1.

Nos, igen. Nem szeretem a nappalt. Nem takar, túl sok minden látszik belőlem. Ne gondolj nagy dologra: hosszú, egyenes fekete haj, és sötétkék szemek, amihez egy pisze orr és egy oldalra fésült frufru társul. Viszonylag csinos, átlagos magasságú gyerkőc vagyok. Elvileg amiért mindenki utál, az a szemem. Szerintük ölni tudnék vele, túl sokat mond, és ijesztő. Mások szerint belelátok a lelkübe. Ők tudják… Nyolcadikos vagyok, tehát “ártatlan”, még nem szippantott be a gimi. Nyolcadik vége. Amikor már nem számít sehova a jegy, de hajtanak, hogy húzd meg a végét. Ismerős? Helyes.
***
– Nocsak, Tsurara! Gyerünk, utat nekii! – kiáltotta Nikko cinikusan. Utálom, amikor ezt csinálja. Szerinte királynőnek képzelem magam. Állandó riválisom, ellenségem, barátom, és padtársam. Yey… Ennyit a szőke, aranybarna szemű csajról, mesélek a padomról, az érdekesebb. Az ajtó felőli padsor második kétszemélyes asztala jutott nekem és… Khm, Nikkonak. Leültem, és szokásomhoz híven olvastam.
– Wow, ma mivel rukkolsz elő? Megnézhetem a borítóját? – szólalt meg előttem egy hang. Lejjebb engedtem a könyvet, hogy lássam, ki az az ember, aki képes egyáltalán észrevenni, Nikkón kívül. Kiiro volt, azt hiszem a másik és egyben utolsó lény az osztályban, aki szól hozzám. Hm? Ehh, a nevek, mi? Nos akkor közlöm, hogy itt “jó” szokásuk a tanároknak a vezeték nevünkön szólítani minket, és mi is átvettük. Jómagam Tsurara Diána vagyok, említett riválisom Nikko Szandra, az utoljára említett személy pedig Kiiro Boldizsár. Nem kell megijedni, nem mindenkinek van ám olyan cifra neve, mint a mi kis hármasunknak! A másik osztályban legalább hatan vannak… Felmutattam a könyvem Kiirónak, hogy lássa a borítót. Ez is jellemző rám. Nem mondom meg, ha érdekel, olvasd el. Kiiro biccentett, hogy látta.
– Holdhercegnő. Érdekesnek ígérkezik. Esetleg a tartalmat elolvashatom? – kérdezte kedvesen. Mindenkivel nagyon aranyos, sosem erőszakos, kedves, kér és köszön, és sosem bánt meg senkit. Mondaná az ember, hogy kiköpött jó fiú, de az a nagy helyzet, hogy folytatom. Tehát általában kedves és odafigyelő, de ha valaki kihozza a sodrából, akkor isten kegyelmezzen annak, aki az útjába kerül! Például ha a szeretteit bántják, amiből – hála a személyiségének – igencsak sok van. Még Nikko is csípi a buráját a kölyöknek. Én is. Tehát ha mi Nikkoval összekapunk, általában ő állít le minket.
***
– Whoaa, de széép! – mutatott a naplementére Nikko, mikor már hazafelé battyogtunk. Igen, ez a kis hármas hazafelé is összetart, mert – mily meglepő – közel egy irányba lakunk. Először Nikko aztán én, majd Kiiro ér haza utoljára, ő lakik a legtávolabb.
– Szép – vontam vállat – De nem annyira, mint a telihold. – mondtam meg az őszinte véleményem.
– Mi?! De hát az nem is magától világít, hogy tudod azt szeretni?! – akadt ki.
– Szerintem mindkettő szép. – mondta szelíden Kiiro – Pont, mint ti. – erre mindketten elhallgattunk. Újra az utat kezdtük vizslatni – Ehj, két nő… – sóhajtotta a fiú. Egymásra néztünk Nikkoval, majd halkan elnevettük magunkat.

2.

