Mi nincsen a Tesco előtt?

-Nyeee, Jenny! – hisztiztem – Minek mégy be oda? És miért nélkülem! – drámáztam túl a dolgot. Kicsit…

– Nati… csak beugrok kis Tescoba, és jövök. – mondta unottan Dzsenifer. Csak én Jennynek becézem. Ő meg a Natáliát Natinak, de az teljesen normális. Régóta barátok vagyunk, már ovi óta. általánosban külön utakon jártunk, de gimi idejére, (mivel messze van az otthonunk) úgy döntöttünk, összeköltözünk, és egy kis bérházban töltjük a mindennapjainkat. Jó, annyira nem kicsi, nagyok a helyigényeim. Meg a kedves tulaj igényei is… De ennek már egy éve.

Lényeg a lényeg, Jennyvel tök jól elvagyunk, imádunk a másik társaságában lenni. Mintha a tesóm lenne. A nővérem. Még akkor is, ha én vagyok az idősebb. Bár, ő a magasabb.

Eltűnődtem, miért megy be nélkülem. Így karácsony tájékán… Úúú, lehet, most veszi az ajándékomat! Tuti le fogom támadni, ha egyszer kijön! Csak kerüljön….

-Elnézést. – szólított meg két srác. Az egyik szőke volt, a másik vörös. Olyan velünk egyidősnek tűntek.

– Igen? – kérdeztem, nem túlzottan hülye fejet vágva. Most miért? Több száz ember van a Kossuth téren, de pont engem találnak meg! De miért is?

– A Nagyállomást keressük. Meg tudod mondani, merre van? – kérdezte a vörös. Úgy látom, ő a beszédesebb.

– Persze. Nos, az…

– Natiii! – ugrott nekem Jenny. De olyan erővel, hogy elterültem a földön. Vele együtt.

– Auu… Ez meg… MI A JÓ ÉLET?! – változtattam meg az eredeti mondandómat, mivel egy koponyás képeslap lett a képembe tolva.

– Karácsonyi képeslap. – válaszolta vigyorogva.

– Jenny…Te hülye vagy. – mondtam, és még a szemüvegem is letoltam az orrom hegyéig.

– Izé… Segíthetünk? – szólalt meg a szöszi, és kinyújtotta felém a kezét. A másik is kapcsolt, és megragadta Jenny karját.

– Kösz. – mondtam végül, ezúttal függőlegesben.

– Jaja. De… Ismeritek egymást? – nézett furán kedves nővérem.

– Jaj, igen! – csaptam a homlokomra – Ők itt Vörös és Szöszi. – vigyorogtam. Ekkor egy kéz ragadta meg a vállam:

– Ne… merészelj… vörösnek…. hívni…. – mondta halkan, de még így is halloweeni déja vu-m lett tőle.

– Inkább hívd Máténak, oké? – kérte kedvesen a barátja. Mert gondolom, barátok, ha együtt kószálnak városban. Vagy nem?

-Michael? – döntötte oldalra a fejét Jenny. Mielőtt a vörös (csak azért is így fogom hívni!) felrobbanhatott volna, közbeszóltam:

– Oké, ha a Nagyállomásra akartok menni, először a villamosmegállót kell megcéloznunk. – mosolyogtam kedvesen. Ez látszólag hatott, mert elindultak mellettünk.

– És mi a te neved? – kérdezte a mellettem sétáló, hosszú, szőke hajú fiú. – Mert a brátnődét már tudom. Dzsenifer, igaz? – erre a kijelentésre igencsak furán néztünk rá. Nemcsak, hogy megjegyezte a nevét, már a beszélgetés közben, különösebb bemutatás nélkül, de még ki is tudta bogozni… Nem mintha olyan nehéz lenne…

– Natália. De szólíts csak Na… – ekkor tesóm befogta a szám.

– Csak én, a szüleid, és a legeslegeslegeslegbizalmasabb ismerőseid hívhatnak így! – játszotta a sértődöttet. Hm…Egész élethűre sikerült… A szöszi elmosolyodott, majd megszólalt:

– Én Dávid vagyok. A becenevem meg majd később árulom el. De nem Szöszi. – mosolygott. Barátságos a mosolya.

– Feltéve, hogy még találkozunk. – nézett rá szúrósan Jenny.

– Itt vagyunk. – morogta Michael (aki nem mellesleg Vörös!). És tényleg. A villamos hamar jött, ám ennek örömét elrontotta, hogy olyan volt, akár a szardíniás doboz… vagyis dugig. Nem is értem, miért nem találták meg a srácok ezt az utat, elvégre minden villamosra ki van írva, hogy Nagyállomás. Na, de majdcsak lesz valahogy.

Áááá, alig kapok levegőt! Szó szerint özönlött kifele a nép a végállomáson.

-Nos, itt lennénk. – néztem az új társaságunk felé. Bíztam benne, hogy elválnak útjaink, mikor Dávid megszólalt:

– A 30-as busszal szeretnénk menni. Merre van a megállója? – kérdezte kedvesen. Társa továbbra is csak füstölgött, amiből azt vettem le, hogy eléggé haragatrtó szegénykém…

– Hoy, Szöszikém! Gyorsan szállj le a hugomról! – markolta meg a kabátját Jenny.

– Nyugi, nyugi – álltam be közéjük, az egyik kezemmel kedves, aggódó nővérem csuklóját, másik kezemmel a szőke fiú vállát fogva – nincsen semmi baj azzal, ha arra mennek, amerre mi. – vigyorogtam megmentően. Tesóm volt olyan kedves, és megregulázta magát, a srác (illetve Dávid) pedig hálásan elmosolyodott.

– Erős kezed van. – motyogta a vállát dörzsölve. Lehet túl erősen szorítottam a vállát…

– És kettőnk közül Jenny az erősebb. – néztem rá amolyan „Itt női hatalom van!” pillantással. Az csak nyelt egyet, majd elindultunk a buszmegálló felé.

 

Tapadó korong (ok)

 

Ez kész, gyerekek, ez kész! A két srác ugyanarra ment, mint mi, ugyanazzal a busszal jöttek, mint mi, és ugyanott szálltak le, mint mi! Én komolyan kezdtem aggódni.

-Ugyan, húgi, majd ha esetleg gáz lenne, jól elpüföljük őket! – suttogta egy olyan pillanatban, mikor a társaság másik fele nem figyelt – Enyém a vörös! – Összeérintettük az öklünket, és elvigyorodtunk.

– Merre mentek? – kérdezte Dávid.

– Miért érdekel? – támaszkodott a vállamra Jenny.

– Mert mi erre fogunk lakni. A Medgyessy gimibe járunk majd, januártól. Már csak házat kellett találni, fene gondolta, hogy nem lesz máshol, csak az Isten hátamögött!

– Pedig jó csendes. – mondtam Michaellel egyszerre. Meglepve néztünk egymásra. A másik kettő meg ránk.

– Na, jó. Köszönjük a segítséget! – intett a szöszi, majd karonragadta társát, és elindultak az ellentétes irányba.

– Csakhogy leráztuk őket! – sétált mellettem Jenny.

– Pech…. Pedig verekedni akartam. – biggyeszettem le a számat.

– Ezen könnyen segíthetünk. – vigyorgott, majd behúzott a gyomromnak egyet. „Még téli kabáton keresztül is rohadt erős…” Kicsit megtántorodtam, majd visszatámadtam. Elkapta a csuklóm, én meg egy rúgással jutalmaztam.

– Van valami bajuk a hölgyeknek? – jött hátulról egy hang. Megfordultunk, és egy öltönyös úr állt mögöttünk.

– Mi csak… – kezdte Jenny mire a férfi feltartotta a kezét.

– Nem vagyok rá kíváncsi. – Akkor mi a jó életnek kérdezte??? Ezután hasonlóan értelmes beszélgetés folytattunk az öltönyös bácsival, majd kedvesen búcsúzott tőlünk:

– Elegem van a fiatalokból… – morogta, majd elindult. Nekem meg automatikusan nyílt a szám:

– Pedig maga sem éppen aggastyán… – erre Jenny elröhgte magát, de jó hangosan. A férfi lassan megfordult. Eeeee, olyan arot vágott, amitől a hideg rázott! Izé… Hogy is jellemezzem? Mint egy… rosszul összevarrt frankenstein. Igen, azt hiszem, ez a legjobb meghatározás.

– Gyeee, nekünk sietősen haza kell menni. – ragadott karon Jenny, majd elhúztunk a… lény mellett, és lefordultunk. Nővéremből megint kitört a röhögés.

– Nagy voltál! – tartotta fel a kezét, és meg jól belecsaptam.

– Tudom!

– Menőn tolod!

– Hát hogyne! Hova gondolsz? – vigyorogtam, mire Jenny elkomolyodott, mintha azt mondtam volna, holnap legyen szíves eljönni a temetésemre.

– Én szövegem. – morogta. Ja! Hát persze. Hogy is felejhettem el….

– Persze, persze, tudod, hogy van ez. – mosolyodtam el a saját szövegem ironikusságán.

Hazaérve ledobtuk a kabátot, és egy pohár tej mellett elkezdtük enni az általam készített mézeseket. Pedig még csak december 19-e van, és ez már a harmadik adag…

Kopogtak.

-Megyek, megnézem. – álltam fel. Jenny szemében felvillant az a „Menj csak, több marad nekem!” gondolat. Elmosolyodtam, majd az ajtóhoz mentem. Kinyitottam, és… hátrahőköltem. Máté és Dávid álltak az ajtóban szétfagyva.

– Ti mit kerestek itt?! És hogy jöttetek be, ha kulcsra van zárva a kapu?! És honnan tudtátok, hogy itt lakom?! És mit kerestek itt??!! – hadartam. Mögülem Jenny lépett ki, egy fél mézessel a szájában.

– He? Natyi, tye ívtad ie őket? – motyogta teli szájjal. A két fiú csak állt az ajtóban, toporzékolva.

– Mindent elmondunk, csak légyszi… – dideregte Dávid, míg nővérem halálos nyugodtsággal tekintett vissza rájuk, mintha nem is egy hideg téli estén lennénk, hanem mondjuk a görög tengerparton.

– Jenny, ne légy bunkó! – könyököltem a gyomrába, mire kiesett a szájából a félig elmajszolt sütemény. Karon ragadtam a két fiút, berángattam az ebédlőbe, leültettem őket, és hoztam nekik egy-egy pokrócot. Tesóm becsukta az ajtót, leült mellém, a fiúkkal szembe, és összefonta maga előtt az ujjait:

– Meséljetek, figyelek. – mondta komolyan. Ezt akkor csinálja, ha rosszat sejt. Ha tudta volna… de nem tudta.

 

Ne… Ne… Negyedelünk

 

-Ezt te sem gondolod komolyan! – csapott Jenny olyan erővel az asztalra, hogy a rajtuk lévő tányérok ugrottak egyet.

– De. Anyámék frankón egy másik házat béreltek ki, egy másik városban, az ország másik felében. – ismételte előbbi mondatát Michael. Mielőtt kedves testvérem nekiugorhatott volna a két srácnak, visszarángattam a székbe, és kedvesen felnevettem, próbálva oldani ezzel a helyzetet.

– Akkor jól értem, az az öltönyös ürge, akivel összefutottunk, éppen tőletek távozott?

– Ja. – biccentett Dávid.

– A ház tényleg ki volt adva, de nem nektek.

– Aha.

– Jelenleg Sopronban lenne házatok, ami képtelenség, mert a suli Debrecenben van.

– Ühüm.

– És amíg Máté nem beszél a szüleivel, itt akartok lakni?

– Bingó.

– Nem. – közöltük Jennyvel tökéletesen egyszerre.

– Miért nem? – kontráztak rá kórusban a fiúk.

– Mert nincs ingyen a lakbér. Mi is a szüleinktől kapjuk, és nincs pénzünk csöveseket eltartani. – magyarázta. Ekkor felálltam, és egy jó nagy büdös pofont kevertem le neki:

– Hő! Hátrébb az agarakkal!

– Jólvan, na… – sziszegte.

– Akkor… Na, legalább egy éjszakára! – vette könyörgőre a figurát Dávid.

– Kérlek. – morogta Michael, mire Jennyvel egymásra néztünk:

– Tiétek a vendégszoba. – közöltük kórusban.

– Én szeretem ezt az összhangot. – sóhajtotta megkönnyebbülten a szöszi.

– De csak éjszakára – vigyorodott el gonoszul kedves testvérem – és tudtommal délután van. – erre a két fiú nagy szemeket meresztett rá.

– Jenny, alapesetben igazad lenne, de… – néztem a szőke srác szemeibe – De most ne legyél népművészeti cserépedény.

– He? Mi az, hogy alapesetben?! Mert őket olyan jól ismered?! Mi az, hogy nem trollkodsz velem?! – mondta sírós hangnemben, mire elővettem a groteszk énemet:

– Jenny… Mondd, csak szeretnél te ma vacsorázni? – kérdeztem mély hangon, vigyorogva, lassan fordulva felé. A kérdés pesze betalált, mert én vagyok a konyhatündér, ő még a teát is el tudja rontani. Meg szerintem főzök olyan jól, hogy igazam legyen.

– Ne… Ne gyere megint ezzel! – durcizott, és a mézes tálca felé nyúlt, de elkaptam előle.

– M, gyól van, nyertél, ma nem trollkodok. – adta meg magát, mire mint valami jutalomfalatot, odadobtam neki egy süteményt.

– De szivathatod őket. – mosolyogtam. Erre csillogó szemmel kapta fel e fejét, én meg gonoszul néztem hátra:

– De csak akkor, ha én is. Ez együtt buli, tudodhogyvanez. – mondtam, majd egy „Óóóóóó!” Kíséretében összepacsiztunk.

– Élmény veletek lenni… – sziszegte Dávid.

– A vacsora szabályai rád is érvényesek!  – torkolltam le – Egyébként ízlik a mézes? – nyújtottam oda neki az utolsó darabot.

– Aha, Isteni! – mondta teli szájjal, és nem kellett sok idő, a kis fenyő alakú mézeskalács befejezte földi pályafutását.

– Ja. Marha jó házisárkány vagy. – morogta Michael, mire mögé léptem, és jól kupán húztam a tálcával. Az csak a fejét fogta, míg a barátja ijedten nézett hol rám, hol a nyöszörgő Mátéra.

– Mondtál valamit? – suttogtam a fülébe. Az csak szúrósan rám nézett, és morgott valamit.

– Ez az én tesóm! – rikkantotta Jenny, majd ismét lepacsiztunk.

Amíg én a konyhában témferegtem, Jenny befogta munkára a két fiút, hogy húzzák fel az ágyneműjüket, ha már itt csövelnek nálunk. Én mindeközben petrezselymes, sonkás tükörtojást csináltam. Nem a legúribb kaja, de kifejezetten finom.

-Segíthetek? – állt meg a falnak támaszkodva Dávid.

– Jenny küldött? – kérdeztem, miközben vertem fel a tojást.

– Nem. Mi több, azt mondta, ide ne merjek jönni, mert el lesz rontva a kaja. – ezen elnevettem magam. Tényleg nagyon féltő nővérem van. Kérdés, hogy a hasát félti jobban, vagy engem.

– Ennek ellenére örömmel veszem a segítséged. Megtennéd, hogy leveszed a sót? – mutattam fel a legfelső polcra – Legutóbb Jenny használta.  – A fiú elnevette magát, és ideadta nekem a fűszert. Kifejezetten könnyű vele együtt dolgozni. Én felvertem a tojást, addig ő serpenyőt kavargatta, nehogy az odaégjen. Kivette, tettem bele a következő adagnak valót, Dávid pedig addig feldíszítette petrezselyemmel, felkockázott sonkával és egy kevés oregánóval. Egyszer mutattam meg neki mindent, azonnal megjegyezte.

– Mi ez a finom illat? – dugta be az orrát a konyhába Jenny.

– Éhes vagyok. – motyogta Michael. Felkaptam a tányérokat, mindkét kezembe kettőt, majd az asztal felé mentem.

– Ne segítsek? – nyújtotta a kezét Dávid, mire Jenny ráütött:

– Azt csak nekem szabad!

– Az azért érdekes – tettem le a tányérokat – mert a mai vacsora kopprodukciós munka. – mosolyogtam a nővéremre.

–  Hogy micsoda??? – kiabálta fülsüketítően magas hangon – Engem mindig kizavarsz a konyhából, ha csak beteszem oda a lábam!

– Hát ez az – vontam meg a vállam hanyagul – csak láb alatt vagy, és mindent felteszel olyan magasra, hogy tuti nem érem el. – itt Dávid elnevette magát, mire Jenny szúrósan nézett rá.

– Hát jól van. De ha…

– Leülünk még ma enni, vagy sem?! – szólaltam meg határozottan. Mindhárom buksi a földet nézte, majd kiválasztott egy-egy széket. Kedvesen elmosolyodtam, és jómagam is leültem az egyik tényér elé. A szőke már el is kezdte volna enni a vacsorát, de a kezemben lévő villával rácsaptam.

– He! A mi házunkban addig nem eszel, míg nem kívánsz jó étvágyat! – oktattam ki. Erre csak elmosolyodott, és kedvesen megszólalt:

– Jó étvágyat mindenkinek. – elismételtük a mondatot, majd jóízűen falatozni kezdtünk.

 

Csak egy reggel, velünk

 

A srácok még nagyban szunyáltak, mikor mi, Jennyvel már belevetettük magunkat a munkába. Emellett tökre örültünk, mert tegnap volt az utolsó tanítási nap az évben.

Én megszálltam a konyhát, mosogattam, sütöttem (még egy adag mézest), tesóm meg felsöpört, ablakot pucolt, szóval minden, ami munka.

-Heee, mi ez a zaj? – tolta ki az orrát Michael. Igen, pofátlanok voltunk, mert a söprögetés szerintünk nem elég, ráindítottuk a porszívót.

– Takarítunk. Nyugodtan segíthetsz. – mosolyogtam rá. Erre rámcsukja az ajtót.

– Mégis mi a jó életet képzelsz magadról?! Kapard össze magad, és húzzál ki bezsákolni a szemetet!! – ordítottam. Erre szegény Dávid akkorát ugrott, hogy leesett az ágyról.

– M-Mi a szar?! – kiáltotta, mire odaléptem, és lekevertem neki egy bazi nagy fülest.

– He! Az én házamban nem káromkodsz! – torrkoltam le. Erre megdörzsölte a tarkóját, és sziszegve válaszolt:

– Még mindig élmény veletek lenni.

– Ugyeugye? Akkor kapard össze magad, mert jön Jenny a porszívóval. – Ekkor kedves nővérem becsörtetett a szobába:

– Be gyó reggelt mindenki! Ami a földön van, az az enyéém! – ez elég meggyőző volt ahhoz, hogy Dávid felálljon függőlegesbe. Hm…. Milyen meggyőzőek vagyunk.

– Izé… – lépett oda hozzám a szöszi zavartan – megengeded, hogy reggelizzünk, mielőtt nekiállunk nagyban serénykedni? – vakarta a tarkóját.

– Ha már ilyen szépen kérted. – vontam vállat – Viszont akkor várj egy percet, mi, jennyvel már kajáltunk, úgyhogy leugrok nektek valamiért a pékségbe.

– Életmentő vagy. – mosolyodott el. Na. Így kell megmutatni, ki az úr a háznál.

– Jenny, elmentem kajáért! Mire visszajövök, összekészítitek a szemetet? – mondtam, de a választ nem vártam meg, már kint voltam az ajtón.

Szeretem a hideget. Imádon nézni, ahogy látszik a leheletem, és érezni, hogy a hideg csipkedi az arcom. Nem is öltöztem fel nagyon, egy csillagos pulcsit kaptam magamra, meg azt a csizmát, ami a legahamarabb a kezembe akadt. A pékség úgy két sarokra van, ez a távolság pedig pontosan elég ahhoz, hogy az embernek elege legyen a hidegből, és vággyon bemenni egy meleg helyre.

Mivel ott mindig hosszú sor áll, mire sorra kerülsz, szinte meg akarsz sülni, és olyan jólesik kilépni a téli hidegbe, mint még soha. Igen, tudom, ezzel a hidegből melegbe dologgal lehet frankón megfázni, de ha az ember lánya óvatos, akkor ez sem akadály.

Két visrlis kiflivel a kezemben baktattam fölfelé a lépcsőn (mai napig nem értem, mi a jó életért nem raknak egy ötemeletes házba liftet), úgyhogy kifulladva nyitottam ki az ajtót:

– Kajaaa! – kiáltottam. Mindenki elindult felém.

– De jóóó! – kiáltotta jenny, mire jól kupán vágtam az öklömmel:

– Nem a tiéd, hülye!

– Nem is akartam megenni, hova gondolsz? – fogta a fejét. A vörös már nyúlt a zacsiért, mire elkaptam előle.

– Jelszó? – erre először értetlenül, majd éhesen nézett rám. Dávid csak meglátta a hatalmas kifliket, benne a finomsággal, majd megszólalt:

– Kérem szépen… – motyogta.

– De cukiiii! – sipítottuk Jennyvel egyszerre. Átadtam a kis nejlont, és nem telt bele sok idő, már egy tiszta tányéron díszelegtek egy-egy bögre tej társaságában. Máté már rávetette volna magát a virslis kiflire, de Dávid meglökte, és azt mondta „Jó étvágyat!”. Na! Ezt már szeretem! Elégedetten biccentettem, majd Jenny felé fordultam. Ott állt, az összekészített csomagokkal.

– Egy verseny a konténerig? – kérdezte, mire válaszul megragadtam két zsákot – Egy, kettő, hároooom! – és leszáguldottunk a lépcsőházban. Ezt a játszmát még kétszer el kellett játszani, hogy a takarítás alatt összegyűlt összes szemét a helyére kerüljön. A srácokat már nem dobtuk ki, pedig elgondolkodtunk azon is…

 

Csövesekből lakosok

 

-Nem féltek, hogy megfáztok? – nézett ránk aggódva Dávid. Mi kifulladva, lefőve, tökéletesen egyszerre válaszoltunk:

– Nem.

Marhára elfáradtunk Jennyvel, ezért úgy döntöttünk, beülünk valahova, persze odafigyelve a költségeinkre. meg arra, hogy most kettővel többen vagyunk, mit lennénk. Pech. A környékünkön van egy kisebb kajálda, oda szoktunk járni elyen helyzetben. Finom, nagy mennyiségű, és olcsó. Tökéletes. És a néni, aki ott dolgozik, kifejezetten csípi a buránkat. Csakhogy ő is felnőtt. Ergo közölte, hogy mennyire örül, hogy mostmár van egy férfi is a körünkben, a harmadik csajszinak meg nagyon örül.

-He, banya! Csak azért, mert hosszú a hajam, még nem vagyok lány!!!! – ordibálta Dávid, megjegyzem, jogosan. Ennek ellenére magragadtam a fülénél fogva, és lehúztam az én magasságomba, mivel egy fél fejjel magasabb nálam:

– Tök igazad van, Szöszi, de most fogd be, mert mások is vannak a kajáldában. – közöltem, kb úgy, mintha azt mondtam volna, hogy három nap múlva karácsony.

– Ne kezd te is… – sóhajtotta.

– Pedig jobb, ha hozzászoksz. Míg nálunk csöveltek, addig bizony ez lesz a módi. – csimpaszkodott a nyakába Jenny. Leültünk egy asztalhoz, az étterem legtávolibb sarkába, hogy senki se hallja, ahogy Dávid szidja azt a szegény nénit, meg az egész világot, amiért lánynak nézik.

– Pedig szerintem jól áll neked ez a szőke, hosszú haj. – támasztottam meg az állam. Jenny elkerekedett szemekkel nézett rám, mire védekezőn felemeltem a kezem:

– Gyee, Jenny, ülj le, csak meg akartam vígasztalni, én sem gondoltam komolyan! – vigyorogtam. Oldalra néztem, és Dávid… khm. Igencsak haragos pillantása fogadott:

– Utállak. – közölte.

