Hajlik a szár, pipacsok tűzpirosán ide vár,
szirmok alatt, melegen bólogat, izzik a nyár.
Dobban a szív, fecsegő csend, vele halk a szavunk.
Érik a búzakalász. Új gabonát aratunk.

Most magasan meleget szór, ragyogón süt a nap.
Víg arató keze bálába rak, és a kalap
szalmafonat, feje fényt izzad a munka alatt.
Szérüre vonva a szár, és ni-ni, itt kimaradt.

Kis maradék, koszorút fonni elég, e marék.
Köss bele búzavirágot, hogy az égen a kék
fény ide szórja a tarló gyönyörű mosolyát.
Zúg a malom, garaton tölt le ma új gabonát.

Míg aratók dala száll, új kenyeret süt a lány.
Kése ha sercen a veknin, szegi majd nagyanyám.
Vén keze fény, vele él még hite, és a kereszt
rajza ma írja neked; szép a jövő, ne ereszd!