A lányarc

Fáradtan ült az ágya szélén, kezében görcsösen szorította az injekciós tűt. A nővér tudta, hogy a fiókjában gyűjti, így az oltás után rögtön a markába nyomta. Nem lett volna szabad, de mindenki szemet hunyt felette, még az orvosok is. Itt mindenkire ráhagytak mindent. Nehéz szagú kórterem, hörgő, köhögő, betegek, sokat megélt, idős emberek. Ő az egyetlen fiatalember, nem is értette, hogyan kerülhetett ide. Sportos, eleven, mozgékony alkatát a gyengeség, a betegség, hirtelen, váratlanul verte le, rögtön a diploma megszerzése után. Ösztöndíjjal tanult, de munkába már nem állhatott, az orvosi ellenőrzés tbc-t állapított meg nála és azonnal ebbe a kórházba került.

Betette a tűt a fiókba, a gondosan, precízen, csoportosított tűhalomba. Két injekciós tű naponta, lassan hét hónapja már. Mindet eltette, kezdettől fogva, hogy emlékeztesse őt arra, hogy ide soha többé nem szabad visszakerülnie.
Lefeküdt az ágyra, lazán, a paplan tetejére és egykedvűen bámulta a plafont, amíg a doktornő bekötötte és beállította az infúziót, mely apró cseppekben némán csordogált le ernyedt, vézna karjába. Ma nem jön hozzá látogató. Nem is jár be hozzá más, csak a legjobb barátja, aki őszintén aggódik érte. Néha az anyja is benéz, de más soha. Megszokta már, beletörődött, hogy nem hiányzik a szeretteinek, de most kellett volna valaki, aki beszélget vele. Bármit bármiről. Éjszakánként ugyan beülhetett az ügyeletes orvos szobájába és a doktornővel hosszasan diskuráltak emberekről, szakmáról, életről, halálról, de ma nem volt hozzá ereje. Ma nem. Nem volt kedve semmihez. Fejét a párnába fúrta, talán azért, hogy ne hallja a szomszéd ágyon haldokló keserveit. Talán a könnyeit dugta el a kíváncsi szemek elől, akik tudni akarták, mit mondott neki négyszemközt a nagyvizit után a főorvos.

Ma tudta meg, hogy a kezelés eredménytelen. Öt év, legfeljebb öt év, ennyit élhet még.
– Öt év, hiszen még nem is éltem?! Iskola, egyetem, kórterem, csak ennyi volt? Hol van a feleség, a gyerekek, a munkahely, a szépen eltervezett jövő? Miért nem kaphatom meg? – sikított lelkében a sok kérdés, dobolt agyában a keserű kín. „ Öt év, öt év…..”, pattogtak a könyörtelen határidejű szavak. A fáradság, a fájdalom, lassan álomba ringatta. Arra ébredt, hogy a szemközti ágyon fekvő beteget elviszik. Szobatársai szerint éjjel egykor érte a halál. Eltorzult arccal bámulta, milyen rutinosan, szervezetten tűnik el minden, ami a kisöregre emlékeztetheti. Fél évig reménykedtek együtt a gyógyulásban, s mára csak az emléke maradt. Ez történik majd vele is, így lesz, volt, nincs, egy pillanat és a semmibe hull.
Elővette a mappáját, melyben a ceruzarajzait tartotta. A hosszú, üres, várakozással teli napok egyetlen vigaszát a rajzolásban lelte meg. Lerajzolt mindent, ami megtetszett neki. Tájkép, portré, mindegy, csak ne kelljen gondolkoznia! Minden rajz egy kis csata, legyőzni az üres papírt, értékes tartalommal tölteni meg a sima felületet.
Öt év… öt év, morzsolta agyát a félelem. Öt év és mindent elveszít. Nézte az üres lapot, majd a ceruza sebesen siklani kezdett a papíron. Gyors mozdulatokkal vázolta fel az ismerős lányarcot. Hónapok óta ott élt a képzeletében, az álmaiban. Gondolatban sétált a lánnyal, nevettek és csókolóztak. Igen, ő az, őt álmodta társnak, feleségnek, gyermekei anyjának. Lerajzolta a látomást, sietve formába öntötte a lány arcát, hogy el ne felejtse, mindig vele legyen, hogy nézhesse őt, amíg le nem telik az a szörnyű öt év. Még egy két satírozás a szem körül, még egy halvány mosoly a szája szegletére és máris kész a portré, a kézzel fogható valóság, a lányarc!
Észre sem vette a nagy igyekezetben, hogy a főorvos fölé hajol, nézi a portrét, és mosolyt erőltetve arcára, dicséri a képet. Nem kérdezi, kit ábrázol, sejti a fiú érzéseit.
– Holnap hazaengedem, már nincs miért maradnia. Megfelelő gyógyszerekkel, akár munkába is állhat, ha bírja a szervezete – szólt bátorítóan a főorvos, majd gyorsan elsietett.