Álmomban egy nagy alak jelent meg előttem. Fehéren ragyogott, csak az arca látszott tisztán. Kedvesen mosolygott rám, majd megfogta a kezem. Egy folyosón voltunk, a falat képek díszítették, tisztára, mint egy középkori vár.
– Gyere. – húzott maga után. Nem sétáltunk sokat, megálltunk egy festmény előtt. A kép a teliholdat ábrázolta, előtte a végtelen óceán. Egy szirt tetején volt, egy-két szikla belelógott a képbe. A Hold erősen világított, mégis volt, ahol szinte már fekete volt a festmény.
– Látod ezt? – mutatott rá az alak. Biccentettem – Érzed a belőle áradó hideget? Látod a sötétet? Végtelen tengert, a Holdat, a hűvöset?
– Igen. – mondtam, még mindig megbűvölve nézve a képet. A fehér alak bólintott, majd folytatta:
– Ez a mi hatalmunk. E fölött uralkodunk. – mondta komolyan.
– Hatalom? Én nem akarok hatalmat. – ráztam a fejem. Ő csak megsimította az arcom.
– Ez nem akarat kérdése. Ez az erő benned van, és meg kell tanulnod használni. Máskülönben el fogsz bukni, a társaiddal együtt. – nem értem. Társak? Elbukni? Erő? Mi van?!
– He? – préseltem ki magamból nagy értelmesen. Magfogta a csuklóm, majd a szikla szirten voltunk. Azon, amit a festmény ábrázolt.
– Parancsold magadhoz a vizet! – utasított.
– Hogyan? – pislogtam értetlenül. Hogy a jó életbe ne?! Ennek ellenére kitartottam a kezem, mire a víz elkezdett felfelé kúszni a szikla oldalán. Megijedtem, és elejtettem.
– Próbáld újra! – mondta kedvesen, mégis ellentmondást nem tűrő hangon. Ismételten elindult a hatalmas víztömeg.
– Jég. – mondta a fehér alak, majd a víz megfagyott.
– Wow. – ámuldoztam.
– Most próbáld meg te. – biztatott. Erre megjött a bátorságom, és egy jó pár vízcseppet magam elé parancsoltam. Összeszorítottam a kezem, ökölbe, mire azok lassan, szépen, ahogy csiga megy a réten, megfagytak.
– Sikerült! – kiáltottam, mire az újdonsült jéggömbök visszaestek a vízbe. Upsz…
– Hm, jó lesz az! – tette a vállamra a kezét – De figyelj a társaidra!
– De kikre? – értetlenkedtem.
– Hideg, meleg, köztes, tűz, víz, növények, kék, piros, sárga. – mondta, majd egyszer csak eltűnt. Ez mit jelent?!
Felültem az ágyban. Sehol semmi, a sötétítő elhúzva, csak a közvilágítás adott a szobának némi fényt. Csend volt. Elvánszorogtam az óráig, majd megnéztem az időt. Fél öt. Kiosontam a konyhába. Leöblítettem az arcom hideg vízzel, aztán az ablakhoz sétáltam. Az egyetlen ablak, ahonnan tökéletes rálátásom van a teliholdra.
– Ez szép és jó. De mit szeretnél? – suttodtam a nagy fehér korongnak. Igen, most le lehet hülyézni, vagy közölni, hogy lóg a léc, de én már egészen kicsi korom óta beszélek a holdhoz. Ne röhögjél, mert tuti, hogy neked is van efféle baromságod!
***
– Kiiro… – motyogtam, mikor mentünk a suliba. Nikko mindig később jön, annyit meg nem érünk neki, hogy miattunk korábban keljen. Szép kis barát…
– Hm? – fordult felém, és kedves mosolyra húzta a száját.
– Te… Mit álmodtál? – kérdeztem, pedig nem ez volt az eredeti mondat. A barna hajú, zöld szemű fiú összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
– Egy nagy, zöld alakkal, akinek csak az arca látszott. – közölte végül. Ennyi kellett, azonnal előadtam neki az én álmomat, amit figyelmesen végighallgatott. – Érdekes. És szerinted…? – pillantott rám. Megráztam a fejem.
– Azért kérdeztem tőled, mert azt reméltem, te valami értelmes válasszal tudsz előrukkolni. – vontam meg a vállam. Aztán csenben sétáltunk a suliig.
***
– Szevasztok, híveim! – rontott be a terembe érzésünk után húsz perccel Nikko. Értetlenül néztem rá.
– Azér’ ne tolongjunk ennyire… – morogtam ironikusan.
– Lepénylesőd alapállásba, pingvin! – mutatott rám. Kicsit sem nézett ki furán, a terem ajtajában, terpesz állásban, ujjal mutogatva rám. Én mégis a lényeget ragadtam meg:
– Pingvin…? – kérdeztem nagy, kerek szemekkel, mire Nikko nagyban bólogatni kezdett:
– Ühüm! Mert alul van rajtad egy fekete farmer, egy fehér ing, a hajad is fekete, a bőröd fehér, tökre olyan, mint egy pingvin. – mondta úgy, mintha egy feltalálta volna a napkollektor mellé a holdkollektort… Mindenki úgy pislogott rá, mint egy hülyére, de ez őt nem zavarta. Diadalittas mosollyal vágta le magát mellém.

3.

Mennyire furcsa az, ha mindhárman ugyanazt álmodjuk, csak a színek térnek el?! Kiironak zöld, Nikkonak sárga, nekem meg hogy ugye fehér. Szóval hosszan fontolgatás után arra jutottunk, hogy ez nem normális. Jó, annyira nem volt hosszas, mivel ezt amúgy ofőn vitattuk meg, amit a tanár viszonylag hamar kiszúrt.
– Lehet nem ártana, ha figyelnétek, mert elvileg ti is jöttök az osztálykirándulásra! – szidott le minket.
– Ó, már ott tartunk? Ez esetben, tanár úr, minden figyelmem az öné! – vigyorgott ártatlanul Nikko, miközben előre fordult, Kiiroval együtt. Mivel mögöttük ültem, simán mondhattam volna, hogy ők zargattak engem. Nem is lett volna rossz…
– Na szóval… – tért vissza az eredeti témához az ofő. Mivel sok volt a kertelél, a lényeg annyi, hogy egy közeli tengerparti kisvárosba fogunk menni öt napra. Ami azért érdekes, mert évek óta nincs tanár, aki csak két napra is elvállalna minket… Na de, elvileg három faház áll majd az osztály rendelkezésére, szállás címszóval. És elvileg mókás lesz. Hm. Kérdés, kinek.
❄❄❄
– Whoaa, ez szuper lesz! És fogunk számháborúzni, meg fürdünk a tengerben, reggelente futunk a parton, és megnézzük a naplementét! – ugrándozott hazafelé menet Nikko.
– Egyet nem értek. – szólaltam meg.
– Hm? Mi az?
– Ahhoz, hogy ezt megtedd, miért kell egy másik városba utazni? – mutattam az utca mellett húzódó tengerpartra, amitől csak egy szalagkorlát választott el minket.
– Mert úgy izgalmasabb! – közölte úgy, mintha ez tök természetes lenne.
– Te tudod. – emeltem fel a kezem védekezőn, hiszen hülye leszek egy hiperaktív gyerekkel leállni vitázni!
❄❄❄
– Úú ugye hárman fogunk egymás mellett ülni? – lelkendezett szokásához híven Nikko.
– Persze. De én ülök kőzetek, mert megölitek egymást! – közölte Kiiro, eléggé idegesen, hiszen szegény fiú egy ideje mást se hallgat, minthogy Nikko mond valamit, én leoltom. Én mondok valamit, Nikko rákontrázik. Mert ha normálisan társalognánk, az túl unalmas lenne. De hoztuk a formánkat: Nikko szokás szerint pörgött, Kiiro már idegbajt kapott tőlünk, én pedig megőriztem a hidegvérem.
– Lehet besz… – kezdte a kísérőtanár. Keztde. A befejezés valahol lekanyarodott vakációzni.
– Ééénmegyekelöööl! – visította hiperaktív barátunk, kis híján fellökve a tanárt, miközben berontott a buszba. Ehh, nem is ő lenne, csak tudnám, honnan van ennyi energiája…
– Tsurara… – mutatott előre Kiiro, mikor leghátra, a motor mellé, a hármas helyre ültünk.
– Köszönöm, micsoda úriember! – nevettem el magam, majd beültem az ablak mellé. Jobbomon Kiiro foglalt helyet, mellé Nikko vágta le magát. Három, kettő, egy…
– Tsura’ én akarok az ablak mellett ülni! – pontos.
– Nem. Így jártál. – közöltem szűkszavúan.
– De nem! Én akarok…! – mint egy kisgyerek.
– Kiiro, kérlek… – biccentettem a fejem oldalra, és könyörgően pillantottam a zöld szemű, rövid, barna hajú fiúra.
– Nikko, ülj le, visszafelé te ülsz az ablaknál. Jó így? – kérdezte kedvesen.
– Ühüm! – bólintott egy nagyot a lány, majd végre leült, és hajlandó volt ott maradni. Én meg pislogtam, mint vak a moziban.
– És ezt az én kedvemért mi a jó életért nem lehetett megcsinálni?! – morogtam. Kiiro egy győztes mosoly kíséretében felém fordult:
– Nem emlékszem, hogy te ilyen meggyőző és visszautasíthatatlan ajánlattal rukkoltál volna elő neki. – vigyorgott.
– Jogos.
– Ezt szeretem benned. Mindig beismered, ha tévedtél. – biccentett.
– Tévedésben élsz – húztam ki magam – csak neked, és még egy-két embernek ismerem el. Nikkonak speciel nem. – mosolyogtam gúnyosan – Rossz ember ismerő vagy.
– Ch… Jogos! – kapott a fejéhez, beletúrt a szanaszét álló tincseibe, majd kínosan elnevette magát.
❄❄❄
Az út csendesen telt. Én telefonon regényt írtam, Kiiro olvasott, Nikko meg…vagy a telefonján játszott valamit, vagy Kiiroval és a többiekkel próbált beszélgetni. Egy idő után megunta, és betette a fülest. Én is így cselekedtem, csak én előtte nem zargattam végig mindenkit, beleértve a kísérő tanárt is…
Aztán megállt a busz. Helyesbítek, előtte olyat fékezett, hogy ha Kiiro nem kapja el Nikkot, akkor a csajszi felnyalta volna a buszpadlót.
– Tsurara, megvagy? – kérdezte Kiiro.
– Teljesen. – biccentettem – Nikko? Élsz még?
– Aha!
– Franba…
– Tsurara! – nézett rám rosszallóan a fiú, mire megvontam a vállam:
– Most mi van? Fő az őszinteség.
– Gyerekek, egy kicsit meg kell hogy álljunk, egy kis technikai probléma, azonnal indulunk tovább! – szólt be a hangosbemondóba a sofőr.
– Pontosan mi a baj? – kérdezte valaki.
– Fontos az? – kérdezett vissza a sofőr.
– Yap!
– Ahogy gondolod. Túlmelegedett a hűtővíz. – sóhajtotta a sofőr, majd kinyomta a hangosbemondót, és kiszállt a járműből.
– Remek… – morogta Kiiro. Nekem meg bevillant egy gondolat: “Ez a mi hatalmunk”
– Kiiro, Nikko, szóljatok, ha valaki esetleg nagyon figyelne rám! – utasítottam őket. Mindkettő értetlenül figyelte, mit akarok. Felálltam, megfordultam, a kezem pedig ahhoz a falhoz tettem, ami a motortól választott el minket. Lehunytam a szemem, majd keresni kezdtem a vizet. Ha az ürge az álmomban igazat mondott, akkor ezt is az irányítasom alá tudom vonni. Megtaláltam. Forró volt, nagyon, olyannyira, hogy valahogy így is megégette a kezem. Riadtan kaptam el.
– Tsurara? – kérdezték egyszerre. Nem válaszoltam, csak megint a falra tettem a kezem. Megkerestem a még mindig tűzforró vizet, majd elképzeltem, hogy lehűl. Hogy hideg lesz. Egyből nem égett annyira a kezem, és éreztem a víz hőmérsékletét a tenyeremen. Mikor úgy gondoltam, megfelelő, elengedtem.
– Tsura, mit csináltál? – pislogott Nikko.
– Azt hiszem, használtam az erőmet.

