I.

– Mit akar velük csinálni? – kérdezte az asszony olyan mértékű aggódással a hangjában, amilyet a negyven év alatt, amióta árvákkal foglalkozott, még sohasem tanúsított. Nézzük el neki; nem mindennap érkezett olyan „kuncsaft” – ahogy Elenor nevezte őket –, aki a szokásos és teljesen helyénvaló gyerekmustra után kiválasztott hármat, őket sorba állíttatta, majd kezét zsebébe süllyesztve arra kérte az asszonyt, hogy menjen ki egy kicsit a szobából.

Miközben Elenor elhagyta a helyiséget, arra gondolt, mit meg nem kell tennie egy tisztességes özvegynek egy kis üzletért. Felrémlett előtte annak a napnak a fakuló képe, amelyen az első kóbor gyereket magához vette, majd kissé felhízlalva pár hét múlva már túl is adott rajta – a szegény kis árva egy terméketlen házaspár életét aranyozta be. Elenor emlékezett arra is, milyen jó érzés volt a kereslet és a kínálat számára találkozási pontot biztosítani. Az, hogy a gyerek feje fölé fedél, a házaspár üres kisszobájába pedig egy csöpp lakó került, kellemes ízfokozó volt csupán ebben a rendkívül jól kisütött üzletben.

Így játszott Elenor – a piac szabályai szerint. Az üzletben nincs érzelem, sem morális megfontolás, csak kőkemény ráció. Ezért történhetett meg, hogy amikor először adott el gyereket a helyi bordély tulajdonosának, ugyanazzal a lelki nyugalommal tekerte rolniba a bankjegyeket a nap végén, mint bármikor máskor.

Most mégis aggódott. Aggódott, mert az a professzor látogatta meg, aki nemrég költözött a városba, s máris elterjedt róla, hogy állatokon kísérletezik. Kukás Marty, aki becses nevéhez híven St. Trope hulladékkezeléséért volt egyszemélyben felelős, három halott dögöt is talált a professzor kukájában. Elenor elnézte az embert, kopasz fejtetőjét keretező ősz hajmaradványait, zavaros, kicsi kék szemét, és arra gondolt, az ilyentől minden kitelik. Még kinyiffantja neki valamelyik gyereket, aztán másnap visszajön, hogy kéri vissza a pénzét. Na, abból nem eszik.

– Micsinál velük? – ismételte meg Elenor a kérdést, miután visszadugta a fejét az ajtón, amelyen az imént a professzor kérésére távozott.

– Cukorkát adok nekik – válaszolt az, és kiemelte kezét a zsebéből. Apró fehér papírzacskó tűnt elő. Miközben a férfi a sor bal szélén álló gyerekhez lépett, Elenornak megfordult a fejében: milyen különös, hogy Danes Professzor a három legnagyobb termetűt választotta ki rendelkezésre álló kölykök közül.

A gyerekek lélegzetvisszafojtva álltak, szemlesütve és kissé lekonyuló szájszéllel, ahogy be lettek tanítva. A férfi mandulányi méretű, fekete drazsét emelt ki a zacskóból és az első gyerek szája elé tartotta. Az futó pillantást vetett a bizarr desszertre – melynek szaga sem volt illatnak nevezhető –, és némán elfordította a fejét. Lezárt szemhéja alól egy könnycsepp futott oldalra, hogy az orcáján lebucskázva jelezze, ő inkább az idők végezetéig súrolja az özvegy Elenor étkezőpadlóját, mintsem hogy a fekete mandulát a szájába vegye.

A másik két gyerek készségesen bekapta a prof ajándékát.

– Milyen íze van? – tudakolta Elenor feje az ajtóból.

– Édes – válaszolt a férfi a gyerekek helyett.

Vártak. Minthogy a nap már lement, csak az utcai lámák sárgás fénye világított be az ablakon a gyerekek háta mögött, kopott glóriát vonva a sziluettjük köré. Úgy álltak ott, mint három szénbe forgatott kis angyal.

