Sokféle ember, sokféle küzdelem létezik. Abban viszont azt hiszem, egyetérthetünk: a gyermekért folytatott küzdelem a legnehezebb, a legfájdalmasabb. Ha nincs fogantatás azért, ha van, azért – mert egy gyermek sokféleképpen elveszíthető. A felnőttek közötti játszmák és csaták – amelyek a gyermek körül folynak – legtöbbször esztelenek és átgondolatlanok, és e csaták áldozatai mindig a gyerekek.

 

És hogy ez miért jutott most eszembe? Nos, a közelmúltban összefutottam egyik középiskolai tanárommal, akivel legalább tíz éve nem láttuk egymást. Miután beültünk szülővárosom kedvenc cukrászdájába egy kávéra, beszélgettünk az osztálytársakról, és kölcsönösen érdeklődtünk egymás családjáról. Meglepődve hallgattam szomorú történetét:

  • Őszintén remélem, hogy fogalma sincs arról Zsuzsa, milyen érzés három évi harc és csatározás után föladni, és azt mondani: vége. Elfogadni, hogy a vér szerinti lányom nem akar látni.
  • Borzasztó. És mikor mondta ezt Önnek?
  • Hát a gyámügyön, a békéltetés alkalmával. Iszonyú fájdalmas és hihetetlen. Elmúltam hatvan éves, és már alig reménykedem, hogy egyszer talán megváltozik, hogy lesz idő amikor újra szóba áll velem, és még egyszer magamhoz ölelhetem.
  • De hát mi történt? Hogyan juthattak el idáig?

István ekkor mély sóhajtással kiitta a kávéját, hátrább tolta a széket, és lassan, szomorúan mesélni kezdett. Elmondta, hogy miután főleg a gyereknevelési elvek különbözőségén folytatott viták után megromlott a kapcsolatuk a feleségével, a gyerek rájött, hogy anyja segítségével a két szülő kijátszható egymás ellen. Amikor ezt ő számon kérte, a kislány hisztériázni kezdett, hogy őt az apja terrorizálja. Több se kellett az anyának, aki a férfi iránti dühét úgy vezette le, hogy módszeresen ellene nevelte a kislányt, majd közölte, hogy „ez már helyrehozhatatlan”, és ragaszkodott hozzá, hogy a tanár úr költözzön el a közös lakásukból.

  • A különköltözés után mindössze háromszor találkoztunk Annával, és többé nem jöhetett el láthatásra. Ha telefonon hívtam az anyja kinyomta, ha a kapun csöngettem nem nyitottak ajtót – pedig láttam, hogy lebben a függöny, otthon vannak. Amikor a gyámhatóság segítségét kértem, vádakkal illetett. Azt állította, hogy fél tőlem, mert bántottam. Még hogy én kezet emeletem rá? Az imádott lányomra?

A vádak alól természetesen felmentettek, de a gyereket továbbra sem láthattam, azt mondták ott, a gyámhatóságon: egy anyát semmire sem lehet kényszeríteni. Nem adtam föl, fél év múlva újra próbálkoztam a hivatalban. Az egyik meghallgatáson a szociális gondozónak feltűnt, hogy a gyerek valamit másként mond, mint korábban: rájött, hogy nem az igazat mondja, hanem azt amit az anyja betanít neki, vagyis a jegyzőkönyv szerint „Anna az eseményeket az anya magyarázatain keresztül láttatja”. Hosszan tartó vizsgálatok és herce–hurca után a bizottság végül kimondta: az apa képes lenne arra, hogy biztosítsa az egészséges személyiségfejlődést a lánya számára.

 

Időközben azonban a kislány tizennégy éves lett, és mire az apa elérte volna, hogy ismét legyen láthatása, a gyerek azt nyilatkozta a gyámhatóságon: „nem akarok kapcsolatot tartani az édesapámmal”. István ekkor omlott össze, aztán lassan beletörődött mindenbe. Aki betölti a 14. életévét, annak joga van eldönteni, akar-e kapcsolatot tartani a vér szerinti szüleivel, innentől kezdve nem kötelezhető rá.