4.

Nos, gondolhattuk volna, hogy nem a busz hűtővizének túlmelegedése lesz az egyetlen problémánk. Útközben volt jégeső, máshol felolvadt a beton, vagy épp a jégeső miatt faág esett a buszra. Természetesen mindet mi hárman oldottuk meg, mivel az én példámra Nikko és Kiiro is bepróbálkoztak, nem eredménytelenül. Úgyhogy a két órás buszútból rögtön négy lett, mi pedig teljesen kifáradtunk. A többiek nem is értették, de leráztam őket annyival, hogy nem bírjuk a buszozást. Bár ez azért érdekes, mert akkor nem leghátra kellett volna ülni… Mikor már nem bírtuk azt lesni, mikor jön a következő csapás, a fejem Kiiro vállára hajtottam, Nikko ugyanígy a fiú másik oldalán. Ő csak egy hümmögéssel nyugtázta, hogy megkapja tőlünk a párna címet, de ez nem volt újdonság. Általában ő tartja össze a csapatot, ha Nikkoval veszekszünk, ő állít le minket, és gyakran vigyáz ránk. Helyesbítek, gyakran vigyáz Nikkora, én kevésbé igénylem. De úgy is mondhatjuk, hogy én nem kerülök annyi bajba…
❄❄❄
Arra keltem, hogy valaki bökdösi a vállam. Kicsit kinyitottam a szemem, bár meglepett, hogy sötét van.
– Te puha vagy. – közölte természetes hangon… Ki is?
– Te is az leszel, ha nem hagyod abba rögtön. – válaszoltam ugyanolyan természetességgel. Ez hatott. Felemeltem a fejem Kiiro válláról, majd Nikkora pillantottam. A lány próbálta felkelteni a fiút, kevés sikerrel. Úgyhogy átvette valamelyik osztálytársam módszerét és megbökte Kiiro oldalát. Ő azonnal felkelt, és meglódult, ezzel sikeresen lefejelve…. Engem.
– Tsurara, bocsi, ne haragudj, nem láttalak! – fogta meg a vállam.
– Aucs… Semmi baj, megesik. – rántottam meg a vállam. Amúgy engem ki keltett fel? – fordultam vissza “támadóm” irányába, ám ő már nem volt sehol – Az ugye nem csak nekem tűnt fel, hogy… – kezdtem.
– …Egyedül vagyunk a buszon. – fejezte be a gondolatom Kiiro.
– Ott a tábortűz! – rikkantotta Nikko, ami a kihalt buszban szinte üvöltésnek tetszett. Átugrotta az előtte lévő ülést, majd az ajtóhoz rohant. Ami történetesen nyitva volt.
– Nikko! – kiáltottunk egyszerre.
– Én ezt megölöm! – követtem dinka barátnőm példáját és átugrottam a széket, majd kiléptem a kis folyosóra – Kiiro? Jössz? – fordultam vissza.
– Persze. – mondta határozottan, majd elindult utánam. Én meg mindenáron utol akartam érni Nikkot. Én is láttam a fényt, amit ő tábortűznek hitt. De ha megnéztük volna a busz állapotát, nem kell ennyire loholni…
❄❄❄
– Nikko! – kiáltottam, mikor már majdnem ott voltam és a lelkem is kifutottam.
– Oh! Szia, Tsura’! – intett nekem, kezében egy nagy szendviccsel, egy…tábortűz mellett… – Kérsz? – mutatta felém a tányért. Nem, nem zavart, hogy a tanár és az egész osztály ott van, én nem fogtam vissza magam:
– HOGY VAN KÉPED ELROHANNI CSAK ÚGY?! ANNYIT NEM MONDTÁL, HOGY BAKFITTY!!! – kiabáltam.
– Tsurara…. Elég lesz…. – lihegte Kiiro. Oh. Ő most ért ide? Hoppá, úgy tűnik, őt lehagytam út közben… A fiúra pillantottam, és hát… Jobban kifulladt, mint én, pedig én se voltam annyira kicsattanva az erőtől.
– Nikko, dobj ide egy szendvicset. Illetve kettőt, mert én is éhes vagyok. – biccentettem a lány felé, aki felállt és ellibidózott kaját hozni. A vállamra tettem Kiiro egyik kezét és leültettem Nik helyére. Meg fogja érteni. Bezzeg, ha én ülnék le… Tuti kiverné a hisztit… – Egyébként szép estét mindenki! – néztem körbe. Egy-két “Szasz” hangzott, ezen kívül mindenki mással volt elfoglalva.
– Tanárnő! – léptem oda – Hogyhogy… Itt vagyunk? Mármint, nem kellett volna már odaérnünk a szállásra? – kérdeztem. A hölgy rám emelte tekintetét:
– Kedvesem, lehet, hogy te aludtál, de a sofőrünk energiája sem végtelen… – motyogta karikás szemekkel. Jézusom, mi volt, míg aludtam?!
– Persze, ez jogos. – biccentettem – Akkor…
– Itt vacsorázunk és a buszban alszunk. – ismertette a tervet.
Visszafelé Nikko nyomott a kezembe egy méretes szendvicset.
– Oh. Kösz! – mosolyogtam rá, mire ő egy halk nevetést hallatott. Együtt mentünk vissza Kiirohoz.
– Mi a nagy helyzet? – kérdezte teli szájjal.
– Itt kaja, aztán a buszban alszunk. – ismertettem a tervet – Fe lehet pár percet szánni kéne arra, hogy megbeszéljük, mi folyik itt… – mondtam komolyan.
– Igen. Ennyi véletlen azért nincs. Valami vagy valaki okozza ezeket, és kersztbe akar tenni nekünk. – biccentett Kiiro.
– Nem lehet, hogy közük van az eseményeknek az álmainkhoz? – vetette fel Nikko. Erre csend telepedett kicsiny társaságunkra.
– Előfordulhat. Mi több, valószínű. Már csak az összefüggést kell megtalálni. – törte meg a csendet Kiiro. Persze, összefüggést. Ebben a káoszban?! Áhh, hova gondolok. Hiszen nem tudtam, mi lesz…

