A prózaírók kategóriájában Tóth Zoltán lett az első, Kert F. Klára a második és Szohner Gabriella a harmadik. Gratulálunk! A helyezetteket Szohner Gabriella képviselte a rendezvényen:

balról jobbra: Kocsisné Heiler Éva, Szohner Gabriella, Mitiner Mária, Taskó Zsuzsanna

Első helyezett:
Tóth Zoltán: Fagyi

Fagyi. Egyszerű fagyi. Csokis, vaníliás, szedres, banános, málnás, kekszes, kókuszos, citromos, epres. Megannyi ízben és színben pompáznak a sima, vagy édes tölcséreikben. Mikor beköszönt a nyáriszünet gyerekek lepik el az utcákat, mind kezében fagylalttal, ezzel az édes, hűs arannyal. Istenem milyen boldogan csillog a szemük.
Ahogy hatalmas barna szemeikkel a többi gyereket bámulták, amint azok a fagyijukat majszolják, elszorult a szívem. Kócos kis fejüket minden nyáron magához vonzotta a cukrászdából kifelé hömpölygő gyermekáradat. Mondták régen, hogy egyszer megkóstolnák, de biztos nem olyan finom. Okos gyerekek. De miért kell ilyen okosnak lenniük? Miért nem csüngenek a nyakamon, hogy vegyem meg nekik a fagyit. Akkor legalább tudnék haragudni valakire. Legalább magamra. Nem! Ez a nyár más lesz.
Este, munka után egy megállóval előbb szálltam le a buszról. Innen alig pár lépésnyire van a cukrászda. Ahogy araszolok előre a vörösen csillogó kerítés mellett, úgy érzem magam, mint aki valami rosszban sántikál. Ahogy a kerítés végéhez érek a nagy kapu még nyitva van, de az ajtó már zárva. Odabent lassan nyugovóra térnek a fények, a pultok már nem csillognak a szivárvány számára is ismeretlen színkavalkádtól. A fagylaltot és a süteményeket biztosan nagy hűtőkben tartják, valahol hátul. De engem nem a sütemények érdekelnek.
Ahogy a nap utolsó sugarai megvilágították a pultokat, a kis fehér táblácska szinte szikrázva hirdette egy gombóc árát. Csak álltam és bámultam a számokat. Mi mindent vehetnék ebből a pénzből. Butaság volt erre gondolnom, miért is kellene nekünk fagyit venni.

Ahogy a gondolatok egymást kergették a fejemben, mint a kismacskák a gombolyagot, egyszerre felbukkant előttem a két barna szempár és minden érvem szertefoszlott. Ez a nyár most más lesz. Felemelt fejjel sétáltam haza, magamban számolgatva.
Két hete újra sportolok. Reggel fél ötkor kelek és a kényelmes buszozás helyett inkább gyalog megyek. Ebédre rendszerint csak egy szelet üres kenyeret eszem, a párizsit vigyék csak el a gyerekek. Megvan a pénz a két gombóc fagyira. Végre meglephetem őket. Csak lássam végre ahogy a boldogság megcsillan gyönyörű barna szemeikben. Péntek délután az iskolából jövet nem a szokásos úton megyünk haza. Ahogy befordulunk a sarkon, azonnal látom, hogy a cukrászdánál csak kevesen vannak.
Beállunk a sorba. A gyerekek meglepetten kérdezgetnek, de én titkolózom. Sokan méregetnek engem és a gyerekeket, de szólni senki sem mer. Végre odaérünk a pulthoz. A gyerekek szeme felcsillan. Mandulás, csokis, mogyorós, szilvás, epres, vaníliás, kivis, banános és még megannyi fajta fagyi. Büszkén mondom a fehér köténykés fonott hajú lánynak, hogy egy-egy gombóc csokit kérek. Ő készségesen kikanalazza majd mondja az árat. A szívem egy pillanatra megáll dobogni. Mennyi? Mondja még egyszer. Rápillantok a táblácskára. Az nem lehet, nálam csak feleannyi van. A gyerekek boldogan tekintenek fel a két tölcsérre a pult tetején. A szemükbe nézek ők pedig boldogan mosolyognak rám, majd a lányra nézek. Gyűlnek a könnyek a szememben. Lassan előveszem a pénzt és kirakom a pultra. Ő látja a könnyeimet, látja a gyerekek boldogan mosolygó szemeit. Elveszi a pénzt és mosolyogva szép nyarat kíván. Amíg a fülig csokis gyerekeket nézem, nem bánok semmit.