Az apa most naplót vezet. Naponta ír a kislányának, leírja benne, hogy mennyire szereti, hogy mindig rá gondol – bízva abban, hogy egyszer még megmutathatja neki. És hogy legalább néha lássa, időnként elmegy a gimnázium elé, vagy az uszodához, ahová a lánya edzésre jár. Régebben egy-egy születésnapon a régi lakásuk közelében várt rá, hogy átadhassa ajándékait. A lány ilyenkor riadtan ránézett, táskájába rejtette a kapott játékot vagy könyvet, és rohant tovább, anélkül hogy egy szót is szólt volna hozzá, vagy megölelte volna.

  • Nem adom fel. Várom, hogy egyszer eljön, becsönget, hogy azt mondja „apci itt vagyok, szeretlek, most már nagy vagyok, el mertem jönni hozzád„– mondja és könnybe lábad a szeme – Ha eljönne, ha keresne, lenne mit mondanom neki. Elmondanám mennyire szeretem, megmutatnám a neki irt naplót, hogy megértse: sosem szűntem meg szeretni irányában, hogy milyen öröm volt számomra a születése, és hogy ha majd elég nagy lesz, el kell mondanom neki egy titkot kettőnkről.

A férfin látszott, hogy legszívesebben tovább beszélne, de nem tudja, belekezdjen-e? Én pedig nem mertem rákérdezni, mi az a titok. Felállt az asztaltól, felsegítette a kabátomat, és megkérdezte, merre megyek? Mondtam, hogy ki a temetőbe édesanyám sírjához, erre felajánlotta, hogy kivisz.

  • Itt parkolok a postánál, jöjjön, elviszem. Úgyis régen voltam már a feleségem sírjánál.
  • A felesége? Meghalt Anna anyukája?
  • Nem, nem ő. Gabriella él és virul, van egy új barátja, sőt talán nem is új, lehet hogy ő volt a fő ok a válásunkra, a lányunk ugye csak eszköz, hogy ne keljen magyarázkodni annak idején. Természetes, hogy maguk ott az iskolában nem tudták, hogy volt egy korábbi házasságom, hiszen mire magukat tanítottam, már Anna is megszületett, mért is tudtak volna az én korábbi életemről? Na jöjjön, amíg kiviszem a temetőig, elmesélem ezt is – ha már ennyit elmondtam, ne hagyjam félbe.

Az az igazság, mielőtt Gabriellát megismertem, én Szegeden tanítottam a tudományegyetemen oroszt és történelmet. Azért oroszt is, mert én az egyetemet Moszkvában végeztem, ahol az édesapán nagykövet volt hatvanas években. Ott ismertem meg Olgát is – a  későbbi feleségemet – évfolyamtársak voltunk. Amikor végleg hazaköltöztem velem jött, összeházasodtunk és született egy fiunk Iván – aki ma már harminc éves és Angliában dolgozik kutatóorvosként.

A temetőig persze nem ért véget a történet, így István megvárta, hogy vegyek három csokor virágot, és ő is vett egy kis koszorút csupa vadvirágból. Együtt indultunk el a sírok felé: a felesége hamvai közvetlenül a temető elejénél lévő urnatartó oszlopok egyikén volt elhelyezve. Megvártam, amíg elrendezi a koszorút, és valahogy természetes volt, hogy utána jön velem tovább az én hozzátartozóim sírjához is – közben folytatva a megható történetet.

