Rózsa Iván: Stadion-politika, avagy „1984” lehetséges újra-eljövetele
(Negatív utópia)

Volt egyszer Közép-Kelet-Európában egy banánköztársaság, melyet egy diktátorocska vezetett. Ennek a mini-diktátornak az volt a mániája, mivel valamilyen szinten maga is focizott, hogy stadionokat építtetett nyakra-főre, miközben a „népe” majd éhen döglött. Sőt, annyira beleszólt az országa labdarúgó életébe, hogy a tévéje (köztévé?) szinte minden héten egyenesben közvetítette kedvenc két focicsapatának a meccseit. Ezek a csapatok egy idő után azt csináltak a bajnokságban, amit akartak. A futballszövetség ellen lázadó egyik konkurens csapat külföldi edzőjét jelentős pénzösszeggel sújtották, mert ki merte nyitni a száját. A másik veszélyes ellenfelet is büntették rendszeresen. Ennek a csapatnak is külföldi edzője volt különben. A dolog odáig fajult, hogy állandóan téves bírói ítéletekkel sújtották őket. A külföldön leghíresebb, inkább leghírhedtebb bíró például egy meccsen két nyilvánvaló tizenegyest nem adott meg ezen, szintúgy nagy múltú fővárosi csapatnak, s addig játszatta a mérkőzést, míg a hosszabbításban az ellenfél nem rúgott egy hatalmas lesgólt, amit a bíró persze nagy boldogan meg is adott. Ez a bíró később annyira „meghülyült”, hogy nemzetközi szintéren is lejáratta magát.
A „diktátor” két kedvenc csapata a következők voltak. Az egyik a szülőfalujáé, ahol giccsparádéba illő stadiont építtetett közpénzből a házához közel, hogy ne kelljen sokat gyalogolnia. Nagyon elfoglalt ember volt, állandóan ügyködött valamin… A stadion befogadóképessége különben háromszorosa volt a faluja összlakosságának, s a „ diktátor” attól való félelmében, hogy hatalma vesztével esetleg később lebontják, az arénát az egyik leghíresebb honi építésszel terveztette, s a világban leghíresebb és legnépszerűbb focista becenevéről neveztette el. A másik kedvenc csapata pedig azé a városé volt, ahol érettségizett. Persze ezen csapatnál is volt üzleti érdekeltsége… A szponzorok is, logikusan valami őrült logika szerint, ezeknek a csapatoknak kedveztek, hiszen így várhattak állami megrendelésre, s a befektetett összeg egy részét leírhatták az adóból. Az ország nemzeti bajnoksága így aztán unalomba fulladt. Lassan már hazaárulásnak számított, ha valaki rúgott vagy fejelt nekik gólt. Bármilyen ellentétes vélemény szintúgy országa, melyet a birtokának tekintett, elleni támadásnak minősült. Valójában a „diktátorral” szembeni jogos kritika volt. Mindenki, aki ellene szólt, a „diktátor” és talpnyalói szerint, fóbiában szenvedett, s lassan nem számított normálisnak. A valóságban a diktátorocska volt közveszélyes elmebeteg, s erre egyre többen rájöttek, még egykor őszinte hívei közül is. Lassan már mindenki utálta.
Mivel a focitalálkozók eredményét szinte előre lehetett tudni, az embereknek továbbra sem akaródzott, és egyre kevésbé, a meccsekre járni, így a stadionok kongottak az ürességtől. Aztán elkövetkezett volna a politikai választások ideje az országban, ahol a „diktátor” netán vesztett volna. Ettől való félelmében hát szükségállapotot hirdetett ki, természetesen megint az ország érdekeire hivatkozva. És végre megteltek a stadionjai is: csak nem szurkolókkal, hanem politikai foglyokkal… És ha nem állítják le időben ezen közép-kelet-európai diktátorocskát, országa a hetvenes évek Chiléjének sorsára jut. Onnan már csak pár év, pár lépés 1984…

Budakalász, 2017. március 31.-április 6.

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. "Pécsett születtem 1959. május 27-én, az ikrek jegyében. Általános iskolában matematika tagozatos…