Fecske László: A világgá ment pók

Egy apró pók legyőzve az iszonyt,
a fekete özvegy-asszonnyal kezdett vad viszonyt.
A szülei ezt összetett szemmel nézték,
s közben Pókahontast idézték:
„Ki egy féreg farán fon finom fonalat,
testében érezhet majd erős áramvonalat.”
– Még pókolózni sem tudsz! –
a pókmama emígy intette.
– Az előző urát is behálózta,
s végül mind megette.
A pocakos papapók pipázott peckesen,
közben cselt és hálót szőtt csendesen.
– Fiam, Keresztes! Tudod, mi vagy te?
Egy vesztes. – mondta mérgesen.
A pici pók úgy érezte, hogy ez a pók-ól,
neki valódi pokol.
Elment hát a világ hálójára,
ahol új életet kezdett.
Sorsának léce alatta
már nagyon rezgett.
Fejére apróka pók parókát húzott,
s lábaira piros csizmát.
Új pók(ember) lett ő,
mutogatta is az izmát.
Nevet is változtatott Pókémonra,
s már-már hasonlított egy pók-démonra.
Egy nap pakkot kapott a pók.
Egy pók-róc volt benne,
még rég az anyja szőtte.
Azóta a kis pók már ötször kinőtte.
Hosszú évek teltek el,
s pikk-pakk, a pók
parádés életmódot váltott.
Olyan világot – amelyet előtte nem –
na olyat látott.
Egy bűnbarlangban megtanult pók-erezni,
ahol nyolc lábbal keverte a laPÓKat,
s átverte mind az öreg pók apókat.
A hókusz-pókusz kártyatrükkök tudora lett,
s miután hazatért szülőhálójába,
egy sikeres élet volt az,
mit az asztalra tett.