  • Negyvenkét éves voltam, amikor rákos lett, szinte hónapok alatt elvitte a tüdőrák és a kapcsolódó áttétek – őt aki soha életében egyetlen szál cigarettát sem szívott el. Nagyon fájdalmas volt a halála, úgy éreztem, soha többé nem fogok senkit szeretni – mondta, és közben ismét könnybe lábadt a szeme . Naponta jártam a sírjához, és fogalmam sem volt, hogyan folytassam az életet nélküle.
  • És Gabriella? – kérdeztem, hogy eltereljem a szót erről a fájdalmas emlékről.
  • Ó hát ő csak úgy berobbant az életembe! Volt egy egyetemi rendezvény, amelyre muszály volt elmennem, és ott mutatta be nekem őt az egyik tanítványom. A nővére volt, tőlem tíz évvel fiatalabb, túl egy gyerektelen, rossz házasságon és egy váláson. Gabi maga volt az életerő: jött, látott és győzött! Egész este ott csacsogott mellettem, hazafelé már együtt mentünk, és hamarosan elválaszthatatlanok lettünk.

Láttam a tanár úron, hogy az emlékek hatására fölvidul az arca, szeretettel mesél arról a boldog időszakról, a házasságkötésükről és az ideköltözésükről: igaz, itt a kisvárosban nem taníthatott egyetemen, de boldogan vállalta a középiskolai állást is szerelméért, aki idősödő szülei miatt akart itt élni. Fotót vesz elő, melyen ők hárman láthatóak: Anna még csak hat éves, az anya egy nagyon szép, tüzes fekete szemű, csinos asszony, aki láthatóan elégedetten dől hátra a fényképésznél a kanapén, magához húzva a mosolygós copfos kislányt, aki közben az édesapja kezét fogja.

  • Ugye szépek voltunk? – kérdi István, és látom rajta, hogy tényleg fontos a véleményem számára.
  • Igen, nagyon. Sugárzóan szép asszony a volt felesége, és tündéri a kis Anna – nyújtottam vissza a fotót, melyet gondosan elhelyezett az irattárcájában mielőtt újra rám nézett volna.
  • Szép pár voltunk, feladtam érte az egyetemi állást, eljöttem velem ide –de sebaj, ha nem így lett volna, nem taníthattam volna magukat, és az nagy kár lett volna. Ritka összetartó osztály volt a maguké, Zsuzsa!

Ezután újra az iskoláról kezdtünk beszélni, közbe kivitt az állomásra, és én kiszálltam az autóból. Elbúcsúztunk, telefonszámot cseréltünk. A hazaúton nemigen tudtam kiverni a fejemből a hallottakat. Váltig azon gondolkoztam, hogy lehetne segíteni, és vajon mi az a titok, amitől még mindig óvja a kislányt, és amit – úgy éreztem – talán meg szeretett volna osztani valakivel. Arra gondoltam, ha következőleg otthon járok, felhívom, hátha a beszélgetéssel segítek osztozni a bánatán.

 

Két hét sem telt el, amikor egyik este csörgött a telefonom: a tanár úr volt az, felhívott, hogy elújságolja: állásajánlatot kapott jelenlegi lakóhelyem egyetemén, és bár Anna miatt még mindig nem tudja, hogy vállalja-e, úgy döntött eljön, meghallgatja a dékán urat, és ha lenne időm, szívesen találkozna ismét velem.

Örömmel mondtam igent, és vártam a találkozást, amelyre az egyetem melletti kávézóban kerítettünk sort a megbeszélése után. Elmondta, hogy az állás megfelelne – az egyik volt kollégája ajánlotta őt, akivel még Szegeden dolgozott együtt – de aggódik: mi lesz, ha Anna keresi, és már nem találja a régi címen? Azt válaszoltam, talán még évek fognak eltelni, mikorra a lánya rászánja magát az anyai tiltás ellenére arra a beszélgetésre, hagyja meg Gabriella húgánál a címét és a telefonszámát, nem költözik a világ végére, innen másfél óra alatt akár kocsival, akár vonattal oda tud utazni.

