A némaság vermében

A nyálkás kútban
ázott szirmokon
csúszik hasán
a gőgös bánatom.

A gyökerek betörnek
mint mételyes
földeken áteredő
bűnös lelkek.

Mélye hatalmas
limax maximus
ölelésének alantas
csöpögő húsa.

A tagadás beköszön
az édes féreg
szegeket markoló
ácsolt fájára.

Csak harmat cseppen.
Beterít oroszlán szájában
szivárgó édes nyál
fojtogató illata.

Varangyok erdeje
ugrik a fényként
ritkán szűrődő
árnyas erdőben.

Zabolázott jellem
dölyfbe menekülve
vagy hősen tagadva
küzd az elemekkel.

Társként érkezett
hajdani magzatok
a sötét veremben
csontokká koppantok.

A semmi taszítása
korrupt öleléssel
lassan folyatja
az életet késével.

Gyehennát sóvárogva
megváltó ölésért
sír a csupasz
csapzott véreb.

Kínok közti hérosz
dacosan vicsorog
a halál völgyében
hallva pásztorbotot.

De jajduló lélek
tagadna ezerszer
a hörgést hallva
ha hull a véred!

Undorként altat
a tagadót átitató
döfönye adta
kéjes vígszó.

Várna bár mocsár
ezer meg ezer féreg
élő húsba fúrva
önnön szenvedésed!

Szikrákban kioltott
lassú tűzben égve
parázsba csonkolt
élő fáklya képe!

A leguán mérgének
lassú bénítása
megtagadtatik
a mély kútban.

A démon kínok közt
visszahúzza fájdalmas
gyilkos agyarát
a kegyetlen parancsra.

Kínlódó őrök
szadista kardja
hüvelyben őrködve
őket is facsarja.

A gonosz kínja
a türelembe feledve
lassú kamrájában
elviselhetetlen.

Vetné izzó kohóba!
Töretné a töretlent
a lassú parázsból
lobbanó lángokba!

S mint harmatként szűrődő
sós verejték oldja
a fenevad csontjait
cseppkőként átrágja
a vágyódó türelem
megváltása.

(Budapest, 2017. április 09.)


Zsoltár

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!?” – Zsoltárok könyve, 22-es fejezet, 21. zsoltár

Távol van még szabadulásom tüze
Egyedül állok a puszták alkonyán
Fegyverek csörgése környékezi lelkem
Csaholó ebek ellenségim oldalán
Féregként élek emberi testben
Vadak taposnak mély vermek alatt
Vörös nappalok prédálják létem
Hegyes szarvak súlya döfi oldalam
Kardok tengere hasít fel engem
Jeges lehelet tépi már ajkam
Villanó agyarak önkénye tépked
Izmaim ernyedten mélybe szakadnak
Csontomat töri éles szekerce
Gúnyt tép belém megalázás szava
Izzó gőgként szúr szavak becsmére
Gúny tárgyát végzi vérem harmata

Mély sötét völgyét járom a halálnak
Rettegő lábam nyomokat keres
Tekintetem árva párán át kutat
Dobogó végem fohászba lebeg

Vérem fagyva tölti be ereim
Karod felsegít az éjben támasztva
Fegyverem véted erődök mélyére
Távolról felcseng szabadulásom szava
Angyali karok harsonája ébreszt
Sárkányok tüzét Szent véred oltja
Ordító oroszlán szája már ereszt
Démoni vadak szarvát töri az óra
Csorbulva már bárdok gyilkos ereje
Agyarak tompa erdeje hasztalan
Kioltva démonok kénköves fénye
Felzeng az égeben mennyei szimfónia
Jártam a halál mély sötét vermében
Félelmem elszállt, velem volt szavad
Koronád fénye zeng a szívemben
Időtlen glóriád zengi víg ajkam

(Budapest, 2016. október)


A remete éneke

„Harag nélkül nagyon nehéz az őszinte megbocsájtás.” – Pál Ferenc

„…Az Úr előtt nagy és erős szélvész, mely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze! De az Úr nem volt a szélvészben.” – Királyok első könyve, 19. fejezet

Hatalmad ékül még felmereng:
haragod nélkül nincs kegyelmed,
s nincs bocsánat, csak dőre balga
hamis mosoly mázos tánca!

