A CSODACSÚSZDA                                                                   Jelige: Egy barátság kezdete

 

Egy csodaszép, tavaszi vasárnap délután, elsétáltunk két gyermekünkkel a közeli játszótérre, ahol a sok gyerek már javában használta az ott lévő játékokat. Voltak, akik egyedül játszottak a homokozóban vagy hintáztak. Mások viszont együtt fociztak, libikókáztak, kergetőztek vagy bicikliztek. Mi is sorra kipróbáltuk az összes játékot.

Miközben a gyerekekkel játszottam, eszembe jutottak gyermekkori emlékeim: Egy baranyai faluban nőttem fel a Dráva folyó mellett. Ebben a horvát nemzetiségű faluban mindenki ismerte a másikat. Az itt élő lakosok főleg a mezőgazdaságban dolgoztak a helyi Termelő- szövetkezetben vagy 30-60 kilométert utaztak a városba…

Délután az iskolában ( a napköziben) igyekeztünk megírni a másnapi leckét, hogy utána kedvünkre játszhassunk suli után. Gyakran kimentünk a focipályára vagy az utca végén lévő rétre. Itt két csapatot választottunk.( volt amikor két utca mérkőzött meg egymással). Letettünk a fűre két téglát vagy ruhaneműt és már kezdődhetett is a mérkőzés napnyugtáig.

A nyarat gyakran töltöttem nagymamámnál. Este amikor már nem volt forgalom a Fő utcán,

gyakran bújócskát játszottunk. Kijelöltük a határokat, majd sorshúzással döntöttük el az első hunyó kilétét. A lámpák fénye csak szakaszosan világította meg az utcát. Így a sötét részeken és a bokrok, fák, árkok árnyékában bőven találtunk búvóhelyet…Szívesen emlékszem vissza felhőtlen és boldog gyermekkoromra. Sajnos gyermekeim ritkán élvezhetik ilyen felszabadultan magukat, mert itt a fővárosban mások a körülmények és az elvárások. A nagy távolság miatt csak ritkán jutunk le a nagyihoz. Ekkor mintha kicserélték volna őket…

Eközben hamar elszaladt az idő. A nap már egészen alacsonyan járt, amikor Árpi még csúszott egy utolsót.

— Jó lenne, ha otthon is tudnánk csúszdázni!—mondta nagyot sóhajtva.

–Az nagyon jó lenne. Apa vegyünk egyet!—kérlelt Timi hízelegve.

–Szeretnétek ha nekünk is lenne?—kérdeztem meglepődve—Hazamegyünk és az interneten megnézem, hogy milyen lehetőségek vannak. Ha szerencsénk van, teljesülhet a kívánságotok.

Bár mindannyian elfáradtunk, aznap mégis hamar hazaértünk. Megvacsoráztunk. Majd a gyerekek fürdetése és lefektetése után, leültem a számítógéphez.

Arra gondoltam, előbb megnézem, hogy mennyibe kerül egy új csúszda valamelyik nagyobb áruházban. Az árakat látva elszomorodtam, mert úgy tűnt, a gyerekek kívánsága csak álom marad.

–Ha már újra nem telik, mi lenne, ha használtat keresnénk?—kérdezte a feleségem.

–Igazad lehet! Megnézem valamelyik közösségi oldalon.

Sokáig böngésztem az interneten. Ekkor rátaláltam egy érdekes hirdetésre.

–Nézd csak mit találtam!—mondtam izgatottan nejemnek—Ez a csúszda hasonlít a játszótérihez, az ára sem borzasztó ( 13500 Ft) és Maglód nincs is messze a fővárostól!

–Tényleg! Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget! Vegyük fel a kapcsolatot a hirdetővel!

Jelentkeztem a hirdetésre és megadtam az elérhetőségeimet. Másnap reggel nem szóltam semmit erről a gyerekeknek. Féltem attól, hogy esetleg mégsem sikerül megszerezni és akkor csalódottak lesznek. Amíg a gyerekek iskolában voltak felhívtam a hirdetőt. Megállapodtunk abban, hogy hétvégén elmegyünk és megnézzük feleségemmel.

Nagyon lassan teltek a hétköznapok. A titkot, mit csak ketten tudtunk, egyre nehezebb volt megőrizni. De szerencsére már elérkezett a várva várt szombat!

–Gyerekek! Anyával elmegyünk valahova, addig a Mama vigyáz rátok.

Ha szerencsével járunk, nagy meglepetésben lesz részetek. Többet nem árulhatok el!

Ezután elbúcsúztunk, majd Volán busszal elindultunk Maglódra, bízva abban, hogy megvalósul az álom! A félórás utazás alatt eszembe jutott a játszótéri jelenet. Elmondtunk magunkban egy “Miatyánk”-ot és abban bíztunk, hogy az Úr akarata egyezik a miénkkel.

A buszról leszállva már várt ránk a hirdető.

–Jó napot kívánunk!—köszöntünk illedelmesen.

–Jó napot kívánok!—válaszolta– Javasolhatom, hogy tegeződjünk?

–Rendben! Hiszen egykorúak vagyunk.