Második helyezett:
Kert F. Klára: Feloldozás

Egy kis hevenyészett nefelejcs csokrot tettem a sírjára. Én szedtem. A sok kis apró, hol rózsaszín, hol világoskék színű növénykék köré egy gyöngyvirág levelet tekertem, majd egy hosszú fűszállal körbe kötöttem úgy, mint ötven évvel ezelőtt. Hozhatnék drágább csokrot is, de az már nem lenne az igazi. Ez idézi fel bennem legjobban az első anyák napjának és az utolsó közös nyarunknak az emlékét.
Első osztályos voltam. Az anyák napi ünnepséget vasárnap tartottuk az iskolában, előtte az épület körül vadon nőtt nefelejcsekből, gyöngyvirágokból köttettek csokrot velünk a tanítónők. Hetekkel korábban kezdtünk el egy hosszú verset betanulni, de ezt nem volt szabad otthon elmondani. Ez meglepetés lesz, mondta a tanítónő. Én is ott feszítettem fehér ingemben az első sorban, de amikor elmondtam a versszakomat, nem volt kinek átadnom a virágot. Anyám nem volt ott, utána a buszon is végig egyedül ültem a hervadó csokrommal. Körülöttem asszonyok, mind bőrgyári dolgozók a gyerekeikkel. Nevetgéltek, tréfálkoztak, az ünnepségen történteket idézgették. A buszmegállóból haza felé végig szaladtam. Az utcában egyforma házak álltak, és valamennyibe ezen a tavaszon költöztek be a lakók. Mi is a többi utcabelivel együtt az út másik oldalától nem messze lévő cseléd soron laktunk. Ezek a hosszú, téglalap alakú épületek egy szoba-konyhás lakásokat foglaltak magukba. A hajdani uradalmi cselédek leszármazói laktak itt. Bontásra ítélték őket és az út túloldalán mértek ki minden család számára ingyenes házhelyet, csak az építőanyag árát kellett kifizetni részletekben. Egyszerre épültek a házak. Először az alapokat csinálták meg egymás után, majd házról házra járva a falakat építették meg. Mindenki dolgozott mindenkién. Anyám, magas, sovány, sápadt asszony, apámnál fél fejjel magasabb, hordta a téglát, a vizet az asszonyokkal egész nap. Apám többször is haza küldte, amikor látta, hogy már nagyon sápadt. Az emberek öröm mámorban dolgoztak, szinte nem ismertek fáradtságot, pirkadattól sötétedésig dolgoztak. Nagy dolog volt ez az új ház. Két szoba, konyha, fürdőszoba. Sokan nem is álmodtak ilyen szerencséről. Három meg öt gyereket neveltek a szoba konyhás lakásokban. Erre a tavaszra készültek el a házak. Aztán amikor már nem kellett fűteni, kevés holmijával mindenki beköltözött. Akkor még nem tudtam, hogy életem legszebb hat évét töltöttem abban a kicsi lakásban anyámmal. Apám már akkor is a gépgyárban dolgozott, s hetente egyszer jött csak haza. Az én szelíd szemű, halk szavú anyámmal nagyon csodálatos napokat éltünk meg együtt. Mesével keltem, mesével feküdtem, csigákat, lovakat, betűket rajzolt nekem a homokba, a párás ablaküvegre. Tőle hallottam először tündérekről, manókról, a göncöl szekérről.
A közeli bőrgyár a szomszéd településen volt, az iskolával együtt, már márciusban vett fel új dolgozókat. Anyám is ment a többi asszonnyal együtt, ipari varrógépen kezdték őket betanítani. Még talán két hetet sem járt, amikor haza küldték. Az üzem orvos megvizsgálta, azt mondta, nem bírja a fizikai munkát a szíve. Azt is mondta, vizsgáltassa ki magát. Volt is a városi kórházba egy hétig, onnan szanatóriumba akarták küldeni, de ezt nem vállalta, tud pihenni ő otthon is, hajtogatta.
Anyám előző nap még ígérte, de aztán mégsem jött el az ünnepségre, mert nem merte vállalni a busztól gyaloglást. Őszre már minden rendben lesz – nyugtatgatott. Ahogy szaladtam haza felé a kopogósra száradt földúton láttam, hogy nagyon sok ház előkertjében tulipánok piroslanak, a kora tavasszal elültetett rózsa tövek is kihajtottak. Ablakokban petúniák. A mi házunk kopasz ablakaival, gazos előkertjével szomorú képet nyújtott. Apám, ahogy tavasszal felásta az előkertet meg a hátsó kertet, az úgy is maradt. Az ásás hepehupáit utána vastagon ellepte a tyúkhúr, az árvacsalán, meg ki tudja mifene gaz. Az előszoba ablakra nem jutott függöny, a többi ablakon is ügyetlenül lógott, ahogy apámnak sikerült felraknia. Anyám ruhástól az ágyon feküdt, a lépéseimre riadt fel. Meg sem vártam, hogy felkeljen, csak a kezébe nyomtam a csokrot.
– Mindenkinek ott volt az anyja! – szóltam gorombán és sarkon fordultam.
– Kisfiam, főztem ebédet –szólt utánam.
Hamar elfelejtettem az egészet. Csak a nyári szünidőre tudtam gondolni, meg hogy horgászni fogok a fiúkkal. Szabó Karcsi barátom ígérte, nekem is fabrikál egy peca botot. Aztán végre eljött a nyár.
Reggel általában Szabóékhoz mentem. Karcsinak volt két, pár évvel idősebb nővére, rendes lányok. Az anyjuk mindig hagyott nekik tennivalót, vizet adni az állatoknak, krumplit kapálni, borsót szedni, ebben mi is segítettünk Karcsival, aztán irány a patak. Három óra felé jött haza az anyjuk a bőrgyárból, de előtte már mi is visszaértünk. Két nagy szatyorral érkezett, haza felé jövet mindig be is vásárolt. Csak letette a szatyrokat és már gyújtotta is be a sparheltet. A lányoknak kiadta a munkát, borsó pucolást, zöldség tisztítást. Amíg a kályha melegedett, megetette a kacsákat, tyúkokat, aztán feltette a levest főni, közben tésztát gyúrt. Néztem, ahogy hatalmas energiával hol a konyhában, hol a kertben tevékenykedik. Nagy, erős asszony volt. Az ujjatlan, virág mintás ruhából kilátszó felkarja vastag, erős, barna volt, minden mozdulatára finoman rengett rajta a hús. Derekát talán Karesszal ketten tudtuk volna átérni. Mint a mozdony ment előre, soha nem volt fáradt és mindig derűs volt. Amíg elkészült az étel, kent egy-egy szelet zsíros kenyeret zöld hagymával, később uborkával a gyereknek, nekem is. Néha odavette hozzám a kérdést: – anyád, hogy van?, de már nem várta meg a választ, tette a dolgát. Estig náluk voltam. A frissen főtt levesből gyakran adott egy kis lábaskával, hogy vigyem haza anyámnak. – De a lábast holnap hozd vissza!
Anyám állapota nem javult. Gyakran járt hozzánk a körzeti orvos, csak a fejét csóválta, – Erzsébet szanatóriumban lenne a helye, hogy megerősödjék, aztán műtét. Anyám hallani sem akart erről. Szerinte a műtét egyenlő a halállal. Az orvosságokban és a pihenésben bízott. Szerinte csak túlerőltette magát az építkezésen. Napközben a harmadik szomszédból az idős keresztanyja nézett be hozzá, ecetes borogatást rakott a mellére, megetette. Eszti néném, anyám húga, esténként járt hozzánk, amikor otthon végzett a főzéssel. Ő is a bőrgyárba járt, mint mindenki. Ennivalót hozott, anyámat megmosdatta, lecserélte az izzadt hálóingét, ágyneműjét, újat húzott fel. Mindig rossz kedvű volt, kiabált. Amikor engem meglátott, rögtön rám támadt.
– Hol a fenében mászkálsz te egész nap. Anyádnak friss vizet kellett volna hoznod a kútról, azért ki is seperhetnél, egész nap csak csavarogsz! – dőlt belőle a szitok áradat. Anyám kelt a védelmemre.
– Hagyjad Eszti, még csak gyerek.
– De mikor gyógyul meg már anyu! Nálunk nincsenek virágok, meg kis kacsák, ebédet is csak apu főz szombaton, Ilus néniéknél sokkal jobb lenni, mint itthon! – fakadtam ki sértődötten és elbújtam a padlásfeljáróban. Úgy irigyeltem Kareszt, milyen biztonságban lehet egy ilyen erős, nagy asszony árnyékában! Mint egy hatalmas tölgyfára, úgy gondoltam Ilus nénire. Hajnalban kelt, dolgozott a gyárban, haza jött és nem volt fáradt, mint a tank ment előre és mindent elintézett a ház körül. Minden nap sütött, hol túrós vagy lekváros buktát, hol pogácsát másnapra a gyerekeknek. Mikor lesz már ősz, hogy nálunk is helyre álljon a rend. Ha anya meggyógyul, nekünk is lesznek virágok az ablakban és áthívom Karcsit hozzánk.
Napközben hol erre, hol arra csatangoltam, de legtöbbször Szabóéknál voltam. Időnként haza osontam, az előszobában már érezni lehetett a nehéz, izzadtságtól savanyú szagú levegőt. Anyám lucskos hálóingben, zihálva feküdt az ágyon, haja kócosan tapadt a homlokára. – Egy kicsit már jobban vagyok- szokta ilyenkor mondani. Eszti nénéd hozott ételt az este, kettőnknek is elég. Apám csak péntek éjjel tudott haza jönni és vasárnap délután már indult vissza. Ilyenkor főzött, kimosta a ruháinkat, bevásárolt, lekaszálta a gazt a kertben. Sokat hallgattak anyámmal a szobában.
Egyik nap Ilus néni meggyet szedni küldte a gyerekeket, mert este lekvárt akart főzni.