– Én is. – válaszoltam vigyorogva.

– Elmegyek. – mondta unottan.

– Csak tessék – mutattam az ajtó fele – De akkor úgy veszel magadnak kaját, ahogy tanultad. – mosolyogtam rá. Ez nyert, ugyanis egy ilyen kedves választ kaptam:

– Nagyon utállak.

– Élmény veled trollkodni. – vigyorogtam.

– Te… – kezdte, mire kuncogás hallatszott fel az asztal másik feléről. Odakaptuk a fejünket, és meglepve láttuk, hogy Michael és Jenny alig bírják visszatartani a nevetést.

– Csak nyugodtan… Folytassátok…. – röhögött. Egymásra néztünk Dáviddal, majd undorodva elfordultunk, és kiültünk a kis, kerek asztal szélére.

– Itt is vagyok, kedveseim! – jött ki Nóra néni, és letette a tányérokat elénk – lányok, üljetek bentebb, mert lassan már az ajtóból eszitek a levest! – pillantott ránk. Én a számra tapasztottam a kezem, és vigyorogva figyeltem az egyre vörösebb fejű Dávidot. A többiekből is hasonló reakciót váltott ki az esemény, mi több, Máté el is eresztett egy kisebb kacajt. Ez már önmagában meglepő. A mama már megfordult és indult vissza. Szőke barátunk pedig felpattant, és elordította magát. Vagyis csak szerette volna, mert a felállás pillanatában beleöklöztem a hasába. Nyöszörögve visszahuppant a székre, míg a másik kettő eleresztett egy „Úúúúúú…”-t.

– Én mondtam, hogy fogd be. – néztem a hasát fogó fiúra. Az pedig meg akart ölni a szemével.

– Nahhti… Ehhhhz azért egy kicshit erősss volt… – röhögte Jenny.

– Ugyanugyan. – legyintettem – Na, jó étvágyat! – tettem össze a kezem, majd elkezdtem falatozni.

– Tényleg azt várod tőlem, hogy egyek? – sziszegte Dávid – akkorát húztál be nekem, hogy egy falat sem megy le a torkomon.

– Letoljam a szádba, vagy megy magától is, ha már kifizettük? – sandítottam felé – És a legjobb az egészben, hogy tudod, hogy megteszem. – vigyorogtam rá gonoszul. Megragadta a kanalat, és szürcsölni kezte a gőzölgő levest. Legalább addig is csend volt.

Kaja után jennyvel kivittük a tányérokat a pultra (megengedtük Dávidnak, hogy kimenjen), és hazaballagtunk.

Hasunk teli, gondunk semmi stílusban heverészett Jenny az ágyamon, én pedig a billentyűzetet püföltem. A srácok a vendégszobában voltak, és elfoglalták magukat. Gondolom. Rosszul gondoltam. Dávid feje bukkant fel az ajtóban:

-Haliiii – vigyorgott kárörvendően – Megvan a karácsonyi ajándékotok. – lépett be, mire Máté is követte. Ő nem vigyorgott. Annyira…. – Beszéltünk Matt szüleivel. És mivel jelenleg máshova csoportosítják a pénzt, csak egy keveset tudnak küldeni, az enyémek szintén…De lesz annyi lóvé, hogy veletek együtt fizethessük a lakbért. – fejezte be mosolyogva. Mi csak néztünk rá. „Túl nagyot ütöttem volna?”

– Te Dávid….Te hülye vagy? – kérdezte tök komolyan Jenny, mintha egy temetésről lenne szó. Mert tényleg az volt. A szép, kétszemélyes csajos életünk temetése. Feltéve hogy ez a két dinka nem viccel.

– Nem. Ezt most teljesen komolyan mondtam. – tartotta fel a kezét megadóan. Mindketten Michaelre néztünk, amolyan „Cáfolj rá, légyszi” pillantással.

– Veletek fogunk lakni. – mondta ki könyörtelenül. Jenny eldőlt az ágyamon, én meg leestem a székről. De most komolyan. Leestem. Aztán felkelt a „szívatós Nati” énem.

– Akkor gondoskodunk róla, hogy felejthetetlen legyen az időtöltésetek. – mosolyogtam, és az ujjaimat ropogtattam. Dávid a hasához kapott, Máté pedig nagyon az ajtót leste – Úgyhogy húzzatok vissza a szobátokba, mielőtt ki nem doblak benneteket a negyedikről. – suttogtam groteszk módon. Azok elrebegtek egy elnézést, majd kislisszoltak.

– Szép kis második félévünk lesz. – néztem az ágyon elterülő Jennyre.

– Feltéve, hogy szép lesz. – mormogta. Hát, ja. Valahogy úgy.

– Nem baj az. – ültettem fel – Addig is lesz kit elverni. Tudodhogyvanez. – erre elmosolyodott, és frankón lepacsiztunk.

 

Szívatjuk a srácokat! Mert az jó dolog!

 

– Én megmondtam! Megmondtam, keményen ki fogjuk mutatni a nemtetszésünket! Ügye, Nati? – rontott a szobámba Jenny. Nehezen keltem. Egy kicsit fájt a fejem.

– De. És mi a jó életet akarsz csinálni? – kérdeztem álmosan.

– Hát, ha nálunk laknak, gyanítom, kell nekik valami ruha. Úgyhogy elvisszük őket vásárolni. – lengetett meg Jenny a szemem előtt pár kupont,és némi papírpénzt – Úgyis két nap múlva karácsony, most van a halom leárazás. És mindketten tudjuk, hogy nincs jobb dolog, mint két elvetemült csajjal elmenni, vásárolni.

– Óóóóó, ennyi! – pacsiztunk össze – De Jenny…

– Hm? Mi a baj?

– Van most nekünk erre pénzünk? Úgy értem, még a karácsonyi vacsihoz sem vásároltunk be igazán…

– Lehet, de inkább eszek oregánós sonkás rántottát karácsonykor, minthogy a srácok egy ruhában járják le az életüket. – vigyorodott el. Csendben az ajtóhoz lépkedtünk, és kinyitottuk az ajtót. Jenny már üvöltött volna, de befogtam a száját:

– Csss! Jenny! Ezt hadd fotózzam le! –és már szaladtam is szobámba a telefonomért. Mezítláb voltam, úgyhogy egy zoknit is magamra kaptam. Hát most, na. Papucsban nem lehet halkan közlekedni.

A tét fiú ugyanis igencsak érdekes pózban feküdt. Össze voltak préselve a vendégszobába, ahol van egy kis üvegasztal, egyik oldalán egy fehér fotel, másik oldalán egy fekete kanapé. A roló le volt húzva, de még így is csak félhomály ült a szobában.

Matt hanyatt feküdt, jól bepasszírozódva a kanapéba, egyik kezét a falnak támasztotta, másikat a hasán tartotta, ami úgy liftezett, ahogy vette a levegőt. Lábai egymáson voltak, de a kanapé végéről így is lelógtak.

Dávid már egy kicsit másabb téma. A lába és a csípője még a kanapén volt, de a felsőteste és a feje lelógott. A szőke haja így tökre olyan volt, mint egy száradni kitett felmosó. Gyorsan lefotóztam az idilli képet, majd a fiúhoz szaladtam. Csak reméltem, hogy nem szállt a fejébe a vér.

– Mit csinálsz? A képét is lefotózod? – röhögött az ajtóban Jenny.

– Nem. Csak ellenőrzöm, hogy él-e még. Bár most hogy mondod… Ez a fotó nem is rossz ötlet…

– Tényleg, nem tudom, mióta van így. – merengett, szerintem azon, hova temetné szőke barátunkat.

– Dávid! Na! Kelj fel! –emeltem fel a fejét, és óvatosan megütöttem. De csak egy picit. Aztán egyre erősebben. Már tényleg kezdtem aggódni, hogy befejezte földi pályafutását, úgyhogy tiszta erőből pofon vágtam:

– KELJ MÁR FEL, TE BAROM!!! – akkorát kapott, hogy lefejelte a falat, Máté pedig nagy hirtelenjében felült a kanapén, és szerintem azt fontolgatta, hogy tényleg kidobtam őket az emeletről. Dávid a pofon erejétől nem csak lefejelte a falat, hanem leesett a kanapéról…rám.

– SZÁLL LE RÓLAM, TE FELMOSÓ FEJŰ IDIÓTA ÁLLAT!!! – ordítottam.

– Mi a…?! – nézett rám értetlenkedve, kifejezetten közelről. Túl közelről! Matt csak tányér méretű szemekkel bámult ránk, azt meg a hülye is hallotta, hogy Jenny próbálja elfojtani a röhögőrohamát. De hogy minek….? Dávid addig nézelődött, hogy fogtam, és egy erőteljes lökéssel oda küldtem, ahonnan nincs tovább: a padlóra. Az meg pofára esett. Szó szerint. Felültem, és rásóztam egyet a fejére. Ekkor Jennyből kitört a röhögés. Oda kaptuk a fejünket, és lefehéredtünk. Ott volt a kezében telefonom, amit én adtam oda neki, amíg felkeltem a srácokat.

– Te…. Te… Felvetted? – motyogtam idegesen.

– Igehhheeen! – nyihogta. Csak bámultunk rá, végül felpattantam, átléptem Dávidon (amiért rajtam kötött ki, megérdemli) és odafutottam a tesómhoz:

– Mutasd! – Ő elindította a felvételt, belőlem meg kitört a nevetés. Az első képen Dávid arcát fogom, nagy romantikusan, majd egyre nagyobbakat ütök rá. Így kívülről nézve még viccesebbnek hatott a dolog.

– Miért keltettél fel? – kérdezte a párnát ölelgetve Máté.

– Jaj, igen! – kapott Jenny a fejéhez – Elmegyünk…

-… Vásárolni. – fejeztem be, mire a földön fekvő szöszi lefejelte a padlót.

Jó, nem volt kis menet, míg először össze, majd rávettük a fiúkat, hogy igenis kell nekik ruha, mert ha nem engedik, hogy vegyünk nekik, páros lábbal rúgjuk ki őket, és híd alatt töltik a karácsonyt, vagy bekéredzkednek Nóra nénihez. Hát, na. Ezt nem hagyhattam ki.

Mivel a srácoknak nincs se bérletük, se jegyük, se semmijük, végig azon imádkoztunk, hogy ne fussunk ellenőrbe. Az állomáson mindkettőnek vettünk jegyet, bérletet csak a jövő hónapra ígértünk nekik.

– Jenny, hova megyünk? – kérdeztem, mikor elmentünk a Skála előtt. A karácsonyi forgatag miatt egymásba kapaszkodtunk, mert az elég ciki lenne, ha azok vesznének el (véletlenül szándékosan), akikre jelenleg szükség van.

– Fóruuum! – kiáltotta.

– Nem lehetne valami kevésbé tömeges helyre? – húztam el a szám.

– Nem, mert minél nagyobb a tömeg, annál kevesebb helyük lesz a srácoknak szökni. – pillantott hátra. Erre én gúnyosan vigyorogva Dávidra és Mattra néztem. Mindkettőnek én fogtam a dzsekije ujját. Azok csak összenéztek, és szerintem megállapították, hogy soha többet nem fognak csajokkal csövelni.

Eeee, én is csak nőből vagyok, de ilyen bazi nagy áruházban, mint a Fórum, nem tudok tájékozódni. Ergo amíg ki nem értünk egy kevésbé emberekkel teli helyre, Jenny rángatott maga után, én meg húztam a fiúkat.

-Ez? – emelt le egy kockás inget Jenny és Matt kezébe nyomta.

– Tőlem. – vonta meg a vállát unottan. Ez így nem jó. Hm…. Valamivel fel kéne pörgetni őket.

– Áhhhááá! – csettintettem, mire mindenki érdekesen nézett rám. Jennyhez léptem, és a fülébe súgtam valamit. Az csak elmosolyodott, majd csillogó szemmel felém fordult:

– Csináljuk! – azzal lepacsiztunk. Ő a pénztárhoz vette az irányt, én meg ott maradtam felügyelni a srácokat.

– Akarjam tudni, mire készültök? – nézett rám ijedten Dávid.

– Mindegy, hogy akarod-e vagy sem, mert úgyis megtudod. – vigyorogtam gonoszul. Ekkor a hangszórókból hangosabban megszólalt Avril Lavigne – The Best Damn Thing. Jenny rám nézett, majd elkezdte mondani a szöveget:

– Let me hear you say hey, hey, hey!

– Hey, hey, hey! – válaszoltam.

– Alright. Now let me hear you say hey, hey ho!

– Hey, hey, ho! – aztán egyszerre folytattuk, miközben egymás felé lépkedtünk – I hate it when a guy doesen’t get the door. – elkezdtünk járkálni a ruha sorok között, míg mindenki minket figyelt, sőt, még az ajtóban is elkezdtek gyülekezni az emberek.

– Where are the hopes? Where are the dreams? My cinderella stoy scence when do you think, they’ll finally see? – és berobbantunk. Felugrottunk a kiárusított sapkákat tartó ládák szélére, úgy énekeltünk. Imádtuk ezt a számot. Egyre többen csatlakoztak hozzánk, a pénztáros meg jófej volt, még fentebb vette a hangerőt. Jó, egy biztonsági őr is megjelent, mire páran beszélgetni kezdtek vele. Közben néha-néha leugráltunk, egy-egy ruhadarabot Dávid vagy éppen Matt kezébe nyomva. Elkezdtük tolni őket a próbafülke felé, mire mindkettő heves tiltakozásba kezdett. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy mások is csatlakoznak, és így egy egész éneklő tömeg kísért végig két srácot az áruházon, egészen a próbafülkéig.

– Let me hear you scream loud. 1,2,3,4!  – énekeltük. Dávid és Máté jobb híján bementek, és az elején kicsit félve kijöttek, megmutatva a darabokat. De hallva a füttyögésünket, tapsunkat, szurkolásunkat, egyre lelkesebb volt mind a kettő. És én pontosan ezt akartam elérni. Nem egy sablonos vásárlást akartam. Szerintem egészen jól megoldottam. Jó, megoldottuk, de akkor is én vagyok az ötletgazda. Hehe.

A szám véget értével a pénztáros saját kezűleg állította be a következő Avril-számot, ami nem más volt, mint a Bad Reputation. Torokból énekeltük Jennyvel. Egyszerűen annyira élveztük a dolgot, hogy juuuuuj! Az már csak hab volt a tortán, hogy néhány darab kifejezetten jól mutatott a srácokon… És ezt nem csak én gondoltam így, a többi csajszi is sikítozott mögöttünk. Egymásra néztünk Jennyvel, majd mosolyogva énekeltünk tovább. Egy biztonsági őr fenyegetően kezdett átvágni a tömegen, mire leugrottam elé, és forogni kezdtem vele. Jó, történetesen férfi volt, és egy fejjel magasabb nálam, de kit érdekel?! Pörgettem, forgattam, ami a csövön kifér! És még emellett énekeltem! Jenny is vette az adást, átkaroltuk az ürge vállát, majd egyszerűen meglóbáltuk a lábunkat. Egyszer jobbra, egyszer balra. Az ellenőr is hamar ráérzett, és csatlakozott hozzánk. Mosolyogva. Veszélyes, bulit fenyegető biztonsági őr kilőve. Intettem a fülke ajtójában álló Dávidnak és Michaelnek, akik vigyorogva csatlakoztak. Dávid átkarolta a vállam, én meg belekapaszkodtam a karjába. Másik oldalára Matt állt be. A fejemmel hívogattam a többi emberkét is. Azok lelkesen hozzánk csapódtak, és a szám végére már a vállfák között is állt a sor.

-Not me, oh no, not me, yeah! – kiabáltuk torkunk szakadtából, és eszelősen ráztuk a fejünket. Persze azt mondanom sem kell, nem látszott, hogy én ma már fésülködtem. A zene véget értével a hangerő lecsökkent, és a pénztáros lépett a kör közepére:

– A két csajszi! – mutatott ránk. A két szomszédomra néztem, amolyan „ez mit akarhat?” kérdéssel a szememben – Amiért ilyen jó hangulatot csináltatok…

– Ajjaj, ebből gáz lesz… – sziszegtem.

– …Had ajándékozzalak meg benneteket egy-egy ruhával, amit ti választotok ki! – erre megkerestem Jenny arcát a tömegben, és ő is ugyanolyan értetlen pofát vágott, mint én.

– Fogadd el! Fogadd el! – skandálta mellettem Dávid. Meglepetten néztem rá, mire egyre többen kiabálták vele:

– Fogadd el! Fogadd el! Fogadd el! – Nővérkém egy aprót biccentett, mire vigyorogva kiváltam a sorból, és egyszerre vetettük magunkat a téli darabok közé. Két perc után kifulladva, vigyorogva álltunk a pénztáros férfi előtt, aki mosolyogva méregetett minket. Jenny egy kapucnis, csillag mintás pulcsit tartott a kezében, míg én egy rózsaszín „Music on, World off” feliratú fekete, hosszú pulcsival álltam a kezemben. A bácsi biccentett egyet. Értetlenül egymásra néztünk Jennyvel, majd elvigyorodtunk, és egyszerre bújtunk az új szerzeményünkbe. Megfordultunk, mire a srácok füttyögni kezdtek, a csajok tapsoltak, hurrogtak. Összepacsiztunk Jennyvel, először szemből, aztán hátulról. Megfordultam, belecsapott, majd fordítva. Ezután egyszerre ordítottuk:

-BOLDOG KARÁCSONYT DEBRECEN!!!

– Hát, így se vásároltam még soha. – mondta mosolyogva Dávid, miközben a buszmegálló felé sétáltunk.

– Azt elhiszem! – mondtuk Jennyvel.

– Ti mindig egyszerre beszéltek? – kérdezte Michael. Egyhangú választ kapott:

– Nagy elmék agya egy rugóra jár.

– Értem. – pislogott.

– Te Dávid… – kezdtem közömbös hangnemben.

– Hm? – fordult felém.

– Még mindig élmény velünk lenni, igaz? – erre elröhögte magát, és Matt is elmosolyodott.

– Az!

 

December 23, kicsit másképp

 

– TAKARODJ A FÜRDŐSZOBÁBÓL!!! – na, ja. Erre keltem. Léptek közeledtek a szobám felé, majd Dávid csörtetett be rajta. Bevágta maga mögött az ajtót, remélvén, kint tarthatja dühöngő nővéremet.

– Dávid, te perverz idióta! Hogy van képed rám nyitni kopogás nélkül?! Ez az én házam, és…!

– Nem azért, de mostmár az enyém is! – kiabált vissza a szöszi.

– Ne is vedd észre, hogy én még aludnék. – morogtam rekedten. Erre a fiú megfordult, majd megvonta a vállát.

– Oké, te mondtad. He, Jenny, ha szétvered az ajtót, nem az én pénzemből veszünk másikat!! – ordibálta, mire én megsemmisülten néztem rá. Ez… egy… hülye.

– VAN POFÁD BERONTANI A SZOBÁMBA KORÁN REGGEL, ÉS ÚGY TENNI, MINTHA SOHA NEM LÉTEZTEM VOLNA?! NA, TOLD KI A SEGGED A SZOBÁMBÓL, ÉS HAGYJÁL ALUDNI!!! – ordítottam. Jó, inkább hangzott oroszlánüvöltésnek, mivel olyan szinten be voltam rekedve. Az ajtó kivágódott, és Jenny lépett be rajta, egy törülközővel körbetekerve.

– DÁVIIID! – vonyította dühösen.

– Máté! – jött a válasz a szöszitől.

– Lökjed. – állt meg az ajtófélfában Michael.

– Haver, segítsé’ már! Egy nővel is épp elég, kettővel már kicsit bajos! – préselte ki magából.

– TE PERVERZ BAROM! – egyszerre csaptuk kupán a fiút, én a párnámmal és az öklömmel (valami hatásos is kellett) Jenny meg a kezében tartott fésűvel. A srác a földön landolt, és úgy védte a fejét:

– Én szeretem ezt az összhangot. – motyogta.

– Mi is! – bólintottunk.

– Gyerekek… – kezdtem.

– A világért sem szakítanám félbe a harmadik világháborút, de mikor lesz reggeli? – kérdezte Matt.

– Mikor csinálsz magadnak! – rivallt rá Jenny.

– HÚZZON KIFELÉ MINDENKI, MERT EZ AZ ÉN SZOBÁM, ÉS NE ZAVARJON SENKIT, HOGY LEGSZEBB ÁLMOMBÓL KELTETTETEK FEL, bár nem hiszem, hogy ezek után ugyanolyan szépen folytatódna… – motyogtam el a mondat végét. Pislogva néztek rám.

– Te Nati… mondd, jól vagy, csak mert olyan a hangod, mint fateromnak öt feles után… – méregetett Michael. Mit ne mondjak, felment bennem a pumpa, viszonylag rövid idő alatt.

– Ide skubizz, Vörös… – kezdtem, és lassan a szemébe néztem – Értékelem az aggódásod, de ha legközelebb is ilyen frappáns hasonlattal rukkolsz elő, én esküszöm, hogy téged teszlek fel boának a karácsonyfára!!! – kiabáltam.

– Izé… Nat, ma ne szólalj meg többet. – vigyorgott rám kínosan Dávid. Furán néztünk rá.

– Nat…? – kérdeztem felvonva a fél szemöldököm.

– Ja. Nat. – bólogatott a szöszi.

– Mi a francért nem lehet kimondani azt a szegény, istenverte „i”-t? – motyogtam magam elé.

– Amiért az „Okét” „Oknak,” azon belül „K”-nak rövidítjük. – vonta meg a vállát Jenny.

– Ne azt mondd, hogy „K”, mert arról más jut eszembe…. – morogtam. Erre Máté elröhögte magát. Piros fejjel kiáltottam el magam – Rossz az, aki rosszra gondol!

– Hülye, aki nem! – röhögte Dávid.

– Szöszikém? – suttogtam.

– Barnamaci? – kérdzett vissza tök komyolan. Hát egy olyan kapott a könyökömtől, hogy arról kondult!!!

– Azt akartam mondani, hogy ha így folytatod, a jövőben meg foglank nyúzni, de meggondoltam magam. MOST RÚGOM SZÉT A SEGGED!!!

– Ugyan, ugyan. – karolta át a vállam Jenny – Én kérem, hogy ne bántsd, jó? Máshogy akarom szívatni. – vigyorgott gonoszul.

– Megbeszéltük. – pacsiztam össze a tesómmal. A két fiú összenézett, majd Dávid megjegyezte:

– Szép kis haver vagy…

– Mert? – kérdezett vissza frappánsan Michael.

– Itt hagyod, hogy szétverjenek, moközben te jót röhögsz rajtam az ajtóban?!

– Mert hagyod, hogy a csajok elverjenek. – vonta meg a vállát Matt.

– Téged is elpüföltek már egy párszor. – morogta a szöszi.

– Ugyan, srácok, – támaszkodtam Dávid vállára – jobb, ha megszokjátok, hogy amíg ebben a házban éltek, kemény nőuralom van!

– Már megint itthagysz… – sziszegte szőke barátunk.

– Mert el kell mennem fenyőt venni, te is hallottad. – morogta a vörös.

– Nati, nem lehetne, hogy Matt meg én megyünk fáért, Jenny meg a konyhában tündérkedik? Egyáltalán, minek kell mindenáron fenyőfa, miért nem elég a műfenyő? – fordult felém Dávid.

– Mert a karácsony nem karácsony fenyőillat, és mézeskalács nélkül. – mosolyogtam – Ezen kívül te egész ügyes vagy a konyhában, míg Jennyvel azt érem el, hogy csatatérré lesz a konyha.

– Naaa… – biggyesztette le a száját. Most vígasztaljam meg?

– De számos jó tulajdonsága van, amiért nagyon szeretem. – öleltem át oldalról.

– Azért! – vigyorodott el, majd… Összeborzolta a hajam.