Ez a tanács látszólag megnyugtatta, ezután mesélt az uj munkáról, arról hogy itt a Pilisben kutatómunkát is tudna majd végezni, nem csak tanítana – majd váratlanul ezt mondta:

–           Zsuzsa! Ismeri maga azt a mondást, hogy „két dolgot van, amiért egy nő mindent megtesz? Azért hogy legyen gyereke, és azért hogy ne legyen”…nos hát ez az a titok, amiről nekem majd egyszer beszélnem kell a lányommal – mondta mély sóhajtással, és rám nézett. Terhelhetem én önt ezzel? Úgy érzem, muszály róla beszélnem valakivel, mert ez a titok engem megöl, halálra kínoz, és úgy érzem önben, illetve ha megengedet: benned megbízhatok. Szeretném, ha tegeződnénk – mondta – olyan régen voltál a diákom, hogy már egymáshoz öregedtünk.

–           Köszönöm tanár úr!     Természetesen soha, senkinek nem beszélek erről sem, és a múltkori temetői beszélgetésünket is tabunak tekintem – mondtam meghatódva attól, hogy ennyire bízik bennem.

  • Tudnod kell, hogy az esküvőnk után nem sokkal Gabriella előállt az ötlettel, hogy nem vagyunk mi még olyan öregek, jó lenne egy közös gyerek. Az én fiam már egyetemista volt, ott maradt az én szegedi lakásomban, őt nem tekintette gyerekének, vágyott az anyaságra. Boldogan beleegyeztem.Legalább fél év telt el azzal, hogy próbálkoztunk, de nem akart teherbe esni. Nem volt már egészen fiatal, de nem gondoltunk semmi rosszra, elmentünk egy specialistához, aki Gabit megvizsgálta, és azt javasolta vegyünk részt egy lombik programban, mert lehetséges, hogy mivel még sosem volt várandós, a 36 évével kissé kihaladt már az ideális korból. Megfogadtuk a tanácsát, és a legnevesebb orvoshoz mentünk, aki már számtalan házaspárnak segített. Amikor megfogantak a petesejtek sírtunk örömünkben – és aztán akkor is, amikor elveszítettük őket. Ezt megismételtük háromszor, majd közölték velünk a lesújtó hírt: a feleségemnek osztódásra képtelen petesejtjei vannak, nekünk már csak akkor lehet gyerekünk, ha szerzünk egy egészséges petesejtet egy fiatal nőtől.

Először elképedünk az ötlettől – de hát ilyen nincs is, erre adnak engedélyt? – majd gondolkodni kezdtünk, és ismét a professzor úrhoz fordultunk. Ő elmondta, hogy vannak fiatal lányok –zömében egyetemisták –akik jó pénzért vállalkoznak erre: eladnak egy életképes petesejtet, amit ő megtermékenyít, visszaülteti –Gabi méhébe, ő pedig kihordja. Adott egy közvetítői címet de nem találtak számunkra megfelelő biológiai anyát. Végül a segítség onnan érkezett, ahonnan nem is reméltük: 1999. júliusában felhívott az áldott emlékű első feleségem öccse Oroszországból, hogy a főnökének a lánya felvételt nyert a JATE-re, de nem tud magyarul, és arra kér ismeretlenül, vállaljam el, hogy néhány hónapon át tanítom a magyar nyelvre. Beleegyeztem. Valentina meg is érkezett, béreltek neki lakást a közelünkben, és én naponta tanultam vele a nyelvet. Amikor már viszonylag jól beszélt magyarul, elmondtam neki a mi nagy bánatunkat, és ő felajánlotta, hogy ad nekünk petesejtet. Először nem akart érte pénzt kérni, azt mondta, ellentételezésként tanítsam tovább, de én ebbe nem egyeztem bele: felajánlottam háromszázezer forintot, és kértem, közjegyző előtt tegyen nyilatkozatot, hogy soha semmilyen körülmények között nem követeli vissza a születendő gyermeket.