A régi cselédházak melletti bozótosban rengeteg meggyfa nőtt vadon és finom, apró gyümölcsöt termett. Egy kis kosarat vittem, hogy anyámnak is szedjek. Hol Kareszék, hol az én kosaramba raktam az édes, bordó szemeket. Csak félig szedtem meg a kosaram, amikor haza felé indultam vele. Letettem a konyha asztalra és anyám szobájához mentem. Eszti néném egy lepedőt akasztott az ajtóra, meg belül az ablakokra. A lepedőt félre hajtva néztem anyámat, amint feküdt, arca sárga, haja nedvesen tapadt a homlokára, kinyújtott kezei a hasán összekulcsolva pihentek. Olyan csend volt, hogy a legyek zümmögését is lehetett hallani. Egy légy most anyám kezére szállt. Egyik kezéről a másikra mászott, aztán újra az elsőre. Némán követtem tekintetemmel a mozgását. Aztán felröppent és az arcára szállt. Végig járta a szemgödreit, felmászott az orra hegyére, onnan a szája szögletébe. Döbbenten álltam. Láttam már halottat. Pár évvel ezelőtt anyám apja halt meg, én is ott álltam néhány pillanatig a nyitott koporsó mellett, de nem értem fel, csak a borotvált állát láttam. A visszafogott levegő most hirtelen kitört belőlem, mellkasom zihálni kezdett, meggytől maszatos kezemtől a lepedő foltos lett. Ekkor anyám keze hirtelen megmozdult, szája kinyílt, mint egy fekete gödör és megszólalt: – fiam! … kisfiam! Én ettől annyira megrémültem, hogy artikulálatlanul üvöltöttem egyet, még a lepedőt is lerántottam öntudatlanul és vágtattam kifele a házból. Végig rohantam a tűző napsütésben a kopár földúton, végig az elhanyagolt szántóföld mentén a patakhoz. Ott egy fűzfa alá bújtam el, a földig lecsüngő ágak menedékébe. Kezemmel a térdem átkulcsolva órákig nem mozdultam. Mélyen behúzódtam a saját testembe és nem gondoltam semmire. Egész éjjel így ültem, nem éreztem sem hideget, sem éhséget. Korán délelőtt kezdtek el keresni. Emberek járkáltak a szántóföldön, a patak mentén és a nevemet kiáltozták. Megtaláltak, aztán haza kísértek. Meglepődtem, apámat otthon találtam. Fehér ingben az arca most nagyon durván barázdáltnak tűnt. Eszti néném egy inget húzott rám, arcomat, kezemet egy vizes ronggyal letörölte. Apám a vállamra tette a kezét, – gyere fiam, búcsúzz el anyádtól!
Anyám felöltöztetve feküdt az ágyon, megmosdatva, haja megfésülve. Pár lépést tettem apámmal, aztán megálltam, mintha legyökerezett volna a lábam. Nem mozdultam. Most éreztem, hogy valami jóvátehetetlenül elkésett. – Nagyon meg van rémülve szegény- mondta apám és átvezetett a másik szobába. Sokáig bújtam az ölébe.
Felnőtt fejjel is emlékszem rá anya, hogy mennyire össze voltam zavarodva, nem csak a veszteség miatt, hogy te már nem vagy, hanem a szégyen is mardosott, azért is, amit mondtam és azért is, mert elfutottam. Mintha elfelejtettem volna a porba rajzolt csigákat, lovakat, a szelíd nézésedet, meséidet. Az első csodálatos hat évemet veled. Csak a nagy, erős asszonyt láttam, Karcsi anyját. Az a mondatot szégyelltem nagyon, amit sértődötten odakiabáltam, amikor betegen feküdtél, Szabóéknál jobb lenni, mint nálunk! Szégyellem még most is, hogy Karcsi anyját irigyeltem. Ha akkor nem rohanok el, bocsánatot kérhettem volna tőled ezért. És te biztos megbocsátottad volna nekem. Te is kérhetted volna, hogy ne haragudjak a rendetlen udvarért, hideg tűzhelyért, hogy nem kísérhettél el az ünnepségre. Hiába bocsátottam meg azóta ezerszer is, ha nem hallod és hiába kérek bocsánatot utólag, ne haragudj, hogy más anyját csodáltam. Igen, csodáltam Ilus nénit, de szeretni, csak téged szerettelek. Felnőtt fejjel tudom, mennyi mindent akartál volna akkor nekem elmondani, tudom, milyen gyötrelmes volt tudomásul venni, hogy nem kísérhetsz tovább, nem lehetsz többé velem. Minden évben eljövök a temetőbe a kis nefelejcs csokorral és boldog anyák napját kívánok, amit akkor sértődötten nem tettem meg. Hiába telt el már nagyon sok év, most is az arcomon égnek ezek a gyerekkori tetteim, bárhogy is próbáltam jóvá tenni, az életemet úgy irányítani, ahogy te is akartad volna, senkitől sem kaptam, mert csak te adhattad volna meg a feloldozást.

Harmadik helyezett:
Szohner Gabriella: Bűnben sarjadt anyaság

Odakinn szemerkélt az eső. Az öregasszony bágyadtan figyelte a tavaszi, áztató cseppeket, ahogyan meghíznak, és lepottyannak a virágszirmok csúcsos végein, vagy az üde, zöld leveleken. Május volt, májusban minden olyan csodaszép és eleven a természetben. Milyen más a világ az ajtón túl, és milyen más idebenn. Itt benn, mélyen a lelkében. Gondolataiban a nővérénél járt, valamikor nagyon régen. A nyúzott, beteges asszony egy szőke, pólyás kisgyereket ölelgetett. Pár hónapja született a kisded, most soványkán, erőtlenül nyüszögött. Anyja nem bírta táplálni, két másik apróka is a szoknyáján csüngött. Néhány napja kapta a hírt, a férje eltűnt a fronton. Már csak egy hajszál választotta el a teljes összeomlástól.

-Elviszem én Bandót- hallotta vissza az öregasszony saját hangját a múltból – gyógyuljál, erősödjél, ha jobban leszel, és rendeződik a helyzeted, visszahozom.

A gyereket erősebben magához szorító asszony az őrület szélén táncolt, hiszen nem volt módja visszautasítani húga felajánlását. Választania kellett, mindannyian éhen halnak, vagy odaadja a kisfiút a húgának, akinek nem lehet gyereke. A méhen kívüli terhessége, az azt követő komplikációk miatt elveszítette a képességét a szülésre. A nagy beteg, megözvegyült nővér nem látta a jövőt, zavarodott volt, úgy érezte nincs választása. A legyengült baba apró ruhácskáit vékony batyuba csomagolta, és átadta húgának mindkettőt. A csomagot is, a pólyást is. Nagyon bízott a testvérében, abban az állapotában a jóságot érezte benne. Babázzon hát, ha kedve tartja, anyagilag is megteheti. Vidéken hamar helyrejön majd Banduska, egyet-kettőt alszanak, és minden jó lesz.

Az öregasszony sóhajtott egyet, a képet a messze távolba tuszkolta vissza. Nem akarta látni. Nem bírta látni. Gyűlölte a helyzetet, érezte, a segítő szándéka nem volt olyan tiszta, ahogyan látszott. Időt akart és egy gyereket, ezért becsapta a nénjét. Most sem érzett bűntudatot.

Sűrűsödött a vízfüggöny, a hirtelen jött zápor végigsöpört a virágoskerten. Hajladoztak a jácintok, a tulipánok színes fejüket lógatták, csak az orgona állt ellen a fentről alázuhogó, kövér esőcseppeknek. Büszke virágait az ég felé hegyezte, finom illatos párát lehelt a lila és fehér szirmaiból. Fittyet hányt az esőre. Az öregasszony nézte a kinti világot. Nézte, de nem látta. Hirtelen villant fel a messzeségből az álomszép kép. A fiút látta. Már nem is olyan kicsi, hat éves, gyönyörű gyermek. Szőkésbarna göndör haj fogta keretbe szép pofiját, hatalmas, kíváncsi, világoskék szemei tisztán néztek a világba. Jézust látta Bandóban. Akkoriban történt az a rettenetes dolog. A nővére visszakérte a fiát. Volt már munkája és meggyógyult, haza akarta vinni a gyereket. Ő nem adta. Nem engedhette kárba veszni ötévnyi munkáját. Veszekedtek, és Bandó maradt. Aztán a férjével is összerúgták a port, Papuska nem értette meg őt. Neki kell ez a gyerek. Erősebb volt, akaratosabb, nem adta azt, amit már magáénak érzett. Hosszú és mocskos marakodás indult. Ő eltökélte, hogy Bandót adoptálják, akkor nem viheti el az anyja. A férje sehogy sem akarta, a nővére pláne nem, pokoli indulatok, vágyak, akaratok csaptak össze. Minden lehetséges eszközt igénybe vett. Vádolt, zsarolt és bíróságra ment. Végül ő lett a győztes, a gyerek is őt akarta anyjának. A testvére akkor már nem beszélt vele, de nem bánta. Bandót adoptálták, így lett az övé. Egészen az övé. Teljes értékű anya lett végre.