Az egyik hirtelen kiköpte a cukrot, egyenesen a prof lába elé. Elenor sikkantott, egy öles lépéssel a szobában termett és megragadta az engedetlent a hajánál fogva. A bal szélen álló lurkó pózát feledve, tátott szájjal forgatta fejét a padlón ázó fekete nyáltócsa és a botrányt okozó társa között, akin Elenor épp a jól bevált és az évek folyamán tökélyre fejlesztett büntetést alkalmazta: egyik kezével a hajába kapaszkodott, s azt szilárdan tartva másik kezével bokszzsák gyanánt püfölte a gyerek hátát, hasát, oldalát, ahogy éppen az ütés esett. Az ajtó résében további apró gyerekfejek jelentek meg.

– Ne! – torkolta le a professzor Elenor gyomorból feltörő bosszúkiáltásait. Semmiképp sem védelmezőn, minthogy nem is törődött a köpős gyerekkel (ahogy innentől kezdve társai hívták), hanem egész figyelmét, minden idegszálának megfeszített rezzenéseit a harmadik gyerekre koncentrálta. Elenor felhagyott a fenyítéssel és öklét még mindig a gyerek mosdatlan frizurájában nyugtatva Danes-re meredt. A férfi a jobb szélen álló árvához lépett és egészen belehajolt az arcába. A gyerek békésen szopogatta a fekete anyagot, mely a cukormázréteg leolvadása után már korántsem volt édes; keserű volt és csípős, mint a halál – és a prof pontosan tudta ezt. Megmarkolta a gyerek felkarját és kissé megrázta.

– Ez jó lesz. Ez erős. Engedelmes.

Nyomban fizetett és távozott. – Szedd a lábad, pár percünk van – nógatta a sovány teremtést, akinek csonthosszúságából már most szép termetes testet jósolt neki felnőtt korára. Ehhez azonban túl kellett élnie ezt a napot. Mire a városka szélén álló házig gyalog eljutottak, a fiú már sötét foltokat látott és szédült.

Danes keresztülvitte őt a házon és a belső udvaron rögtön meghánytatta. Ahogy a fekete anyag a döngölt földre toccsant, megveregette a görnyedő kis hátat és így szólt:

– Jól van. A mai naptól kezdve a neved Engedelmes Joel.

II.

– Nézd azokat a szerencsétleneket! – recsegte Danes professzor, miközben göcsörtös ujját az utca túloldalán masírozó szürke zsákokra emelte.

Nem is zsákok voltak azok, hanem egyforma szürke szabás nélküli ruhába öltöztetett árvák. Elenor árvái. Bokájuk és csuklójuk minden lépésnél kivillant a kinőtt göncökből, ahogy némán meneteltek a latyakban egymás mögött. Némelyikük már lassan serdült, ami porrá zúzta gazdasszonyuk reményeit a tekintetben, hogy – ahogy ő mondja -, tisztes áron adjon túl rajtuk. „Felnőtt emberek adás-vétele emberkereskedelem, és az bűncselekmény” – mondogatta, ha egy kuncsaft a nagyobb gyerekek között nézelődött – „ezeket már csak munkaközvetítésre tudom kiadni.” Elenor számára a munkaközvetítés szó gyűlöletesebb volt, mint a sátán; egyet jelentett ugyanis azzal, hogy egy egyszeri és jelképes összegért megszabadult a felcseperedő portékától, amely már kinőtte ráháramlott szürke zsákot és amely már amúgy is túl sok élelmiszert emésztett fel.

– Jól nézd meg őket, Joel, mert bármelyikük lehetnél akár te is – folytatta a professzor, majd elégedetten végigmustrálta a mellette lépkedő Engedelmes Joelt, aki e hónapban töltötte be a tizenhatodik életévét – legalábbis az árvakereskedő özvegy kétes eredetű adataiból kiindulva. A rendkívül magas növésű, lapátkezű Joel földig érő fekete kabátot és csíkos sálat viselt. Nem virított ki egyetlen testrésze sem a ruhák alól és nem volt kénytelen a szemerkélő havaseső ellen iskolai füzetét a feje fölé tartani, mint a másik oldalon menetelő friss árvák. Joel a professzortól tanult meg olvasni és számolni, képes volt fát vágni és madáretetőt ácsolni, részt vett az őszi betakarítási munkálatokban, és egy illemtanár, akit a professzor hívott, megtanította az etikettnek megfelelően étkezni. Danes azon ritka alkalmakkor, ha vendéget fogadott a házában, úgy mutatta be Engedelmes Joelt, mint a fiát.