Tudnád lelked lángot vetít,
az igazság oázisa megvadít.
Mély illúziók szaharája vért izzad
mint forró kövek sós hamissága.

Gyötrő magány fest délibábot.
Rideg homályban szellőt hordoz
a fata morgána maró homokja,
ködre vetett vöröslő forrása.

A dűnék emelte kacér torlasz,
e mindenség tartó oszlopsora
féktelen álcával némán fenyeget.
Hamis gúlái sebesen megremegnek.

A szúrós lég édeskés pora
csapdát állítva csábít halálba.
A mennybolt kínzó igazsága felremeg.
Fuvallat nyújtja át a szent jelet.

(Budapest, 2016.06.08.)


Péntek hajnal

Fejsze csattan, forgács koppan,
ágak törnek, tornyok dőlnek,
hull a háncs, farag az ács:
halál szülte a legszebb keresztfát.

(Budapest, 2011. szeptember)


Pianissimo

In memoriam Babits Mihály.

Árván áll a világ ezüst ketrecében,
nem hajtja már semmi, az Alkotó pihen,
ámbár mégis Ő hajt a malmára,
Ő lészen az emberi bűnnek hóhérja?

Csitt! Ne merj szólni apa, asszony,
végén meghallja majd keserű malasztod.
Ne várjatok hangos echot az égből,
ne várjatok míg meg nem jő a földről,
mert a porból vétettél, oda is térsz vissza,
hasztalan küldesz tüzet a mennyboltra.
Hiába füst, korom, ha egykoron
feltárul a köd mögött a rom.

Csak ne oly hangosan, ne rimánkodj!
Ne keressen senki többé teljes igazságot,
mert megroppan a gerinc a valóság súlyán,
épp elég kín hull Szodomának ormán,
ifjak vére sem igazért hull,
ifjak vére sem igazért hull,
még az engesztelés átkos ára sem fúr
egész a sűrű árnyékba, mely kút
rideg, rejteget, ringat, rémisztően áll
némán, némán
bújj meg hát az iszap posványán
mert nem engesztel semmi, gyáván
bízni érdemes-e még?
félni a jót érdemes-e még?

Mért szakaszt vért a tomboló zsivaj?
Meneküljetek, mert átkozott a baj
mind test, mind pedig a lélek házában,
tán szunnyad még kegyelem isteni házban?
Bízva bízni balgán, bátran csak vigyázz,
imádva ily ingerlő imát csendben,
halkan, tátogón találj…

Van-e remény ordító orkán erején,
s hasztalan tán ámen a könyörgés végén?
Nosza, e napon már ne kérjünk átkot,
mert koponyánk búbján ott kopog
az apokalipszis szentelő lángja
mi káromlás után rászáll a világra,
pusztul az ártatlan, nem óv a bűnös,
éber az Isten, nem méla gőgös!

Kételkedünk tán? Mért nem vigyáz?
Altassuk el? Nem segít sem gyász,
sem álom, sem megbánás,
sem gyónás, sem lepel
a mindenség éber
Istenének!

Halkan! Halkan! Kérjük ne segítsen,
mert az orvosságot nem bírjuk túlélni
sem a Földön, sem pedig az Égben…

Egyetlen erény kormányozhat éjjen:
oly éberen élni mint az Isten!

Ó, mennyi gondnak, rontásnak tornyán
nem vágnánk keresztül,
s még csak nem is szállnánk át,
az élet sötét erdejének taván
nem szédülnénk szirének csalfa
karjába, hol élet vénül.

Vénülvén, vergődvén,
vitálva veszettül,
sötét árny, örök éj,
árván, rémül.
Ábrándok tengerén,
ködös örvény mellett
biztonság, bizalom,
igaz szabadság, oltalom.

Most csak jég, éhhalál a bőség kamrájában,
szemkendő, viaszfül, mézédes álomban.

(Pécs, 2005. január 24-30.)