Szerkesztőségünk művészportré sorozatának ezen részében Simon Roland szerzőnkkel beszélgetünk:

A szerző bemutatkozása:

Dunaújvárosban születtem, jelenleg Pakson élek.
Ha jellemeznem kellene magam, azt mondanám, hogy későn érő típusú személy vagyok, és ez a velem született tulajdonság az életem minden területén megmutatkozik. Felnőtt fejjel kezdtem el az irodalmi pályafutásomat. Gyerekként és kamaszként még nem gondoltam, hogy egyszer még novellákat és verseket fogok írni.

Elvégeztem a sütőipari szakmunkás iskolát.
Esti tagozaton érettségiztem, hogy bővítsem a lehetőségeim határait a munkaerőpiacon. A Software üzemeltető, majd a rendszerinformatikai tanfolyam jelentősen hozzájárult, ahhoz, hogy elmélyítsem az informatikai tudásomat és képes legyek megfelelni a gyorsan változó modern világ követelményeinek. A modern kor emberének lépést kell tartani a rohamléptekkel fejlődő technológia vívmányaival.

Lillafüreden, a Hámori tónál

2000-ben egy új munkalehetőséget kihasználva Székesfehérvárra költöztem. Az IBM-ben kezdtem el dolgozni, mint operátor. Ebben az időben kezdtem el szárnypróbálgatásaimat, az első novelláimat és verseimet a saját fiókomnak írtam. Amikor a cég bezárta kapuit, visszaköltöztem Paksra.

2008-ban kétszer is megműtöttek a Pécsi kórházban, azóta szükséges különleges gyógyszereket kell szednem. A hazatérésem után is folytatódott a betegséggel való küzdelem hosszú éveken át. Bármi is történt velem, bárhová is sodort vagy sújtott a sors, soha nem tettem le a tollat.

Az írásaimat meg akartam osztani a nagyközönséggel is, ezért keresgéltem a kortárs amatőr írók lelkes csoportjai között. Ezt az időszakot én útkeresésnek neveztem el.
Először csatlakoztam a Barátok verslistához, majd később a kitűnő szervezőképességgel megáldott Zsoldos Árpád alapította Irodalmi Rádióhoz.

Nagybarcán, a Didergő tanyán, az Irodalmi Rádió egyik nyári táborában

2010-ben mentem el velük először az Irodalmi Rádió nyári táborába. Pécsett, az Európai kulturális város illusztris címet elnyerő történelmi városban, a meghitt Hársfa fogadóban szálltunk meg. Itt különleges embereket ismertem meg és életre szóló barátságok születtek.
Ha az időm és a lehetőségem engedi mindig velük tartok.
2015-ben kitűnőre vizsgáztam angol középfokból, B2-es szint, a British Council-nál.
Jelentkeztem a felsőfokú (CAE,C1 szint) angol nyelvvizsgára is.

Szerintem az amatőr művész lehet ugyanolyan olyan tehetséges, mint a profi. Az amatőr író sosem veszti el a lelkesedését és hajlandó és képes új utakat kitaposni, megtapasztalhatja a szabadság érzését.