– Nagyon sok befolyásos barátom van a világban – mondogatta gyakran a fiúnak – és egy napon össze foglak ismertetni benneteket, fontos szerepet szánok neked. Addig se felejtsd el: az élet önmagában véve egy fegyver – tette ilyenkor hozzá.

Ezen a latyakos januári napon is a titokzatos nagyhatalmú barátairól, homályos terveiről, és a lét fegyverszerűségéről beszélt, míg hazaértek a templomból. – Vedd be a gyógyszered – parancsolt rá a fiúra, és szokása szerint levonult a pincébe, hogy csak sötétedés környékén térjen vissza az ott berendezett laboratóriumából.

Joel tenyerébe vette a jól ismert, szürkésfekete tablettát, amely úgy bűzlött, hogy a ganészag ártalmatlan pacsulivá nemesült mellette, és az íze sem volt jobb. A pirulát minden nap a professzor készítette elő Joel számára egy kis tálkára. A mérete és színe időnként változott valamennyit, de az íze ugyanolyan pokoli volt, mint azon az emlékezetes napon Elenor házában, amikor három gyerek közül csak az egyik volt hajlandó elszopogatni a szokatlan cukorkát, amit kapott. Joel soha nem gondolt bele, hogy miféle betegség lehet az, amely napi kezelésre szorul, gyógyszerrel kezelendő, de nem az orvos írja fel azt. Azon viszont hosszasan töprengett, hogyan tehetné praktikusan fájdalommentesebbé azt a mindennapi tortúrát, amellyel a gyógyszere bevétele járt. A pirula ugyanis már a szájban, egész kicsit nyál vagy hő hatására porladni kezdett, és – különösen, ha bejutott a fogak közé –, soha el nem tűnő csípős-keserű ízt hagyott maga után. Joel szájürege belülről mindig fekete volt, életének pedig állandó részét képezte az émelyítő szájszag, amely miatt saját magának is kellemetlenséget okozott, ha megszólalt. Tízévesen pár napig teába keverte az összetört pirulát, Danes azonban azzal büntette ezért, hogy egy hétig folyadék nélkül, a maga hányingerkeltő porosságával kellett a torkán legyűrnie a gyógyszert. Ezt követően Engedelmes Joel megadóan követte az utasítást és két korty csapvízzel öblítette le a mindennapi betevőt.

Most is így tett. Nem gondolt közben sem a titokzatos küldetésére, sem nevelőapja homályos cálozgatásaira a „fontos szerepet” illetően, melyet neki szán. Nem gondolt azokra a társaira sem, akik Elenor néni fenyítésein tanulták meg, hogy a létezés fegyver, és hogy ez a fegyver az ő esetükben visszafelé sült el.

III.

– Joel. Tizenhét éves vagy. Itt az ideje, hogy megértsd: az élet egy harc. Az emberek pedig fegyverek. Soha, de soha nem bízhatunk senkiben, még a hozzánk legközelebb állókban sem! A szomszéd vénkisasszonyban sem. A boltosban és a levélkihordóban sem. A saját családunkban sem. Megértetted?

Engedelmes Joel bólintott.

– Jó. Most vedd be a gyógyszered.

Engedelmes Joel bevette a gyógyszerét.

– Eljött a küldetésed ideje. Férfivá értél, szép, erős férfivá, aki valóságos időzített bomba. Meg fogod látni, hogy milyen erős vagy, Joel.

A fiú kifejezéstelen arccal hallgatta. Amióta a professzorral élt, a közelgő küldetéssel, meg az őrá testált kulcsfontosságú szereppel tömte a fejét – na meg a furcsa tablettákkal, melyekről egyébként sosem beszéltek. Engedelmes Joel azonban annyit tudott, hogy a bőséges és tápláló háromszori étkezés, a méretre szabatott ruhák és a fűtött szoba, amelyeket ebben a házban kapott, éles ellentétben állnak azokkal az élményekkel, amelyeket élete korábbi szakaszában élt át; a rettegést anyja méhében, amikor az házi módszerekkel megpróbálta elhajtani őt, az Elenor néni fenyítései által okozott hajhiányt a fején, vagy a parázsló szén által okozott kellemetlen meglepetést, amelyet a társai csempésztek az ágyába, míg aludt.