– Pff, nem kell ide fát venni, itt a tökéletes modell! Már csak zöldre kéne festeni… – morfondírozott Dávid.

– Azt próbáld meg, garantálom, hogy a fával együtt váglak ki vízkereszkor a negyedikről! – fortyogtam az öklömet emelgetve.

– Te Michael! – fordult a vörös felé Jenny – Szerinted jó ötlet ezeket ketten itthon hagyni?

– HÉ! – mordultunk fel Dáviddal.

– Én szeretem ezt az összhangot. – röhögte Matt.

– Michael…. Én kiváglak… Jennyvel együtt. Úgyhogy mielőtt véghezvinném zseniális tervem, legyetek oly’ szívesek, és távozzatok a házból, mielőtt legurultok a lépcsőn… – sziszegtem, a mellettem álló szöszi meg nagyban bólogatott. Végre az idegesítő személyek távoztak a lakásról. Majdnem mind…

– He, Dávid! Add ide azt a szegény sótartót, mielőtt ehetetlen lesz a kaja!

– Hm? Bajod van? Csak mert akkor egy szavadba kerül, és elhagyom a konyha területét!

– Mi az jó élet változott az első nap óta?

– Mondjuk megismertelek úgy istenigazából.

– Ugyan, még korántsem. Te, még egyszer eszel a sütiből kaja előtt, én kiváglak!

– Akkor oda segéderőd.

– Mintha eddig lett volna…

– Miva’?! Szerinted ki csinálta a levest, hm?

– Ki szeletelte fel hozzá a zöldséget, Szöszi?

– Ha én nem kavarom meg, odaég! Ez a kis részlet kimaradt!

– Ha nem tűnt volna fel, amíg te csak kavargattál, én egy komplett másodikat összeraktam! – ilyesmi párbeszédben volt részünk, úgy öt perccel az után, hogy Jennyék leléptek. Áááá, fáj a fejem!

– Dávid, a tésztának tegyél fel vizet, kérlek, jövök azonnal. – mondtam.

– Hm? Mi ez a szelíd stílus így nagy hirtelen? –pillantott rám meglepetten.

– Ha nagyon zavar, beszélhetek máshogy is. – néztem rá dühösen.

– J-Jaj, dehogy, ez tökéletes! – tartotta fel védekezően a kezét. Megráztam a fejem, és szobám felé vettem az irányt. Kinyitottam a szekrényem, és gyógyszeres kis dobozt kerestem, amit azóta nem vettem elő, mióta ideköltöztünk. Vagyis kb fél éve. Nagyon fájt a fejem, és szédültem. Valami bogyó kéne rá. Hacsak nem járt le a szavatossága…

Pechemre nem találtam meg, így elindultam Jenny szobája felé, hátha ő okosabb volt anno, mint én. Csak hát… Kiléptem a szobából, aztán fordult egyet a világ, és csak azt éreztem, hogy elindulok hátrafele. Vártam a becsapódást, hogy elterüljek a járólapon, akár a nagy Alföld, de az elmaradt. Helyette két kéz tűnt fel, ami átnyúlt a karjaim alatt, és a hasamon fonódtak össze. A fejem pedig valami forrónak tőlt neki.

-Sejtettem, hogy valami gáz van veled, de azt nem gondoltam, hogy ekkora. – szólalt meg felettem Dávid. Ő volt egyáltalán? Fogalmam nincs, mivel annyit érzékeltem a külvilágból, hogy homályosabban látok, és hogy valaki van mögöttem. Az egyik kéz megmozdult, és homlokomra siklott.

– Lázas vagy. – mondta kedvesen. Csak bambultam magam elé, mint mikor egy egyes Tz-t kapok ki. Egyszer csak Dávid felkapott menyasszony-pózba, aztán bevitt a szobámba, és lefektetett az ágyra, sőt, még be is takart. Mit ne mondjak…. Veszekedni jobb volt vele. Mert, hogy most nagyon sikerült meglepnie, azt tuti! Ennek ilyen oldala is van?! És még ő állítja, hogy ismer engem…Ch… Közben kiment, és ha jól hallottam telefonált. Meg a konyhába siethetett, mert valami nagyon sistergett, és a házban kezdett égett szag terjengeni… Lehet jobban járok, ha lázasan matatok a konyhában? Még meggondolom…

 

Mire nem jó egy beteg húgi? (Jenny)

 

-Szerinted olyan egyszerű dolog egy bazinagy fenyővel a vállamon bemenni bárhova?! – kiabáltam a telefonba, ami az ölemben zötykölődött. Mivel buszon voltam. És igen, pofátlan dolog, de kihangosítottam Dávidot. Ugyanis kérdezte, hogy merre járunk, mert kéne valami gyógyszer Natinak. De hát tegnap még semmi baja nem volt! Bár a reggel folyamán igencsak rekedtes volta a hangja. A szemét levételekor fázhatott meg – Különben is, már elhagytuk a város határát, külterületen vagyunk, nem tudunk visszafordulni.

– Sokat érhet neked a húgod… – morogta a telefonban a srác.

– TE CSAK NE SZÓLJ BELE! IGENIS TUDD MEG, ROHADTUL HARAGSZOM RÁD!!! – ordítottam, teljesen kikelve magamból. Miért van az, hogy Nati engem nem enged be a konyhába, Dávidot meg igen?! Lehet, hülyeség, de kezdem úgy, érezni, átveszik a helyem – Amúgy megmérted már a lázát?

– Ja. 38,6.

– Félfokkal?

– Aha.

– Oké. Jól hegyezd a füleid, szöszi, mert csak egyszer mondom el. – sóhajtottam.

– Hölgyem, szálljon le! – hajolt hátra a buszsofőr, és a nyakamat rá, hogy engem nézett. Óvatosan magamra mutattam. Az ürge biccentett – Igen, te! Szállj le!

– D-De miért? – kérdeztem értetlenül.

– Az utasok zargatása miatt! Kihangosítod a telefont, és még kiabálsz is! Téged nem tanítottak meg otthon viselkedni! – erre a körülöttem lévő emberek forrongani kezdtek.”Gáz van” Lemásztam az ülésről, aztán a sofőr megszólalt:

– Te! Vörös, minek mégy? – kérdezte, mire megfordultam, és meglepetten láttam, hogy Michael a fa másik végét fogva battyog utánam:

– Hozzá tartozom. – mondta tök természetes hangnemben. Elolvadok! Csak így, lazán? Elmondanám, mindenkinek leesett az álla…

– Kösz. – motyogtam, mikor a másik irányba induló megállóba sétáltunk. Mert ha már ennyire le kellett szállni, akkor megyünk, veszünk valami bogyeszt Natinak. Feltéve, hogy még nyitva van bármelyik is, meg hogy beengednek egy bazi nagy fenyővel.

– Ugyan. – legyintett Matt.

– Haver, hallod nagy voltál! – szólalt meg zsebemben valaki.

– Basszus, te még vonalban vagy?! – kaptam ki mobilom, és a képernyőre néztem. „Még jó, hogy Nati telefonjáról ingyen hívja az enyémet…”

– Ja. Úgyhogy az egész hóbelevancnak fültanúja voltam. Máté, lovagiasabb nem is lehettél volna! Hazaérsz, lepacsizunk!

– Jézusom… – forgattam a szemem – Na, akkor nem biztos, hogy még jó, de… A szobámban, a gardrób polcán van egy fehér, karton doboz.

– Most komolyan, engedélyt kapok, hogy belépjek a szobádba? – mondta, de hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Igen, de ha bármi máshoz hozzáérsz a gyógyszeres dobozon kívül, és odakötlek a kanapéhoz!

– De hát ha nem nyitom ki a szekrényedet, nem érhetek a dobozhoz… – morfondírozott. Leütöm!!! Michael mosolyogva figyelte a vitánkat. Most erre mit mondjak? Őt is leütöm…

– Megtaláltad? – kérdeztem ingerülten.

– Yep.

– He?

– Yep.

– Azmiaz?

– Megvan, te hülye!

– Te csak ne agresszívoskodj! – kiabáltam. Közben megjött a busz.

– Te, Jenny… – motyogta Michael.

– Hm?

– Ha lehet, egy kicsit fogd vissza magad, mert innen is ki leszünk paterolva. – nevette el magát.

– Hogyne. Majd erősen próbálkozom. – morogtam. Szerencsére a sofőr nem kérte a bérletet.

A városban kész káosz uralkodott, pedig csak egy órája jártam itt utoljára. Mindenki most ment be vásárolni, mindenki fellökött mindenkit, és nem törődve a karácsonyi hangulattal, mindenki káromkodott. Nekem is kedvem támadt hozzá. Bementünk a főtéren a legközelebbi patikába. illetve csak Matt, én megtartottam a fát, és megvártam a gyógyszertár előtt. „Szuper. Nati kidőlt, Dávid valószínűleg széjjel szedi a házat, én meg itt dekkolok a város közepén, és még csak le sem olthatom kedvem szerint a szöszit, mert tutira elküldenek innen a fenébe. De itt van velem Michael. Ez azért nem olyan rossz dolog…”

– Ezzel meg is volnánk. – lépett ki az ajtón a fiú – Nagyon megvárattalak? Igyekeztem sietni. – nézett rám mosolyogva.

– Gyors voltál. – biccentettem elismerően – Úgyhogy még van egy húsz perc a busz indulásáig.

– Akkor elütjük az időt. – mondta, majd a pénztárcájában kezdett el matatni – Meghívlak egy forró csokira. – pillantott fel.

– Úúú, mint egy igazi randin? – csillant fel a szemem. „Hülye! Hova gondolsz?!” szólalt meg belső Jennym. Matt egy kicsit értetlen képet vágott, majd ismét mosolyra húzta a száját.

– Ja. Olyasmi. – biccentett.

– És izé… Ez? – néztem a tűlevelekre, vagyis arra a hatalmas fenyőfára, ami mára egybe fagyhatott a karommal.

– Azt én viszem. – mondta, majd benyúlt a hálón, a tűlevelek között, és megragadta a fa törzsét. „Idióta… Ez nekem miért nem jutott eszembe?”

Nem is olyan rossz ez a „betegahugimmenjünkfelavárosbagyógyszertvenni” dolog. Még sosem ittam úgy forró csokit, hogy ne Natival lettem volna. Vagy, hogy nem Nati pénztárcáját terhelte… Tök jót beszélgettünk Michaellel, röhögcséltünk, meg minden. Jó, azért nem minden. A csók az elmaradt, de azt nem is bánom. Ha én ezt elmondom Natinak, az megpukkad! Hogy röhögéstől, vagy az irigységtől, az majd elválik.

Nem sokkal rá a forró csokira, összeszedtük a fenyőt, és elindultunk a buszhoz, hogy hazavigyük Natinak a gyógyszert, meg egy kis mesét is….

 

Fene ebbe az átkozott betegségbe!

 

Még mindig az ágyban feküdtem, lázasan, Dávid robotolt, és öt percenlént jött be hozzám.

– Engedj már dolgozni! – nyafogtam.

– Nem! Ha már megfáztál, maradj ágyban, és holnapra kapard össze magad, elvégre mégis csak szenteste lesz… – szólt vissza az ajtóból.

– De lelkiismeretfurdalásom van, amiért azt a melót végzed, amit nekem kéne… – motyogtam. Erre megfordult, odajött hozzám, és egy puszit nyomott a homlokomra.

– Ne legyen.

– Te csak ne puszilgass! Ahhoz csak Jennynek van joga!! – kiabáltam. Persze a jelenlegi képességeimnek megfelelően. Dávid vigyora még szélesebb lett:

– Vörös a fejed… De anyádnak nincs joga puszilgatni? – kérdezte, elfojtva a nevetését.

– Az a nagy helyzet, hogy anyám nem szokott. – húztam elé a szám.

– Apropó, hogyhogy nem a szüleitekkel töltitek az ünnepeket? – ült le az ágyra.

– Mert mi megeztünk Jennyvel, hogy együtt töltjük a szünetet.  – erre Ídávid szemei igencsak nagyra nyíltak.

– Miért, nem tesók vagytok?

– Nem. Csak ovi óta ismerjük egymást. Az már más kérdés, hogy olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek.

– Mi Mátéval szentül hittük, hogy tesók vagytok. Esküdni mertem volna rá.

– Akkor ne legyél ilyen bátor. – néztem rá gúnyosan – Te Dávid…

– Hm?

– Valami ég a konyhában. – mondtam úgy, mintha közöltem volna, hogy tél van. Erre felpattant, és kirohant a szobából. Szerintem egyvalami már nem lesz a karácsonyi kajalistán. A telefonom a fejem mellett volt. Elővettem, felodottam, megnéztem, mi a helyzet face-en. Nem, senki se kívánt boldog karácsonyt, esetleg kellemes ünnepeket. Jennyvel nagyon nincsenek más barátaink, még otthon se nagyon, nem hogy itt, Debrecenben.

– Na, itt vagyok, megmentettem a húslevest a végső pusztulástól. – húzta ki magát az ajtóban Dávid.

– Igazi hős vagy. – tettem le a telelfont.

– Nem is, mert az én vagyok! – kiáltotta Jenny, valahonnan a lépcsőházból. Hogy ennek honnan vannak ilyen fülei?!

– Végre! – indult meg az ajtó felé szőke barátunk. Hallottam egy pacsit, amit gyanítom, Mattnak szánt. Majd mindenki bejött a szobámba, én pedig felültem az ágyon. „ments meg, Jenny!” néztem rá könyörgő szemekkel.

– Nati, itt vannak a gyógysz… – kezdte Dávid, de Jenny félbeszakította:

– Csitu van! Michael, kimennétek? – nézett rá a nővérem a vörösre. Az csak biccentett egyet, és karon ragadta barátját. Az csak léecsapta kis dobozt az asztalomra, és becsukta az ajtót. Aztán Jenny ugrott a nyakamba:

– Natiiii! El sem fogod hinni, mi történt!

– Vettetek fenyőfát, meg gyógyszert? – kérdeztem, mivel mást nem nagyon tudtam elképzelni.

– Nem! Vagyis de, de nem csak azt! Vettünk forró csokit! – ujjongott.

– De ahogy látom, nekem nem maradt. – húztam el a szám. Nővérkém elengedett, és megfogta kezem. Mélyen aszemembe nézett. Ezt akkor szokta, ha valami nagydolgot akar elmondani.

– Michael meghívott forró csokira! Ott, a vásárban! És olyan ááááá! – mesélte színesen. Jó, a fele csak „ááá” volt, de akkor is.

– Komolyan leszállítottak a buszról, mert ordibáltál? – kérdeztem.

– Aha!

– És először nem akartál visszafordulni?

– Aha!

– És meghívott Michael egy forró csokira?

– Aha!

– És te téynleg rákérdeztél, hogy ez egy randi-e?

– Igen!!

– Te hülye vagy. – mondtam ki őszintén.

– Tudom! Várj, mi? – nézett rám értetlenül.

– Te hülye vagy. – mondtam ismételten.

– Mi nem tetszik? – kérdezte kedvesen Jenny, közelebb hajolva hozzám. Nekem pedig elő jött a „durcás kis krapek” énem.

-Nem tudom, milyen reményeket fűzöl ahhoz a fiúhoz, de ne várj sokat. Úgy értem, nem kifejezetten örülök neki, hogy… Szóval… nem jó neked Luke Hemmings? – hebegtem. Mindenben osztoztunk Jennyvel. Nem akarom, hogy egy srác átvegye a helyem! Már alapból nehezen viselem az ömlengéseit! Legalábbis ezt mondom neki. Ugyanis amikor elkezd egy ódát erről a srácról, felcserélődik a két szerep. Ő lemegy kicsi, apró, kezdő tinibe, én pedig tanácsadó nővérré. Azt meg szerintem nem tudja, milyen cuki, mikor olvadozik… De most komolyan! Michael?! Oké, nem rossz arc, azt aláírom, de… akkor is…. Egy kis megértést, ha kérhetem! Épp most adnám be a tesómnak, hogy felejtdse el a srácot, aki nem mellesleg a lakótársunk!

– Michael vörös hajú! És irdatlanul jól áll neki! És kedves, mély hangja van. És egymagas velem. És bár visszahúzódó, nagyon jó humora van, és kifejezetten rendes. És…

– Jenny, hoznál eghy pohár vizet, hogy le tudjam nyelni a bogyót? – néztem rá kedvesen. Úgyhogy ő kiment. Jézusom…

– Nati! – állt meg az jtóban Dávid – Bejöhetek? Gondterheltnek tűnsz. – nézett végig rajtam.

– Gyere csak, nyugodtan. – mosolyogtam rá a szőke fiúra, aki egy tényért tett az ölembe – Hát ez…?

– Jaj, igen, begyúrtad a kalács tésztáját, még délelőtt, én meg kisütöttem.  – mondta. Hálásan néztem rá, majd beleharaptam a sütibe:

– Ez finom! Tök ügyi vagyok! – mondtam teli szájjal. Kíváncsi voltam, hogy leszól-e, de nem. Csak egy picit csalódottan csillogott fel a szeme – Hé! – szóltam, mikor lenyeltem a falatot – Veled mi van? Te mondod nekem, hogy gondterhelten nézek ki, közbe te meg csendben tűröd, hogy oltogassalak? Semmi frappárns visszaszólás? Pedig olyan püfölhetnékem van. – néztem rá, és kisöpörtem a szemembe hulló, szőke hajzuhatagot. Mivel az egészet a képembe kaptam, ahogy lehajolt hozzám. Így végre láthatóvá vát az arca. Elnevette magát.

– Ezt akartam karácsonyi ajándéknak, hogy nem szólok vissza, de ha ennyire akarod…  – nevette.

– Rossz karácsonyi ajándék. Kérem vissza azt a Dávidot, akit a Tesco előtt szedtem össze! Az már más kérdés, hogy máig titok, hogy hogyan jutottatok be, mikor az ajtóban ismét találkoztunk… – morfondíroztam.

– Tisztázzuk, én mentem oda hozzátok.

– Részletkérdés. – legyintettem.

– Tényleg, mi lett azzal a koponyás képeslappal?

– Ja, Jenny vett még egy adagot, és szilveszterkor azzal fogunk trollkodni, hogy a két ünnep között feladjuk postán a legkledvesebb ismerőseinknek. – vigyorogtam.

– Úgyúgy! – rikkantotta Jenny a konyhából. Később megjelent az ajtóban egy nagy pohár vízzel.

– Élmény veletek lenni. – sóhajtotta.

– Ja, Dave! – csámcsogta Jenny – Levettem a töltött káposztát takarékra.

– De mi a jó életnek?! Várj, Dave? – kérdeztem.

– Aha. Hogy ne csak ő adjon már beceneveket. – vonta meg a vállát Jenny.

– na, jó, megyek, megnézem a konyhát. – sóhajtottam, és lelöktem magamról a takarót. Azt hittem, Dávidnak van annyi esze, hogy arrébb áll, de nem. Úgyhogy frankón lefejeltem. A fiú hátra tántorodott, én meg visszahuppantam az ágyra.

– Na, jól van, gyerekek, én szeretem a világot… – motyogtam, miközben ismét elemelkedtem az ágyról.

– Kivéve, amikor nem. – jegyezte meg Jenny.

– Pontosan. – morogtam. Kikvánszorogtam a konyhába – Nem tett jót ez a hirtelen helyzetváltoztatás. – motyogtam. Hááát… A konyha hasdonlíthatott Hirosimára az atombomba támadás után.

– A szöszit összekapartátok már? – szóltam hátra.

– Nem kellett kaparni, felálltam magamtól is. Ellentétben veled. – ért mellém Dávid.

– Kussolsz, szöszi!! – vágtam rá. Nehogy már az orrom alá dörgölje, hogy ő vitt be a szobámba, mert magamtól képtelen voltam rá!

– Hehe. Csak nem bántja a büszkeséged? – nevette.

– Vágd haptákba magad, aztán vágjunk rendet, vagy nem csak ahúslevest, de minket is meg kell menteni a végső pusztulástól! – morogtam oda neki.

– Ó, meg sem nézed, milyen farnkó fenyőt vettünk? – lépett ki a szobából Matt. Már csak ő kellett. Ennek ellenére, eldöntöttem, hogy kedves leszek. Hogy miért, azt nem tudom.

– De! A szélfogóban van, ugye? – indultam meg, mire a vörös biccentett – Az… Az igen! – ámultam. Nem túl nagy, nem kopasz, szép zöld, és az illata is mesés. Perfect! – Ez remek, és mennyit fizettetek érte? – néztem gyanakodva a szobámból kikukucskáló Jennyre.

– Nem sokat! Csak egy keveset!  – erre csípőre tettem a kezem.

– Nyugi van, házi sárkány! Tényleg nem sok semmi, Máté elmondta. Összesen… – kiábát rám Dávid.

– Hogy micsoda?! Drága Dávid, ugye melékszel, mit kapott Michael, mikor így hívott?! –néztem rá gyilkos szemmel.

– Hm… Nem. Mivel Matt kapta, így nem hagyott bennem mély nyomot… Ja, megvan! Fejbe csaptad egy tálcával, ugye? – nézett rám amolyan „megvan!” pillantással.

– Bingó. És rád is ez a sors… – kezdtem, és el is indultam felé. Csak olyan köhögő roham tört rám, hogy kénytelen voltam megállni.

-Hékás! – ugrott mellém Jenny, és átkarolta a vállam.

– Mheg vahgyok. – motyogtam mérgesen. Utálom, mikor segítségre szorulok, és ezt a tudtomra is adják.

– Nem, nem. Gyere. Holnapra ki kell pihenned magad. – rázta fejét nővérem, és elindultunk a szobám felé. Már megint…

Karácsonyi trollok…

 

Reggel korán keltem. Mivel mégiscsak karácsony van, úgy döntöttem, a srácoknak is készülök valamivel. De ha az ember lánya beteg, szerinted elengedik bárhová?! Ugyan, kár a gőzért. Úgyhogy szerintem az a legegyszerűbb, ha birtokba veszem a konyhát. De persze nem a szokásos „kedvesvagyokmertkarácsonykorúgyillik” énem jött elő, hanem kicsit szívatni támadt kedvem.

Szóval éppen somfordáltam kifelé a konyhába, amikor megszólalt mögöttem valaki:

-Mi járatban?

– Trollkodatban. – sziszegtem.

– Ilyen korán? Nem viszed túlzásba.

– Muszály neked mindenhol ott lenni? – duzzogtam.

– Már ovi óta itt vagyok neked, és csak most kezdesz el duzzogni? Fáziskésés a javából. – nevette el magát – És mit akarsz ebben a trollkodatban csinálni?

– Mindent, amivel emlélkezetessé teszem a srácok karácsonyát. – mosolyogtam rá Jennyre.

– Mindent, ami belefér, mi? Hm… Fólia? – vetette fel, mire szélesen elvigyorodtam:

– Régi, de mindig beválik. Azt rád bízhatom, hogy az ajtójuk elé ragaszd fel? – kérdeztem halkan, mire nővérkém elnevette magát.

– És te mit akarsz csinálni? – kérdezte, mire felvettem a „gondolkodomnezavarj” pózt.

– Csemperagasztót gyúrok a pogácsába? – ötleteltem, mire Jennynek nehezére esett nem hangosan nevetni.

– Ez szuper, tuti megcsináljuk… Csak ahhoz csemperagasztó is kéne. Valami más?

– Ördögpatron?

– Eredeti. – nézett rám tesókám lesajnálóan.

– Neked mi a felvetésed?

– Mi ez a nagy politikus stílus?

– Mit akarsz, nem is nézek tévét!

– Csak Narutót. – forgatta a szemét. Hát na… hihi.

– Eb, aki a kanalát meg nem eszi?

– Oké. Van itthon kenyér? – csillant fel a szeme.

– Nincs! – nevettem el magam – Annyi kalácsot, meg kenyérféleséget sütöttünk, hogy nem hoztunk kenyeret.

– Az még jobb! Mi a mai reggeli?