Otthon minden idegennek tűnt. A szülei, a testvérei nem sokat törődtek vele.
– Úgyis meghal…, mindegy már…., minek az neki, erre a kis időre – mondogatták egyre nyíltabban, s éreztették is vele, hogy ő ott már felesleges. Nem szólt, halkan tűrte, hisz nem volt hová mennie. A portrénak szép fakeretet készített és az ágya fölé akasztotta, hogy minden reggel őt látva ébredjen, s este az ő arcával szenderedjen el.
A gyárban nem sokat beszélt, tette a dolgát, de nem barátkozott. A lányokra rá sem nézett, tudta, hogy felesleges lenne bármilyen kapcsolat. Szerették őt az emberek. Csendes, okos fiúnak ismerték meg, becsülték a tudását, de nem értették befelé forduló, már már félszeg magányát.
– Bocsánat, köszönöm – szólt rá egy nap, egy lány, akit maga elé engedett a kijáratnál. A lány ránézett és mosolygott. Ő felkapta a fejét, zavarában motyogott valamit. A lány tovalibbent, eltűnt a hazafelé igyekvő dolgozók sűrű forgatagában.
„ Ez a mosoly, ez a mosoly! Ő az, ő!” El sem akarta hinni, félt, hogy csak a képzelete űz gonosz tréfát vele.
Másnap az ajtónál várta a lányt, talán újra jön, de ő maga sem hitte el, amikor feltűnt vékony kis alakja. Ráköszönt. A lány mosolygott, nem szaladt el, együtt mentek ki a gyárkapun. Szótlanul lépdeltek egymás mellett, sorsuk megpecsételődött, mindketten érezték az együvé tartozást.
A fiú nem udvarolt a lánynak, csak sétáltak és beszélgettek, vagy csak nagyokat hallgatva, némán üldögéltek egy padon. Jó együtt, ezt érezték mind a ketten. A lánynak is megvolt a maga baja, nehéz életét apja korai halála árnyékolta be. Adósság, félig felépített ház és a fájdalom, de sohasem panaszkodott. Vidáman csilingelt a hangja, sokat nevetett. Tudott a fiú betegségéről, vigasztalta, erősítette benne a hitet, hogy túlélheti, legyen bizakodóbb, higgyen az életben!

Egy nap a fiú váratlanul azt kérdezte a lánytól, miért nem hord kendőt a fején?
– Szörnyen néznék ki benne, nem áll jól semmi a fejemen. Nézd, ha nem hiszed – kacagott és a nyakára simuló kasmír kendőt a hajára igazította. A fiú elámult, csak nézte a lányt és nem tudott megszólalni.
– Gyere – préselte ki végre magából – nézd meg hol lakom, mutatnom kell neked valamit!
Azzal kézen fogta a lányt és szinte rohant vele hazáig. A lány nem értette a sietséget, de szó nélkül követte a fiút.
– Apu, Anyu, ő az….. – szólt megilletődve, félszeg mosollyal a fiú. Szülei barátságtalan arccal mustrálták, nem kérdeztek semmit, dolgukra hivatkozva mentek ki a szobából.
– Ne bánkódj – vigasztalta az elszomorodott lányt. – Azt gondolják minek, úgyis meghalok, csak felesleges bonyodalmakat okozok. Ne törődj velük! Ide nézz! – és a bekeretezett képre mutatott. – Ezt a bizakodó tekintetű lányt akkor rajzoltam, amikor megtudtam, hogy csak öt évem van hátra. Ő testesíti meg a jövőt. Ő a reményem, az életemet őrző angyalom.
A lánynak elállt a lélegzete. A kép, mint egy kis tükör, függött a falon. Zavarodottan állt a fejkendős lány portréja előtt, agyában kusza örvényként kavarogtak a gondolatok.
„ Nem, ez nem lehet! De mégis, ez én vagyok! Nem az én arcom, nem az én fejem, de ez az összeszorított száj, ez a kis felsejlő mosoly, ez a távolba meredő, reménykedő tekintet…..? ”
Csöndesen hallgatta a fiút, aki lelkesen mesélte a kép történetét, az esztelenségnek tűnő sóvárgást, hogy lehet még élete. Mindent megértett. A fejkendőt, a tolakodás nélküli, visszafogott érzelmeket, a szeretetet nélkülöző, bizakodó fiú egyetlen vágyát a megértő társ után, aki, csak ő lehet.
– Igen – suttogta a kimondatlan kérdésre a választ a fiúnak.

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…