Ezzel elindultunk a hirdető házához. Útközben jót beszélgettünk. Kiderült, hogy sok dologról hasonlóan gondolkodunk. Lassan megérkeztünk a helyszínre, ahol egy kétszintes ház áll nagy udvarral. A házat nemrég újították fel. Az utcai kerítést frissen festették. Az udvar tágas, rendezett és a füvet nemrég nyírhatták.

–Megérkeztünk! Gyertek beljebb és nézzétek meg a csúszdát!

A csúszda a kert hátsó részén volt felállítva. Közelebb érve láttuk valódi méretét.

–Ez sokkal nagyobb mint gondoltuk—mondtuk meglepődve.

–Három részből áll és nagyon strapabíró, mert üvegszálas műanyagból készült! Szét lehet szedni darabjaira, így könnyebb elszállítani.

–Igen, nagyon tetszik a csúszda—sóhajtottam szomorúan—Ez nehezebb mint gondoltam és így nem tudjuk busszal hazavinni! Sajnos, vissza kell jönnünk egy másik időpontban.

— Ne szomorkodjatok!—próbált vigasztalni minket—A szomszéd faluban lakik a rokonom. Van utánfutója, azzal el tudjuk szállítani hozzátok. Ma éppen nincs semmi különös dolgom és nem is laktok olyan messze. Addig gyertek be a házba és beszélgessetek a feleségemmel.

Már akkor szinte barátként léptünk be a házba, annyi kedvességet éreztünk a vendéglátásban is, s a beszélgetésben annyi közvetlenséget, mintha régen ismernénk egymást. Ezzel bemutatott minket és elindult a szomszéd faluba.  Közben az asszony elmondta, hogy az Ő gyerekük már középiskolás és nem használja a csúszdát. Szeretnének másnak is örömet szerezni, ezért adták fel a hirdetést. Kiderült, hogy a pincében több doboz gyerekruha és játék van. Éppen azon gondolkoztak, hogy elviszik valahova vagy odaadják valakinek.

–Mi szívesen elfogadjuk a ruhákat!—javasoltam—Amit mi nem tudunk használni, elvisszük a plébániánkra. Ott minden szerdán a szegények ruhát válogathatnak maguknak.

— Őszintén örülök!—mondta a feleség—Jobb helyre nem is kerülhetett volna!

Közben megvendégelt minket sütivel és frissítővel. Tovább folytattuk a baráti beszélgetést.

Hamarosan megérkezett a házigazda. Felpakoltuk a csúszdát az utánfutóra. A dobozokat is bepakoltuk. Majd elindultunk a fővárosba. Felesége is elkísért minket, mert szerette volna megismerni a gyerekeinket és látni a gyerekek örömét. Útközben megálltunk egy kis boltnál, ahol csokit vettek nekik.

Megérkeztünk a házunk elé. Az autó lassított majd megállt. A sofőr dudált, ezután kiszálltunk a járműből. A gyerekek észrevettek bennünket és kiszaladtak a házból.

–Csúszda! Csúszda!—kiabálták nagy örömmel.

–Megérkezett a meglepetés!—mondtam diadalmasan—Teljesült a kívánságotok!

Kinyitottam a kiskaput, Ők pedig felmásztak az utánfutón lévő csúszdára. Érezték, hogy valami különös dolog történt. Már ekkor birtokba vették megvalósult álmukat.

–Várjatok egy kicsit!—szóltam rájuk.—Szeretnénk behozni a csúszdát! Segítsetek kitalálni, hogy hova állítsuk fel!

Azzal behoztuk az udvarra a csúszdát és a dobozokat. Zsolttal kiválasztottuk a csúszda helyét, majd összecsavaroztuk az elemeket. A gyerekek nagy örömmel csúsztak le számtalanszor. Körbevezettük vendégeinket a házunkban. Mi is viszonoztuk vendégszeretetüket. Még sokáig beszélgettünk, majd megkérdeztem:

–Mennyivel tartozom?—kérdeztem a hirdetőt, akiről kiderült, hogy kamionsofőr.

–Semmivel! Látjuk, hogy jó helyre került és a gyerekek nagyon örülnek neki!

–Semmivel?—kérdeztem vissza meglepődve.—Legalább a fuvart hadd fizessem ki!

–Nem szükséges. Ha már eljöttünk a fővárosba, elintézünk valamit.

–Köszönjük szépen! Jó utat kívánunk hazafelé!

–Köszönjük szépen!—mondták a gyerekek is.

Azóta sokszor használjuk a csúszdát és mindig hálával gondolunk a jótevőinkre Ágira és Zsoltra! Ezzel kezdetét vette egy barátság, amely azóta is tart.

Köszönjük az Úrnak, hogy megismerhettük őket!

 

Manapság hihetetlen ilyen emberekkel találkozni, hogy eladásra hirdet és még haza is hozzák, hogy lássák a gyerekek örömét. Maga az ismerkedés olyan házaspárra mutat, ami megható számunkra. Eggyel több okom van arra: hogy “hiszek az emberben”, a váratlan jóságban, egy eddig idegen ember szeretetében is. Ez is egy csoda a mi életünkben és a gyerekeink életében is feledhetetlen marad. Egy olyan kívánság teljesült, amire nem számítottunk, hiszen vásárolni akartunk és két igaz barátot kaptunk helyette.

 

Kolarics Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Feleségemmel gyerekkorunk óta írunk verseket. Ő aliglátó, én pedig gyengénlátó. Andrea 17…