5.

Ha jön egy csomó meglepetés, amit hosszas csend követ, nem szabad azt hinni, hogy akkor vége, és megnyugodhatunk, ülhetünk a babérjainkon. Nem, korántsem ez a helyzet. Ugyanis… Jó, most kezdhetnék nektek magyarázni itt mindenről, ami történt, de egyszerűbb, ha elmesélem:

Már az önmagában furcsa volt, hogy a kis tábortüzes kiruccanás után minden gond nélkül eljutottunk a szállásra. Természetesen Nikko, Kiiro és én is egy szobába, akarom mondani, házba osztottak be minket. Azért… Nem kis biztonságot adott nekem, hogy velük vagyok, és nem mással… az egy kissé kínos lenne.

-Ezek szerint vége van? Ennyi? Kiálltuk a próbáát! – kezdett el örömtáncot járni Nikko. Hogy ez a gyerek sose merül le…

– Azért ne igyál előre a medve bőrére… – kortyoltam a teámba, amit a megérkezésünk után nem sokkal főztek meg, egy akkora edényben, ami majdnem fele akkora, mint én… Pedig nem vagyok kicsi. Helyesbítek, nem nagyon…

– Na, igen. Azért semmi sem történik véletlenül, tehát nem hiszem, hogy mindez megmagyarázatlanul marad – gondolkodott hangosan az egyetlen fiú tag – De tény és való, hogy valami nem normális dolog van körülöttünk, amibe sikeresen belecsöppentünk. – tartotta ki a kezét a kis növény irányába, ami a szobában volt. A levele megnyúlt, majd odakúszott Kiiro kezéhez. A fiú visszaintette, mire a zöldség (valójában valami virág volt, de mivel zöld… hehe) visszamászott eredeti helyére, mintha misem történt volna. Erre Nikko és én is a tenyerünkbe néztünk. Az övében fellángolt egy kis tűzcsóva, míg az enyém felett néhány apró hópehely szállingózott.

– Tsura… – mondta Nikko.

– Hm? – pillantottam rá. Most kicsit komolyabb tekintettel nézett vissza rám, mint általában. Na jó, ne szépítsük a dolgokat, szerintem nem is ismeri a komolyságot, mint fogalom…

– Mi egymás szöges ellentétei vagyunk. – mondta rezzenéstelen arccal.

– Mondj újat. – közöltem csípőből.

– He?! Ne már, Tsura, elrontottad a pillanatot! Oww, pedig olyan filmbe illő volt!! – sipákolt. Ez egy hülye. Kétségkívül. Nem is értem, hogy került tűz a kezébe… Kiiro látta az arcom, de ő csak kuncogott rajtunk, gondolom, nem akart nyíltan kinevetni. Mondjuk, ezért roppant hálás vagyok neki. Hogy ő TUDJA, mikor LEHET, és mikor NEM LEHET megszólalni. Ugye, Nikko…?

– Majd… Lassan lehet nem ártana aludni. Elvégre, nem egy-két dolgon vagytok túl. – mosolygott ránk a fiú, mire mindketten bólintottunk. Én viszont kicsit oldalra döntöttem a fejem:

– Ezt most tök úgy mondod, mintha te nem lettél volna benne. – grimaszoltam, mire Kiiro csak egy kínos kuncogást hallatott, majd az ágyához ment. Mi is így tettünk Nikkoval.

***

-Tsurara? – kérdezte halkan.

– Mondd, Kiiro.

– Nem tudok aludni.

