt füstelvezetéssel, mögötte kizárva, de megőrizve a régi kéményt; ott füstölték a sonkát-kolbászt. Annak az ajtaja fehérre volt meszelve – mint a konyha fala – és rajta keretes tükör, fogas, amin törölközők, egy konyhakötény és törlők lógtak, előtte ívelt lábú vasmosdó a nagy, zománc lavórral.
– Maga itt szépen, csendben marad a gyerekekkel – terelte vendégeit a füstölőbe. Már kapta is szájához a kezét Róderné, mert a ház asszonya azt súgta: – Ki ne lépjenek innen, ezek lelövik! – Rájuk csukta a rejtekajtót, hirtelenjében visszalökte elé a mosdót. Megrántotta a kis bekecse elejét, mintha magabiztosságot parancsolt volna magára, aztán fogta a lámpát, és energikus léptekkel indult a kapuhoz.
– Maguk meg miért hangoskodnak éjnek évadján az én házam kapujában?
– Engeggyen be, zsidókat keresünk! – lökte el útjából egy legény, és berontottak a házba.
– Pont nálam? Mi jut eszükbe? – kezdte ártatlanul.
– Itt meg kinek ágyazott meg?
– A húgomnak. Ő még a kislányokat altatja a hátsó szobában.
A katonák benyitottak oda is, de valóban nem találtak mást, csak a felsíró apróságok mellett kuporgó lányt a homályban. Ideges vérebként körberohantak a házban, a lavórra rá se néztek, nem tűnt fel nekik a törölközőkkel álcázott kicsi ajtó. Csalódottan fordultak volna kifelé.
– Képesek voltak felverni egy békés házat! – emelte fel hangját Juliska felbátorodva, és mert „legjobb védekezés a támadás”, folytatta is:
– Jóska! Hát maga mit keres itt? Szégyelljék magukat, ijesztgetik a kisgyerekeket meg az asszonyokat! Szegény felesége meg otthon hiába várja vissza végre? Nemhogy vele örülne, hogy életben maradt, hogy épségben hazaért!
Sorolta-sorolta vádló, mérges hangon. Ha beleláthattak volna… a lelke reszketett, mint nyárfalevél a szélben.
A feldühödött marcona alakok csak megálltak előtte, mint megszeppent gyerkőcök, ernyedten lábukhoz eresztették le a puskát. Néma csend lett. Aztán egyik kissé előbbre lépett, ujjával mutogatva nyomatékosított tétova hangon magyarázott volna:
— Mer… úgy láttuk magáhó gyüttek be azok a…
— Micsodaaa? Énhozzám? Éjjel? Ki mert volna?! — csattant fel most már még élesebben a máskor oly csendes órásné.
— De tuggya, mi jár annak, aki pártujja üket… — tolta magát előre a másik is okoskodóan, de aztán ő is megjuhászodva halkult el, hirtelen levett sapkáját gyűrögetve.
– Na, most már elég legyen! A kislányaim aludnának bent, és ilyen későn nem járkálhat kint egy védtelen nő. Menjenek Isten hírével, hogy bezárkózhassak végre!
Ment a kisomfordáló katonák után, becsapta és rázárta a deszka kiskaput. Egy pillanatra nekitámaszkodott belülről, de aztán lódult, és kopogósra fogta a lépteit.
„Hallják csak meg, hogy nem vagyok ijedős” – gondolta. A férfiak dohogva toporogtak még egy kicsit, aztán elballagtak.
Bent odébb tolta még a mosdót, de aztán a szobába tántorogva a legközelebbi székre rogyott az amazon. Halálsápadt arca azt mutatta, ájulás kerülgeti. A teli csészéből, melyet némán nyomott kezébe Róderné, az ölébe lötyögtette a forró teát.

*

Lénárd első kitüntetését Bukovinában, Liechtenberg községben vette át. Amikor végre, épségben hazatérhetett, telket kapott a frontharcos vitézségért. Mindvégig híradósként szolgált. Szíve fölött egy saját fogalmazású imát őrzött, meg a családi fotót. Meggyőződése szerint ez a fohász és az övéi védelmezték a viharban…

„Mindennapi imám!
Mennyei Atyám, adjál erőt és kitartást a Te Isteni, nagy Hatalmaddal oltalmazzál minden veszély és bajtól, Komoly betegségtől és szörnyű haláltól! –
Drága Jó Atyám, adjál vissza édes kis Családomnak és tűntesd el ezen szörnyű Háborút, hogy már egyszer Béke legyen ezen drága szent földeden. – Hogy ismét az én szerény kis hajlékomban hálát mondjak néked azon végtelen sok oltalmadért, mellyel tartozom néked úgy részemről, mint édes kis Családom részéről. –
Drága Jó Atyám, hallgassd meg kérésem és könyörgésem, most és mindenkor légy és maradj velem
Ámen.
Miatyánk ki vagy stb.”