–  Holnap elutazol, és találkozni fogsz egy fontos emberrel. Ez a fontos ember a fiam. (Itt Joel felkapta egy kissé a fejét, de nem szólalt meg.) Az lesz a feladatod, hogy bebocsáttatást kérsz hozzá, átadod az általam küldött ajándékot, és elmondod, hogy azért küldtelek, mert szeretnék kibékülni vele. Elmagyarázom, hol találod őt, és hogy egész pontosan mit kell tenned. Életbevágóan fontos, hogy szóról-szóra, mozdulatról mozdulatra kövesd az utasításaimat, megértetted?

Engedelmes Joel bólintott.

IV.

Joel még sosem hagyta el a városkát és az azt körülvevő földeket. Tömegközlekedéssel utazott, hosszasan és fárasztón, s minthogy az ismeretlen táj sem volt képes őt csodálattal eltölteni, ugyanolyan fásultan érkezett a helyszínre, mint ahogy elindult az egész életben. De hát ezért nem volt ő a „lázadó”, a „szökős”, az „öntörvényű”, hanem ezért volt ő az Engedelmes Joel.

A hely, ahol Danes professzor fiát megtalálta, egy iroda volt az egyetem kémiai fakultásán.

– A Fakultásvezető Úr nyomban fogadja – mondta az igen szigorú titkárnő, és Joelnek le kellett ülnie a súlyos, fényesre suvickolt intarziás fabútoroktól hemzsegő előszobában. Lába alatt puhán süppedt a szőnyeg, közvetlenül a feje mellett egy kép lógott a falon, amely furcsa, egymásba kapaszkodó kis formákat ábrázolt, amilyeneket a professzor házában is látott. El tudta olvasni a formák mellé írt szavakat, de nem találta őket értelmes, jelentéssel bíró kifejezéseknek.

– Miben segíthetek Önnek? – az iroda ajtajában egy szemüveget viselő férfi jelent meg élére vasalt öltönyben. – Ha jól értesültem, az apám küldte.

Joel bólintott. Az elegáns férfi a kezét nyújtotta: – Joel Danes vagyok.

Minthogy Engedelmes Joel viszonozta a kézfogást, ám nem mutatkozott be, megkérdezte: – Önt hogy hívják?

– Engem is így.

A férfi szeme kikerekedett, és olyan mozdulattal invitálta be az irodájába Joelt, mintha azt gondolná: „Gondolhattam volna, hogy az apám egy bolondot küld a nyakamra.” Hangosan azonban csak ennyit mondott:

– Foglaljon helyet. Miben segíthetek? Az apám tegnap küldött nekem egy levelet, amelyben azt írta, hogy békülni akar, és e szándékát megerősítendő ajándékot fog küldeni nekem – a fia által.

A fakultásvezető is leült és hátradőlt a székén. – Meg kell, hogy mondjam, nagyon meglepett a dolog. Na nem a békülés, abban nem hiszek. Inkább az, hogy apám képes volt mégegy szerencsétlent nemzeni a világra. De hát itt ül velem szemben az élő bizonyíték, úgyhogy ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem?

Engedelmes Joel egy papírba burkolt kis csomagot tolt Dr. Danes elé az asztalon. Az félig letépte a csomagolást, és elképedve bámulta a kezében tartott tárgyat – egy bonbonos doboz volt az.

– Ez volna apám kinyújtott békejobbja? Csokoládéba forgatott marcipán?

Engedelmes Joel türelmesen várt.

– Van bármi fogalma arról, miért nem beszélünk egymással mi ketten az apámmal? – folytatta a férfi, és félresodorta a desszertesdobozt az útból. – Persze, hogy nincs. Viszont lefogadom, hogy magát is úgy nevelte fel, mintha egy aranyhörcsög lenne vagy egy szobanövény. Amikor gyerek voltam, apám megszállottan dolgozott egy gyógyszer receptjén – annyira megszállottan, hogy közben a haldokló anyámat nem jutott eszébe ápolni. Vagy észrevenni, hogy meghalt. Szép történet, igaz? Mesébe lehetne foglalni. Most biztos az foglalkoztatja, hogy kifejlesztette-e a gyógyszert, amit mindenáron el akart adni a megrendelőjének. Naná, hogy kifejlesztette! Ha az apám valamit a fejébe vett, az megtörtént.

A fakultásvezető idegesen piszkálta mutatóujja hegyével az édességes dobozt, miközben beszélt. Homlokán mély szakadékba torzult az emlékek által mozgósított izomzat.