Válogatás a műsorban elhangzott alkotásokból

A szörny napja

Az óceán sötét mélyéről kiemelkedő nap értetlenül nézett körbe a horizonton.
A halászhajók békésen szunyókáltak a kikötő álmos színű vízében, ahelyett, hogy a vad nyílt vízen hálót vetettek volna a rákoknak és a halaknak.
Ezen a különleges napon csak egyetlen egy hajó futott ki, a Hercegnő névre keresztelt óriási vitorlás. A pirkadat ünnepi arany színnel festette be a felcicomázott kisasszonyt. Először a környező szigeteket látogatta meg, majd visszatért az ébredező öbölbe, ahol a mulatságot tartották. A halászok a vitorlás fedélzetén utazhattak a vezér társaságában, mivel ők csalták tőrbe a rettenetes lényt.
Néhányan csónakba szálltak, hogy közelebb kerüljenek a fenséges óceánjárónak. A Hercegnő az erős hullámok fölé emelte fel szépséges orrát és a fennkölt kinézetével követelt tiszteletet a természet erőitől, megparancsolta a szélnek, hogy dagassza a vitorláját és utasítást adott a kék hullámoknak, hogy emeljék őt a végtelen egekbe. Így járta végig az öblöt.
A monstrum egy ketrecben üldögélt a főárboc tetején, egykedvűen nézett maga elé. Az elöljáró testvére, a fogadós kiváltságosnak érezhette magát, mivel őt bízták meg a fogoly őrzésével. Ő etette, itatta a rémséget. A ladikokban üldögélő kíváncsi nők és gyerekek kezében kézről kézre járt a távcső. Mindegyik személy elszörnyedt, mikor a messzelátón keresztül testközelből szemlélhették a rab torz testrészeit. Félelmet és undort éreztek egyszerre.
A teremtmény pusztán az akaraterejével és a fülsiketítő hangjával leterített egy vadat, mielőtt az elszánt halászok rávetették volna magukat. Az esemény szemtanújává váló férfiak sosem felejtik el azt az érzést, amit akkor megtapasztaltak. A hálóban tehetetlenül vergődő rémség megnyugtató, szívdobogtató látványt nyújtott.
A parton óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki látni akarta a szörnyet, a legfiatalabbtól a legöregebbig, mindenki ott tolongott. Késő este a gyereket haza küldték. A férfiak és a nők táncoltak, ameddig a lábuk bírta. A többség lerészegedett. A mulatság egészen hajnalig tartott. A halászok álomra hajtották fejüket a kabinban. A hold is lepihent a dajkáló hullámok hátán. Ezüst halak úsztak az iszapba fúródó horgony körül.
Az őr felmászott az árbocon a ketrechez, hogy szembenézzen a lénnyel. A szörny olyan nyugodtan aludt, mintha a biztonságos otthonában szunyókált volna – Ébredj. El kell tűnnöd – kiáltott hangosan a fogadós. A teremtmény kinyitotta a szemét. A foglár nem tartott a többiektől, az elöljáró és az emberei kifárasztották magukat. A kabinjukban fekszenek az álom világában, szirének édes karjaiban, tíz ágyúdörgés sem riasztaná fel őket az álmukból. A kulcs oldotta fel a zár nyelvét. Az ajtó most már nyitva volt. Úgy kellet levinnie őt, mint egy zsákot. A legendás monstrum legyengült a szűk helyen.
Csónakba szálltak. Olyan csend volt, hogy a távoli szigetek sirályait is lehetett hallani az evezőcsapások szüneteiben. Három napig tartott az út, mire elértek arra a szigetre, ahol a birodalmuk véget ért és találkoztak egy hajóval. Elegendő élelmet és italt vittek magukkal. A fogadós megrongálta a ketrecet, hogy úgy tűnjön a fantom kitört onnan és elrabolta az őrt.
A lény hirtelen megszólalt. A másik nem értette a nyelvet. A megmentője nem válaszolt csak a közeli hajóra mutatott, amely az ébredező nap emelt magasba. A hálás szabaduló kiugrott és úszni kezdett, miközben folyamatosan segítségért kiabált. A fedélzeten lévők észrevették az arany hullámok közt úszó társukat, mikor felismerték a hajóra húzták.
A távolodó csónakban utazó alak elgondolkodva ismételgette magában a megmentett szavait. Még közülük senki nem tanulta meg a nyelvüket. Eltűnődött azon, hogy valójában mit jelenthet ez a mondat – Ember vagyok, miért mentettél meg? – A fogadós mind a négy karjával evezett, így gyorsan kikerült az emberek látóköréből. Az óvatosság indokoltnak mutatkozott, a matrózok félelmetes szörnyvadászok voltak. Órákon át hajtott, anélkül, hogy visszanézett volna. A legénység hangjait a távolság ölelte magához. A sirályok jelezték a sziget irányát. A sirályok szárnyai mentén mindig kék volt az ég.
Valójában egyik faj sem volt szörny, de mindegyik gonosztevőnek látta a másikat a különbségek miatt. A szörny, amely sohasem létezett, csak a mélyen gyökerező előítélet vén szemében.

A festő titka

Pillanat,
varázsa
a nap
megállt.

A világ,
két oszlopa
között
elmélkedni.

Angyal,
vállán
arany
csillám.

Távoli,
tavat
kísért
egy fény.

Hideg,
esőben
kacagó
lábnyomok.

Mindent,
elnyel
a vágy
csók és sár.

Az éji,
vásznat
már a vágy
festi meg.

Káli-medence, Hegyestű

Őstitok
csend
bazalt
pillére.

Évmilliók
dermedt
időtlen
pillanata.

Néma nyári estén

Kék utcákon
zarándokol
fénykép magány
és tű éles vágy

Énekesmadár
hallgat a fán
némán írja
holnapi dalát

Szemek
kút mélyén
várakozik
az éhező

Csókra zárt
ajtók mögött
bársony testek
néma nyári estén

Diósjenői pillanatok

Egy madár felszáll,
felhő úszik tova,
az eső lassan eláll,
szikrázik a kova.

Hegyen túl,
örök a láz
estébe fordul,
két csevegő ház.

Találkozik,
fent s lent,
léptek közt,
rövidül a csend.

Selyemként rebben,
a hold és az ég,
éber macskaszemben,
tükröződő utcakép.

Vándorbot a kézbe,
egy út indul éppen,
falevél zöld mondatot,
ír a szélbe.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…