– Ch… Nem meglepő. Volt egy pár dolog, amit azért, valljuk be, nehéz feldolgozni. Nikko?

– Már akkor elaludt, mikor még csak dőlt az ágyba. –kuncogott. Jómagam is így tettem.

– Hát na. Az ő agyának nincs mit feldolgozni. Kiégett. – vontam meg a vállam.

– Naa, Tsurara, ne bántsd! – szólt rám intően.

– Mindig ez van. Miért félted tőlem? Így is, úgy is nyúzzuk egymás idegeit Nikkoval. – magyaráztam unottan – Legalább akkor ne szólj le, mikor nem tud visszapofázni. – vigyorogtam gonoszul.

– Tsurara! – hajolt felém, szeme villámokat szórt.

– Heeee, neked nem az ágyadon kéne lenned?! – kerekedett el a szemem, mert egyáltalán nem hallottam, mikor állt fel.

– Hagyd Nikkot! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ehh… És az nekem miért jó? – fontam össze magam előtt a karom, miközben a fiúval néztem farkasszemet. A játékot (ami kicsit vérre ment) az zavarta meg, hogy elkezdett remegni a föld. Kiiro elvesztette az egyensúlyát, aminek következtében hátra esett, én felültem, Nikko meg… Hát ő aludt. Szerintem az se zavarná, ha ágyastól rabolnák el…

– Mi ez?! – kérdezte meglepetten Kiiro.

– Hülye kérdés, honna tudjam?! – morogtam ingerülten, majd mikor a rengés abbamaradt, az ablakhoz léptem – Ööö, Kiiro! – motyogtam, le sem véve a szemem arról, amit az ablakon keresztül láttam.

– Hm? – kérdezte, még mindig a földön ülve.

– Keltsd fel Nikkot. – közöltem egyszerűen. A fiú felállt, majd leporolta a pizsamáját.

– Mert? Mi van kint? – pislogott, miközben a még mélyen durmoló Nikko ágyához lépett.

– Csillagok háborúja…

6.

– Hogy mi? – léptem oda Kiiro mellé, és én is kinéztem – Ez… Ez… – kerekedtek ki a szemeim. A következő pillanatban felkaptam az ágytámláról egy pulcsit, felhúztam a papucsom és kiviharzottam a szobából. Szegény Kiiro meg nem tudta, hogy Nikkot költse fel, vagy utánam rohanjon.
– T-Tsurara! – nyújtotta ki a kezét felém, én mégis kirohantam. Nem hittem a szememnek. Azonban mikor kiléptem az udvarra, kénytelen voltam belátni, hogy ez a valóság: millió csillag volt ott, némelyik összekötve, egy alakzatot alakítva.
– Úristen. – motyogtam artikulátlanul.
– Tsurara!! – hajoltak ki az ablakon a barátaim. Én viszont meg se mozdultam. A renegteg alak közül egy szépséges hölgy lépett elő.
– Ezek a Nagy Égiek! – kiáltotta, mire a sereg éljenzésben tört ki. Legalábbis elsőre annak tűnt. De mikor kezek lendültek a magasba, azt skandálva, hogy “Ha-lál-rá! Ha-lál-rá!” már annyira nem tetszett a dolog.
– Nikko! Kiiro! Ott maradjatok! – tartottam ki a kezem kettejük irányába. Erre ide jönnek… Nem is ők lennének…
– Gyáháá, egy rakat csillag! Mi a fenét keresnek ezek itt?! – pislogott Nikko.
– Nem szívesen mondok ilyet, de igaza van… – morogtam. Erre egy csillagkép odacammogott elénk. Kisebb volt, mint mi, de Kiiro háromszor belefért volna.
– Nem tudjátok…? – dörmögte – Nem tudjátok, miért vagyunk itt?! Ezek nem tudják, miért vagyunk itt!!! – ordította hátra, mire hatalmas moraj ment végig a tömegen.
– Kiiro… Segíts, ha rosszul látom, de ő…
– A Kis Medve. – biccentett.
– Mutassuk meg, milyen a csillagok haragja! – kiáltotta egy másik, aki… Herkules volt? Ehh, küzdjek meg egy görög hőssel?!
– ELÉG LEGYEN!!! – kiáltotta egy női hang, de nem sokat törődtek vele, a tömeg elindult felénk. Mindhárman tudtuk, hogy az erőnket kell használnunk, azonban mikor mozdulni próbáltam, nem sikerült, és olyan volt, mintha elvesztettem volna az eszméletem.

/Kiiro/

Tsurara szeme fehéren világítani kezdett, teste a levegőbe emelkedett. Utána kaptam, de Nikko megállított.
– Megállj! – tartotta ki a kezét Tsurara a tömeg felé. Furcsa volt, egyszerre ket hangon beszélt, az sajátján, de volt mellette egy férfi hang is. Tiszteletet parancsoló volt, és ezt nem csak én éreztem így, az egész csillag sereg elhalkult – Dühösek vagytok, tudom. Én, Tsurarin, ígérem, hogy gondoskodom arról, hogy visszanyerjétek eredeti helyeteket a világban! – mondta rezzenéstelen arccal, és lehetetlen volt nem hinni a szavainak. Kisebb morajlás futott végig az előttünk álló seregen, míg Tsurara teste lassan visszaért a földre, szeme ismét visszanyerte eredeti színét.

/Tsurara/

– Mi… Mi történt? – motyogtam. Olyan gyengeség lett rajtam úrrá, hogy ha Kiiro és Nikko nem tart meg, a földön kötök ki.
– Hát… Megígérted, hogy megbékíted a csillagokat. – mondta Nikko, mire ránéztem.
– Azt hogy…? Én eszméletlen állapotban voltam! – ráncoltam a szemöldököm – Nem emlékszem semmire.
– Pedig tényleg – szólalt meg Kiiro, mire felé fordítottam a fejem – Világított a szemed, két hangon beszéltél, és szavadat adtad, hogy a csillagok visszakapják az eretedi helyüket a világban. – magyarázta.
– Mi van? – pislogtam.
– Meg van még valami… – morfondírozott.
– Lehet ezt még fokozni?! Olyat ígértem tudatomon kívül, amit nem fogok tudni betartani! – akadtam ki.
– Csss, halkabban, meg felidegesíted őket! – pisszegett Nikko.
– Ehh, igaz…
– Tsurarinnek hívtad magad. – mondta Kiiro nagy hirtelen.
– Hogy minek? – meresztettem a szemeim a fiúra.
– Héé, a folytonos kérdezgetés az én imidzsem! – fújtatott Nikko.
– Tsurarin, drágám! – jött egy anyó, aki kisebb volt nálam, és mindhármunkat megölelt.
– Csak én nem értem, miért örül nekünk? – préselte ki magából Nikko, mert amilyen kicsi a nénike, olyan erős…
– Jaj, olyan kis picik voltatok! – fogta meg Nikko és Kiiro arcát.
– Jaja, most is gyerekek vagyunk… – motyogtam kínomban.
– Hm? Jaj, nem most! Még előző életetekben! – vigyorgott a néni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nos, kedves…
– Előző…
– Életünkben? – kérdeztük.
– Igen! Tsurarin, Nikkome és Kiiron! A három Égi kisfiú! – mosolygott.
– Kis…. Fiú? Én férfi voltam előző életemben?! – ámult Nikko. Vagyis… Nikko… Me?
– Baj van a füleddel? – morogtam. A néni felnevetett.
– Hjaj, így volt ez mindig! Tsurarin és Nikkome folyton veszekedtek! – nevette.
– Hölgyem – szólította meg Kiiro – Mesélne még nekünk?