Érkezés
Részlet az Összefércelt sorsok c. memoárból

Az alkotást a műsorban a szerző előadásában hallgathatjuk meg

A vonat vitt már az egyik új ismeretlen felé. Árpi, az öcsém akkorra gyakorlott „pesti” lévén, a Déli-pályaudvaron várt és taxiba ültetve a sokcsomagos családot, kivitt bennünket a Marczibányi tér 3-ba.
A hosszú budai utca kockakövein lassan zötyögve, hallgatagon ültünk, nézelődtünk – állítom, semmit nem rögzítve az agyunkba –, érkeztünk meg egy barátságos, dús lombú fákkal szegett járda mögött húzódó, zöld vaskerítés elé.
A kapu tárva volt!
– Ez lesz az – mondta a taxis, mire kászálódni kezdtünk.
Míg a férfiak kipakolták a csomagokat, fizettek, mi anyuval – én zsugorodó gyomorral –
felmértük pár pillanat alatt, hogy a környezet nagyon szép.
A hatalmas fák mögött csupa-ablakos, kétemeletes épület, az előtte elterülő parkban piros-fehér léces karosszékek, asztalok a lehajló lombok alatt.
Itt-ott lányok ültek, némelyik könyvvel, mások csak úgy.
Kezdetnek nem rossz jelek. De amikor elindultunk a nyitott kapun át az épülethez vezető kavicsos úton – egy csoport lány jött és került el, jól megbámulva bennünket –, én a döbbenettől továbbmenni alig tudtam.
A vidáman nevetgélő lányok a legváltozatosabb fura, torz figuráknak tűntek akkor nekem. Legelöl két mankón, lábait akkurátusan rakosgatva, körülbelül 80-90cm-nél nem magasabb, de felnőttkorú, szeplős, vörösképű, tömzsi lány köszönt rám ismerősként. Én automatikusan viszonoztam, de nagy meglepetésemre anyu kedvesen üdvözölte, majd nekünk azt mondta:
– Ez a kislány szokott a nővérénél nyaralni Tóti-pusztán, bejártak az ozorai piacra, ott többször találkoztunk. – (Nem emlékeztem, hogy valaha is említette volna otthon.)
Az akkor megdöbbentő jelenség Tündi volt, egy melegszívű, aranyos teremtés. Első látásra több mint ijesztő egy „kívülállónak”, akinek magamat akkoriban hinni próbáltam. (Jobban esett volna valami rózsaszínű szemüveggel járnom az új környezetben? – Biztosan.)
Ma már nem vagyok túl büszke arra, hogy ez az epizód taglóként csapta agyon bennem a kezdődő jó benyomást.
Ólomnak érezve a lábaimat, mentünk fel a portára. Pedig ezután következett számomra a ráadás. Közelített felénk egy meghatározhatatlan korú, imbolygó és botladozó járású nő.
„Atya Isten, rögtön összeakad a két lába!” – riadoztam magamban.
Az arca kész rejtély volt, sőt amit közölni próbált, azt mi bizony nem értettük azonnal. Nyelve akadozott, vonásai meg olyan módon változtak, hogy egyik pillanatban mérgesen elutasítónak látszott, aztán minden átmenet nélkül mintha mosoly terült volna el az arcán, amit hirtelen szigorúan összevont szemöldökű, szúró tekintet váltott fel.
Azt kezdtem hinni, rögtön elzavar. Mehetek innét el-el, hála Istennek!!
Tévedtem. (Pedig legszívesebben sarkon fordultam volna azonnal.) Ó, dehogy akart ő elzavarni! Csak nem tudta irányítani a vonásait. Ez egy – általában születéskor szerzett – részleges agykárosodásból származó little-kór, ami bizonyos idegpályákat bénítva gátolja a mozgáskoordinálást. Külsejüket meghazudtolva, ezeknek az embereknek az eszük kitűnő, általában vág, mint a borotva.
Ekkor csalt meg ott másodszor is a szemem, aminek nem kellett volna hinnem.
Később megtudtam, hogy Malvinka is varrótanulóként maradhatott az újpesti intézet gondozottja, de soha nem varrt – (nem tudott!). Ezzel nem volt egyedül.
Első időkben mindenkit varrónőnek képeztek, ha képes volt rá, ha nem. Abban a reményben tették ezt, hogy lesz majd lehetőség a képzésfajták bővítésére, de addig se küldjék el azt, aki varrni alkalmatlannak minősült, amíg más szakmára várt. Ez is Domi néniék találékonyságának köszönhető megoldás: A rendeletek ügyes megkerülésének egyetlen módja, hogy ne kelljen a bizonytalanságba kiküldeni lehetőleg senkit, akinek szüksége volt a menedékre.
Baj volt a rendeletekkel.
A mozgássérültekről hivatalból nem gondoskodtak igazán. Minket védő törvény nem létezett. (Hatékony azóta sincsen!) Mi voltunk és vagyunk az egyik „szőnyeg alá söpört” gond. Nagy általánosságban ez napjainkig így van, hiszen ez egy nagyon kényelmes álláspont az „épek társadalmában”!