Elállt az eső, olyan gyorsan, ahogyan érkezett. A tovahúzódó felhők nyomán kisütött a nap, aprócska szivárvány jelent meg a kicsi kert felett. Milyen szépséges, gondolta az öregasszony. Olyan szépség, amiből neki a történtek után már igen kevés jutott. Otthagyta az ablakot, kedvenc foteljébe ült. Olvasni próbált, de nem sikerült. Letette az újságot, inkább a távolba, vagy inkább a távoli múltba nézett. Látta felnőni Bandót. Milyen délceg fiú lett belőle! Milyen jóképű! Összesúgtak a háta mögött a lányok, amikor felvágósan végigsétált az utcán. Ő meg olyan büszke volt, olyan büszke és öntelt. „Ez az én fiam! Az én drága fiam!” Bemutatta mindenkinek. Pedig akkor már tudta jól, már a saját bőrén is érezte, áspiskígyót melenget a keblén. Mert Bandó, ahogyan férfivá érett, nagyon más lett, mint ahogy ő szerette volna. Önfejű volt, legyőzhetetlen, szófogadatlan, nem volt rá hatással senki. Jól látta most a viszályoktól nehéz, fájó éveket, látta a folytonos harcot az apa és a fiú között, látta magát középen, amint szétválasztja őket, és látta magát, ahogyan zokogva könyörgött Bandónak, fogadjon szót nekik, ők csak jót akarnak. Bandónak nem kellett a jó. Mulatozott, kimaradozott, csavargott, nehezen fejezte be az iskoláit, nem boldogult a munkahelyén, és ami a legrosszabb volt talán, jócskán ivott is. Részegen durva, erőszakos, erejét fitogtató, gyors kézjárású emberré vált. Tudta hol vannak a szülők tűrőképességének határai, és rendre átlépett rajta. Áldatlan hónapok! Amikor Bandó nősülni készült, reménykedni kezdett, végre benőtt a feje lágya. Ezért fohászkodott évek óta. Egy kicsit boldog is volt, és félt is. Ismerte a fiát, várta a vihart. Nemsokára két unoka is érkezett, először egy fiúcska, aztán egy kislány, és megérkeztek a menyecskei, egyre gyakoribbá váló panaszok. Bandó csavargott, nem járt haza, nőzött, nem nevelte a gyerekeket. Kapott ő a menyétől és Papuskától is akkoriban hideget-meleget, rengeteg bántást, szemrehányást, leckéztetést. A Papuskáé jobban fájt. „Te nevelted ilyenné, te kényeztetted, akkor is védted, amikor nem kellett volna! Én megmondtam, hogy megbánjuk! Megmondtam, már az elején! Te ezt akartad! A TE FIAD!” Férje dorgáló szavai naponta odaperdültek a tányérjára, a párnájára.

Már gyönyörűen sütött a nap odakinn, a behúzott függöny résein át vékony, szikrázó ezüstcsíkot vetett a hófehér asztalterítőre. Az öregasszony hátrahajtotta aprócska fejét, az lassan egy kispárnára érkezett. Felizgatták az emlékek. Próbált szabályosan lélegezni, szívét nyugtatni, ami fájdalmasan dübörgött a mellkasában. Ismét csak Bandót látta. Bandót, a bíróságon. Hát igen, elváltak. A válás után Bandó győztes vigyorral költözött az ország másik végébe, míg ő majd belehalt a fájdalomba. A kisleányt a menye többé nem engedte hozzájuk, a fiúcska többször jött, leginkább akkor, amikor pénzre volt szüksége. Papuskának nem tetszett, folyamatosan szajkózta, hogy ugyanazt csinálja az unokájával, mint annak idején Bandóval. Ő ez után a saját kezével mutatott utat a gyereknek, kidobta, mondván, nincs több pénz. Nem is látták soha többé. Néhány hónap múlva Bandó már újabb asszonyt boldogított, és úgy tűnt, végre megembereli magát. Az asszonyka két fiút nevelt, s neki néhány látogatás után feltűnt, hogy Bandó ki nem állhatja őket. Figyelmeztette, dorgálta és csitította, szeretetet akart csiholni a fiából nevelt gyerekei felé. Kérte, fékezze magát, meg az indulatait, és legjobban a kezét, mert az asszony előbb-utóbb kidobja a házából. Akkor se hallgatott rá. A fiúk megnőttek, és nem hagyták bántani az anyjukat, meg magukat sem, soha többé. Bandó útja kifelé kanyarult a családból. Hazajött, maradni szeretett volna. Papuska nem engedte, elzavarta. Hosszú hónapokig nem hallottak felőle. Ő őrjöngött és gyűlölt, vádolta, kínozta Papuskát, mert elvette tőle a drágát, a legkedvesebbet. Megfosztotta a fiától. A következő évben Papuska megbetegedett, két hét alatt, gyorsan eltávozott mellőle. Bandó már a halála napján hazajött, ő értesítette telefonon. A temetés után, míg ő tisztesen gyászolt, és nem is volt egészen önmaga, Bandó otthonává változtatta a szülői lakást. Tudta, hogy már az régen az övé, Mamuska a nevére íratta. Papuska nem akarta, féltette őt Bandótól, de ő megnyugtatta, nincs mitől tartania. Akkor is csak a fia jövője izgatta, hidegen hagyta Papuska félelme. Papuska soha nem értette meg őt, meg Bandót sem.

Egy újabb felhő miatt, ami nem oly régen érkezhetett, szürkület borította be a szobát, elvonta az öregasszony figyelmét. Gyomra nagyot mordult, most látta csak, már régen ennie kellett volna. Nem volt hozzá türelme. Valami édes és sürgető, megmagyarázhatatlan érzés kényszerítette, hogy emlékezzen csak. Hogy fájjon csak! Bandó hazaköltözött hát, és az első hónapokban kiderült, képtelenség együtt élniük. Ő már nem bírta a fizikai munkát, a folytonos főzés-mosás, gondoskodás a végletekig fárasztotta. Az addigi élete elmúlt, ahogyan a nyugalma is. Bandó szeretett volna irányítani, de ő nem hagyta. Ő szeretett volna elsőséget a pénz beosztásában, a háztartásban, még abban is, mit vegyen fel Bandó. Gyermeki státuszban akarta, és majd ő gondoskodik róla. Őt ugyan ne szégyenítse sehol! Örökös volt a vita, a harc, a veszekedés, egymás rombolása. Egy napon beteljesült Papuska félelme. Bandó részeg bömböléssel elindította, és hagyta is célba érni az amúgy is mindig ütésre álló kezét. Akkor és ott, ő atomjaira hullott szét. Azt gondolta, nincsen tovább. Nem volt senki, aki megvédje. Meg akart halni, bevett egy csomó gyógyszert. Másnap délután ébredt, Bandó nem volt benn nála, nem is érdekelte él-e, hal-e. Nyakló nélkül ivott. Sokára tudtak szóba állni egymással.

Fájdalmat érzett a bordái mögött. Jó lenne meghalni, gondolta. Valamiért csak itt felejtette a Teremtő. Tudja is miért. Bandó miatt, neki volt még szüksége rá. Pedig már nagyon öreg. Mégis ő ápolta, ő gondozta, amikor az első agyvérzése után hazajött a kórházból. Akkor még lábra állt, sokat is mászkált. Ő pedig észrevett hiányosságokat a lakásban, eltűntek az értékesebb dolgok, eltűnt a kosztpénz, a spórolt pénz. Nem mert szólni. Később keresték őt rosszarcú emberek, szomszédok is, akiktől kölcsönkért Bandó, és rajta akarták behajtani. Neki nem volt pénze. Már nem volt. Néhány nappal ezelőtt Bandó rosszul lett, és újra kórházba került. Talán ezért is gondolt ma olyan sokat rá. Nem tudta látogatni. Messze van tőle, pénze sincs. Csak imádkozni lehet.

Kopogtak a bejárati ajtón, az öregasszony megijedt. Nehezen nyitotta ki. Odakinn piros kabátos emberek, hordágyon hozták Bandót. Ijesztően nézett ki, az öregasszony sírásra fakadt:

– Drága, drága kisfiam! Hazajöttél, hát?

– Ide fektessék kérem!- könyörgött a mentősöknek- vigyázzanak rá! Az én fiam! Lassan! Kérem! Vigyázzanak rá!

Aztán aláírattak vele valami papírt.

-Szeressék egymást, amíg lehet – szólt vissza a mentős, és megsimogatta az asszony hajlott, roskatag vállát.

Ők ott maradtak ketten, mélységes csendben. Bandó nem tudott beszélni, nem bírt enni, nem bírt inni. Arca megnyúlt, szemei beesettek, sötéten karikásak voltak, bőre viaszsárgán fénylett a lebukó nap sugaraiban. Feje mélyen a párnába süllyedt, csak világoskék szemei emlékeztettek a régi szép férfira.

-Édes kisfiam! – sírt az asszony – meggyógyítalak. Meg fogsz gyógyulni! És akkor minden egészen másként lesz. Soha többé nem veszekszünk, megígérem neked. Úgy lesz minden, ahogyan szeretnéd, csak gyógyulj meg! Csak nézz rám!