– Tejbedara. – mosolyogtam. Azt kaláccsal enni…nem rossz, de nem is az igazi.

– Az szuper! Akkor a kalácsgumó lesz a kanalunk? – kérdezte, és látszott rajta, hogy nagyon beleéli magát a dologba.

– Az. Teríts meg, elkészítem a kaját! – intettem neki.

– Előbb mérj egy lázat… – vigyorodott el diadalittasan. Elhúztam a szám, morogtam egy sort, és elmentem a szobámba, hogy megnézzem, van-e lázam.

– Nos? – hajolt be az ajtón Jenny.

– 36,9 félfokkal.

– Na! Az nemis rossz! – biccentett. Szerintetek mondjam el neki, hogy egyébként 37,4? Jó, mindegy, nem lényeges. Kutakodtam a fiókomban, és rátaláltam még a karnevál idején vásásrolt ördögpatrononkra. Jó, nem a legeredetibb ötlet, de ha szívatni kell valakit, mindig megteszi a hatását.

– Te Jenny – hajoltam oda hozzá – ha fel akarjuk kelteni a srácokat, találtam néhány ördögpatront…

– Csak nem azt akarod, hogy jól hozzájuk vágom, kirohanok, ők utánam, ezáltal belesétálnak a fóliába.

– Dede. És ha nagyon szemét akarok lenni, akkor szórunk az ajtó elé egy kis tűlevelet…. úgyse húznak papucsot. – vontam meg a vállam.

– Az már sok, valami más kell. Ez a keltés egész jónak ígérkezik, és reggeli se rossz. Hogyan tovább? Mert ha te egyszer elindulsz, akkor egy egész programsorozatot tervezel. – nézett rám rosszallóan.

– Most mondd a szememebe, hogy van jobb szórakozás, mint szívatni valalakit! – tettem csípőre a kezem. Csak nézett, nézett, majd elröhögte magát.

– Jó, tényleg élmény úgy karácsonyozni, hogy a lakótársad szívatod! – Na, ja. Mikor egyszer gyümölcskocsonyát tett a párnám mellé, és mikor gurultam végig az ágyon, felkelés címszóval, szépen betemette az arcom a kocsonya. Amiről eleinte el nem tudtam képzelni, hogy mi a jó élet, úgyhogy akkorát sikítottam! Az más kérdés, hogy a kocsonyába, ami a magas frekvenciájú hangtól darabjaira esett szét. Úgy… Mindenhova.

Lényeg a lényeg, beálltam a konyhába tejbedarát készíteni. Úgy negyed órán belül kész lettem vele, már csak a felkeltés hiányzott. Úgy fél tíz tájékán, szerintem lehet…

-Hajrá! – veregettem meg a tesóm vállát, aki ezzel a lendülettel besurrant a vendégszobába (igen, még mindig ott nyomorgatjuk őket), hogy kikeltse az ágyból a srácokat. Befogtam a szám, nehogy hangosan beleröhögjek a videóba, amit idő közben Jenny bízott rám… Hallottam a csattanásokat, egy-két rémült, félálomban elengedett sikolyt, és láttam egy röhögéstől szakadó Jennyt, aki minden erejével azon van, hogy kisurranjon a szobából, vigyázva, hogy ne tépje le a fóliát. Odajött hozzám, és átvette a telefont. Figyeltünk. Vártunk. Nem mertünk egymásra nézni, tudtuk, hogy tuti elröhögnénk magunkat.

– BAZ*MEG, MELYIK NŐSTÉNY ÁLL…!!! – kezdte Dávid, de bekapta a fóliát. Az egész az arcára tapadt, a fiú pedig értetlenül pislogott. Volna, ha a fólia nem kötölle volna be a szemét. Jennyvel szakadtunk a röhögéstől, pedig tudtuk, hogy nem maradhat rajta sokáig, mert megfullad… Eközben Michael is megtalálta az ajtót, és álmosan a hajába túrt, de mikor meglátta barátját, sokat sejtetően ránk nézett, majd kitört belőle a nevetés. Odavánszorgott Dávidhoz, megfogta a vállát, hogy a szöszi megálljon, és leszedte róla az átlátszó fóliát. Az meg gondolkopdás nélkül lepofozta. Van egy sanda gyanúm, azt hitte, én vagyok… Hupsz?

– A jó ég áldjon meg, Dávid!! – fortyogta a vörös, az arcát fogva. A szőke meg csak értetlenül nézett, hol ránk, hol Mattre.

– Te… Segítettél nekik? – kérdezte.

– Nem, te barom, én is most keltem fel, de egy köszönömöt igazán kiköhöghetnél, hallod!!! – kiablta Michael. Dávid rám nézett, mire odasúgtam neki:

– Ő szabadított meg a fóliától, legyél jófiú, és köszönd meg neki… – vigyorogtam. A srác csak unottan nézett rám, majd felsegítette barátját a földről:

– Mondd, csak, Michael… Akarunk mi itt lakni?

– Tudsz jobbat? – kérdezett vissza a kis vörös. Majd meglátta a vigyorunkat, és fáradtan kérdezte – Mi van még a tarsolyotokban? Mert gondolom, itt még nem áll meg a dolog…

– Túl jól ismersz minket… – válaszoltunk Jennyvel kórusban.

– Ja, üljetek le, már elkészítettem a reggelit! – intettem kedvesen, és elindultam a konyha felé, míg Jenny is elfoglalta a helyét.

– Szuper, szóval csak ennyi volt… – sóhajtotta megkönnyebbülten Dávid. Olyan kis naiv…

– Itt is van! Illetve… Kaphatok egy kis segítséget? Csak két tányért bíznék az illetőre! – hajoltam ki.

– Minek, a rántottát is simán kihoztad, pedig akkor is négyen voltunk… – intett a szöszi. Mérgesen néztem rá, majd nővérkém felé fordultam. Ő csak összefonta az ujjait, és pislogott rám:

– Hallgatlak, figylelek.

– Rúgd seggbe. – utasítottam, mire Jenny felállt, és elindult a szőkeség felé.

– He! Hát azért, ne így karácsonyozzunk már! Jól van, megvolt a szívatós része, de mostmár normalizálódjunk egy kicsit! – fordult hárta rémülten a szöszi. Barátja kedves volt, és aranyos, felállt, és segített kihozni a tányérokat. Dávid még mindig tartotta karácsonyi beszédét, pedig még Jenny is leült közben.

– Jó étvágyat! – csaptam össze a kezem, és nekiláttunk Jennyvel enni, kalácsgumóval. Nem is rossz… Egy kevés cukor, és rendben is lesz.

– Izé… Nati… Ti mivel esztek? És hol a mi evőeszközünk? – kérdezte zavarodottan Michael.

– Gondolom, a helyén, a fiókban… – merengett Jenny teli szájjal. A vörös felállt, és a szekrényhez sétált, amiben a kanalakat, késeket, villákat tartjuk, majd kinyitotta. Lassan megfordult, és összefonta maga előtt a karját.

– Rohadt viccesek vagytok… – sziszegte.

– Tudjuk! – válaszoltuk kórusban.

– Miért, mi van már megint?! – állt fel Dávid, és a kis fiókhoz lépett – Ez most komoly? Kiveszitek az összes evőeszközt, és egy röhögős papír smile-t tesztek a helyére? Mi lesz szilvszterkor… – törölte meg az arcát. Egymásra néztünk Jennyvel, és egyszerre közöltük:

– Diliház!

 

Tökre pirosat

 

A reggeli után… Nos, beszélgettünk, órákon át. Persze voltak poénok, mint például:

-Végül is, még sohasem utaztam rendőrkocsiban. – vontam meg a vállam.

– Én sem. – sóhajtotta Jenny.

– Én sem. – morogta Michael.

– Én igen. – bólogatott Dávid. Mindannyian furán néztünk rá, mire megvonta a vállát – Volt a szomszédban egy rendőr.

– Ujj, de idióta… – törölte meg az arcát Jenny. Viszont megtudtunk olyan dolgokat, minthogy Matt szülei felettébb gazdagok, vagy, hogy Dávid egy tanyasi paraszt, de az utóbbi nem újdonság. Mi elmeséltünk néhány ovis élményt, és meséltünk kicsit az osztályunkról is… Csak mert (gondolom nem meglepő) osztálytárak leszünk januártól. Illetve második félévtől, vagyis a két srác lóg egy szűk hónapot. A lelkünre kötötték, hogy ne köpjük be őket…

– Jólvan.

– Dehogy! – utóbbi a tesóm volt, nagyon élvezte, hogy most tőlünk függenek a fiúk.

– Jenny, gondolkozz már! Ha ezt a két idiótát lecsukják iskolakerülésért, nem lesz kit szívatni! Szünetben legalábbis nem… – hajoltam oda hozzá.

– Ú, hogy neked mennyire igazad van! – csettintett. A két fiú unottan figyelte a társalgásunkat.

– Élmény veletek lenni… – morogta Dávid.

– Jjja. – egészítette ki Matt.

– Akkor azért vagytok még itt! – csillant fel Jenny szeme – Látod, Nati, nem is vagyunk mi olyan unalmasak, ahogy azt a többiek mondják! – fordult felém.

– Me’ va’? Azt mondták Rátok, hogy unalmasak vagytok? – kerekedett el Dávid szeme.

– Aha. – jött a válasz kórusban.

– Akkor nagyon hülye osztálytársaitok lehetnek… – morfondírozott Máté. Erre odasétáltam a fiúkhoz, és átkaromtam a vállukat.

– Srácok… A suliban mi is visszafogjuk magunkat…

– Kivéve amikor nem… – hadart közbe Jenny.

– … De ők nem élnek velünk egy házban, nem jönnek el velünk vásárolni… Ők nincsenek annyira megtisztelve, mint ti. – fejeztem be elégedetten. A két fiú lassan felém fordult.

– Izé… Megtiszteltetést emlegettél? – motyogta Matt.

– Végül is, igaza van – morfondírozott Dávid – gondolom, nem mindenkinek engeded meg, hogy a karjaiban vigyen a szobádba… – röhögte el a mondat végét, mire jól fejbe csaptam. Az első dologgal, ami a kezembe akadt: egy kanállal!

– MI VAN?! – visította el magát Jenny – Dávid, te barom állat, mit műveltél a húgommal?! – üvöltötte. Eeee, boldog karácsonyt…

– Azt, amit mondtam bevittem a szobájába a karjaimban. – húzta ki magát. Megragadtam a fülét, és magam felé húztam.

– Ha nem akarod, hogy felrobbanjon a negyedik emelet, mert a nővérkémnek kicsit felment a pulzusa, ezen kívül, hogy kivágjalak a jó büdös francba, ajánlom, hogy fogd be a szád… – sziszegtem, groteszk módon mosolyogva.

– Jajj, hogy téged nem lehet oltogatni, esetleg bemártani? Hát, Nat, ezt megszívtad… – nézett rám, mikor elengedtem a fülét.

– Utállak.

– Én is. – válaszolt vigyorogva.

– Elmegyek.

– Nyugodtan. De akkor úgy kúrálod ki magad a megfázásodból, ahogy tanultad, mert még egyszer nem viszlek be a szobádba… – röhögcsélte.

– Valamiért Déja vum van… – közöltem unott pofával. Dávid továbbra is a képembe vigyorgott, mikor Jenny elüvöltötte magát:

– NE IS FOGLALKOZZATOK VELE, HOGY ÉN ITT TOMBOLOK MAGAMNAK!!!

– Oké. – kapta a választ három embertől egyszerre. Erre Jenny úgy nézett ránk, mintha egy születésnapi üdvözlet mellé odaírtunk volna, hogy „hideg van”. Körülbelül…

– De…De… – makogta.

– Te mondtad. – vonta meg a vállát Matt.

– Te, ne csak humorizálj… – sziszegte oda neki Jenny.

– Most miért? Ha forró csikizni van joga, akkor humorizálni is van joga. – biccentettem elégedetten. Egy kicsit ő is fürödjön már… hehe. Nővérkém feje egyre vörösebb lett, majd Dávid megszólalt:

– Cirip-cirip?

– Kussolsz, szöszi! – sziszegtem oda neki – Gyertek, még van tíz másodperc… – ragadtam meg a srácok karját.

– Tíz másodperc? Minek? – kérdezte zavarodottan a vörös.

– Tíz másodperünk van elhagyni a lakást, mielőtt az felrobban. – közöltem tök természetes hangnemben.

– He? – jött az intelligens válasz. Már kint voltunk a lépcsőházban és vártunk.

– TI IDÓTA #!+!%/)=/#đĐł&@#!!!!! – ordította a felettébb cifra káromkodást. Néha azt hiszem, mesterség szinten űzi ezt a sportot…

– Te, nekem miért kevertél le egyet, mikor ettől sokkal finomabbat káromkodtam? – hajolt oda hozzám Dávid.

– Mert te új vagy, és máshogy is képes vagy levezetni a feszültséget… Gondolom. – magyaráztam. Óvatosan az ajtóhoz léptem, és benyitottam: – Ahoy, Jenny! Íjj! – csaptam be az ajtót.

– Mi az, csak nem ég a karácsonyfa? – tette csípőre a kezét Máté.

– Fogd be, aztán húzzál befele, és nyugtasd le! – utasítottam.

– De minek? Nem te vagy a tesója? – kérdezte Dávid.

– De, csak valószínű, hogy egy ilyes veszélyes, „S” osztályú helyzetben jobban hallgat egy fiúra, mint rám.

– Akkor mehetek én? – ajánlkozott Dávid, mire unottan néztem rá.

– Inkább ne. Téged csak összeverne.

– Ugyan, én annál sokkal vonzóbb és meggyőzőbb vagyok… – túrt bele a hajába.

– Igen, igen, és szépségednél csak szerénységed nagyobb… – legyintettem.

– Úgy, úgy… Várj, mi?! – kapott észbe, de Matt közbeszólt:

– Biztonságos a lakás. – közölte társalgási hangnemben.

– Há’ te meg mikor voltál bent? – pislogott Dávid.

– Jjja. – egészítettem ki elmésen. Már megint Déja vum van…

– Míg ti kint romantikáztatok. – közölte unottan.

– Kopj le.

– Húzzál csajozni. – ilyen válaszokat kapott. Ekkor az ajtóban feltűnt Jenny, és a nykamba ugrott.

– Víííííhihííííííí! – gurultunk. Igen, gurultunk, mert akkora erővel ugrott nekem, hogy elvesztettem az egyensúlyom. Úgyhogy elindultunk lefelé a lépcsőházban. Hogy mi a jó életért nem terveztek ide liftet…

– Mi a jó élet bajod van?! – kérdeztem idegesen, mikor végre megálltunk. Áááá, forog a vilááág….

– Megölelt! Hallod, bakker, megölelt! – visította fülembe.

– Aha. Ennek most örülünk?

– De ku**ára! – kaptam meg az egyértelmű választ.

– Te Jenny, ha még egyszer ilyet visítasz, maradandó halláskárosodást fogok kapni… – fogtam a fejem – ezen kívül szállj le rólam.

– Csajok, éltek még? – érkezett meg Michael.

– Persze, hogy élnek, szerinted más képes lenne ilyen decibellel üvölteni? – érte utol Dávid. Milyen kedves…

– Jól van, kedves leszek, és felviszlek még egyszer, mert, ahogy látom, állni, azt nem tudsz… – motyogta a szöszi.

– Ja, mert neked üvöltöttek a füledbe! – kapaszkodtam meg a karjában.

– Gyere, Jenny! – állította fel a földről a nővéremet a vörös.

– Nem lehetnél néha te is ilyen kedves? – kérdeztem kislányosan.

– Most komolyan. Ha kedves vagyok, az a baj, ha nem, az a baj. És az ember legyen megértő… – morogta.

– Csak néha… – hisztiztem.

– Szerinted, mikor megpusziltalak, akkor mi voltam, há? – jött akedves válasz, mire Jenny felkapta fejét.

– Mit csináltál?

– Fel fog robbani a lépcsőház… – motyogtam.

 

Anyám!

 

Na, mármost, miután visszataláltunk a lakásba, mindenki egy kicsit elvonult magának. Vagyis mindenki felhívta a szüleit. Én elvonultam a szobámba, Jenny úgyszintén, Dávid a vendégszobában trécselt, Michael pedig az ebédlőbe ült ki. Tök jól elvoltunk, én például megtudtam, hogy anyuék postán elküldték az ajándékom, sőt, még Jennynek is küldtek. Azt hiszem, ilyenkor hiányoznak… a beszélgetésünk alatt kb. négyszer öleltem meg őket virtuálisan, de már nagyon a karjaimba kartam zárni anyát, apát, sőt, még a felettébb idegesítő öcsémet is. Jól esett volna egy forró ölelés, mit ne mondjak. De már nagyon kíváncsi vagyok, mit szólnak anyuék odahaza, mivel öcsit egy jojóval, apát egy új, névre szóló törölközővel, anyát pedig a debreceni vásárból vett törökmézzel és egy smiles kulcstartóval leptem meg. Még tanítás utolsó hetében feladtam a csomagokat, hogy karácsonyig biztosan odaérjanek. Kicsit már bántam, hogy nem mentem haza karácsonyozni, hiszen egész tanévben Jennyvel élek. Mindegy.

– Hoy, Nati, a te szüleid is postáztak nekem valamit? – dugta be a fejét az ajtón Jenny.

– Aha. – biccentettem.

– Akkor jó, mert csak akkor adom oda, ha én is kapok. – vigyorgott gonoszul.

– Te Jenny…

– Hm? Mi baj? – mondta, mikor elkezdte tanulmányozni az arcom.

– A srácokkal mi legyen? Úgy értem, nekik sincsenek itt a szüleik, és gondoltam, nekik is kéne…

– Csak nem honvágyad van? – mosolyodott el halványan a nővérem. Óvatosan felnéztem rá, és egy aprót biccentettem – Gyere, te kis gyerkőc! – állított fel, és szorosan átölelt. De jó volt…

– Neked is hiányoznak, ugye? – kérdeztem halkan.

– Hát, izé… aha… egy picit… iciri picirit… – motyogta – Honnan gondoltad?

– Áh, ismerlek. Nem szoktad a fejedet a vállamra hajtani, és akkor ölelsz ilyen erősen, ha bajod van. – suttogtam, és mesimítottam a hátát. Így álltunk, kb. két percig, mikor kopogtak.

– Ki az, és mit akar? – kérdeztem gorombán. Hehe. Karácsony ide vagy oda, én megmaradok a jó öreg Natinak…

– Bejöhetek? – dugta be a fejét Dávid, mögötte Michael. Furi, demmi bántó nem volt a hangjában.

– Gyertek. – válaszoltam diszkrétebben. Leültünk az ágyamra. Valami azt súgta, ez most nem a szivatásról szól.

– Nos, mivel gyanítom, nem kapunk ajándékot… – kezdte sértődötten a szöszi – …olyat kérünk, amit bármikor teljesíthettek, de annak örülnénk, ha ma tennétek meg… – nézett oldalra zavartan. Jennynek is eljárhatott az agya, mert nagyon húzta a száját.

– Félreértés ne essék. – mentette a helyzetet Matt – Csak szeretnénk, ha… – és itt ő is elakadt.

– Lényeg a lényeg, – szedte össze magát Dávid – szeretnénk, ha csak ma estére lennétek az anyukáink, és este mondanátok egy mesét… – motyogta el a mondat végét. Mit ne mondjak… Bátor fiú, az már tuti. Jennyvel egymásra néztünk, és úgy beszélgettünk. Megállapítottuk, hogy a srácok is abban a helyzetben vannak, mint mi, és most arra kérnek minket, hogy mi lépjünk túl ezen, és foglaljunk el egy másik helyzetet. Egy kicsit mi is úgy érezhetnénk, mintha itt lennének, jelen esetben mindketten pótolhatnánk az öcséinket.

– Rendben. – biccentettünk egyszerre. A két fiú szeme felcsillant.

– Én szeretem ezt az összhangot! – ujjongott a szöszi.

– Én Jennytől kérek egy szép mesét… – pirult el Matt. Ja, ne…

– Akkor kizárásos alapon, én… Tőled fogok mesét kérni! – „választott” Dávid, és a mutató ujját a homlokomra tette. Én csak megragadtam, és egy hirtelen mozdulattal hátrahajlítottam. Az azonnal lecsúszott az ágyról, és térdre esett:

– Jjajajajjajajajaj, N-Na-Nati, nem arra hajlik… – motyogta. Jenny egy mérges pillantást vetett felém, mire egy „Ch!” kíséretében elengedtem a szöszit, aki nyomban fújkálni kezdte az ujját. „anyámyasszony katonája…”

– Nos, akkor, bebújtatok az ágyba? – játszotta túl a szerepét Jenny. Nagy baj, ha én nem élem bele magam ennyire?

– Igeeen! – kényeskedett Dávid. Jézusom…

– Oké, miről szóljon a mese? – kérdeztem kedvesen, és megsimítottam a srácok buksiját.

– Családról!

– Nőkről! – kiáltották egyszerre. Persze mendkettő mást…

– Ez melyik barom volt?! Kiskorúnak nem mesélek pornósztorit! – ráncoltam a szemöldököm.

– Miért, láttál már? – kérdezte Dávid tök komolyan. Én… ezt a fazont… egyszer… megölöm…

– Pofa be, roló le, a gyerek csak hallgatja a mesét, nem reklamál! – mentett meg Jenny – Szóval család… Nati? Ötlet?

– Hm…. – gondolkodtam el, majd a tökéletes ötletre elmosolyodtam – Hát, nem kifejezetten család, de igaz barátság… – néztem le anyásan a fiúkra, akik nagy szemekkel pislogtak – Két kislány volt az oviban, ősz lehetett, és már nagyon estefelé járt az idő…

– Már mindenkit hazavittek, csak ők maradtak bent, már az óvónők is készülődtek hazafelé. – elmélkedett jenny.

– Szakadt az eső, nagyon rossz idő volt, és akét kislány nem értette, miért nem jöttek még értük a szüleik. De jól elvoltak, jászottak, beszélgettek, elfoglalták magukat, de egy idő után csak gyanús volt, hogy nem jött senki… – mosolyogtam.

– Mikor a két kislány kimászott az asztal alól, már lekapcsolódott a csoportszobában a villany, és léptek hallatszottak a folyosón. A két kicsi nagyon megrémült, egymásba kapaszkodva araszoltak lassan az ajtó felé… – mondta Jenny, és a képet felidézve ehalkan elnevette magát.

– Mikor az ajtó kinyílt, a takarító nézett nagy szemekkel a két kicsire, akik ugyanúgy bámultak vissza rá. Persze, mivel ő akkor jön, ha már mindenki hazament, a kislányok nem ismerték. Az egyik kicsi megragadta a barátnője kezét, és átvágott a félelmetek, a lányoknál kétszer magasabb takarító mellett.

– Az egyik, amelyiknek kicsit göndörkés haja volt, nagyon félt, memt mindenhová, amerre a másik vitte.

– Egyszer csak megálltak az öltözőnél. A kissé barnás bőrű kislány kivette a saját, majd barátnője kabátját, és segített neki. Együtt vették át a cipőt, felhúztán a kabát cipzárját, mintha egymás anyukái lennének.

– De volt egy probléma – tette fel az ujját Jenny – Csak egy esőkabát volt.

– Normális esetben a két kislány elkezd vitatkozni, hiszen egyikük sem akar megfázni, tudjuk milyen az, ha az ember bőrig ázik… – folytattam – De ők csak nézték a kabátkát. A barna kislány egyszer csak kitárta a karját, és egy ölelés kíséretében segített felvenni a göndörkének az esőkabátot. Összepatentolta, jól ráadta, még a kapucnit is segített neki felhúzni. – merengtem el.

– Ezután elindultak a főbejárat felé, de az zárva volt. A kis barna viszont igencsak talépraesett volt, és elindult egy másik kijárat felé, arra, ahol az udvarra tudtak kimenni. Ez mégy nyitva volt, és bár a főkaput már bezárták, a kocsibejáró kapuján elhagyhatták az épületet.