– Kifejlesztette, amin annyira dolgozott, hogy a felesége temetésére se ért rá eljönni! Kifejlesztette bizony. De nem tudta szegény feje eladni a dokumentációt, nem jutott hozzá soha a zsíros diadalhoz, nem írhatta be a nevét az örökkévalóság könyvébe, mert az első adandó alkalommal, hogy magára hagyta a papírokat, valaki besurrant a laborba, felmarkolta a felbecsülhetetlen értékű képleteket, és rádobta őket a tűzre! – Dr. Danes heves oldalmozdulatot tett, melynek eredményeképpen a dobozt a csomagolópapírral együtt lelökte a földre. Nem törődött vele.

– És tudja, ki volt az a besurranó tolvaj? Én voltam.

Dr. Danes egészen elmerült a múlt kétes tisztaságú vizében, míg Joel felállt, kezébe vette az édességes dobozkát, kinyitotta a tetejét és kivett egy csokoládégolyót. Visszaült a helyére, a dobozt az asztalra tette, a csokigolyót pedig a szájába. Azzal a kifejezéstelen arccal forgatta a fogai között, amelyet minden más tevékenysége során tanúsított.

– És ez az ember most békülni akar – rázta a fejét Dr. Danes – nem, kedves barátom, ne haragudjon, de ezt én nem veszem be!

Azzal felállt, és kitárta az ajtót Joel előtt. Az köszönés és szemkontaktus nélkül távozott. Dr. Danes követte őt a folyosóra, figyelte, ahogy a fiú lassú, megfontolt léptekkel eljut a lépcsőfordulóig, és már csak cipőjének elhaló csosszanásait lehet hallani. Ekkor a fakultásvezető visszasietett az irodájába, egyenesen az ablakhoz, ahonnan kiváló kilátás nyílt az intézet udvarára és a főbejáratra. Pár pillanat múltán Engedelmes Joel magas alakja meg is jelent a látóterében, a fiú nyugodtan, biztos léptekkel rótta az angolkertet, s már ki is lépett fakultás kapuján.

Dr. Danes hitetlenkedve fordult vissza az ablaktól. – Mégis békülni akar – dünnyögte magának, és bekapott egy csokigolyót, miközben ledobta magát a székbe. Elgondolkozva szopogatta a kiváló minőségű csokoládés desszertet, miközben agya a lelke legmélyére gyömöszölt emlékek portalanításán fáradozott, és próbálta hozzájuk társítani a megbocsátás szót, mint egy kémiai képletet.

Ebben a pillanatban a desszertet borító csokoládéréteg végleg megadta magát a Dr. Danes egyre csak termelődő nyála által indított támadásnak, és elolvadt. A férfi azonnal megérezte a rendkívül kellemetlen, erőszakos keserű ízt a szájában. Felugrott, és öklendezéssel vegyes köhögés kíséretében kiadta szájürege tartalmát az asztalra. További köpések kíséretében elindult az ajtó felé, pontosabban elindult volna, ha nem esik össze. Úgy terült el a süppedős szőnyegen, tompán puffanón és súlyosan, mint egy óriásira nőtt húsos tekercs.

Eközben az angolkert bejáratától nem messze Engedelmes Joelnek hányingere támadt. Szeme előtt szikrák ugráltak és úgy érezte, végleg összezárul a torka, s ő megfullad. Azonban Engedelmes Joel, az öreg Danes professzor két lábon járó fegyvere az elmúlt kilenc év mind a háromezer-kétszáznyolcvanöt napján bevette a fejlesztés alatt álló méreg gyengített változatát. Ennek köszönhetően hozzászokott a szer ízéhez, valamint képes volt a halálos adag elfogyasztása után is kisétálni az épületből, keresztülmenni az angolkerten, és csak az utcán esni össze.

Percekig élt még, eleinte hason húzta magát előre, aztán feladta a küzdelmet és közönyösen, kifejezéstelen arccal szemlélte, ahogy az egyre sötétedő, homályos látóhatárt végleg elborítja a feketeség. Tőle ötszáz méterre az oldalára dőlt hústekercs, aki nemrég még az ifjabb Dr. Danes volt, percek óta nem mozdult.

Busa Réka az Irodalmi Rádió szerzője. Az igazán jó ötletek mindig akkor érkeznek, amikor nem számítok rá. Az…