7.

– Story Timeee! – emelte a magasba a kezei Nikko, én elhúztam a szám, Kiiro pedig feszülten figyelt. A néni elmosolyodott a reakciónkat látva, majd elég volt hátra fordulnia, hogy elhallgattassa a csillagnépet.

– Persze, kincseim! – mosolygott kedvesen, majd levágta magát török ülésbe – Valaki fékezze már meg Bikát, mert ha én megyek oda, új csillagkép alakul belőle! – szólt hátra mogorván, mire két tök ugyanolyan, kb. velünk egyidős gyerek lefogta a két szarvát és leszorította a fejét.

– Kiiro! Ezek a gyerekek… – hajoltam oda a fiúhoz, mire ő bólintott.

– Az Ikrek. Te is az Ikrek csillagkép alatt születtél, nem? – pillantott rám, mire egy biccentéssel jeleztem, hogy igen.

– Wháááá!! – sikította Nikko, mire mindketten oda fordítottuk a tekintetünk – Kííígyóóó! – sikoltozta, ahogyan a csillagokból összeállt állat ott tekergett körülötte.

– Jaj, hát emlékszel a nevére Nikkome? – csillant fel a mama szeme. Nikko megrázta a fejét.

– Nem! Kígyó! Szedje le valaki!! – sipította, mire odasétáltam, kitartottam a kezem, és hagytam, hogy a – Nikko sikolyától – rémült kis állat sietve kússzon fel a karomra.

– Tsurara! – kerekedtek ki Kiiro szemei.

– Nem véletlenül a kígyó jelképe van a gyógyszertárak ajtaján. – simítottam végig a csillogó pikkelyeken – A méreg öl. Azonban néha gyógyít is. Ezért vannak a kígyók a gyógyítás jelképeként számon tartva. Ha meglátsz egy méhet, tudod, hogy azonnal megcsíp? Mindenki ezt mondja, de amíg nem bántod, addig ő sem téged. Felvettem ezt a szépséget. Semmi sem garantálja, hogy megmar, hiszen én nem támadtam rá. – mondtam, míg a hüllő felkúszott a nyakamra, de egyáltalán nem szorított, mi több, még kényelmes is volt.

– Ez igen, Tsurarin! Ugyanolyan okos vagy és bölcs. És komor… – mosolygott kínosan a nagyi.

– Én inkább úgy mondanám, okoskodik. – fonta össze maga előtt a karjait Nikko. Elég volt ránéznem – Bocs.

– Nikko, elég legyen! – szólt rá Kiiro.

– Befejeztétek? – vigyorgott a nénike. Összenéztünk, és rájöttünk, ő még mindig arra vár, hogy mesélhessen. Speciel az előző életünkről…

– Teljesen. – biccentett Kiiro, mikor Nikko a balján, én a jobbján foglaltam helyet. A mama végigvezette a tekintetét rajtunk, majd megállapodott rajtam:

– Téged terhel a legtöbb felelősség, Tsurara. – először is, meglepett, amiért a rendes, akarom mondani, most használatos nevemen szólított – A csillagok dühösek.

– Ha ezt most nem mondja, hülyén halok meg… – nézek rá amolyan “na nem mondod?!” pillantással. Ő azonban nem is figyelt a megjegyzésemre.

– És gondolom, nem érted, miért, igaz? – kérdezte.

– Nem. Ha tudnám, már tettem volna valamit. – húztam továbbra is a számat – Tegyem fel a kérdést, miért haragszanak annyira?

– Végül is, már tettél, Tsurarin. – biccentett az anyóka.

– Igazán boldoggá tenne, ha a rendes nevemen szólítana… – szólaltam meg kissé erélyesen.

– Ez a rendes neved. – nézett rám egy “most mi bajod?” pillantással.

– Nem. Szólítson Tsurarának. – közöltem, bár inkább a parancs szintet súrolta.

– Ahogy gondolod, kedves. Nos tehát, ők itt mind azért vannak itt, mert elhanyagolták őket.

– Elhanyagolták őket? Hogy lehet egy csillagképet elhanyagolni?! Beteszed a fiókba és fél évig nem veszed ki? – pislogott Nikko, szokásos értelmes pofikájával.

– Majdnem. – kacsintott rá a nagyi – Régen az ember a csillagok alapján tájékozódott, mindent tőlük tudott meg, és tökéletesen igazodtak hozzájuk. Azonban az idő múlásával az ember talált más biztos pontot, és a csillagok, csillagképek folyamatosan háttérbe szorultak. Az éjszakai égbolt bámulása csak kellemes időtöltésként maradt fent, az is csak kevesek számára. Ők dühösek – mutatott végig a seregen – Mert rengeteg ember függött tőlük, most pedig arra sem méltatják őket, hogy felnézzenek rájuk, és a fényüket is elnyomják, hogy innen lentről, még csak azt se lehessen tudni, hogy léteznek. – fejezte be, a mi hármasunk pedig mély hallgatásba merült. Ez azért elég komoly vád, ami az egész emberiséget érinti, ráadásul a csillagok fellázadása teljesen jogos. És ami leginkább frusztrált: az éjszaka, a csillagok, csillagképek, mind mind az én területem, és én tartozok irántuk felelősséggel. Na most válasszal: kiállok a csillagképekért, vagy tőlük óvom az embereket. Ezt kell eldöntsem.

8.