– Az eső végig zuhogott, bőrig áztatva ezzel a kis barnát, de a göndör hajú felemelte a másik feje fölé a karját, így próbálva megóvni barátját az esőtől.

– Az csak megragadta a feje fölött lévő, hideg kis kezet, és úgy mentek az úttest mellett, vakító fényszórójú autók mellett. Minden sokkal nagyobb volt, mint ők, de a barna így is nekivágott a hazaútnak.

– Egyiküket sem autóval hozták, volt fogalmuk róla, hol laknak. Még így, ovis fejjel is. – biccentett elégedetten Jenny.

– A kis göndörke lakása igencsak messze volt az ovitól, ezért barátja megígérte, hogy náluk aludhat. Így, egymás kezét fogva sétáltak hosszú, hosszú perceken át, melyek óráknak tűntek.

– Az egyik sarkon egy rendőrautó állt meg, és sietősen a két kicsi után szaladt. Kiderült, hogy mikor a szülők az ovihoz értek, már nem volt ott senki. Azok nagyon megijedtek, és kihívták a rendőrséget. A két kicsit nagy szemekkel bámult a rendőr bácsira, aki felhívta a szüleiket, és értesítette őket, hogy mindkét gyerek jól van.

– Míg a szülőkre vártak a rendőr egy esernyővel beállt a kicsit fölé, akik már összebújva melegítették egymást. Mikor azok megérkeztek, szorosan megölelgették a kislányokat, majd együtt, taxival mentek haza.

– A teljes mesét, még mai napig sem ismerik a szülők, de a két család barátsága máig tart. Vége. – fejeztem be. Jennyre pillantottam, aki kicsit könnyezett az emlékek hatására. A fiúk már nagyban hortyogtak. Egymásra néztünk a nővéremmel, majd egy-egy puszit nyomtunk a srácok homlokára.

– Ez egy igaz mese? – szólalt meg hirtelen Dávid. Meglepődtem, hogy még ébren van, és Jenny arcáról is ilyesmi volt leolvasható. Még mindig a szöszi felett voltam, aztán elmosolyodtam:

– Az. – suttogtam.

– Ti vagytok, ugye? –kérdezte

– Aha, mi vagyunk. – karolt belém Jenny.

– Jenny a barna, Nati meg a göndörke. – nézett ránk álmosan. Biccentettünk.

– Nem is tudtam, hogy ilyen kis nyuszi voltál oviban… – motyogta.

– Pedig voltam olyan is. – mosolyogtam – De mostmár aludj! Mert már nem nyuszi vagyok, hiszen ismersz… – vigyorogtam gonoszul.

– Persze, persze – motyogta szöszi két ásítás között – Álmodjatok szépeket, és boldog karácsonyt! – mormolta, majd az oldalára fordult, és elaludt. Jennyvel pedig egymás kezét fogva slisszoltunk ki a szobából.

 

Micsoda ajándék…

 

Jennyvel úgy döntöttünk, ha már mi kapunk ajándékot, a srácoknak is kéne valami apróság. Úgyhogy nővérkém mit sem törődve azzal, hogy karácsony első napja van, erősen havazik, ritkán jár a busz és valószínűleg semmi nincs nyitva, elment ajándékot vásárolni. Ööööö, ha egy tízes skálán megüti az esélye a kettőt, megeszem a kalapom. Szóval, Jenny lelépett 7:30-kor, engem meg itthon hagyott, ha fiúk idő előtt felkelnének. Én meg mindent kitaláltam, csak hogy ne kelljen egy helyben bámulnom a falat. Felsöpörtem, elpakoltam, mindent, megtettem az ügy érdekében, de végül mégis az ágyamon kötöttem ki, és a telefonomat nyomkodtam. Ami megcsörrent. Jenny.

– Hali, hali! – köszöntem bele a telefonba.

– Ne lepődj meg, ha később megyek haza! – közölte határozottan, már-már dühösen. Tudom, mikor csinálja ezt. Ha leplezni akarja a sírását.

– Mi a baj? – kérdeztem gyanakodva.

– Semmi! – véágta rá gyorsan. Túl gyorsan.

– Jenny, a semmiért nem jössz később haza… – morogtam unottan, mert utálom, ha hülyének néznek.

– H-Hát… itt vagyok, úgy két megállóra…

– Akkor? Hol a probléma?

– Az árokban…

– Ezt fejtsd ki, kérlek.

– Felborulta busz, és az árokban kötött ki. – na, itt megállt bennem az ütő. Kellett kis idő, míg felfogtam, mit mondott.

– Jenny?

– Hm?

– Te most honnan telefonálsz?

– Izé… a buszból, az oldalamon feküdve.

– AZONNAL SZÁLLJ KI, TE NAGYON HÜLYE!!! – ordítottam, melynek az lett következménye, hogy igencsak hangosan morgolódott valaki a szomszéd szobában. Meg hogy Jenny maradandó halláskárosodást kap, de az lényegtelen.

– Nati, minden, rendben? – kopogott be Matt. Felpattantam, kivágtam az ajtót, és megragadtam a vörös kezét, hogy tutira rám figyeljen:

– Michael, tiétek a ház, annyira kérlek titeket, hogy mire hazaérünk, legyen itthon forró tea! – hadartam, és már a szélfogó felé rohantam.

– Nat, mi a jó…? – dugta ki a fejét Dávid, de én szóra sem méltattam, csak elfutottam mellette.

– Hova mégy? – préselte ki magából az összt Michael.

– Hazahozom a tesómat. – válaszoltam, miközben a kabátomat ráncigáltam magamra.

– Miért, nincs itthon? – pislogott a másik.

– Mindent megmagyarázok, csak előbb érjünk haza egyben… – morogtam, mikor már nagyon mehetnékem volt, már a sapkát is fejembe húztam. Még a srácok kérdezgettek, de én megelégeltem, és becsaptam magam után az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, ki a hóesésbe. Elindultam. Futottam. Mondjuk, ez nem éppen egyszerű feladat, ha egy rkat hó, zacskó, és más, szél szállította dolog repül a képedbe. De ez részletkérdés.

Szóval lefutottam a két megállót (ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha), és tényleg ott volt kifeküdve egy busz, csak már vastagon betemette a hó. Mellette alakok. Gondolom, az utasok azok. Akkor Jenny is ott lesz. Mikor meglátott, eltátotta a száját, majd elindult felém. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig viszonozta. Így álltunk, úgy két percig.

– Keményen tolod, hallod… – motyogta.

– Csak testvérien.

– Jaja. Te most tényleg leszaladtál két megállót?

– Ha négy lett volna, akkor is megteszem.

– Szeretlek.

– Én is. Csak néha jól titkolom. – mosolyodtam el.

– Jó színészi képességekkel vagy megálldva. – motyogta.

– Ahoy, fiúk! – rontott be Jenny az ajtón. A srácok az ebédlőben ültek, és az érkezésünkre elénk siettek. Két, teljesen átfagyott, hótól fehér hajú, didergő lány állt a szélfogóban.

– Na, jó, most fordul a kocka. – nézett ránk komolyan Dávid – Ezúttal mi veszünk kezelésbe titeket. – lépett oda Jennyhez, és segített neki levenni a kabátot – Atyám, Jenny, még a karod is olyan, mintha jégtömb lenne…

– Igen? Én is úgy érzem… – vacogta. A szöszi hozzám is odalépett, gondolom segítés céljával, de én addigra már kész voltam.

– Gyertek, kész a tea. – szólt Michael.

– Óóó, hálásan köszönöm! – mosolyogtam a vörösre, mire az csak vállat vont. Leültettek minket az asztalhoz, kezünkbe nyomták a bögrét, és hoztak nekünk egy-egy plédet. Már megint erős Déja vum van…

– Szóval akkor mi is az oka… ennek? – mutatott ránk Dávid. Kösz, kösz…

– Hát, felmentem a városba, aztán hazafelé jövet felborutlt a busz. Szóltam Natinak, hogy később érek haza, de ő elém jött, fogalmam sincs, hogyan, mert a hívásomra rá negyed órán belül ott volt, és hazakísért. – vázolta szitut Jenny nagyvonalakban.

– Aha. De miért mentél fel a városba? – ráncolta szemét Michael.

– Izé… – nézett rám a tesóm – … nektek akartunk valami apróságot… – motyogta. A fiúk elkerekedd szemmel bámultak ránk.

– Most? Karácsony első napján?! De hát minden zárva van! – mondta Matt.

– Aj, de kis cukik vagytok… – mosolyodott el Dávid. Felállt, odajött hozzánk, és megölelt minket. Alap esetben azt mondtam volna, hogy „Akadj le, de azonnal, vagy…!” de az a helyzet, hogy ha az ember lánya át van fagyva, semmijen pokróc nem ér fel egy forró öleléssel. Úgyhogy belebújtam a szőke fiú vállába, Jenny úgyszintén. Máté is odajött, és csatlakozott a csoportos ölelésünkhöz.

– Na, így kell karácsonyozni! – mondta Matt – Csajok, holt víz a ruhátok… – motyogta, mikor hozzánk ért.

– Fogd már be, direkt nem mondtam nenkik, hogy ne gázoljak a lelki világukba! – morogta Dávid. Ugyanilyen kedvesen válaszoltam:

– Most azt kéne mondanom, hogy „Aj, de cuki vagy!”? – mindezt olyan hangnemben, hogy akármelyik színész megirigyelhette volna.

– Nem fogok érte megharagudni. – mosolyogott le rám diadalittasan. Ch…

Miután átöltöztünk száraz ruhába, bekopogtam Jennyhez:

-Hali! Zavarhatlak egy pillanatra? – dugtam be a fejem a szobájába. Elvette a tekintetét a laptopjáról, és úgy válaszolt:

– Persze. – bementem, és előhúztam a hátam mögül két, gondosan becsomagolt dobozt. Azonnal felcsillant a szeme, és a fiókjából ő is két kis csomagot halászott elő.

– Boldog karácsonyt! – monduk egyszerre, majd átleltük egymást.

– Na? – vigyorgott Jenny.

– Mit na? – néztem rá meglepetten.

– Bontsd ki! – erre a laposabbik csomag felé nyúltam, és elkezdtem szépen leszedni a csomagolást.

– Született troll vagy… – sziszegtem.

– Ugyan… – legyintett „zavartan”. Mert a papír azt a koponyás képeslapot rejtette, amit még a Tescoban vett – Nézd meg, mi van benne! – „Mi lehet egy képeslapban, ami olyan nagyon érdekes?” Kinyitottam, és egy kis rajztömb volt benne. Elején egy képpel: a srácok fekszenek a kanapén. Azonnal tudtam, hogy mi ez, úgyhogy pörgetni kezdtem a lapokat.

– Ez… Ez komoly?! De mikor…? – hüledeztem. A képsorozat azt ábrázolta, mikor felköltöm a fiúkat, hogy megyünk vásárolni. Nővérem csak elnevette magát:

– Mi mást vártál az ördög lányától? – heherészett. A másik csomag felé nyúltam, és azt is megszabadítottam a gúnyájától. Egy pár kis, kék színű, csillagos fülbevaló volt benne.

– Ezt anyuék küldik, de az ötlet az enyém… – vakarta meg a tarkóját – … Tetszik?

– Most úgy veszem, hogy fel sem tetted a kérdést. – néztem rá mosolyogva – Persze, hogy tetszik! – ugrottam a nyakába – Most te jössz!

– Jól van, jól van! – tette fel a kezét védekezően, majd az asztalhoz lépett, ahova a csomagokat letette. Ő mindig a legnagyobbal kezd. Ez ovi óta nem változott. Letépte a kék csomagot, majd hüledezve nézett rám.

– Te… Kitettél magadért. – nézte meg az ágyneműt, amit még a nyáron elkezdtem, ugyanis saját kezűleg varrtam bele a kedvenc bandáinak a logóját – Mióta készíted?

– Részletkérdés. – legyintettem. Jenny vigyorogva ölelte magához a darabot, le sem akarta tenni.

– Izé, más is van ám ott. – böktem az asztal felé. Odalépett, és feltépte a kis borítékot.

– Na ne… – motyogta.

– Dede! Anyuék küldik, meg azt is, hogyha visszamered utasítani, kersztben fognak lenyelni… – mondtam mosolyogva.

– Hülye vagy?! Fogja ezt visszautasítani a halál! Megyünk Green Day koncertre!!! – visította, majd a nyakamba ugrott. Hehe.

– Mi a jó élet folyik itt?! – nyitott be a két fiú. Öööö….Cirip, cirip?

 

Tyúk-és kakasviadal

 

Nos, mivel már a téli szünet első napja együtt vagyunk, úgy voltunk vele, itt az ideje elmenni valahová szórakozni. Normális esetben ez azt takarja, hogy elmegyünk moziba, vagy egy esti buli keretében leisszuk magunkat a sárga földig. Nos, mi más megoldást választottunk: a két ünnep között elmentünk az Aquaticumba. Tél ide, tél oda, ez volt az egyetlen program, amivel mindenki egyet értett.

Tehát összekaptuk magunkat, fürdőruha, törölköző, úszószemüveg, és irány a víz! az öltözőnél ketté váltunk, bár én Dávidtól egy tockossal búcsúztam, mivel közölte, hogy be akar jönni a lány öltözőbe „nézelődni”. Aha, hogyne.

Jennyvel még a nyáron voltunk utoljára fürdőben. El is terveztük, hogy a téli szünetben, a két ünnep között eljövünk ide. Bár akkor még csak két fővel számoltunk…

– Oké, hol kezdjük? – kérdezte Jenny, mikor felöltözött, és én kiléptem a kis öltözőkabinból. Egy lila bikini volt rajta, aminek az árnyalata felülről lefelé sötétedik. A lila szépen ment a barna bőréhez és szeméhez. Haját egycsuriba fogta össze, és ilyenkor olyan irigy vagyok, mert egyébként kettőnk közül ő a csinosabb. Én eleinte egy egyrészest akartam felvenni, de nővérkém sikeresen lebeszélt róla. Úgyhogy egy ugyanolyan bikiniben léptem ki mint ő, csak az enyém világoskék volt. Én kiengedve hagytam a hajam, nyakamban ott fityegett egy ugyancsak kék úszószemüveg (imádok a víz alatt lenni). Jenny szerint nekem szépen kiemeli ez a bikini a kék szemem. Hát, ha ő mondja…

– Hm… Hullámedence? – kérdeztem vigyorogva.

– Leghátul?

– Víziröpi leghátul?

– Logikus. Mint a Pithagorasz tétel. – bólogatott Jenny nagy bőszen.

– Mi van? – kérdeztem meglepetten.

– Mi lenne? Ez olyan menőn hangzott… Apám szájából. – biggyesztette le az ajkait.

– Ez is csak azt bizonyítja, hogy azok a szövegek állnak jól neked, amiket te találsz ki. – tettem a kezem a vállára. Elmosolyodott, majd a cókmókunkat magunkhoz véve elindultunk a medencék felé.

– De jó nekünk! – vigyorodott el Dávid, mikor meglátott minket.

– Miért is? – nézett rá furán Jenny.

– Tudod, te, milyen menő leszek, ha két ilyen csinos csajszi flangál körülöttem? – nevette – Nati, légyszi, ne üss meg…

– Ugyanugyan. Nincs hozzá hangulatom. – legyintettem.

– Nati, ne kezd megint! – nézett rám rosszallóan Jenny.

– Mit ne kezdjen? – kérdezte Michael. Már be akartam fogni a száját, neki is, meg Jennynek is, de a tesóm gyorsabb volt:

– Valahányszor nem vehet fel hosszúujjút, vagy valamit, ami rendesen takarja, mindig zavarba jön, és ettől rendesen bedepizik. – vonta meg a vállát, mire a szemeim villámokat szórtak felé – Cáfolj rá, ha akarsz, Nati. – vigyorgott gonoszul. Én csak morogtam valamit, majd hátat fordítottam neki.

– Menjünk, a csúszdához, azok úgyis „takarnak”! – bökte meg a vállam a szöszi.

– Ne szívasd már… – rázta a fejét Matt.

– Dávid… – morogta Jenny – Szétverjelek mindenki előtt, vagy leszállsz róla magadtól is? – sziszegte.

– Eeeeez hihetetlen. Végre Nati nem akarja a szuszt is kiverni belőlem, erre kezdi a másik… – mosolygott kínosan.

– Ha nagyon hiányzik ez a tulajdonságom, ha szépen kéred, bepótolom. – mosolyodtam el gonoszul.

– Jaj, ugyan, jó ez így… Bár annyit lehene módosítani, hogy nem ártana, ha mosolyognál… – morfondírozott.

– Ez jólesett. – néztem rá hálásan. Értetlenül bámult rám, majd megvonta a vállát, és belevette magát az első medencébe, ami az útjába akadt. Vagyis a gyerek medencébe. Felverte a vizet, de olyan szinten, hogy mindenki rámeredt. Nem csoda…

– Azonnal szállj ki onnan, te gyökér! – rivallt rá Jenny, és karon ragadta a szöszit. Ha a vádlijáig ért a víz, akkor sokat mondtam…

– Há’ de most mé’ vagy ilyen? – rinyálta Dávid.

– Mert megyünk csúszdázni.

– Há’ de mé’ nem mondtad hamarább?!

– Te találtad ki, te nyagyon hülye! – nézett rá Jenny dühösen.

– Kérlek – vontam meg a vállam – csak bebizonyítja, hogy nemcsak kívül, de belül is szőke. – vigyorodtam el gúnyosan.

– Élmény veletek lenni… – morogta. A csúszdához felfelé menet Dávid vagy ötször megszívatott minket azzal, hogy eljátszotta, hogy elcsúszik a lépcsőn, és elindul hátra. Egyszer már Michaeltől is kapott egy fülest. Szóval akkor már átlépett egy határt. A csúszdához felérve szúrósan néztünk a szöszire, aki védekezően feltartotta a kezét.

– A csúszdán már csúszhatok? – kérdezte vékony hangon. Egy pár unott és „Ez nagyon hülye” pillantásokat kapott.

– Következő!

– Geráppá! – rikkantotta Dávid, és beleugrott a kék csőbe.

– Én vagy te? – kérdezte egymástól egyszerre Jenny és Matt, mire mindkettő rendesen elpirult.

– Akkor, hogy demokratikusak legyünk – vágtam át közöttük – én leszek a következő. – azzal beültem a csúszdába. Jenny, amiért elrontottam a nagy romantikus pillanatot, hálája jeléül olyat lökött rajtam, hogy azt hittem, lefejelem a csúszda tetejét. Izé… Idegesítő vagyok, tudom, de utálom a szűk helyeket. Lényegtelen, csak néhány másodperc, annyit még túlélek. Már láttam a fényt a csúszda végén, úgyhogy feltettem az úszószemüveget és befogtam az orrom. És lőn világosság! Ez a jó dolog a csúszdában. A hosszas sötétség és bezártság után ott vár az út végén a fény… Hú, ez de költöi lett! Legnagyobb meglepetésemre Dávid ott állt a kis medence előtt, ahol ki kell szállni a csúszdából. Egy jó pár, úgy négy lány társaságában vigyorgott.

– Jaj, szevasz, Nat! – köszöntött, mikor kiszálltam a medencéből.

– Szííííjjjaaaaa! – üdvözöltek valami irdatlanul magas és kényeskedős hangnemben a csajok.

– Hali! – intettem. Kik ezek?

– De furi vagy így egyenes hajjal! – jegyezte meg az egyikük. Hm? Szóval ismernek? De honnan a jó életből?

– Jé, télleg! Nem mondod, fel sem tűnik! – kapcsolt Dávid. Dühösen néztem rá, amit az szakított félbe, hogy az egyik csajszi a képembe hajolt.

– Nem tudod, kik vagyunk, ugye? – kérdezte kedvesen – Amikor a Fórumban énekeltetek, mi is ott voltunk, és biztattuk a srácokat.

– A mi füttyünk volt a leghangosabb! – rikkantotta az egyik, és igencsak látványosan méregette a szöszit – A vörös hol van? – ebben a pillanatban egy rakat víz csapódott az egész társaságra (beleértve engem is), mert az emlegetett szamár megérkezett. A nővéremmel együtt!

– Nektek nem külön kellett volna érkeznetek? – tettem fel a kérdést megsemmisülten.

– Ja, csak senki nem jött utánunk, gondoltuk, amolyan „először és utoljára” módon lehet szó egy közös csúszásról… – ecsetelte Jenny, enyhe pírral a fején.

– Beszélni fogok az úszómesterrel… – morogtam.

– Jajjj, de jó téged újra látni! – ugrott Matt nyakába az egyik lány. Mindannyian megsemmisülten néztünk rá. Már csak azért is, mert a csaj úgy szólalt meg, mintha minimum öt éve legjobb barátok lennének, másrészt, mert visszaestek a medencébe…

– Én…ezt…megölöm… Mégis, ki ez a tiniribi? – fordult felém Jenny.

– He! Ne beszélj így a barátnőmről! – hallatszott egy erős hang, mire mind megfordultunk. Egy ötfős fiúbanda állt mögöttünk – Az én csajom nem egy tiniribi, fogtad?

– Milyen kedves vagy, csípem a burád… – sziszegtem. Az egyik felkapta a fejét, és mosolyogva válaszolt:

– De jó! Én is a tiédet! Jössz velem úszni? – kérdezte ártatlan mosollyal. Igencsak bunkó hangnemben válaszoltam:

– Érezd a szarkazmust a szavaimban… – morogtam.

– Na, gyere! – ragadta meg a karom, mire rémültem fordultam vissza Dávid, Jenny, és Matt felé, mivel mostanra már ő is kikászálódott a vízből. Nővérkém kárörvendően vigyorgott, mire olyan szépségeket formáztam az ajkaimmal, hogy még maga Jenny is megirigyelhette volna. A srác csak fogta a csuklóm, és elrángatott egy másik medence felé. Dávid elröhögte magát, és intett a bagázsnak, hogy jöjjenek utána. A többi fiú valahogy leolthatta, mert egyedül jött utánunk. Kikötöttünk a hullámmedencénél. Szuper…

– Tudsz úszni? – kérdezte kedvesen. Fekete haja a szemébe hullott, és igencsak bámult engem az ugyancsak fekete szemeivel.

– Igen, tudok. – morogtam.

– Szasz gyerekek! Mi jó művelkedtek? – ért bennünket utol Dávid. Én egy „ments meg” pillantást küldtem felé, mire kajánul elmosolyodott. Ó, hogy én hogy szeretem…

– Mi?! De várj, egy szóval sem mondtam, hogy megyek veled akárhova!! – kiabáltam a mondat végét, mivel a srác berángatott a vízbe. Én leginkább a fal felé araszoltam.

– Ne rohanjatok már! Vagy netán ennyire zavarok? – röhögte a szöszi.

– Mi a jó életnek koslatsz utánunk, ha nem segítesz? – néztem rá gyilkos tekintettel.

– Ááá, szóval segítsek! Ahogy gondolod… – vigyorodott el, majd meglökött. Illetve, bocsátat, előbb megfordított, és utána lökött meg. A hullámok is egyre magasabbak lettek, és erősen odalöktek a fekete hajú sráchoz. Beleestünk a vízbe, és én konkrétan rajta kötöttem ki. Nem volt időm feltenni az úszószemüvegem, így csak becsuktam a szemem, hogy ne csípje annyira a klóros víz. Aztán… A fiú adott nekem egy szájrapuszit. Vagyis, gondolom, csóknak szánta, de hülye leszek bebocsátást adni egy vadidegennek! Úgyhogy megcsíptem az oldalát, de jó erősen, körömmel, mi re az elengedett, én pedig végre feljöhettem a víz alól. Ez volt az első alkalom, hogy fel akartam jönni. A falhoz lapultam, és vártam, hátha elnyel a víz magától is.

