Mint a takaró, a lemenő nap úgy teríti be a völgyet,

S kíséri haza a megfáradt, álmos, munkás hölgyet.

A sötét árnyék minden sarkon átfordul vele,

S arcához ér a fagyos, zord október szele.

 

Legörbülő szájától a falevelek ma futnak előle,

Ahogy a bús és zihált szuszogás kiszól belőle,

De tegnap még táncoltak a cipőjéhez simulva,

Ahogy a poros aszfalt megérintette, pirulva.

 

Megszokott emberek, monoton, haza vezető út.

Megállt, körbenézett, s elfelejtett minden bút.

A régi pad. S szája kósza mosolyt ejt,

Mert a szív megbocsájt, de soha nem felejt.

Farkas Nikolett az Irodalmi Rádió szerzője. 1998. február 8-án születtem Veszprémben. Első verseimet 10 évesen írtam. Ezt a…