– Tsurara? – tette a vállamra a kezét Kiiro, mire felkaptam a fejem.
– Hm?
– Nagyon elkalandoztál.
– Elnézést. – biccentettem, majd visszanéztem a nénikére, vagyis a “dadámra” aki éppen Nikkoval játszott, pontosabban csikizte. Éreztem valami furcsát mögöttem mire hirtelen megfordultam. Egy hatalmas valami állt ott, és sokáig kellett pislogjak, mire ki tudtam venni, hogy… – A Skorpió… – kerekedtek el a szemeim. Ő kis, csillogó szemeivel nézett rám majd meghajolt. Nem tudtam mire vélni ezt, így egy fél lépést tettem hátra. A Skorpió felemelkedett, majd mélyen a szemembe nézett:
– Nem kell félned. Bár a csillagok tábora jelenleg két táborra oszlik, az egyik téged támogat, Tsurara. – furcsa ciccegés, vagy sziszegés vagy nem is tudom, mi volt ez, de értettem. Halványan elmosolyodtam és óvatosan meghajoltam.
– Köszönöm a bizalmat. – mondtam. A Skorpió elégedetten morgott.
– Ez a… – lépett mellém Kiiro.
– Nem. Ő a Skorpió. – mutattam rá. Ő meglengette a fiú felé a fullánkját.
– He! – néztem rá rosszallóan és Kiiro elé álltam. Skorpió megnyugodott – Mi bajod van Kiiroval?
– Még a kezdetekkor, Kiiron uralkodásának idején száműzött engem az égboltra. Eredetileg a te testőröd voltam, Kiiron mégis kitett ode, hogy az égbolt igazságosztója legyek. Aki büntetést érdemel, meghal – lengette meg a fullánkját ismét – aki jutalmat, az él – kedvesen biccentett. Sóhajtottam, majd odamentem hozzá és megöleltem a nagy, lapos fejecskéjét. Csillagszemeivel csak nézett rám. – Megértelek. Rosszat tettek neked, kiszakítottak a megszokott világodból. – simogattam meg a páncélját, és közben a legmélyebb átérzéssel beszéltem hozzá – De ez egy előző életben volt. Most újak vagyunk, s a múltban elkövetett hibáinkért nem tudunk teljes felelősséget vállalni. Kijavítani próbálhatjuk, de ne bánts olyanért, amire nem is emlékszem. – mondtam halkan, bele az apró szemeibe. Ő lehunyta azokat, és közelebb bújt hozzám, és a levegőt körülötte teljes nyugodtság járta át.
– Egy megvan. – hallom mögülem a nagyi elégedett hangját. Elengedtem Skorpiót és felé fordultam. Ő pedig egy másik irányba. Én is arra néztem, és egy szép, rendezett, meg nem számolom, hány soros hadsereg állt előttem.
– Ez…? – pislogtam. Egy csillagkép előlépett.
– Íme a hadsereged, támogatóid legjava! – ereszkedett két lábra. A mellette álló is így tett, bár volt köztük egy jelentős különbség…
– Pegazus és Nyilas…. – suttogtam magam elé. Előbbi közelebb jött, maga után húzva valamit. Ami… Egy szekér volt? Nem is akármilyen…
– Tudod a történetem, igaz? – kérdezte, mire biccentettem. Pegazus még Apolló, a görög isten lova volt, és társaival húzta a Napszekeret, mellyel vontatták magát a Napot. Azonban egy támadás során Pegazus leszakadt, és átcsúszott az éjszakai égboltra, azóta ő az ez fuvarosa. Azonban a szekér nála maradt, ez lett a Göncöl szekér. Nyilas a mellkasára ütött, és megemelte a tegezét, ezzel kifejezte tiszteletét.
– Oaaszta, mint valami hiperszuperultramegajó videojáték! – ugrált mellém Nikko szokásosan idétlen módon, majd körbeszökdécselte Skorpiót. Persze hogy neki minden ironikus pillanatot el kell rontania…
– Valóban, ha nem történt volna ennyi furcsa dolog, nem hinném el, hogy ez a te hadsereged. – állt a másik oldalamra Kiiro és zöld szemét végigfuttatta a tömegen.
– Nem az enyém. – ráztam a fejem – Egyedül nem vágok bele. Hárman oldjuk meg. – közöltem.
– Tsurara… Félsz? – suttogta a fiú a fülembe, mire aprót bólintottam. Ez hatalmas felelősség, és most azt várják, hogy csináljak valamit…
– Nagyi! – fordultam felé, mire odakapta a fejét – Ha azt mondom, vállaljuk – léptem oda hozzá – Visszamentek az égboltra?
– Muszáj, hiszen nappal nem is láttok minket, csak a Holdat tudod felfedezni, ha ügyes vagy. – mondta. Biccentettem.
– Rendben. Akkor azt akarom, hogy menjetek haza. Kitalálok valamit. Még egy dolog: ha valamelyik örökre szükségem van, hogyan tudom… Megidézni? Lehozni? Felhívni biztos nem… – húztam el a számat. A mama gondolkodóba esett.
– Hm… – nézett végig a seregen – Skorpió! Te leszel Tsurarin testőre, mint régen! – kiáltotta neki ünnepélyesen. Most teljesen komolyan gondolja a három méter magas csillogó-villogó alak mindenhová utánam fog koslatni…? Mármint, nincs vele bajom, csak na… Skorpió odajött hozzánk és megrázva magát akkora lett, mint egy igazi, sivatagi skorpió. Odajött a lábamhoz, mire felvettem a kezembe – Pegazus pedig mindig rendelkezésedre áll majd, csak el kell mondanod egy pár soros verset! – mondta nagyi nagy boldogan. Felhúztam a szemöldököm.
– Vers? Apolló miatt, igaz? Ő volt a költészet istene. – néztem Pegazusra, mire az bólintott. Olyan furcsa hogy ő Pegazus. Nem A pegazus… Na de majdcsak megszokom.
– Nos… Köszönöm.
– És mi mit kapunk? – tette csípőre a kezét Nikko, majd megölelte az Ikreket – Ezek a srácok nagyon nagy arcok! Úú, nekem kell a maciii! – rohant oda a Kis medvéhez, majd átölelte a mancsát. Nem csoda, maga a gyerek háromszor belefér és ez a kicsi… Bele sem gondolok, mekkora lehet a nagy… De eszembe jutott egy kis apró csíny… A kígyó (ami még mindig a nyakamon pihent) fülébe súgtam valamit. A kicsi bólintott, majd elindult Nikko felé és feltekeredett a lábára. A lány csak nagy szemekkel nézte az állatot majd sikongatni kezdett – WHÁÁÁÁ, JÓVANMÁ’ NEM KELL SEMMI CSAK SZEDJÉTEK LEEEEEE!!!! – ordította, míg őrült módjára rohangált a csillagok között, észre sem vette, hogy a Kígyó már régen nincs rajta… De hát ő ilyen, egy őrült is kell a csapatba, nem igaz?