– Íjjj, bameg… – fogta az oldalát a fiú. Nekem se kellett több, a medence kijárata felé vettem az irányt. Leültem a lépcsőre, és átkaroltam a térdeim. Kis idő múlva Dávid ült le mellém.

– Elmeséled, mi történt? Az egy dolog, hogy én mit láttam, de szeretném a te szádból hallani. – mondta, de tisztán lehetett hallani, hogy elfojtja a nevetést.

– Ha hazaérünk, beülök az szobám egyik sarkába, bedepizek, fekete ruhákat fogok hordani, és totálisan antiszoc leszek. – mondtam monoton hangnemben, és folyamatosan magam elé nézve. A szöszi nem bírta tovább, kitört belőle a nevetés.

– Basszus, nem gondoltam, hogy egy csók ennyire meg tud viselni!

– Nem csók volt, csak szájrapuszi… – morogtam.

– Lényegtelen. – legyintett.

– Apropó – emeltem fel a fejem – nem félsz te, hogy megjárod még, amiért meglöktél? – néztem rá groteszk módon. Az csak kínosan elmosolyodott, majd ennyit préselt ki magából:

– Keressük meg a nővéredet, és folytassuk a mai programunkat négyesben, oké?

– Ch… – kapta meg elmés válaszomat.

– Mit szólnátok egy kakasviadalhoz? – tette fel a kérdést Jenny, sokat sejtetően Mattra nézve. Gyerekek… nekem lőttek.

– Hullámmedence? Feltéve, hogy még hullámzik… – jegyezte meg Máté.

– Pff, szerintem egy kicst kerüljük azt a helyet… – nevette el magát, majd rám pillantott. Hálásan néztem vissza rá – Menjünk az úszómedencébe, a híd alá!

– Hogy beverjük a fejünket, mi? – rivallt rá Jenny.

– Majd én vigyázok rád… – motyogta Michael, enyhén elpirulva.

– Jujuuuj, szerelem a levegőben! – forgatta a szemét a szöszi.

– Pedig nem is hoztam be spray-t… – gondolkodtam hangosan.

– Úúúú, kezdesz visszatalálni magadhoz! – röhögte el magát.

A víz tök kellemes volt, de persze ezt az mondhatja el, akinek van ideje megszokni a vizet. Az, akit magragadnak, és behajítanak a vízbe, nemigen tehet ilyen kijelentéseket. De még fel sem foghattam rendesen a dolgokat, a következő pillanatban Dávid nyakában ültem, Jenny pedig már eli is indult felém Matt vállán ülve. Gyerekek, mi lesz ebből?

 

Új év…Új dolgok…

 

Túl szép a gondolat ahhoz, hogy igaz legyen. Szép is lett volna, ha minden probléma nélkül ússzuk meg a szilvesztert. Ugyanugyan…

Ugyanis arra keltem, hogy kedves testvérem mesteri szintem káromkodik. Áhh, nincs is jobb, mint eme szép szavakra felkelni! Hú, de költőies voltam…

-Mi a jó élet van már megint? – dugtam ki a fejem a szobából.

– Ja, semii, csak… Pff, veled meg mi történt?! Elraboltak egy éjszakára? – röhögte el magát Dávid, a hajamra mutatva. Illetve jelen esetben a szénakazal is vetekedhetne velem…

– Rohadt vicces… – morogtam.

– Nati, kapard össze magad, és gyere ide azonnal! – kiabálta Jenny. Ezek a behavazott reggelek… Kérdés, mivel vannak behavazva. Ugyeugye…

– Mi van?! A szennyest kivittem, a zoknikat kifordítottam, a mosógépet elindítottam a a tegnapi CD-kiírtam, mi a jó élet bajod van?! – válaszoltam ingerülten.

– El van dugulva a mosdó, úgyhogy, húgikám, ma szerelük! – lépett ki a fürdőszobából egy villáskulccsal a kezében.

– Ehe. Kérek öt percet, hogy felkeljek, még ötöt, hogy felfogjam, mit mondtál, egy fél órát, hogy összeszedjem magam, és még tizet, hogy rávegyem magam az egész hóbelevancra. – mondtam monoton hangon, majd bevágtam a szobám ajtaját. Persze Jenny ismét káromkodott egy igen kacifántosat (nincs véletlenül olyan díj, ami azt az embert tünteti ki, aki a legbonyolultabban, legszebben, leghosszabban képes káromkodni, és mindenféle trágárságot összehordani?) Felkaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt, és a fésűvel is találkoztam. Igen, ha nem értenéd, megfésülködtem. A konyhában valami kis kekszet kaptam be, meg egy börge tejet ittam, és kész volt a reggeli. Legalábbis nemigen lehet többet kihozni, ha folyamatosan szólongat egy füstölgő nővérke.

– Na, lökjed. – álltam meg a fürdőszoba ajtóban, mire Jenny durcásan felém fordult:

– Nem én vagyok a szakember. – na, erre igencsak furán néztem rá, mivel ma még csak ő dirigált nekem.

– Mivan?

– Jaja! Ha azt akarjátok, hogy vízszerelő nélkül ússzuk meg az évet, akkor jobb, ha hallgattok rám! – vigyorgott Dávid. Unottan néztem rá.

– Inkább kiugrok a negyedikről. – közöltem tök nyugodtan.

– Csak tessék – hajolt meg előttem a szöszi – én utadat nem állom. – vigyorgott gonoszul. Erre halálos komolysággal elindultam a szobám felé, és kinyitottam az ablakot.

– Dávid, te nagyon barom! Ne mondj neki ilyeneket, mert tényleg megteszi! – sikoltotta Jenny, majd utánam rohant – Hé! Várj már, mielőtt kiugrasz, szeretnék mondani valamit!

– Csak nyugodtan. – vontam meg a vállam.

– Nos – emelte fel a mutatóujját – Ilyen gyilkos helyzetben két lehetőség van. Vagy ne halj meg és éljük tovább azt az életnek nevezett valamit… – mondta, mire Dávid nagyban bólogatni kezdet,, mivel az ajtófélfának támaszkodva várta, hogy megszabadul-e tőlem – …Vagy haljunk meg együtt! – kiáltotta, majd belém kapaszkodott.

– Csajok, ti nagyon hülyék vagytok! Michael, fékezd meg a csajod, mert öngyilkos lesz! – üvöltötte ki, mire a vörös megjelent az ajtóban.

– HOGY MICSODAAA?! a CSAJA?! JENNY!!!!! – üvöltöttem torkom szkadtából.

– Na, látod, máris van miért itt maradnod. – biccentett elégedetten Dávid. Én…ezt… egyszer… megölöm… Aztán mikor kedves nővérem felé fordultam, az paradicsomokat megszégyenítő színben nézett maga elé.

– Jenny? – kérdeztük tőle egyszerre. Az csak pislogott párat, majd végre magához tért.

– Jaja, oké! Itt vagyok! – rázta meg a fejét. Izé… Most tippeljek, merre járt?

– Na, jó – lökte el magát az ajtótól a szöszi – Nati, gyere, a fürdőszobában meg kéne nyitni az egyik csapot, ha szólok. Menni fog?

– Akarjam tudni, mennyire nézel értelmi fogyatékosnak? – néztem rá, teljesen érzelemmentes arcal. Az csak elröhögte magát, majd elindult a fürdőszoba felé. Izzzéé….. Hát, nem úgy nézett ki, mint egy fürdőszoba…. Inkább mint Vietnam a légitámadások után… Dávid egy kissé külön álló csapra mutatott, amihez ez hosszú slag volt hozzáerősítve.

– Ez minek? – mutattam a csőre.

– Neked nem kell értened. – legyintett lemondóan. Nem válaszoltam, így egy idő után rám nézett – Elszámoltál tízig?

– Már ötvenen is túl vagyok. – morogtam – Te vigyorogjál itt, hanem húzzál csapot szerelni! – fömedtem rá, mire az egy elfojtott nevetéssel ment ki.

– Nyithatod! – erre eltekertem a kis prücköt. Hallani lehetett, ahogy a víz keresztülfolyik a slagon.

– Megvan! – rikkantottam hátra. Aztán valami furcsa sziszegést hallottam. Megfordultam és…. Egy rakat víz csapódott a képembe, ugyanis Dávid rosszul erősítette fel a csapot, így a hollandi (az a kis fémdarab, ami rászorítja a gyűrűre) lecsapódott a földre, a slaggal együtt, amiből ömlött a víz. Nagy nehezen megtaláltam a csapot és elzártam. Sietős lépteket hallottam, majd kivágódott az ajtó.

– Na, miv…? Hát veled meg mi történt? – változtatta meg az eredeti mondandóját a szöszi. A hajamból csurgott a víz, az arcomról úgyszintén, a ruhám meg úgy nézett ki, mint aki most jött a görög tengerpartról.

– Megnyitottam a csapot! – füstölögtem – És leközelebb én teszem fel a hollnadit!

– Eheeee, ahogy gondolod…. – vakarta meg a tarkóját – Izé, menj és öltözz át, mert idáig érzik rajtad a szennyvíz szaga….

– Szerinted lehet rósza illatúan vizet szerelni?! – kiabáltam. Ekkor betoppant Jenny, meglátott engem, és azonnal elkapta a röhögőgörcs. De annyira, hogy már a földön fetrengett, és csak annyit bírt kinyögni, hogy „fáháááj a hahhhhsaaaaam!”

– Szerinted engedjem rá a vizet, hátha attól elhallgat? – kérdeztem a mellettem álló szöszitől. Az csak meglepve nézte kedves nővérem, ahogy már-már fulladozik a röhögéstől.

– Lehet…

– Szuper. Akkor ő lesz a következő alany. – morogtam, majd elbattyogtam a szobámig. Holt vizesen nem kéne bemenni – Dávid, idedobod a törölközőmet?

– Az a Batmanes?

– Nem, te nagyon barom! A fekete az, amelyiken egy piros felhő van!

– jó’ van na. Nem tudom követni az agymenéseiteket… – hajította felém a törölközőm.

– Most csak azért nem esek neked, mert úgy érzem magam, mitha egy pöcegödörből rángattak volna ki. – morogtam oda neki. Erre ő kajánul elmosolyodott:

– Mit ne mondjak, úgy is nézel ki. – he? Ennek mekkora pofája van!!!!!!!

– DÁVIIIID! – üvöltöttem, és már elindultam a fiú felé, csak betántorgott közénk Jenny. Igen, tántorgott, mert elég volt egy lopott pillantást vetnie rám és megint elkapta a röhögőgörcs. Állni alig bír, és vigyorogva bebandukol közénk, és még így is a falba kell támaszkodnia, hogy két lábon maradjon. Grat… Bementem a szobámba és rendbeszedtem magam. Mikor kinyitottam az ajtót, Jenny az arcát dörzsölte, Dávid pedig elégedetten dől a fürdőszoba jatajának.

– Szöszi, te megütötted Jennyt? – kérdeztem röhögve.

– Üti a halál! Elég az, ha téged piszkállak, ráadásul anno említettél olyat, hogy jenny az erősebb… – mondta, mindezt tök komolyan, ártatlan arccal.

– Nehogy félreértsd Nati, csak annyit röhögtem, hogy fáj az arcom… – motyogta kislányosan.

A délután kisebb-nagyobb balhékkal telt, de csak eljött az este. Nem mentünk sehova, úgy döntöttünk, jobb otthon, mint egy halom részeg csávó között lenni. Kivasaltam egy asztalterítőt, megterítettem, sőt, még pezsgő is volt itthon. Csak egy szimpla beszélgetős estét akartunk. Vagyis ez azt jelentette, hogy beülünk a szobámba (mivel nekem van a legnagyobb ágyam), koromsötétben és beszélgetünk. Tapasztalatból tudom, hogy az emberek sokkal őszintébbek a sötétben, mikor a másik nem láthatja az arcukat. Én a párnámat öleltem, Jenny mellettem terült el, Matt a gépemnél ült a széken, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő indítsa majd az órát a visszaszámláláskor. Dávid felült az ágytámlára. Ezt ne úgy képzeld el, mint egy irdatlanul magas, vékony falapot, neem. Olyasmi, mint egy kanapé, csak ki lehet hajtogatni. Mint egy kicsit furcsa origami. Vagyis a kartartójára ült fel a mi szöszink. Természetesen a suli volt a legfőbb kiindulópont, a srácok a régi sulijukról meséltek, osztálybulikról vagy éppen balhékról. Aztán kérték azt is, hogy mondjunk nekik még egy „mesét”, csak közöltem, hogy valószínűleg bele fognak aludni, úgyhogy nem.

Aztán eljött az a bizonyos 23:59. Michael bekapcsolta a monitort és elindította az órát. Én már négy pohár pezsgővel álltam a kezemben (félreértés elkerülése érdekében közlöm, hogy nem mindet fogom meginni), és vártam, hogy elkezdődjön egy újév. Bár nem épp így terveztem, azért ez se rossz. Bármennyiszer is püföltem már el a srácokat, nagyon megszerettem őket. Szóval már nem bánom, hogy velünk laknak. Kivéve, amikor mégis…

Mikor odaadtam Mattnak a poharát, letette az asztalra, innen már gyanítottam, hogy készül valamire. Hm…..De mire?

-Tíz! – rikkantotta Dávid, mire belekaroltam Jennybe meg a szöszibe, és folytattam.

– Kilenc!

– Nyolc! – szállt be Jenny.

– Hét! – állt be Máté.

– Hat! Öt! Négy! Három! Kettő! – skandáltuk egyszerre.

– Egy? – kérdezte Jenny – Bold… – kezdte, de nem tudta folytatni, mert… Mert… Bameg, ezt még így is nehéz leírni! Michael magához rántotta és megcsókolta!!!! Az én nővérem!!!! Az enyém! Éééééneztafiútkivágomanegyedikrőldeúgyhogymégabetonbaisbelesüllyed! Megsemmisülten néztem rájuk.

– Te tudtad ezt? – hajolt oda hozzám Dávid.

– Nem. – közöltem teljesen lefagyva – Te?

– Ja.

– Aha. – biccentettem. Aztán felfogtam, mit modott – Várj, mi?! – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.

– Ja. Matt még karácsonykor előadta nekem a szilveszteri tervét. – aztán meglátta, hogyan nézek rá, elengedett (mivel még mindig egymásba karoltunk a visszaszámlálás erejéig) és védekezőn tartotta fel a kezét – Nat, ne kezdjük így az évet… – közben a galambok elváltak egymástól, mint ágtól a levél (nagyon haragszom Mátéra!!!) és visszataláltak hozzánk.

– Boldog újévet! – fejezte be Jenny, amit elkezdett. Ha úgy vesszük, még tavaly…

– Neked is… – morogtam a lehető legarrogánsabb stílusban, mire egy kuncogás kíséretében egy puszit kaptam a homlokomra.

 

Csapjunk bele a lecsóba!

 

-Csajook… – nyitott be hozzánk Dávid. Pontosabban Jennyhez, mert most a változatosság kedvéért én mentem át hozzá – Unatkozom. Történjen már valami! Mi lesz az új kalandunk? – nyafogott. Erre nővérkémmel sokat sejtetően összenéztünk – Pontosan tudjátok, mi lesz az új kalandunk. – helyesbített a szöszi. Mi meg egyszerre vágtuk rá:

– Ja! Suli! – ugyanis Dávidnak annyiban igaza volt, hogy az előző néhány napban ténylge nam nagyon műveltünk semmi érdekeset.

– Bakker, tényleg… – kapott a fejéhez szőke barátunk – Meséljetek csak egy kicsit! Milyen az épület? És a tanárok? De az osztályra vagyok a legkíváncsibb!

– Akkor ezt tartogasd holnaputánra. – húztam az agyát. Neem, majd csak úgy ontom magamból a szavakat! Küzdjön meg érte!

– De naaa! Hány fiú van? Csinosak a csajok? Mennyire ökörködős az osztály? Jó a közösség? – dobálta a kérdéseket, mire odamentem hozzá, és a szájára tapasztottam a kezem.

– Hidd el, úgy fair, ha te sem tudzs sokat. Anno mi se tudtunk, mivel a gólyatábort is kihagytuk. – közöltem teljesen higgadtan.

-Mi a jó életet tökölsz még? – dübörögtem a fürdőszoba ajtón.

– Jaj, nyugi már, mindjár kész vagyok, csak tudod, Mikey előtt szuperül kell kinéznem. – motyogta.

– Ezt mondtad negyed órával ezelőtt is. – morogtam – Dávid!

-Hm?

– Építünk egy új fürdőszobát a lakásba?

– Nem.

– He?! Miért nem?

– Mert nekem nem hiányzik még egy fürdőszoba, egyel is tökéletesen megvagyok. – vonta meg a vállát.

– Hogy én mennyire utállak. – nézet rá gyilkos tekintettel.

– Főleg ilyenkor, mi? – röhögte.

– Jjjja. Pontosan. – válaszoltam teljesen kifejezéstelen arccal. Végre Jenny kimászott a fürdőből, úgyhogy elindultam, csak beleütköztem Mátéba.

– Hát te? – kérdezte.

– Hát te? – válaszoltam frappánsan – Izé, Matt, oda most én… – erre rámcsapta az ajtót. Én ezt a gerlepárt szét fogom szedni, ha ennyire megváltoztatja őket!

– Haliiiii! – ugrott elénk Flic. Jó, Flic Dominik, de az egész suli csak Flicnek hívja. Mellesleg ki nem állhatom, ahogy jenny sem, mindjárt, figyelj, és megkapod a választ:

– Jenny, ma kifejezetten gyönyörű vagy! Nati, te vagy az újév virága! Nincs rajtad smink ugye? Ó, a természetes szépségeket mindig kiszúrja az ember! – vigyorgott.

– Nem, Flic, valóban nincs… – pillantottam nővéremre, aki unottan bámult a srácra. Igen, mindig ilyesmikkel bombáz minket, csak az őszintesége, nos… khm, néha túl őszinte.

– Á, szóval eért nem akartál mesélni! –kucogott a fülembe Dávid.

– Hülye, két hét alatt el is felejtettem ezt az idiótát, nem hogy meséljek róla. – közöltem csípőből.

– Új srácok, hali! – lépett oda hozzájuk Flic. Mielőtt a srácok bármit mondhattak volna, odaléptem kettejük közé, és beléjük karoltam:

– Jaj, igen! Ők itt Vörös és Szöszi! – vigyorogtam. A két fiú meglepetten, illetve sértetten nézett rám.

– Nem hagyhattad ki, mi? – morogta Matt.

– Nem hát! – bólintottam.

– Aztarohadt, ti ismeritek egymást? – állt fel Kristóf, és kezet fogott a srácokkal – Aki Nati haverja, az csak jófej lehet! – mondta. Aha! Ő az egyetlen olyan haverom, akin nem osztozom Jennyvel. Mármint, Jenny nem igen kedveli szegény srácot, pedig tök normális. Bár ez is csak viszonyítás kérdése…

– Nos – köszörülte meg a torkát Dávid – Ő itt a haverom, Máté, jómagam pedig Dávid vagyok. – hajolt meg udvariasan – Ja, és le lehet kopni Jennyről, ugyanis Matt csaja! – erre nekem leesett az állam, a többiek pedig elengedtek nagy „húúúúúúú”-t.

– Natival boldogíthatnátok egymást… – jegyezte meg Michael, mire jött még hullám „húúúúúúú”.

– Te Dávid… Te hülye vagy? – néztem a szemébe – Úgy istenigazából.

– Nem. Te várj, adok egy tanácsot – hajolt le hozzám, vészesen közelre – Ha valakinek közölni akarsz valamit. Akkor ne kérdést tegyél fel, mert nincs garantálva, hogy az adott személy azt mondja, amit te szeretnél. – közölte mosolyogva.

– Oltááááás! – üvöltötte Peti. A többiek is hangosan röhögtek körülöttünk, míg én lenézően, Dávid diadalittasan szemezett velem. Aztán villámgyorsan képen csaptam.

– Mi a….?! – kapott az arcához.

– Igen, benne van a pakliba, hogy az adott személy nem azt mondja, amit én hallani akarok. – biccentettem – De akkor teszek róla, hogy az legyen, amit én akarok! – húztam ki magam. A osztály továbbra is figyelte az eseményeket.

– Ha nem akartok az idei tanév összerakott szerelmi párosa lenni, gyorsan embereljétek magatokat! – állt be közénk Jenny. Erre persze undorodva elfordultunk a másik felől.

-Jenny, beugorhatunk a hobbiboltba? – kérdeztem vidáman.

– Bocs, húgi, de ma elmegyünk, beülünk Mikeyval egy vacsira! – mesélte szerelmesen. De mindig együtt mentünk a hobbiboltba, mivel ott mindketten találtunk valami „úúúeztnemhagyhatomott” cuccot. De nem akartam lehangolni, had örüljön. Úgyhogy bedugtam a fülest és elindultam haza. Gyalog. Nem olyan nagy távolság, de ha más választhatna a villamos és a gyalogút között, gondolkodás nélkül az előbbit választaná. Egyszer csak ki lett tépve a fél fülesem, és Dávid kezében landolt. Mivel ő rántotta ki a fülemből.

– Itt kiabálok utánad, te…! Mi baj van? – nézett rám komolyan. Ch…

– Nincs semmi. Jenny és Matt elmentek romantikázni, te nem vagy hozzám kötve, nem vagy köteles velem jönni, úgyhogy elindultam haza. – vontam meg a vállam.

– Na, azért ennyire hülye nem vagyok. – fordított szembe magával – Egyedül jössz-mész, pedig nem úgy vettem észre, hogy ki lennél taszítva. Most is gyalog mászkálsz, pedig itt van melletted a villamos. Emellett olyan dühös zenét hallgatsz, hogy csak na. – Sorolta. Én csak nagy szemekkel pislogtam rá. He? A nagy csöndben tényleg hallatszott, ahogy üvölt a The Three Days – Pain fülesemből.

– Miért, mi baj van azzal, ha én nem akarok a villamoson tömörülni? – néztem rá. Erre megragadta a vállam, megfordított, hogy lássam, ahogy éppen elmegy mellettünk egy konkrétan üres villamos. Hogy én mennyire utálom néha az élet humorát…

– Nincs semmi baj vele – fordított vissza maga felé – én sem szállnék fel egy szardíniás dobozra. De, mivel úgyis egyirányba megyünk, veled tarthatok? – mondta, az utolsó mondatot egy kisit félve. Nem tudom, miért, de ez egy kicsit jól esett, úgyhogy csak beccentettem.

– Egy feltétellel. – tartottam fel a mutató ujjam.

– Mit akarsz? – kérdezte fáradtan.

– Add vissza a fülesem.

– Egy feltétellel. – vigyorodott el – Fele az enyém, és olyan számot állítasz be, ami nem ennyire depressziós. – nyújtotta felém a fülhallgató egyik felét, de mikor el akartam venni, elkapta előlem – Melyik számot állítod be?

This is the moment? – kérdeztem.

– Hm… Hadd nézzem. – lépett mögém, majd a képernyőmre meredt – Angel with a shot gun?

– Azt a számot nagyon szeretem. – mondtam. Talán azért, mert egyike azoknak a számoknak, amiknek megnéztem a magyar fordítását. Dávid rápöckölt az indításra, betette a füles egyik felét, mjad felém nyújtotta a másikat.

– Mi lenne, ha nem az enyém lenne a telefon? – mosolyodtam el, majd elvettem a fülhallgatót. És meg kell mondjam, sokkal jobb volt így gyalogolni hazáig.

 

Az a szép a magányban…

 

…Hogy kénytelen vagy olyan hülyékkel foglalkozni, mint Dávid. Illusztrálom:

-Jenny! Ugye mostmár hajlandó vagy bejönni a szobámba! – fontam össze magam előtt a karom.

– Most ezt úgy mondod, mintha már legalább egy hete be se tettem volna a lábam hozzád… – nézett rám nővérkém unottan.

– Van az kettő is… – morogtam – Na, de már úgy hiányzik jó kis éneklős délután!