A beteg kínok között fordította a tekintetét az öregasszony felé.

-Bocsáss meg nekem fiam! Nincs még egy lélek a földön, akit jobban szerettem volna nálad. Akkor is szerettelek, amikor veszekedtem veled, és kerestem, kutattam a jóságodat.

Az öregasszony lassan, fájdalmasan, kínok között egy széket húzott az ágy mellé. Leült, Bandó bénult, akaratlan kezét, ami olyan gyorsan eljárt régen, a sajátjába vette. Simogatta, mint egykor, amikor lefekvéshez, meséhez készültek. Most is mesélt. Történetét a messzi évtizedekben kezdte, amikor Bandó még pólyás volt, és amikor még nem ő volt a Mamuskája.

Odakinn erősen sötétedett, Mamuska letörölte a fiú homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, vizes kendővel törölte cserepes száját. Aztán lecserélte a kíntól átnedvesedett pólót. Nehéz volt, Bandó nem segített. Szeme elhomályosodott, a mozgatástól zihálni kezdett. Mamuska ettől megijedt, hagyta pihenni. Újra leült. Kis idő múlva a beteg megnyugodott, ő pedig folytatta a történetet. Kezében Bandó kezével. Nagyon fáradt volt már, de mindent el akart mondani. Minden bánatot, minden szomorúságot, minden elkövetett bűnt, és minden örömét. Új napot akart kezdeni holnap. Új napot, új örömökkel. Később, mintha elszunnyadt volna görnyedt helyzetben eszmélt, Bandó keze kicsúszott az övéből. Villanyt gyújtott, csak kicsit, látni szerette volna mi történt.Bandót elhagyta az élet, nyugodt arccal feküdt a haláltusája után. Mamuskája sokáig nézte, arcvonásai most hasonlítottak arra a hatéves kisfiúra, akit annak idején, semmi áron nem engedett el magától. Az emléktől, a kíntól felzokogott, aztán szinte eszmélet nélkül borult a holttestre. Könnyei Bandó élettelen mellkasát áztatták. A sírástól kicsit megkönnyebbült. Felült a széken, derekát kiegyengette, állát felszegte, lefogta az imádott fiú szemét. Bevégeztetett hát. Aztán csendesen, vontatottan beszélni kezdett:

-Tudom fiam, hogy még itt van a lelked. Nemsokára találkozol az édesanyáddal. Mondd el neki, hogy én mindvégig csak téged szerettelek, te voltál az egyetlen! Tudja meg, sajnálom, amit vele tettem. Nem bocsájt meg nekem soha, de ma sem tennék másképp. Istené az ítélet. Csak szépen mondd, ne fájjon neki! Tudnia kell, bárhogyan is volt, az anyai létem egyetlen percét sem bántam meg. Egyetlen pillanatát sem bántam meg. Mondd el ezt az édesanyádnak! Tegyél meg ennyit nekem! Kérlek! Ugye elmondod neki fiam?

Nézte Bandó arcát. Halott szeméből a halántéka felé gördült egy könnycsepp, talán ezzel üzente:

-Elmondom neki Mamuska!


A sikeresen szerepelt prózaírók közül Szűcs Ilona, Kühne Katalin és Vozáry Viktória egy-egy alkotását olvastuk fel a rendezvényen:

balról jobbra: Szűcs Ilona, Kühne Katalin, Vozáry Viktória

Vozáry Viktória: Xi’an-ban a hegyek

Az alkotást Taskó Zsuzsanna olvasta fel a jelenlévőknek.