9.

Ez szép és jó… Van egy seregem, egy saját csillámskorpióm, meg egy verssel megidézendő lótaxim. Nos… Ki ne örülne ennek?

– Tsurara… Nem tudsz aludni, igaz? – suttogta Kiiro. Már hajnalodott, a csillagok eltűntek, én pedig török ülésben gubbasztottam az ágyamon.

– Miért, te tudsz? – suttogtam vissza és felemeltem a fejem.

– Mondjuk, hogy tudok. – biccentett – De szinte hallani lehet, ahogy a fogaskerekek kattognak a fejedben. – telepedett le mellém és a vállamra tette a kezét – Megoldjuk. De egyenlőre pihenj. Egy nap alatt történt veled annyi kaland, mint máskor egy év alatt. – mondta, és még a félhomályban is fel tudtam fedezni azt a kedves mosolyát.

– Tudom. De nem jön álom a szememre. – sóhajtottam.

– Birizgáljam a hajad? Tudom, hogy szereted. – kuncogott. Elhúztam a szám.

– Hagyd csak. Veled sem történt kevesebb, mint velem, igazságtalan lenne ilyesmire kérnek téged. – pöcköltem meg az orrát – Na sipirc aludni. – engedtem el egy félmosolyt, mire ő egy sóhaj kíséretében visszabattyogott az ágyához. Csend telepedett a szobára, egyedül Nikko békés hortyogása hallatszott. Megnyugodva hajtottam vissza a fejem a párnára és néztem a falat. Nem. Tudok. Aludni. Arra lettem figyelmes, hogy valami fura dolog a hajammal játszik – Kiiro, szerintem világos voltam. – morogtam. Nem változott. Ez… Lépked a fejemen? Mikor úgy éreztem, “elment” megfordultam. Skorpió csillogott halványan és a párnán elterülő tincseimet birizgálta. Elmosolyodtam majd finoman megsimítottam a páncélját – Köszönöm.

– Ugyan. – duruzsolta szokásos mély, érdes hangján, amit csak én értettem. Lassan leragadt a szemem, és végre kellemes álomba szenderültem…
❄❄❄
Csattogásra keltem.

– Skorpió… Ne már… – morogtam, mikor rájöttem, hogy ez a zaj tőle jön – Álmos vagyok… – motyogtam.

– Ne haragudj. – azonnal abbamaradt a csattogás, és kellemsen elhelyezkedett a fejemen – Csak éreztem valamit.

– Micsodát? – suttogtam.

– Egy ellenségünket.

– Tényleg… Pontosan ki, vagy kik azok? Mert persze, hozzám vágtak egy csillagsereget, de ki ellen kéne vezetnem őket…? – vontam fel a fél szemöldököm. Skorpió lazán birizgálta a hajam az egyik lábával.

– Ugyanolyan csillagok. Oroszlán például egyenesen ellened van, sőt, talán ő van élen. A két tábor a csillagképek fele-fele, tehát nyerhetünk. – ecsetelte. Juhú…

– De… Muszáj háborúzni? – suttogtam – Miért nem hat a szó? El lehetne kerülni a vérontást. – morogtam magam elé.

– Hidd el, ha a szó hatalma elég nagy lenne, ezek már rég lehiggadtak volna. – érkezett a válasz – Vagy leverjük őket, vagy levernek minket.

– Tetszik a többes szám. – mosolyodtam el, majd egyik kezemmel a fejem felé nyúltam, és megsimítottam Skorpió páncélját. Ő pedig leszállt a fejemről – Mi az? Nem szereted a simogatást? – kérdeztem, mikor az ablakba mászott.

– Eltértél a tárgytól. – ragyogta (mégis hogy nevezzem, mikor egy csillag beszél, de az átlag fülnek csak szimpla morgásnak/zakatolásnak/zajnak tetszik?) – Közel van.

– Jó, de ki? – szálltam ki az ágyamból, és magamra kaptam a pizsamára a farmert és a pulóveremet is – Mert ez így elég tág fogalom.

– Maga Gyík jött. De ahogy elnézem, csak felderíti a terepet.

– Gyíkból én is sokat ismerek. – pillantottam Nikkora, míg az ablakhoz sétáltam. Óvatosan pillantottam ki a függöny mögül, és valóban: a fűcsomók közt apró, csillogó csík kúszott – Az ott?

– Igen. De… Nézz a horizontra. – motyogta Skorpió, és a hangja először tűnt bizonytalannak. Tettem, amit mondott, és…

– Ez a Csillagsereg! – mosolyodtam el, majd az mégis lehervadt – Mit keresnek itt? – ráncoltam a szemöldököm.

– Valószínűleg a triótokat. Mivel ez az ellenséges Csillagtábor. – morogta – Hívd Pegazust! Megállítjuk őket, mielőtt veszélybe sodornák az itteni embereket! – adta ki az utasítást.

– Állj. – komorodtam el – Egy, az emberek engem marhára nem érdekelnek. Csak a csillagoknak ígértem békét, hiszen a vádjuk teljesen jogos. Másodszor, oké, hívjam Pegazust, ami úgy megy, hogy verset kell szavalnom. De melyiket?! Mégis melyikre hallgat egy pegazus a nem tudom hány millió versből?! Harmadszor: fogalmam sincs, mit tehetnék! Van egy seregem, oké, már az ellenség is kidugta az orrát, de én nem akarok irányítani senkit! Az erőm meg még néha nekem is meglepetést okoz… – számoltam az ujjamon idegesen. És még nem soroltam fel minden érvet. Skorpió csillogó szeme nehezen szúrható ki az amúgy is csillogó páncélja alatt, Meg úgy önmagában nehéz meghatározni, hol kezdődik és hol ér véget. De ezt a szúrós pillantást még én is éreztem.

– Szedd össze magad. Mondd el egy részletét a kedvenc versednek. És keltsd fel a többieket. Ha te nem vezetsz, majd én. – mondta komoran, ellentmondást nem tűrő hangon. Nagyon csúnya lenne, ha megemlítem, hogy azzal sem teljesen békülök ki, hogy egy skorpió parancsol nekem…?

 

 

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…