– Bocsi, de ma Mikey megígérte, hogy elmegyünk sétálni.

– Azt lehet négyen is…

– Mindegy, ásd el magad! – legyintett.

– MIVAN???!!! – keltem ki magamból, mivel Jenny soha nem szokott így beszélni velem! Soha de soha nem mondana ilyet nekem! Legalábbis azt hittem… Duzzogva megkerestem Dávidot:

– Szasz! Mi kéne? – kérdezte lazán.

– Gyere, fogj egy ásót és segítesz elásni magam… – morogtam oda neki.

– Nat, te mit szívtál? – méregetett gyanúsan. Én csan néztem rá, hogy ordibáljak vele, vagy hagyjam a fenébe. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Azt is csak azért, mert nem volt elég lelkierőm ahhoz, hogy kiosszam a szöszit. Felkaptam a kabátom és már a kezemben volt a fülesem, mikor Jenny megszólalt:

– Te meg hova mégy? – kérdezte.

– SÉTÁLNI!! – kiabáltam. Igen, ehhez volt elég erőm, mert rohadtul fájt, hogy a kedves nővérem már úgy három hete nem foglalkozik velem, max annyit, míg meséli, mi volt „Mikey”-val. Kiléptem, bevágtam magam mögött az ajtót, betettem a fülesem, majd elindítottam a We won’t die–t. Aztán hirtelen felindulásból felhívtam Kristófot.

– Hali, mondd. – köszönt vidáman.

– Szia… – kezdtem, de félbe lettem, szakítva:

– Mi a baj? Ha tem halival köszönsz, ott már baj van. – túl jól ismer.

– Izé… Ráérsz? – kérdeztem félénken.

– Merre vagy?

– Nemrég jöttem fel a városba.

– Nagyerdő?

– De nem a megszokott, folyton nyüzsgő rész!

– Tudom, tudom, ott találkozunk. – zárta le a beszélgetést. Kicsit megkönnyebbültem, úgy indultam el a villamossal a Nagyerdő felé. Nem, nem az Aquaticumnál, hanem a Klinikáknál szálltam le. Lesétáltam egy kicsit a Pallagi úton és már ott is volt előttem az erdő. Kicsit megrugdostam néhány kavicsot, majd végül beleakadtam Kristófba. Ő csak mosolyogva nézett rám, mire viszonoztam a gesztust. Erősen megöleltem, majd elindultunk az egyik kis ösvényen. Annyira jól esett, hogy végre valakinek kiönthettem a lelkem.

– Amióta összejött Mátéval, fokozatosan távolodunk egymástól, nem foglalkozik velem, de azt hiszem, Matt is így viszonyul Dávidhoz. Nem örülök neki, de látom, hogy ugyan próbálja titkolni, nem esik neki jól a dolog. És nekem meg van olyan jó szívem, hogy próbálok vele foglalkozni… – mondtam egy szuszra.

– Hát, nem tudom. Valahogy csak észhez kéne téríteni Jennyt, mert ez így mégsem egészséges, nem most kéne megromlani a kapcsolatotoknak. Ovi óta… 12 éve?

– Yep. De az a helyzet, hogy… Nem is tudom, Dáviddal nem tudok rendesen beszélni. Általában agyba-főbe szívatjuk egymást, néha, ha nagyon beüti a fejét, lehet vele lelkizni, csak az a baj, hogy mostanában mindkettőnknek van olyan rossz kedve, hogy ne legyen türelme a másikhoz. – egészítettem ki. Órákon át beszéltünk, én ontottam magamból a szavakat, Kristóf pedig elmondta a véleményét. Hogy őszinte legyek, nem tudtam meg semmi újat, mégis jólesett mind beszélni, mind hallgatni, amit mond.

– Szerintem akkor is többet kéne foglalkoznod Dáviddal. Mégiscsak egy cipőben jártok. – morfondírozott. Én őedig elgondolkodtam rajta, hogy lehet igaza van.

Hazaérve feldobtam a kabátom a fogasra, és egyenesen a vendégszobába siettem. Jennyék még nem voltak itthon. A szöszi ott ült a kanapén és nagyban zenét hallgatott. Érkezésemre felkapta fejét és kivette a füles egyik felét.

– Hali! – köszöntem.

– Lökjed. Ha már így kezded, gyanítom, szívességet kérsz majd. – állt fel. Bennem meg felment a pumpa. Én mónem is….! Hiába egy kis piti dolog volt az egész, a sírás mardosta a torkom, ennek ellenére dühösen válaszoltam:

– Ne legyél már ennyire számító! Csak láttam, hogy mostanában magad alatt vagy és gondoltam, beszélgethetünk, ha szeretnéd! De te csak egy tehernek tartasz, akit szívathatsz és minden nap el kell viselned a képét! Pusztán segíteni akartam, de ha így állsz hozzá, akkor várhatod, mikro jövök házzád legközelebb! – kiabáltam. Szegény srác csak nagy szemekkel nézett rám, sikerült olyan szinten meglepnem, hogy nem tudott megszólalni. Kiviharzottam a szobából, át a sajátomba. Levágtam magam az ágyra, feltettem a fejest, és szinte max hangerőn hallgattam a legdepisebb számaim. Közben elpakoltam a ruháim, amik már a székemen tornyosultak, arra várva, hogy a helyükre kerüljenek. Egészen jól elvoltam, amikor is Dávid rontott be. Bezárta maga után az ajtót, majd dühösen rám nézett. Még neki áll feljebb?! Ennyire önző nem lehet valaki… Hirtelen megindult felém, lekapta a fejhallgatót a fejemről és ledobta az ágyra.

– Mi a j… – kezdtem volna az újabb kitörést, de… Megölelt. Csak komoran odalépett hozzám és körém fonta a karjait. Egyik kezével a vállamat, másikkal a derekamat karolta át. Kicsit oldalra néztem, hogy legalább a szőke hajzuhatagot lássam.

– Nehéz…? – kérdezte. Nem tudom, mivel akarta befejezni. Nehéz-e most? Nehéz-e a közelemben tudnom őt? Talán nehéz ilyen helyzetben lenni? Nem tudom, de a fejemet az övéhez döntöttem, majd viszonoztam az ölelést. Erősen szorított magához, mire elfordítottam a fejem, és a vállába fúrtam.

– Nehéz. – motyogtam, majd azon kaptam magam, hogy potyognak a könnyeim, és rázkódok a sírástól. Egyre hangosabban. Dávid megsimogatta a hátam, majd leültetett az ágyamra. Újból magához húzott, de mostmár nem ellenkeztem, belemarkoltam a pólójába.

– Ne fogd vissza magad, attól nem lesz jobb. Sírd ki magad, most úgy sincsenek itthon. – susogta, de az ő hangja is megremegett. Neki is rossz. Nekem is. Kristófnak igaza volt. Mindezt hamarabb kellett volna…

– De… – kezdtem – Neked van bajod…Akkor mégis miért…segítesz nekem? – hüppögtem. Erre szorosabban ölelt, már-már az ölében ültem.

– Olyan kis vaksi vagy… – simította meg a fejem. Én?

– Nem érdekel… Nem akarok látni semmit…! Csak… még egy kicsit maradj itt… – sírtam. Aztán sikeresen felfogtam, mit mondtam – N-Nem úgy értettem! T-Tudod, én mindent megoldok! Egydül is képes vagyok boldogulni! H-Hogy itt maradj velem, csak egy lehetőség! – ugrottam ki az öléből, miközben vadul hadonásztam.

– Hogyne. Én pedig hülye vagyok és elhiszem. Szerinted… Most látlak először sírni, és ezek után tényleg azt hiszed, hogy nyugodt szívvel hagylak zokogni? Méghogy képes vagy egyedül boldogulni! Akkor nem lenne szükséged rám… – mondta kedvesen, mégis intően. Ismét megpróbált megölelni, de most egy kicsit vonakodtam a dologtól. Aztán csak hagytam, hogy megint a karjaiba zárjon.

– H-Hát jó… Végül is… maradhatsz… – motyogtam. Halkan elnevette magát, és megsimította fejem.

– Kösz, hogy megengeded. – mondta – Te… Mikor… mikor látlak majd újra nevetni? – kérdezte kis idő múlva. Meglepett a kérdése, mégis válaszoltam:

– Majd egyszer. De ha itt maradsz, akkor viszonylag hamar.

 

A körülmények áldozata vagyok!

 

Nos, felvázolom, hogyan keltem reggel: az oldalamon feküdtem, a párnám Dávid válla volt, aki hanyatt feküdt, és úgy húzta a lóbőrt. Ja, meg átkarolta a derekam… HOGY VAN BŐR A KÉPÉN…!!!!???? Azonnal kipattantam az ágyból majd ijedtemben jól képen vágtam szegény fiút, aki szerintem hirtelen azt sem tudta, hol van.

-Mi a f… – kezdte, mire készültem adni a következő pofont – …franc?!

– TE MEG MI A JÓ ÉLETETET KERESEL A SZOBÁMBAN???!!! – ordítottam.

– Mondjuk azt, hogy megvigasztaljalak, de ne zavarjon…

– És az azt jeleni, hogy velem kell aludnod?!

– Veled aludtam? – kérdezte. Most komolyan… szerezzen nekem valaki…. még egy olyan embert…aki ennyire sötét…. Rácsaptam a homlokomra, majd szépen letöröltem az arcom, igyekezve, hogy ne robbanjak fel.

– Idegesnek lenni annyi, mint mások hülyeségei miatt magunkat büntetni. – dugta be a fejét az ajtón Matt.

– Kösz a tanácsot, majd megfogadom… – morogtam. Ekkor az ajtóm kivágódott annyira, hogy Jenny visítva beférjen rajta, és a nyakamba ugorjon.

– Neked meg mi bajod?! – kérdeztem mogorván, mert már szinte tudtam, hogy mi lesz a téma. Bunkó hangnememre furán nézett rám:

– És neked? – aha. Nővér ide, nővér oda, akkor sem fogom neki mindenki előtt ecsetelni, hogy Dáviddal aludtam! Azt meg végképp nem, hogy miatta….

– S-Semmi… – morogtam, majd lefejtettem Jenny karjait a nyakamról.

– Hé, Nat – karolt át Dávid – vörös a fejed.

– KUSSOLSZ, SZÖSZI!!! – néztem rá gorombán, és a gyomrába könyököltem.

– Na, jó, mi a rák történt itt tegnap? – nézett ránk gyanúsan a vörös. Vigyorogva adtam meg a logikus választ:

– Elmentetek sétálni.

– Ha ezt most nem közlöd velem, hülyén halok meg… – közölte unottan Jenny.

– Ugyeugye? – bólogattam. És hogy még egy kicsit tereljem a témát – Tényleg, az hogy sikerült?

– Juj, képzeld…! – és meg voltam mentve. Igen, ha észre tudod venni az előnyöket, nem is olyan rossz egy halálosan szerelmes nagytesó. Bár ilyenkor valamiért annyira emlékeztet az ovis énjére…

– Amúgy hány óra van? – szakította félbe két ásítás között a szöszi. Banyek, ennek mindig akkor kell megszólalni, mikor csak zárva kéne tartani a lepénylesőjét! Ha most felhívja magára a figyelmet…

– 10 múlt kilenc perccel. Jaj, de úgy elkanyarodtam, hiszen még nálatok tartottunk! – mosolygott kedvesen Jenny. Én egy „megöllekhanemmostakkorakövetkezőéletemben” pillantást küldtem Dávid felé, aki csak kínosan elmosolyodott.

– Megyek reggelit készíteni! – intettem. Tudom, átlátszóbb már csak akkor lehettem volna, ha egy színűre festem magam a fallal, de na…

– Én is megyek! – hadarta Dávid. Én… ezt… kinyírom… Ennyire nem tud taktikázni, vagy ennyi emberismerete nincs?!

– Te itt maradsz! – fordultam hátra.

– Há’ de most mé’ vagy ilyen? – kérdezte.

– Jössz egy mesével Jennyéknek. – vigyorodtam el diadalittasan. Szegény srácnak azonnal gyöngyözni kezdett a homloka, valószínűleg neki is volt annyira kínos a helyzet, mint nekem. Hehe. Egyszer csak az idegessége abba maradt, helyére pedig gúnyos vigyor költözött.

– Ahogy akarod. – intett, majd megfordult és becsukta az ajtómat. Miért van olyan érzésem, hogy ezt most nagyon, nagyon, de nagyon meg fogom szívni? Mindegy, ráérek akkor foglalkozni vele, ha aktuális lesz. Úgyhogy bebattyogtam a konyhába és elkezdtem főzni. Mivel egy rakás rizs volt itthon, gondoltam, tejberizset készítek, amikor is Jenny indiánszökdelésben szabadult ki a szobámból:

– Úúúúúristen, Natiii! Dávid mesééélt! – odaért mellém, átkarolta a vállam, és úgy suttogott nekem – Elmondta, hogy míg mi sétáltunk, te áthívtad őt egy filmre, amit gépeden néztek. És mondta, hogy volt egy majdnemcsók, meg hogy annyira kidőltetek, hogy együtt aludtatok… – ecsetelte. Igencsak érdekesnek találta, hogy a fejem ezúttal a dühtől vörös, az öklöm pedig igencsak nagy iramban emelkedik.

– DÁÁÁVIIIIID!!!! MOST KIVÁGLAK A NEGYEDIKRŐL, DE ÚGY, HOGY LEMÉSZ EGÉSZEN A TARTAROSZIG!!!! – üvöltöttem, mire Jenny mellettem befogta a fülét. Az ajtóban álló Dávid pedig ártatlan szemekkel nézett rám:

– Hogy ki? Nem hallottam jól… – mondta nyávogós hangon. Meddig akarja még húzni az agyam?! Michael és Jenny a konyhában voltak, így nem kellett tartanom attól, hogy látni fogják a következő galád tettemet. Hirtelen elindultam felé, mire a fiú lassan hátrálni kezdett. Úgyhogy a végére odaugrottam hozzá egy gonosz vigyor kíséretében, majd megöleltem. Hú, azt az arcot le kellett volna fotózni! Borzasztóan megleptem. A mellkasába fúrtam az arcom.

– El is felejtettem megköszönni, hogy tegnap itt voltál nekem. – motyogtam. Mikor magához tért a sokkból, leeresztette a kezét, és viszonozta az ölelést.

– Most is itt vagyok. – suttogta, majd megsimította a hátam.

– Natii! – kiáltotta Jenny és a hangja egyre közeledett. Elengedtem Dávidot, megfordultam és kis híján hátra estem, az volt a szerencsém, hogy a szöszi mögöttem volt.

– Te meg hogy a jó életbe értél ide ilyen gyorsan?! – hadartam.

– Mi volt itt? Mikey, ezek megölelték egymást! – kiabált hátra. És most szakadt el a cérna:

– Ne viselkedj már úgy, mint egy pletykás vénasszony! Nem olyan vagy, aki mindenkinek a magánéletébe belepofátlankodik! – ordibáltam. Jenny meglepetten figyelte a kirohanásom – A nővérem vagy, de az utóbbi időben úgy viselkedsz, mintha csak arra lennék jó, hogy kiömlengd magad! – mutattam rá – Kérem vissza a nővérem, aki velem hülyül, velem sír, folyton poénkodik velem és még arra is képes, hogy együtt egy üzlet kellős közepén kornyikáljuk a kedvenc dalainkat! – néztem a szemébe dühösen. Aztán a tekintetem Mátére tévedt, aki az ajtóból figyelte az eseményeket – Idefigyelj, Vörös!  -kiáltottam rá, mire a tekintete felizzott.

– Nati, elég… – tette a vállamra a kezét Dávid, de nem nagyon tudott meghatni.

– Szerelem ide, szerelem oda, te is annyira bediliztél, hogy már a legjobb haveroddal sem vagy képes normálisan foglalkozni, pedig egy házban, mi több, egy szobában laktok! Szegényen mindig csak a letörtséget látom, és a szeretethiányt. Folyamatosan a telefonját nyomkodja, mert ti olyan jól elvagytok a magatok kis rózsaszín világában! Én is valahogy elvagyok magamnak, de mind tudjuk, hogy ez nem normális! – ordítottam ki magamból az utolsó szót is, mire levegő után kapkodtam. Igencsak nehéz ilyen hosszú monológot ordítva megtartani…

– Húgi…

– Nati… – motyogta a két galamb. A vállam még rázkódott, megint ott volt a sírógörcs a torkomban, a szemem pedig már könnyes volt. Felfelé kellett pislognom, hogy ne buggyanjanak ki. A szoba, sőt az egész ház csendbe burkolózott. Matt Jennyre nézett, ő néha a kedvesére, néha rám. Talán azért figyelt többet Mátéra, mert az én tekintetemmel jelenleg ölni lehetett volna. Dávidnak már mindkét keze a vállamon pihent, de csak állt mögöttem, gyanítom, Michaellel szemezett. Így álltunk, nem is tudom, mire várva. Csodára? Egy „bocsánat”-ra? Esetleg egy „szakítsunk” szövegre? Jó, ez túlzás, azt azért mégsem várom el, hogy szakítsanak, ha mindketten szeretik egymást, de attól még, hogy szerelmes, létezik más is… Mondjuk egy ovis kislány, aki egyik kezében a babáját fogja, a másik kezét pedig a nővére zárja a sajátjába. Csak most ez a kéz nincs, úgyhogy a kislány két karral öleli át a babát, majd beburkolózik a sötétségbe. Illetve csak szeretne, mivel egy barátja ott van, és megpróbálja betölteni az üres teret.

Hirtelen Jenny megindult, majd átölelt:

-Ne haragudj… Sajnálom! – sírta. Pedig őt aztán nehéz megríkatni. Na de, hogy akkor teljes legyen a jelenet, én sem tudtam parancsolni a könnyeimnek, így azok útjukra indultak. Annyiban jó volt az általános, hogy megtanultam úgy sírni, hogy csak a könnyek barázdálják az arcom, hang nem járul hozzá. Tegnap már zokogtam, nem csinálunk rendszert belőle – De – folytatta Jenny, és a hangja elcsuklott – Ezért még nem hagyom abba. Egyszer még hálás leszel nekem.

 

Szőke palást

 

Gyerekek, nekem csak egy kérdésem van: mi a jó élet folyik itt?!?!
Az a nagy helyzet ugyanis, hogy  észrevettem, hogy gyengülök. Mármint nem fizikailag, ha lekeverek egyet egy srácnak, ugyanúgy lefejeli a padot, nem arról van szó. Hanem arról, hogy nem tudom magam úgy megtartani lelkileg, mint régen. Ha például megbánt valaki, személytől függetlenül, mindig utólag kapom rajta magam, hogy Dávidhoz megyek segítségért, de ugyanez fordítva is működik. Bár ő nem tiltakozik olyan agresszívan, mint én, azért néha ő is beszólogat Michaelnek, hogy ugyan, vegye már észre. Mióta Dávid megvigasztalt aznap este, sokkal többet beszéltünk, és gyakrabban telepszik át az én szobámba, esetleg fordítva. Már nem szívatjuk annyit (annyit!) a másikat, és ha mondhatok ilyet, egészen jól kijövünk.
A másik hatalmas kérdőjel: Jenny. Foggalmam sincs, mit beszéltek ezek, de valami bűzlik. Mióta kiosztottam, kerül, mostmár csak nem is ömleng nekem Mattról. Teljesen megszűntem számára, amit egyszerűen nem tudok hova tenni.
A következő napirendi pont: az osztály. Nos, Jenny elkésett, ugyanis a Jenny-Mikey páros után a Dávid-Nati a kedvenc, aminek akár örülhetnék is, de az a nagy helyzet, hogy nem nagyon akarom, hogy a reflektorfény közepén legyek. Persze, szeretek kitűnni, de nem akartam soha elöljáró lenni. Mivel mindig őket veszik elő és azt mondanom sem kell, hogy róluk indul a legtöbb pletyka… Na, de én (mi)  sem úsztuk meg:
– Nati, drága! Említettem már, hogy valami eszméletlenül jól áll ez a fekete hosszú pulcsi? A nagy, piros felhő a közepén pedig remekül megy a…  – észrevette az arckifejezésem – …hangulatodhoz. – fejezte be Flic. A piros felhő egy animében van, nem mellesleg a kedvencemben, és a piros felhő a fekete ruhán a kedvenc főgonosz szervezetem jelképe. A motívum a vérfürdőt ábrázolja. Flic telibe talált, tényleg ilyen volt ma a hangulatom.
– Fogd be, Flic, ma nincs kedvem a bókjaidhoz. – legyintettem a fekete hajú srácnak, aki csak pislogott, mivel máskor egy pofonnal is jutalmazom a szellemességét. Végül ennyi volt a válasz:
– Holnap lesz?  Úú, te, Jennyt merre hagytad? – kérdezte vidáman. Mint a második félév többi napján, ma is Dáviddal jöttem be. A szöszi már a helyén ült. Meg tudom érteni. Nem mindenkinek van kedve hallgatni Flic szerenádját… Jennyék szokás szerint tíz perccel később jöttek, mert most a büfébe mennek, most a suliújsághoz mennek, most a tanáriba, persze mindig kettesben. Azt meg mondanom sem kell, hogy rohadt szarul esett, hogy nem én vagyok a kettes számú emberke…
– Jenny majd jön. – közöltem, meg sem fordulva, folytattam az utat a helyem felé.
– De én most akarok neki mondani valamit! Már ki is találtam egy frappáns szöveget! – ecsetelte.
– De hát ma még nem is láttad. – közöltem unottan.
– De igen, az aulában itta a forró csokit azzal a… Mike? Márk?
– Máté?
– Az! – csettintett. Ha lehet, én még jobban elszontyolodtam. Jenny itt van tőlem pár lépésre, és forró csokit iszik. Nélkülem.
– De nem értem. Miért nem jöttök együtt? Hiszen egy lakásban éltek. Akkor meg?  Csak nem fasírtban vagytok?
– Flic, hagyd abba! – szólalt meg idegesen Kristóf. Azonban a kérése süket fülekre talált. A srác folytatta:
– Pedig első félévben, sőt tavaly is együtt jöttetek, én pedig mindig egyszerre bókoltam nektek! Uh, egyszer még egy jégkrémet is a képemhez vágtatok, annyira elegetek volt belőlem! – mélázott.
– Flic, fogd be. – fordultam felé. Az egész osztály csendben volt, (már amennyire úgy hét emben hangos tud lenni) mindenki várta, hogy mi lesz.
– Aztán mindig lepacsiztatok, valahányszor elláttátok a bajom… – merengett tovább. Felmerült bennem, hogy direkt provokál, de magamban már tomboltam annyira, hogy ez nem hatott meg különösebben.
– Elég legyen! – szólt rá élesen Dávid. Hogy kinek, azt már nem tudom, de olyan szinten feldühített a srác, hogy már mondhatott bármit, tudtam, hogy én most neki fogok esni, és abban nem lesz köszönet!!!
– Flic, még egy szó, és bókolhatsz a temetkezési vállalatnak! – vicsorogtam. A fiú rám nézett, úgy tűnt, észrevette, hogy hozzá beszélünk.
– Akármennyire is utáltatok is, a nővéred sohasem nézet rám így… – fürkészte az arcom. Futólépésben haladtam a fekete hajú srác felé, aki már-már meghátrált. Fúú, rohadt mérges voltam! Most úgy beverek neki egyet, hogy több füle marad, mint foga! Nem azzal volt a bajom, hogy felhozta az amúgy szép emlékeket. Ott volt a probléma, hogy egyrészt fájt, hogy nem tudtam, lesz-e még ilyenben részem, másrészt Flic kapta volna az a dühöt, ami már január elsejétől bennem van. Hogy féltékeny vagyok Miachaelre. Hogy Jenny többet foglalkozik vele, mint velem.
Már épp emeltem az öklöm, amikor csattant a szék, düdörögtek a léptek. Dávid elém lépett, szembe állt Fliccel, és egy jókora pofont adott neki. A fekete hajú srác feje oldalra fordult, a csattanás után pedig csend telepedett az egész teremre. Először is: én akartam bemosni Flicnek! Másodszor: a szöszi ismételten meg tudott lepni. Bár nem ismerem olyan nagyon régóta, még soha sem láttam, hogy valaha barkit is megütött volna. Bár a szája nagyobb, mint maga Magyarország, soha nem püfölt el senkit, velem ellentétben. Elgondolkodtam azon, hogy ezt a fiút én is megütöttem, nem is egyszer. Ő pedig minden gonoszságom ellenére kiáll értem. Elszégyelltem magam.
– Tedd a pofád alapállásba! Mindannyian jobban járunk. Natiról pedig szállj le! Ha ilyen dolgokkal húzod az agyát, nem biztos, hogy legközelebb is az útjába fogok állni. – mondta halál komolyan Dávid. Még mindig háttal volt nekem, mégis el tudtam képzelni az arcát. Aztán ismételten megszólalt a lelkiismeretem, hogy márpedig (mégha általában csak hülyülésből is) én őt bántottam, mégis engem véd. Úgy ötven méterre a föld alá kívántam magam érte. A fejem a hátához döntöttem, és belemarkoltam a hosszú, lelógó szőke tincseibe, ezáltal a pólójába is. Nem érdekelt, hogy ebből milyen pletyka lesz, hogy három napon belül “járni” fogok Dáviddal, biztonságot akartam magam körül. És furi, de mostanában vele biztonságban érzem magam. Kivéve, amikor piszkál…
Sóhajtottam egy nagyot, mondván, megnyugodtam.
– Mi folyik itt?! – kérdezte egy ijedt hang, akit még akkor is felismernék, ha álmomból keltenek fel.
– Jenny, Michael, fogjátok be, aztán menjetek a helyetekre. – sóhajtottam, majd elengedtem Dávidot, és jómagam is elbattyogtam a padomig. Minden tekintet engem figyelt. Végigkísértek egészen a helyemig. Dávid megfordult, rám nézett, én viszont mással voltam elfoglalva, mégpedig a könyvemmel. Az egyik legjobb mód, hogy kikerüld a szemkontaktust. De még így is egy halom szempár tapadt rám. Idegesítő, de ha az ember lánya elég kitartó, és képes megállni, hogy ne ordítsa hogy “A jó életbe, mi a francot bámultok annyira?! ” akkor előbb utóbb megunják. Egyedül ültem a padomban, mivel Jenny pár napja átcuccolt Michael mellé, Dávid pedig Kristóf mellett kapott helyet. A két fiú egészen összehaverkodott, mióta egymás mellett ülnek. Én az órákon többnyire rajzolgatok, nincs kedvem tanulni. A tanároknak egy szava sem lehet rám, mivel mindig tudom az anyagot. Ma sem történt ez másképp, hat kérdés után eltűnhettem a rajzfüzetemben.
– Nati, mi történt? – jött oda hozzám suli után Máté. Dühösen rápillantottam, amolyan “hozzámszólsz, megöllek” nézéssel, mire a vörös meghátrált. Reakcióját egy biccentéssel nyugtáztam, majd betettem a fülest. Matt lemaradt, hogy Jennyvel mehessen, úgyhogy én le is kanyarodtam a következő sarkon, a könyvtár felé. Úgyis volt dolgom, meg akartam hosszabbítani az egyik könyvet, mivel még nem olvastam el. Legnagyobb meglepetésemre az épület előtt Dávid állt, egy mosollyal az arcán.
– Te…? – vettem ki a fülest.
– Á, csak tegnap mesélted, hogy tervezel erre jönni… – legyintett. Elmosolyodtam, hogy még ilyen apróságokra is figyel, majd szorosan megöleltem a szöszit…