Mifelénk az asszonyokat alig különböztették meg az állatoktól.
Amióta az eszemet tudom, jóformán egész életükben egymáshoz voltak kötve. Az asszonyok voltak azok, akikre mindig a nagyobb teher hárult – minden teremtett lelket ők tápláltak és gondoztak. Hajnalban keltek, az állatokkal együtt. Ellátták őket; kihajtották, megetették, a teheneket megfejték, levágták a csirkéket, malachúst szárítottak, s mindezt a családjuk mellett. Cipelték a gyerekeiket, együtt a szárított termés terheivel, néha végkimerülésig. Még akkor is, amikor már olyan súlyosan bele betegedtek, hogy tudták, meg fognak halni. Még akkor is, amikor mart a hideg és utat kellett ásni a hóban és a meztelen lábuk sebesre fagyott.
A férfiak munkája kizárólag a földre szorítkozott. Nem volt nagy teher, főleg ha több fiú volt a családban. Kimentek, felszántottak, betakarították a rizst, amit ott hagytak az asszonyoknak, aztán hazamentek. Ha nem ezt csinálták; tanultak vagy ittak, néha zenéltek, mert ők ehhez is értettek. Egész nap szórakoztak, a nőket pedig úgy használták, akár a ruhát. Miután hazamentek a munkából, mosdatlanul, koszosan vezették le rajtuk a nappal felgyülemlett feszültséget. Apák és testvérek egymás között birtokolták őket.
Az, hogy lehetett volna másként is, hogy tőlünk távolabb máshogyan is éltek emberek, sejtettem ugyan, de gyerek voltam, nem gondolkodtam ezeken, nem is akartam másként látni; természetes volt ez az élet – a mi életünk. Úgy nőttem fel, hogy nem láttam a falunk állatias ösztöneit, pedig az apám tehetős volt; földesúr, az egész környék ura, elég pénze ahhoz, hogy taníttassa a fiait. Így azt sem vettem észre, hogy az a bizonyos civilizáltság, ami a mi fajtánk sajátja, a házunkon belülre terjedt csak. Mindezek ellenére a vadon törvényei ide is bekúsztak, és a férfiakat másfajta előjogokkal is felruházták, akárcsak odakint. Idebenn azonban ezek a jogok sokkal finomabbakká csiszolódtak neveltetésünkkel. Mi úgy hívtuk őket: családi hagyományok.
Apámnak öt felesége volt, akik egymástól külön, elzárva éltek. És ott voltak még a szeretői is. A ház egyik szárnyát csak ők lakták; eleven szellemek, akiket sohasem láttunk, de tudtuk, hogy léteznek. Szeretők: némelyikük arcára emlékeztem kis gyermekkoromból. Ugyanolyan gyerekarcok, mint az enyém; a falusi iskolából ismertem őket. Később tűntek csak el, városokban. El is felejtettem őket, ahogy nőttem, míg meg nem jelent négy-öt megtermett férfi a faluból, akik hozták a lányokat; a felismert arcokat; néha összeverten, hogy aztán apám ágyában kössenek ki. Végleg.
Sok fivérem is volt: szanaszét, egymáshoz nem kötődve léteztünk apám házában. Feleségének fiai: fiúk, akiket elválasztottak anyjuktól, hogy férfivá érjenek. Nem tudtam ki az anyám, vagy a fivéreim anyja, nem volt fontos számunkra. Soha sem ejtettük ki azt a szót: anyám, nem volt, kinek. Csak apánk volt a biztos, megkérdőjelezhetetlen forrása létezésünknek, hiszen az ő nevét viseltük, az ő kenyerét ettük mi, az örökösei.
Nincstelen örökösök voltunk. Nem tudom, a fivéreim tudták-e, hogy később lesz majd valami, valami változás az országban, nem beszéltünk róla, gyerekek voltunk, az apánk is úgy tett, mintha semmi sem történne. De én éreztem ezt a valamit, aminek nem adtam nevet. Nem szóltam róla, nem törődtem ezzel, vártam csak, nem tudom mire; 18 éves koromig, amikor feleségnek valót hoztak nekem, egy kislányt. Alig múlt tizennégy, sápadt, a szemében látszott, hogy az a túltenyésztett fajta.
Akkor tudtam, hogy itt valami nagyon régi dolog ért véget, és nem csak a világban, bennem is. Titokban hagytam el őket. Sokat utaztam, hogy messze kerüljek a falumtól, apámtól – attól, amit képviselt. Addig mentem, míg nem maradt egyebem csak a név, a hatalmas múltjával, de annál értéktelenebbül. Nem bántam, tudtam, hogy nem lett volna már hova hazamennem.
Xi’an-ban a hegyek másmilyenek, mint odahaza. Olyan magasak, hogy eltakarják a napot. Felhőkkel takaróznak, soha nem tudni hol a végük. Csúcsuk a végtelenbe tör. Szilárdan állnak, csöndes időtlenségben, sziklatömbjeik simák, tejszínűek, akár a xi’ani asszonyok bőre. Sokszor elnéztem meztelenségüket. Karcsúságuk feleségem karcsúsága volt, szilárdságuk, az ő szilárdsága. A feleségem tíz évvel volt fiatalabb nálam, a fajtámból, azzal a lázadással, ami bennem is megvolt. A xi’ani hegyek olyan magasan hajoltak fölénk, hogy kizárták a kinti forradalom moraját és meghagyták bennünk a régi Kína ritmusát. Mintha semmi sem változott volna. Talán ezért is voltam oly nagyon meggyőződve, hogy fiam születik. Meg voltam győződve, úgy ahogy országunkban majd’ minden ember, akik várták a fiút, akárcsak őseik, ötezer éve, változatlanul, a saját vérük folytonosságát. Ez a várakozás pedig olyan erős volt, hogy nem lehetett semmivel sem leverni, kiirtani vagy tudomást nem venni róla.
Néztem a feleségemet, minden nap néztem, a gömbölyű hasát, ahogy formálódik, ahogy egyre jobban fejlődik benne családom új hajtása. Még selyemruhát is csináltattam a jeles napra, olyat, amilyet az apám hordott hivatalos alkalmakkor, amit akkor vettem fel, amikor eljött az idő; amikor megjelentek a fontoskodó nővérek, és bezárták az ajtót, mint egy kezdődő szertartás előtt, amit én, az avatatlan nem nézhetek. Kiöltözve vártam, még a kiszűrődő zajok is eltompultak a várakozásban, és ahogy egyre jobban haladtunk a cél felé, nem számított már az a sok elherdált, meg nem számolt óra, mert belesűrűsödött abba a pillanatba, amikor az orvos kidugta a fejét és azt mondta: lány. Próbáltam elképzelni, hány apának mondták már ugyanezt, vagy mit gondoltak úgy általában, amikor kezükbe adták a csecsemőt, akit sosem vártak. Próbáltam, de egészen sohasem sikerült.
Egészséges, pufók gyermek, hangosan sírta ki magából születése fájdalmait. Amikor végre elcsendesedett, beengedtek. Odamehettem volna, megfoghattam volna azt az apró, alvó teremtményt, aminek oly kevés értéket tulajdonítottam, de csak egy csókot leheltem kimerült feleségem lázas homlokára, szótlanul, aztán sarkon fordultam rögtön, hazafele indulva, azzal sem törődve, hogy sírni kezd; nézzem meg a babát – az ő gyerekét.
Ezüst Holdnak nevezte el. Kedvence lett; úgy bánt vele, ahogy az örökösökkel szokás. Azt mondta rám hasonlít, a természete is, én azonban mindebből semmit sem vettem észre. Elnézve őket; ezt a tökéletes egységet, idegen voltam ebben a családban, olyas valaki, akinek feléjük vetett mozdulataiban nem volt más, csak a közöny.
A falut jártam, hogy ne legyek otthon, a hegyeket néztem, ismerősökkel találkoztam, akik odaköszöntek felém. Ha a babáról kérdeztek, a neve hallatán a férfiak csak bólogattak elgondolkodva, aztán némán továbbálltak, a nők elnézően mosolyogtak, azzal a belenyugvással, amilyen a sorsuk is volt. Kerülték mindenütt az ilyen apákat, de soha nem azzal a megvetéssel, mint nálunk. A hegyek meghagyták nekik az elfogadás gesztusát. Úgy látszik, bárhol is éltem, a szégyen ugyanúgy égetett, mint a többi sorstársamat – még a Xi’ani hegyek sem rejthették el előlem ezt az érzést – bele kellett volna törődnöm. Meg kellett volna tagadnom, még gyerekként, amikor kezdtem felismerni ezt az ősi igazságtalanságot. Nem könnyű.
A kínai ember öregkori biztonságát ott látja fiai szemében. Én azonban semmit nem láttam. Emlékszem erre a férfire, aki voltam; az apára, akiben minden nappal nőtt a gyermek iránt érzett feleslegessége; emlékszem türelmetlenségére, alig várva, hogy a felesége elaludjon, hogy aztán felvehesse a csecsemőt és kirohanjon vele a faluba, azon is túl, az erdő szélére és magára hagyja. Alig tette le, a gyerek sírni kezdett, a levegőbe kapkodott mindkét kétségbeesett apró ököl, tehetetlenül, remegve, éhesen, de akkor már nem hallotta senki; közel-távol nem járt arra ember. Az apja messze járt, az anyja meg akkor kelt fel, és nem találta maga mellett. Keresni kezdte mindenütt, kifutott a ház elé, kiáltozott, de csak a néma csönd fogadta. Visszarohant, most már egyre idegesebben, őrülten zokogva, a mellét verve, zihálva; bele pusztul, azt érezte, hogy, nem lehet elviselni ezt a hirtelen rátörő kifosztottságot.
Nem volt anya, csak egy meglopott nő. A férfi pedig belépett a házba és látta saját büszkesége rombolását a földön, az apja szellemét ebben a könyörtelenségben, amitől pedig egész életében menekült. Szégyellte magát. Megrémült, mert nem ezt akarta. Nem akarta az apja sorsát. Nem akart az apja lenni.
A Xi’ani hegyek oly szelídek, akár az ölükben megbúvó kicsiny faluk. Akár a lányok, akik ide születnek. Itt a tetteket hamar megbocsájtják, mert itt egy lány is lehet később értékes, ha felnő, de időbe telt, míg ezt elfogadtam. Mindezek ellenére Ezüst Hold sokáig maradt csak a feleségem gyermeke. Már felnőtt és olyan szép, akár a hegyeink, de messze tőlünk. Egy másik országban él, ahonnan csak néha jön vissza a hangja, a törődése, és vele együtt valaminek a hiánya, amiből egy ideje tudom már, és érzem egyre mélyebben, hogy az apja vagyok és hogy ő a lányom.

Kühne Katalin: Sorsdöntő évek

Kühne Katalin írását Heiler Éva előadásában hallgattuk meg.