Ezért jelentős, hogy jött Domokos Gézáné és csapata – ők elsőként –, elkezdték kutatni a lehetséges foglalkozási és foglalkoztatási választékot. Iskolákat, intézményeket „bombáztak”, dörömböltek kapuikon és azok egyike-másika megnyílt előttünk. Hamarosan műszerész, telefonkezelő képzést harcoltak ki, nem is szólva az általános és középiskolák elvégzésének biztosításáról.
Akit pedig lehetett, azt alkalmazták ők maguk, házon belül, különös tekintettel azokra, akiknek nem voltak hozzátartozói, vagy valamilyen okból nem mehettek vissza a családjukhoz. Más lehetőség már csak az öregotthon lett volna számukra, ahol fiatalon örök tétlenségre ítéltek jó néhány társunkat.
Így lehetett a Marczibányi téren már portás (sőt főportás!) Malvinka – az erre igencsak alkalmas –, a korhatárnál idősebb lány.
A hölgy, a vasárnapra való tekintettel ügyeletesként épp arra volt hivatva, hogy fogadja és útba igazítsa az érkező új lányokat. Nagy nehezen mégis megértettük, hogy ő a főportás.
Ami szintén később derült ki, alportás nem is létezett, Bernáth Malvinnak nem volt még váltótársa sem, csak néha osztottak be helyette egy-egy gondozottat kisegíteni. Rendkívül fontos embernek érezte önmagát és ezt a posztot. Öntudatosan, következetesen főportásként mutatkozott be a telefonba is, és roppant komolysággal végezte a rábízott feladatot, mintha mindenért és mindenkiért felelős lenne, senki se hibázhatott a házszabályban, mindenkit rendreutasított alkalomadtán.
Elnéző szeretettel kezelték az éber Malvinkát. Ott élt, az intézet volt az otthona, bentlakói a családja.
Velünk közölte, mit kell tennünk – figyelmen kívül hagyva, hogy egy kukkot se értünk abból, amit mond –, intett, mehettünk egy odaparancsolt lány kalauzolásával az emeletre, ahol a hálótermek vártak ránk. Ott találkoztunk aztán először Mária nénivel, aki elénk jött. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás:
Ő, Dr. Fejes Dezsőné lesz a nevelőtanárom.
Udvariasan, de alaposan szemügyre véve bennünket, röviden elmondta, hogy mindent meg fog tenni az intézet, hogy a lehető legjobban folytathassam a tanulmányaimat, és jól is érezzem itt magam az új otthonomban (én meg titkon beharaptam a szám szélét az „otthon” szóra). A hozzátartozóim segíthetnek kipakolni, körülnézhetnek, de aztán távozniuk kell – közölte enyhe szigorral, távolságtartóan.
Majd visszahívta a háttérben várakozó régi lányt és rábízta ő is a továbbiakat, visszament az irodába azzal, hogy este találkozunk a megbeszélésen.
A mellénk rendelt helyes kis szöszi lány készséggel és bőbeszédűen kalauzolt a szekrényfolyosóra, ott megmutatott egyet a keskeny ajtók sorában, adott kulcsot is és megjegyezte; soha ne felejtsem majd bezárni, mert eltűnhet valami. Közben az öcsémre mosolyogva ajánlotta, hogy szívesen segít ő is a ki- és elpakolásban.
(Feltűnt mindenkinek a huszonegy éves, előzékeny fiatalember, aki különös gonddal sürgölődött körülöttem, láthatóan szeretettel, aggódással.) Öcsi kedvesen megköszönte, elhárítva, hogy már boldogulunk.
A lány ennek láthatóan nem örült.
„Egészen jól mozog” – gondolkodtam el. Nem is értettem, neki miért kell intézetben élnie. – „az ő helyében dehogy jönnék ide!” – morfondíroztam, de aztán a saját gondom visszaterelt az akkori feladatomhoz: Pakolni, berendezkedni, mert, ha tetszik, ha nem, ez lesz az új otthonom egy ideig.
Körülnéztem. Enyhe huzatot és valami kellemetlen fertőtlenítőszer szagát éreztem. Megborzongtam. Mindig utáltam a cúgot is, a büdöset is. Hosszú, mozaikpadlós folyosó két oldalán álltak az egyajtós, vajszínű szekrények. Mindenkinek szigorúan egy járt.
Bennem titokban egyre csak erősödött az öntelt elhatározás, hogy én itt nem „vegyülök”. Valahogy majdcsak kibírom, de én, ÉN maradok. Nem fogom hagyni, hogy „bedaráljanak”.
Bizonyos fokig ez helyes cél volt, de egész másképp, mint ahogy én azt – elindulva – hittem. Az ellenállásom úgyszólván magától foszlott le rólam, levedlettem, mint kígyó a bőrét…, de ehhez sok mindennek kellett megtörténnie, az eseményekben gazdag öt év alatt, míg az alapvető naivságom mellett megtanultam helyretenni önmagamat.

A szerző családja

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…