 

Alvászavarok és spagetti

 

Átvettem Jenny módszerét. Nem szólok hozzá. Úgyhogy a Flic-incidens után egész nap nem beszéltünk semmit. Délután kicsit tanultam, kicsit meséztem, kicsit telefont nyomkodtam, szóval mindent megtettem az unalom elkerülése érdekében. A fürdőszobában szó nélkül váltottuk egymást, de a vacsora az maradt vacsora. Négyen körbe ültük az asztalt, és addig nem evett senki, míg nem kívánt jó étvágyat. Bármennyire is haragudtam Michaelre, mert elvette tőlem Jennyt, és rá is haragszom, mert többet foglalkozik a vörössel, mint velem, akkor sem borítjuk fel ezt a szokást.
Este viszont mégis rászántam magam valamire:
– Jenny, eljössz velem sétálni! Nem érdekel, hogy Mátéval mit terveztetek, te most el fogsz jönni velem egy esti sétára!! – rontottam be a nővérem ajtaján. Ő csak felpislogott rám a telefonjából, nagy szemeket meresztve rám.
– De…
– Nincs de!  Tedd le azt a retkes telefont, öltözz fel melegen, mert hideg van, aztán kapd fel a kabátod és indulunk! – adtam ki az ukászt, ellent mondást nem tűrő hangon.
– Sokkal jössz nekem. – morogta, majd kotorászni kezdett a szekrényében. Elégedetten biccentettem, majd becsuktam az ajtót. Bekopogtam a vendég szobába.
– Dávid…? – kérdeztem halkan. A szobában a kis fény kihunyt, majd a szöszi nyitott ajtót.
– Mondd.
– Mi csinálsz? – kérdeztem. Értelmetlenül nézett rám.
– Sorozatot nézek, és valószínűleg egész este azzal fogom elfoglalni magam. – közölte végül.
– Akkor jó. – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Hm? – szegény szöszi még hülyébb képet vágott, jelezve, hogy magyarázatra szorul a mondandóm.
– Azért kérdeztem, mert tudni szerettem volna, hogy nem fogsz-e unatkozni. Ugyanis elhívtam Jennyt egy esti sétára! – húztam ki magam.
– Szerintem inkább parancs volt, mint hívás, mivel hiába van a nővéred szobája a lakás másik felében, a te hangod még a fülhallgatómat is felül múlta. – közölte unottan. Erre csak kínosan vigyorogva megvakartam a tarkóm:
– Eh, izé, lehet nagyon határozott voltam…
– Te, és mit fogtok csinálni? Mentek egymás mellett egy órán át? Miről akartok beszélni? – bombázott a kérdéseivel. Igen, ez már bennem is felötlött.
– Nyugi, megoldom. Mert én mindent megoldok! – mosolyogtam magabiztosan.
– Azt tudom, csak nem szeretném, ha összetörve jönnél haza… – nézett rám aggódva.
– Ugyan! Ilyen opció nincs! Eldöntöttem, hogy mi ma jól fogjuk magunkat érezni! – mondtam, továbbra is merészen vigyorogva.
– Nagyon optimista vagy, legyen igazad! – mosolyodott el ő is.
– Nati!  Kész vagyok! – hallottam a folyosón Jenny hangját. Ismét Dávid felé fordultam:
– A tűzhelyen van kaja, legkésőbb kilencre itthon vagyunk! – intettem neki, majd kimentem a szélfogóba, magamra kaptam a kabátom és a csizmám, a sálamat a nyakamba tekertem, és részemről indulásra kész voltam. Jenny eleinte nem volt ilyen lelkes, de látva a vigyorom, ő is kezdett kíváncsi lenni.
– Oké, hova megyünk, mit tervezel? – sandított rám, de már nem tudta leplezni, hogy majd’ megöli a kíváncsiság. Megragadtam a kesztyűs kezét, majd lerobogtunk a lépcsőházban. Kilépve megcsapott a hideg levegő, de jól esett.
– Gyere! – húztam magam után Jennyt. Ő csak nevetve jött utánam. Aztán megálltunk Nóra néni kajáldája előtt.
– Ez… – meresztette a szemeit Jenny.
– Mikor jártunk itt utoljára? – mosolyogtam. Aztán berángattam a tesómat lenyomtam egy asztalhoz, majd megkerestem Nóra nénit, és rendeltem két jó nagy tál spagettit. Visszahuppantam a helyemre, Jennyvel szembe.
– Te gondolkodtál már azon, mi akarsz lenni a farsangi osztálybulin? – kérdeztem hirtelen felindulásból.
– Megmondom őszintén, úgy elfelejtettem az egészet, ahogy van. De most hogy mondod, valami jópofát kéne kitalálni… – gondolkodott hangosan a nővérem.
– Mondjuk mi lenne ha… – rukkoltam elő a saját ötletemmel,  ezzel elindítva egy jó kis beszélgetést, amiben nincsenek benne a fiúk. Eszre se vettem, már háromnegyed kilenc volt. Lassan visszaindultunk a házunk felé. Úgy jöttünk haza, ahogy régen nem: nevetve. Össze-vissza röhögcséltünk, ökörködtünk, úgy, ahogy még kilencedikben, vagy az előtt. Átkaroltuk egymás vállát, aztán dőltünk az úton jobbra-balra. Nem zavartattuk magunkat, hogy feltehetően úgy festünk, mint két full részeg csaj, de ez nem is volt lényeges, akkortájt már a kutya se járt arra.
Hazaérve viszont azonnal visszatért minden a régi kerékvágásba. Az ajtóban Máté várt ránk, pontosabban Jennyt, ezt onnan veszem, hogy őt egy forró öleléssel köszöntötte, nekem meg még csak nem is köszönt…
Ennek ellenére boldogan feküdtem le az ágyra, az este eseményeit felidézve. Kint, a szobámon kívül még volt egy kis motoszkálás, de az se tartott soká, hamar elcsendesedett a ház. Ezért hamar elaludtam. Illetve csak félálomban voltam, amikor nyílt az ajtóm. Persze, azt nem raktam össze, hogy ez valóság.
– Nati? Fent vagy még? – suttogott egy hang.
– Mmm, ki az és mit akar? – morogtam. Nagy nehezen rájöttem  hogy igazából keresnek, így felültem.
– Én v… Áucs! – kezdte, de lefejeltem, a felülés közben.
– Dávid?! – ismertem fel végre a hang tulajdonosát.
– Igen. Nos, tudod Jenny átcuccolt hozzánk, hogy Mattal aludjon, engem meg kiküldött. De ha a szobájában aludnék, tuti felpofozna, szóval… Arra gondoltam… Hogy esetleg… Melletted aludnék… – motyogta, és még a sötétben is láttam, milyen vörös a feje. Igencsak elüt a szőkétől… Meglepett a kérése. Aztán belegondoltam a helyzetébe.
– Jóvva’ örüjjé, alhatsz mellettem. – intettem, majd elhúzódtam az ágy szélére.
– Tényleg? – kapta fel a fejét.
– Ja. Egyszer már aludtam veled, nem haltam bele. – vontam meg a vállam. A szöszi lefeküdt az ágy ajtó felőli szélére, a párnámra hajtotta a fejét, hanyatt fordult, és lehunyta a szemét. Bólintottam, hogy jó lesz így, majd az oldalamra dőltem, betakaróztam. Aztán eszembe jutott, hogy a szőkéje egymagában jött, nem hozott magának semmit.
– Dávid, be vagy takarva? – kérdeztem meg sem fordulva.
– Nem nagyon…
– Ajjjhh… – sóhajtottam, majd megfordultam, közelebb húzódtam a fiúhoz és betakartam. Meglepve nyugtázta a mozdulatom. Én sem voltam kifejezetten higgadt, most valahogy fura volt érezni a közelségét. Felé fordultam a másik oldalamra – Hogyhogy most jutott eszükbe Jennyéknek összeköltözni? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. Mikor bementem, ők már elfoglalták a kanapét, Jenny meg morgott egy “bocs” félét, aztán fel is út, le is út… – mormogta Dávid, és hallatszott a hangján, hogy neheztel Mátéra. Belegondoltam, hogy most a szomszéd szobában ezek összebújva húzzák a lóbőrt. Hirtelen ötlettől vezérelve Dávid mellkasára hajtottam a fejem, egyik kezem magam elé, másikat a fiú vállára tettem.
– N-Nati…? – kérdezte zavartan. Én csak hozzá bújtam. Olyan forró volt… Az illata pedig kifejezetten kellemes.
– Ha Jennyéknek jó, legyen jó nekünk is… – mondtam, mert tudtam, hogy most ő is örül. Nem lőttem mellé, mondandómat két kar jutalmazta, amik szorosan körém fonódtak.
– Szeretlek… – motyogtam.

Mentsen meg valaki!

Igen, ugyanis legszívesebben kiugranék a negyedikről. De, előtte van még egy kis elintéznivalóm…
– Jennyyyyy! – rontottam be a szobájába.
– Mondd. – válaszolt kedvesen.
– Mi a jó életet csináljak Dáviddal? – kérdeztem.
– Mi? Mit kéne? – vágta be az értetlen pofát a tesóm.
– Pont ez az! Tegnap átcuccoltál Mátéhoz, ezzel kitaszítottad Dávidot, aki félt, hogy mi lesz, ha a te szobádban alszik, ezért átjött hozzám, én meg megengedtem neki, aztán elalvás előtt közöltem neki, hogy szeretem! – hadartam egy szuszra. Jenny pislogás nélkül meredt rám, majd vigyorogva bólogatni kezdett.
– Aha… Aha. Aha! – mutatott rám. Könyörögve néztem rá:
– Naa, tesó, mi a jó életet kéne csinálnom?! – erre kedvesen a képembe röhögött.
– Hát, kicsi csillag, annyi történt, hogy egyszer nem figyeltél magadra, és kimondtad azt, amit tudat alatt gondoltál! – vigyorgott.
– Te meg mióta vagy pchihológus? – kérdeztem rezzenéstelen arccal. Válaszul ennyit kaptam:
– Akkor most jártok?
– NEM! – kiabáltam – Vagyis… Nem tudom. Jó vele, de… Nem! – fontam össze magam előtt a karom, majd megráztam a fejem. Jenny már nem nevetett, de mosolyogva nézte ahogy tépődöm.
– Na, jó, hugi, figyelj ide! – állt fel az ágyról, majd megfogta a vállam – Szereted őt?  Úgy igazából! Akár fiúként, akár barátként, de szereted? – nézett a szemembe. Gondolkodás nélkül válaszoltam:
– Igen! – közöltem határozottan.
– Akkor meg?!  Hol a probléma?!
– Hát hogy… – kezdtem, de megakadtam.
– Hogy még magadnak sem ismered be teljesen… – sóhajtotta fáradtan Jenny.
– Lehet… – motyogtam. Ekkor hallani lehetett a bejárati ajtó kattanását, ami azt jelentette, hogy a srácok megjöttek a vásárlásból. A változatosság kedvéért most őket küldtük el kajáért.
– Gyerekek, annyi hó esett! – kiabált Dávid. Éreztem, hogy elpirulok. Szeretem…?  Úgy… Igazából? Az ajtón kopogtak, majd Matt dugta be a fejét:
– Hali csajok! Zavarok? Hogyhogy együtt vagytok? – kérdezte hirtelen, utalva arra, hogy mostanában nem sokat vendégeskedtünk a másik szobájában.
– Jaj, dehogy! – pattant fel Jenny, és egy csókkal köszöntötte a vöröst. Mögötte Dávid állt, tekintetével velem próbálta felvenni a kapcsolatot. Bár, én a szobában, ő a folyosón, az ajtóban a gerlepár, szóval… Mikor Jennyék befejezték a csókot, Dávid erőszakosan átvágott kettőjük között, majd megragadta a kezem:
– Nat, egy pillanatra… – mondta, majd bevezetett a szobámba. Csak remélni mertem, hogy nem a tegnapi alakításommal akar előrukkolni. Mert akkor én elsikítom magam, pedig én lány létemre kiabálok, nem sikítozom.
– Nézd. – mutatott a képernyőre, mikor bekapcsolt a gép. Be volt jelentlezve facebookra, ahol is egy poszt volt látható, a következő felirattal: “Némmá’ gyerekek! A másik iker is bepasizott! ” A képen a könyvtár előtt öleljük egymást Dáviddal. Az én arcomnak csak a fele látszott, mivel oldalra fordítottam a fejem, így nem fúrtam azt a szöszi bőrdzsekijébe. Dávid feje az enyémen pihen, és mindketten mosolygunk, csukott szemmel.
– Na jó, ki volt ez?! – vettem el az egeret, majd fentebb tekertem, hogy lássam, ki tette fel ezt a posztot – Perik Vivi. – olvastam fel hangosan a nevet.
– Az melyik csajszi? – kérdezte Dávid.
– Hosszú, vöröses haja van és szürke szeme. – adtam meg a gyors személyleírást.
– Aha, megvan. – biccentett. Mondjuk, igazán számíthattam volna rá, hogy egy párnak titulálnak majd minket, miután az egész osztály előtt megöleltem Dávidot, de mi a jó életét keresett ez a kocka a könyvtár környékén?! – És most…? Mit akarsz tenni? – kérdezte halkan a szöszi. Már épp szóra nyitottam a számat, amikor is kivágódott az ajtóm, és Jenny trappolt be.
– Na skubi van, gyerkőcök! Tíz percet kaptok, hogy jól felöltözzetek, ugyanis szombat lévén elmegyünk a templomromdombra! – rikkantotta. Tudom, a helyesírás szabályai szerint a szót egyáltalán nem így kell írni, de hidd el, mi mindig egybe mondjuk, mivel nem először járunk ott, és ez így megmaradt – Nati, ugye jöttök? – fordult felém vigyorogva. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd biccentettem.
– Persze. – aztán mindenki szeme láttára repülő üzzemmódba állítottam a telefont, majd lecsaptam, hogy senki ne legyen képes elérni. A gépet is kikapcsoltam, majd kitessékeltem a szöszit a szobámból, mondván öltözök.
– Nati, várj már! – fordult meg, miközben épp kifelé toloncoltam – Ugye nem vagy dühös? – ezen meglepődtem.
– Nem, természetesen nem. Számítottam rá, hogy lesz ilyesmi, már akkor tudtam, mikor a Flic-incidenskor megöleltelek.
– De mégis titkolsz valamit! – mondta, miközben megállította az ajtót, amit már épp készültem becsukni.
– Honnan veszed? – kérdeztem, egyre ingerültebben.
– Onnan, hogy monoton hangon beszélsz, teljesen rezzenéstelen és  kifejezéstelen az arcod, totális Poker Face állt be nálad, és tudni szeretném, hogy miért! – nézett rám szúrósan mégis aggódóan. Sóhajtottam. Már lassan van olyan szinten, mint Jenny. Tökéletesen átlát rajtam.
– Ha az ember magánéletébe valaki belepofátlankodik, azt senki se veszi jó néven. – mondtam, aztán rájöttem, hogy semmi nem változott, Dávid ugyanúgy a válaszomat várja, én továbbra is használom a “felhúzok magam köré egy falat” tablettát. De mégsem mondhatnám el neki a valódi okot: hogy tudtam, hogy Vivinek valamilyen szinten igaza van. Tényleg nem közömbös számomra a srác, sőt, szerintem ez több is, mint nem közömbös, csak még magamnak se merem bevallani.
– Kész vagytok? – hallottam Jenny hangját.
– Még egy olyan öt perc! – szólt vissza Dávid, majd a tekintetét ismét rám szegezte. Szigorúan méregetett, én pedig éreztem, hogy elkezd gyöngyözni a homlokom.
– D-Dávid… – motyogtam, miközben azon agyaltam, hogy mivel is menthetem magam.
– Ti még mindig itt vagytok?! – lépett ki Jenny a szobájából indulásra készen. Erre elhúztam a szám, majd az ajtófélfához léptem, és lefejtettem Dávid ujjait.
– Mielőtt még odazárom. – mosolyogtam rá, majd becsuktam az ajtót. Két perc alatt elkészültem, két vastag nadrág, téli zokni, egy meleg pulcsi, csizma, kabát, sapka, sál, és kész. Se telefont, se semmit nem vittem egy bérleten kívül. Azt is csak azért, mert tömegközlekedéssel megyünk. Két perccel később mind a lépcsőn robogtunk lefelé. Az odaút kifejezetten csendben telt, Jenny és Matt persze egymás mellett ültek, én pedig Dávid mellett foglaltam helyet. Most viszont igencsak nyomasztó érzés fogott el a közelében. Mindeközben szomorúan néztem Jennyék párosát.
A komorságom hamar elillant, ugyanis mikor a dombra értünk, minden de minden fehér volt és havas. Azonnal felrángattuk a srácokat a dombtetőre, majd Jenny alighogy leült a szánkóra, olyat taszítottam rajta, hogy sikítva, mégis nevetve száguldott lefelé.
– Én jövök! – rikkantotta a szöszi. Megvártuk, míg Máté felvonszolja a szánkót, Jennyvel együtt, majd Dávidot is lelöktem. Így mentünk sorban, majd egyszer Jenny felém fordult:
– Nati, te nem csúszol?
– Áhh, ez tudod, kényes téma… – nevettem el magam kínosan.
– Uhh, miért is? – ért fel Dávid is.
– Mert Nati tériszonyos, és az első csúszás mindig nehéz… – nevette el magát a tesóm, egy vicces képet felidézve.
– Na, se baj, megoldjuk! – kapott fel Dávid, majd elindultunk a szánkó felé.
– Dededededede neheeeeheeeee! – visítottam.
– Nem értem, mit vagy oda, hiszen szeretsz, nem igaz? – suttogta a fülembe. Ettől elhallgattam. Már kezdtem megörülni, hogy fel se hozta a témát, erre most…!!! Közben a szöszi leültetett a szánkóra, helyet foglalt mögöttem, majd átkarolta a derekam.
– Matt, Jenny, lökjetek meg minket! – szólt hátra, mire elindultunk.
– Ne… Ne…! Neheheeee!!! – kiabáltam, míg a mögöttem ülő szöszi nagyban nevetett. Megakadtunk egy nagyobb hókupacban, ami a levegőbe röpítette a szánkót. Az út vége felé feltűntek a fák.
– Kerüld kii! – rögögte Dávid.
– De hogy???!!!! – morogtam. Ugyhogy nekimentünk a fa törzsének, aminek következtében a szán szó szerint kilőtt minket. A landolás pedig azzal végződött, hogy Dávid alatt feküdtem, ő pedig épp hogy csak meg tudta tartani magát, hogy ne essen rám. Vigyorogva néztünk egymásra. Elgondolkodtam.
– A kérdésedre a válasz – emeltem fel a kezem, és az arcát a tenyerembe fogtam. Meglepődött, eleinte elhúzta a fejét, aztán csak elmosolyodott. Vettem egy nagy levegőt, és kimondtam – valóban szeretlek! – fejeztem be mosolyogva.
– Igen? – hajolt közelebb – Ez igazán megtisztelő… – suttogta, majd az ajkai az enyémhez értek, és kaptam egy szájra puszit.
– Nem mutatom ám meg ezt az oldalamat mindenkinek… – pirultam, mikor kicsit eltávolodott tőlem.
– Gondoltam. – motyogta, majd a homlokát az enyémnek döntötte.
– Nem… Nem csókolsz meg? – kérdezem, de teljesen belepirultam a kérdésbe.
– Csak kihasználom a helyzetem. – mosolygott gonoszul.
– Még ilyenkor is húzod az agyam? – morogtam kislányosan.
– Még ilyenkor is… – susogta, majd végre megcsókolt. Egyik keze a derekamon, a másik az arcomon volt. Én beletúrtam a szőke hajzuhatagba, mit sem törődve azzal, hogy levertem a sapkáját. Csak ő volt, meg én. Hiába volt hideg a hó, olyan forróságot éreztem magam körül, hogy ez mit sem számított. Átkaroltam a fiú nyakát, ő pedig benyúlt a talaj és közém, ezzel egy kicsit felemelve. Mikor befejeztük a csókot, leborult mellém, a kezét a fejem alá tette, és engem nézett. Elmosolyodtam, odafeküdtem mellé, a mellkasára hajtottam a fejem.
– Szeretlek… – motyogta.

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…