Amikor áldott állapotba kerültem, nagy boldogság volt, vártam már nagyon ezt az érzést. Az anyaság csodálatos élmény. Semmivel nem ér fel. Várni egy csodát, egy emberkét, aki a tiéd és a párodé, aki örökli tulajdonságaidat, testi-szellemi adottságaidat, aki a másod, aki a párod mása, aki belőled és párod által fogan és születik meg. Örökli elődeid jó- és rossz tulajdonságait – reméljük, csak a jókat –, őseid gondolkodásmódját, történelmi-kulturális értékeit, hagyományait. Ükanyád, ükapád, összes felmenőid génjét; testén, fizikai megjelenésén reprodukálódik az ősök összes tulajdonsága, akarata, élménye, emléke. Tovább viszi azt az ősmagot, amit Te örököltél, tovább viszi génjeiben a biológiai őssejtet -, magyarul Téged és őseidet képviseli. Azt az őstudást, amit őseid tudtak, éreztek, átörökítik, Te is gazdagabb lettél általuk, Te átadhatod gyermekeidnek, unokáidnak, amit Te tudsz, Te érzel. Ha fogékonyak erre, örülhetsz. Valami – reméljük – megmarad, átörökíthető. Az az élmény semmihez sem hasonlítható, amikor egy lény benned megfogan. Amikor egy vagy vele, amikor létezel, ő is veled együtt létezik. Már magzat korban eldőlnek az élet dolgai. Ha a gyermekedet örömmel várod, benne megtaláltad a legfőbb boldogságot. Ha beszélsz hozzá, ő felel a maga módján. Érzi, amikor szorongsz, amikor nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott vagy, akkor ő is az. Ha zenét hallgatsz, vagy énekelsz neki, ha verseket, meséket mondasz, ő is szeretni fogja azokat. Légy boldog, vidám kismama, mert akkor lesz boldog a gyermeked is. Én az voltam, végre elkövetkezett a pillanat, amikor gyermekem születését vártam. Egészen más ember vált belőlem, látszott mozdulataimon, külsőmön is a boldogság. Ezt a páromnak köszönhetem, aki boldog anyukává tett. A fiunk, Bence koraszülöttként érkezett erre a világra, mi nagyon megijedtünk, hogy ennek valamilyen következménye lesz, de szerencsére hamar megerősödött, két hónapos korára megkétszerezte súlyát. Figyelt mindenre, ami körülötte történt. Nagyon élveztem a vele együtt töltött időt. Énekeltem, mondókákat mondtam, megmutattam séta közben környezetünket, esténként meséltem neki, elalvás előtt zenét hallgattunk. Később nagy írók, zeneszerzők, művészek alkotásaiban gyönyörködtünk. Történelmi múltunkat és a természet szépségeit fokozatosan megismertettem vele. Nekem ünnep volt minden nap, mindig valami újat fedeztem fel a fiam tulajdonságaiból, képességeiből. Egy-egy mozdulata, mosolya, később első lépései, szavai olyan boldogsággal töltöttek el, hogy a világot leszűkítette, annyira elfoglalt a gyermekem. Párom is részt vett a nevelésben. Nem szavakkal, tettekkel adott példát számára. Kevesebb ideje maradt arra, hogy vele legyen, de azt arra fordította, hogy mindent megtanítson neki, amire később szüksége lehet. Emellett bohóckodott, játszott vele, sokat mesélt a természet szépségeiről, gyalogolt vele az ösvényeken, megnevezte a virágokat, fákat, kis és nagy erdei állatokat, felvitte őt a hegycsúcsokra. Elmondta, hogyan kell megőrizni az értékeket. Később együtt fedeztük fel a külső világot, amit fokozatosan tágítottunk. Bensőséges életünk megmaradt, csak ablakot nyitottunk kifelé is. Amikor járni tanult, a bútorokba kapaszkodott, a fal mellett oldalazva ment, sokat nevettünk. Mindenben nagyon óvatos volt, amikor azonban biztos lett önmagában, akkor túlságosan is vakmerő volt. Ez végigkísérte eddigi életét is. Megfontolt, minden körülményt megvizsgál, és csak akkor dönt, amikor már ismeri a részleteket. Eleven kisfiú volt. Aranyszínű, egyenes haját a szél borzolgatta, zöld szemével a világ titkait fürkészte. Egy percig sem tudott nyugodtan ülni, örökké izgett-mozgott. Egész nap csacsogott. Most, amikor felnőtt, hosszú, göndör hajfürtjei ugyanúgy rakoncátlankodnak, tekintete hol a távolba, hol magába mélyed. Szavai megfontoltak, hosszas tervezés előzi meg tetteit, de ha dönt, azokat gyorsan hajtja végre. Melegszívű, érzékeny fiú lett, az elesettek támasza. Az igazságtalanságon hamar felháborodik, ilyenkor tigrisként küzd. Érzéseit ritkán mutatja ki, keveset beszél, csak akkor tárulkozik ki, ha igazi barátok veszik körül. A gyermeki lélek rezdüléseit napról napra követhettem. Hallhattam első szavait, majd mondatait, láthattam első, botladozó lépteit.
Megérintette lelkemet az a kötődés, ami engem, mint édesanyát fűzhet össze gyermekemmel, ami mind szorosabbá vált az évek során. Szavak nélkül is értettük egymást, hiszen az első három év eggyé forrasztott bennünket. Már 34 éves, de ha átöleljük egymást, ugyanúgy érzem azt a bensőséges ölelést, amit akkor éreztem, amikor karjaimban tartottam, és pici szája keblemre tapadt, ujjai szorongatták kezemet, szíve együtt dobogott szívemmel. Álmaimban gyakran előjönnek azok a gyönyörűséges órák, napok, amiket akkor éltem át, amikor naponta figyelhettem fejlődését, fizikai és szellemi gyarapodását, mosolyát, gügyögését, majd szavait. Úgy feküdt karjaimban, mint aki sosem akar elszakadni tőlem, mint akit sosem tudok elszakítani magamtól. Olyan odaadással simult hozzám, mintha ez lenne a legfőbb jó, amit ebből a világból tapasztalt. Megpróbálta magába szívni a világot. Később is leste szavunkat, nyitott volt a világra. Csodálatos az anyaság, megdöbbentő, hogy bölcsességben, emberségben túlmutat rajtunk gyermekünk. Sokszor ő ad tanácsokat nekünk, világít rá olyan dolgokra, amiket ő ismer jobban, mi tanulunk tőle. Aki ezt nem tapasztalta, nem ismerheti ezt az érzést. Ezt a boldogságot átélni, ezt a csodát megélni nagy ajándék Istentől. Bence mindig arra törekedett, hogy az igazság győzzön. Barátaiért és magáért kiállt, szembeszállt a felnőttekkel már az óvodában is, de később a gimnáziumban, a főiskolán és a munkahelyén is. Nem érdekelte, hogy ezért őt hátrány érte, az volt a célja, hogy megvédje magát és társait. Most már megfontoltabb, de nyíltan beszél feletteseivel. Örülnék, ha mindig ilyen őszinte maradna, ha kitartana elképzelései mellett. Nagy gyönyörűség gyermeket nevelni, látni mindennap őt gyarapodni, szellemiekben gazdagodni, fizikumában erősödni. Nem értem azokat az anyukákat, akik ettől a három évtől megfosztják magukat, mert unatkoznak, nem tudják magukat „kiteljesíteni”, karrierjükben előre haladni. Önmaguknak, egész családjuknak, de leginkább saját gyermeküknek adnak a legtöbbet azzal, ha otthon maradnak vele, és minden percet együtt töltenek. Akik erről lemondanak, lehet, hogy nagy karriert csinálnak, de nem tudják, mit gondol gyermekük, később pedig ezt már nem lehet bepótolni, soha nem lesz igazi, szeretetteljes a kapcsolatuk. Bence felnőtt fejjel sok mindent megért, miért olyan erős a kötés köztünk, ő is hasonlóan érez, ha majd családot alapít, gyermekének megmutatja, amit szüleitől kapott. Ha többen hinnénk a Fennvalóban, ha hitünk erősebb lenne, többet tudnánk tenni a betegekért, nyomorúságban szenvedőkért, imádkozhatnánk értük, megvigasztalhatnánk őket, reményt adhatnánk kilátástalannak tűnő helyzetükből, hogy a hangyák közül ők is felemelkedhetnek a sasok közé, a sötétségből a fény felé fordulhatnak. Nemrég meghívtak egy gyermekotthonba, hogy meséljek nekik. Arra gondoltam, azokat a meséimet viszem el, amelyekben az állatok életéről írok, ezzel példát adva az embereknek, hogyan kellene gondoskodni utódaikról. A mackómami, a pingvin szülők önálló életre nevelik kicsinyeiket, segítik őket, hogy majd hogyan gondozzák gyermekeiket, így igazi családot alkothassanak. Ők nem tehetnek arról, hogy itt kell élniük. Talán még nem késő, hogy ne abban a szellemben nőjenek fel, amit örököltek. Ha tudják, mi a jó és a rossz, lustaság és szorgalom, igazi harmónia és könnyen szerzett, drogoktól, italtól kapott jó hangulat, gyűlölet és szeretet különbsége, választhatnak, miként éljenek. Megrendített az értelmi fogyatékos, fejlődési rendellenességgel született, mozgáskorlátozott, tolószékbe kényszerült 8-10 éves gyermekek sorsa. Hatalmas a szeretetéhségük, nyújtogatták karjukat, ölelgettek, hozzám bújtak, pedig akkor láttak először. Egy órányi együttlét után úgy váltam el tőlük, mintha évek óta ismertem volna őket. Mosolyt láttam szemükben, talán ehhez kicsit én is hozzájárultam. Meséim tanulságait megértették, ha nem is minden sorát, de a lényeget talán, biztos talajra hulltak gondolataim, amelyek kilátástalan helyzetükből utat mutathatnak. Szomorú világukban az öröm, a remény fénye villant fel. Kértek, máskor is menjek el hozzájuk. Megígértem. Együttérzek a nyomorúságban élőkkel, ha nem is tudom azonnal megváltoztatni életüket, de egy kis enyhülést adhatok nekik. Ez nekem is nagy ajándék volt. Mintha Ady Endrét hallgattam volna, aki az Úr érkezését várva így szólt: „Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten.”
Szavai megnyugvást nyújtanak az Istenben bízó embereknek – legyenek bármilyen felekezet tagjai is – , reményt adnak a reménytelenségben. Egy jó szó a kéregető koldusgyereknek, a hajléktalan takarójában lévő pár hónapos kisbabának, a beteg kisgyermeknek, a kérges kezű, idős nyomoréknak, a párás, szürke szemekbe fényt lophat. Szívünk szeretete a mások szívét is megmelegítheti, értelmüket – ami a sok hányattatás miatt már fogyóban van – megvilágosíthatja, kiutat mutathat helyzetükből. Borzasztó, amikor a szülők magukra hagyják gyermekeiket és élik tovább önpusztító életüket. Nemcsak maguknak ártanak, de újra és újra növelik azok számát, akikről nem gondoskodnak, oda születtek, azt látják mindennapjaikban, ami ide vezette őket. Italoznak, drogoznak, munka helyett lopásból élnek, ezt „adják” utódaiknak ahelyett, hogy példát mutatnának. A gondozónő – akik Maminak szólítanak ezek a cseppségek -, mesélte, hogy egy „anya” a 14. gyermekével testében látogatta meg a gyermekotthonban élő kislányát, mert erre kötelezi a törvény. Ez a példa hogyan hat erre a gyermekre? Megköszönheti-e anyjának, hogy ő lett az egyik a 13 közül, akit eldobott? Örülhet-e, ha édeskedve szól hozzá, ha átöleli, italtól bűzös szájával megcsókolja? Nem hiszem. Ha az óvodába hullarészegen érkezik a gyermekért az „apa”, és szidja őt, pedig ő csak szeretetet érdemelne? Ha otthonában csak azt látja, hogy a szülők az ágyon hevernek nap mint nap, a segélyből tengődnek, néhány napig járnak csak közmunkába, és többé nem látják őket a munkahelyen. Ezután csak lopásból élnek, mert az ital a lényeg számukra, nem az, hogy a gyermekeknek meleg étel jusson. Ha a bútoraikat felhasogatják, őt koldulni küldik, de abból ő semmit sem kap, mert azt is elisszák? Anyának, apának, vagy egyáltalán embernek nevezhetők ezek az elfajzott lények? A napi 12-16 órát hangyaszorgalommal munkálkodó szülők gyermekei hamar megtanulják, hogyan lehet szegénységben, de szeretetben élni, megteremteni a család számára a betevő falatot, tisztességes, meleg otthont biztosítani nekik. A nagycsaládok gyermekei szeretik egymást, segítik, gyakran szülői feladatokat is vállalnak, a kisebbekre főznek 10 éves koruktól, mosnak, takarítanak, együtt tanulnak velük. Ezt nem érzik tehernek, számukra ez természetes. Ők nem gazdagok, mégis mindent megosztanak egymással, a gondokat, de az örömöket is. Amikor egy gyermek éhezik, vagy súlyos betegségben szenved, elszorul a szívem. Nélkülözések, mások kínjai láttán saját kis problémáink elenyészőek, mégis, hamar elkeseredünk, pedig mennyire több az ő fájdalmuk, akár testi, akár lelki értelemben. Nekünk segíteni kell rajtuk. Természetesen minden ilyen gyermeken nem lehetséges, de ha havonta csak egy tál ételt adhatunk, tegyük meg. Aki erre képes, már tett valamit, hogy kevesebbet éhezzenek. Ha néhány kinőtt ruhadarabot kitennénk a kukánk mellé, vagy elvinnénk a szeretetszolgálat telephelyére, amit még felvehetnek a szegényen élők, megosztanánk a tüzelőnket legalább egy rászorulóval, már segítettünk valakin. Erre tanítjuk gyermekeinket, ők is odaadják a szegényebbeknek régi kinőtt ruháikat, könyveiket, játékaikat, hogy örömöt okozzanak a nélkülözőknek. Nagymamaként – a nagyobbik fiunknak kislányai – újra átélhettem a növekedő, lázadó bakfisok megnyilvánulásait is. Anna idén lett 14 éves, Ági pedig érett 18 éves. Régen lehetett őket babusgatni, most inkább szeretettel, fokozatosan tanítjuk őket mindarra, amit mi tanultunk szüleinktől, szépségre, jóságra, becsületre. Nem szigorral, inkább humorral oldjuk fel a nemzedékek közti vitákat. Arra vigyázunk, hogy nagyszülőkként más eszközöket használjunk, mint saját szüleik, hiszen ők vannak velük a mindennapokban, mi pedig csak “vendégek” vagyunk életükben. Ezért igyekszünk mindig játékosan nevelni őket, élményeket adni, amire egész további életükben emlékezhetnek majd. Ünneppé tenni az évenkénti néhány találkozást, a heteket, amit együtt tölthetünk. Óvó szeretetünkkel és tapasztalatunkkal segítjük őket jó emberré válni. Utódainkban gyönyörködve lehetünk a leggazdagabbak a Földön.