Megismerkedett a feleségemmel, tájékoztattuk a feltételekről, és ő vállalta a beavatkozással járó tortúrát – szűrővizsgálat, antibiotikumos kezelés, sejtlevétel. Miután megtörtént a beavatkozás és megfogant a lányom, közjegyző előtt lemondott a megszületendő babáról, és elváltak útjaink. Leírhatatlan volt az örömünk! Negyvenhat évesen apa lettem – húsz évvel a fiam születése után. Óvtam és féltettem őt, akit az édesanyám emlékére Annának kereszteltünk, és az égvilágon mindent megadnék érte, hogy mellettem nőhessen fel – mondta könnybe lábadt szemmel, és rám nézett:

Ugye érted, micsoda gyötrelem ez? Hiszen ez a kislány az enyém, csak az enyém! A feleségem soha sem lehetett volna anyává, ha nincs ez a tanítvány – mintha az első feleségem az égből üzent volna általa!

 

Mire István a történet végére ért, már az én szememből is szivárogtak a könnyek. Átéreztem a fájdalmát, megértettem az aggodalmát. Végül megkérdeztem:

  • És hol van most ez a közjegyzői okirat, ami a lányod származását igazolja?
  • Betettem egy széfbe, és annak kulcsát rábíztam a fiamra. Ő tudott mindenről, felnőtt ember volt már, megértette Gabriella gyermek utáni vágyát, soha nem tette szóvá, hogy az új házasságomban miért akarok egy közös gyereket.
  • Az még nem jutott eszedbe, hogy a feleséged pont ez miatt tiltja tőled a lányotokat? Nem akarja, hogy beszélj vele, nehogy az iránta érzett bosszúvágytól hajtva eláruld a lányodnak a származását?
  • Nincs bennem bosszú, csak szomorúság. Soha nem tennék ilyet őellene, de a kislánynak egyszer majd meg kell tudnia az igazságot, hogy csak az én vérszerinti gyerekem, ezért képtelenség hogy én őellene valaha is valami rosszat tettem volna – bármit is mondott neki a nevelőanyja. Lehet hogy én akkor már nem is élek – sóhajtott fel – és majd a fiam adja át neki az okiratot… de egyszer meg kell tudnia.

Nemsokára elbúcsúztunk, és ő hazatért. Végül nem vállalta el az egyetemi állást, ott maradt az alföldi kisvárosban, hogy közel legyen a lányához, ha az mégis keresné.

 

Eltelt egy év is, mire újra hallottam felőle: ismét ő keresett, megérdeklődte, mikor megyek megint haza, mert valamit feltétlenül el akar mondani, de nem telefonon. Megbeszéltük, hogy következő héten, kedden elém jön az állomásra, és kivisz a temetőbe. Elém jött, és láttam rajta, hogy nagy a baj: egy összetört ember várt az állomáson, talán napok óta nem aludt és szinte zavart volt:

  • Képzeld, hívott a sógorom Oroszországból! Annám biológiai anyja autóbalesetben elhunyt, és a szülei az iratai között megtalálták a közjegyzői nyilatkozatot! Mivel Valentina az egyetlen gyermekük volt, most ide akarnak jönni, hogy lássák az unokájukat, és ha csak lehet magukkal akarják vinni! Ez persze képtelenség, ezt nem engedem, még ha jelentős vagyon várna is rá odaát, a határon túl. A sógorom nem árulta el nekik a telefonszámomat, de ott van az okiraton minden adatom, a szegedi címem, ami most a fiam lakása, de mivel ő Angliában van, a lakást kiadta, és a bérlő velem tartja a kapcsolatot. Csak idő kérdése hogy megtaláljanak…és Annát is! Napok óta nem alszom, gyötrődöm, mit tegyek?

 

Zavarodottan álltam ott a rám zúduló információk hatása alatt. Hogy is adhatnék jó tanácsot? Mit lehet egy ilyen helyzetben mondani? Jogilag persze rendben a dolog, hiszen lemondott a gyermekről, annak láthatási jogáról az anya – de morálisan? Ezek az idős emberek, akik elveszítették egyetlen lányukat, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodnak a tudatba, hogy mégis van utódjuk, lesz örökösük, láthatják az unokájukat!

Nehezen szólaltam meg:

  • Beszélned kell a feleségeddel. Azt hiszem most jött el a pillanat, hogy leüljetek hárman, és beavassátok a lányotokat születésének körülményeibe. Nem várhatod meg, hogy Valentina szülei ideérjenek, felkutassák őt, és tőlük értesüljön róla. Nem, ezt nem várhatod meg…
  • Jaj, Zsuzsám! Ha tudnád ez milyen kivitelezhetetlen! Gabriella elzárkózik a velem való minden kapcsolattól. Hiába is próbálnám felhívni, levágná a kagylót, hiába csöngetnék, nem nyitna ajtót! De még ha tudomására tudnám is hozni miért keresem, azonnal vádaskodna, hogy ezt azért találtam ki, hogy elvegyem tőle a gyereket… nem-nem, te nem ismered őt! És már én sem –tette hozzá csendesen.
  • Na várj csak… mi lenne, ha felhívnád a közjegyzőt, ha neki szólnál és megkérnéd, hívassa be magához Gabit az okirat miatt, és ott találkoznátok? Oda biztosan elmenne, a közjegyző tájékoztathatná a tőled hallottakról, és te csak azt követően lépnél be az irodájába. Nem hiszem, hogy a hír hallatán ne esne annyira kétségbe, hogy hajlandó legyen tárgyalni veled.
  • Látod, ez talán kivitelezhető. De jó, hogy felhívtalak! Elviszlek a temetőbe, és utána kérek időpontot a közjegyzői irodától. Ha a közjegyző beidézi Gabit, biztos elmegy, mindenképpen tudni akarja majd, mi van az okirattal, ami miatt találkoznunk kell.

 

A terv bevált, a közjegyző előbb Gabival beszélt, majd a másik szobából behívta  Istvánt, és így kénytelen volt szóba állni volt férjével. A megbeszélés végén belátta, hogy nem hallgathatják el Anna előtt a történteket, csak azt kérte, ő beszélhessen előbb a lányukkal. Miután ebben megegyeztek, ígéretet tett volt férjének, hogy átadja a címét és a telefonszámát a lányuknak, és ha Anna úgy dönt, hogy látni akarja az apját, ezek után nem gördít akadályt a találkozás elé.

 

Két héttel a közjegyzőnél tett látogatás után csöngettek István lakásán. Anna ált a kapuban:

  • Szia apu! Erre sétáltam. Bejöhetek?

A férfi szeme tágra nyílt a csodálkozástól: a lánya úgy viselkedett, mintha csak a múlt héten váltak volna el.

–           Hát persze, gyere be és ülj le, ahová kedved tartja – mondta elérzékenyülten, és alig bírta visszatartani a könnyeit.

A lány kicsit szétnézett a lakásban, majd leült a kandalló elé. Nézte pár pillanatig a fellobbanó és elhaló lángokat, aztán szemét az apjára emelte:

  • Anyu mindent elmondott a születésem körülményeiről. Beszélt az orosz nagyszüleimről is, akik látni akarnak. Apa! Én szeretném őket megismerni. Kérlek, taníts meg nekem pár orosz szót addig is míg ideérnek.
  • Jó, persze, kislányom. De mégis, hogy gondolod?
  • Ha akarod, minden délután eljövök, hogy gyorsabban haladjunk a nyelvtanulásban.
  • Édes kicsi lányom! Te nem is tudod, mekkora örömet szereznél ezzel nekem!
  • Tudom, apci! Mindent be szeretnék pótolni Veled.

 

A törtéten itt lassan véget ér. István és a lánya nagyon sokat találkoztak ezután, és egyik nap  tanulás után átadta a naplót is, melyet éveken árt írt a lányának. Kapcsolatuk újra szorossá vált, és együtt készültek a nagy napra, amikor István sógorának a közvetítésével az idős orosz nagyszülők is megérkeztek. Anna addigra sok szót megtanult, de azért az apa tolmácsolt nekik. A látogatás végén a lány ígéretet tett, hogy a következő nyári szünetben meglátogatja őket, de addig is szorgalmasan tanulja a nyelvet, hogy már egyedül is elboldoguljon „ a nagy Oroszországban”, ahogy azt Igor nagypapa emlegette.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…