Szűcs Ilona: Szülőnek lenni-másképp

Szűcs Ilona írását szerzőtára, Mitiner Mária tolmácsolta.

Hasamban második gyermekemmel sétálok a kórházi folyosón. Végig-hosszig. S ahol a fájdalom görcsbe ránt, megállok. Arcom elönti a veríték. Érzem, közös perceink meg vannak számlálva, ahogy az 1980-as esztendő utolsó percei is.

A tévében szilveszteri műsor megy, néha odapillantok, de nem tudok már másra figyelni, csak testem jelzéseire. Eltelik az éjszaka, el az év, és megérkezik január elseje és megérkezik a fiam.

Gondolatok nélkül fekszem, kimerülten és mégis boldogan. Szülő lettem újra, immár másodszor. Telnek a hetek, hónapok, kezdünk családdá válni. A félelem hirtelen és váratlanul csapott le. Valami nincs rendben – mondta a gyerekorvos és elkezdődtek a kivizsgálások.

Anyagcsere betegség-hangzott a diagnózis. Fiam státusza: tartósan beteg. S ekkor elindultam a szülővé válás számomra eddig ismeretlen, rögös útján.

Legyen a gyermekünk akár egészséges, akár beteg, ugyanazt az utat kell végigjárni, de nem ugyanúgy. Nem sírtam, nem vádaskodtam, nem okoltam se a Sorsot, se magamat. Elfogadtam ezt a helyzetet s éltük a mindennapokat-kicsit másképp.

Anyagcsere gondozóba jártunk hetente, kéthetente, havonta, majd még ritkábban. Szívzörej-kardiológia, heresérv-sebészet, kancsalság, szemtakarás-szemészet, jelentkeztek a bajok sorban.

Amikor beszélni kezdett, egyenes út vezetett a logopédiára. Több volt a hibás hang, mint a jó. Pár évvel később asztma és pulmonológia. A hét minden napjára jutott valami orvosi elfoglaltság, közben még gyógytorna, úszás, otthonra kiadott házi feladatok.

S mégis, a hétköznapok szoros napirendje közben én elsősorban anya voltam, szülő, akitől lehet kérni, akivel lehet játszani, akihez oda lehet bújni. Aki támaszt nyújt, vigaszt s két ölelő karja mindig tárva, aki letörli a könnyeket, simogat vagy nevel, hol szigorral, hol megengedőn.

Kisfiam szájából naponta többször hangzott el a kérdés: Anya, szeretsz? S a későbbiekben a kijelentés: de jó itthon! Az iskola sokszor megoldhatatlannak tűnő akadályt jelentett mindkettőnk számára. Mindezek ellenére eljutott az érettségiig, családunk nagy örömére.

Szeretni való kisgyerek volt, eleven, érdeklődő, kamaszként sokszor problémás és idegesítő, éppúgy, mint a lányom. Szeretet éhsége kifogyhatatlan mind a mai napig. Munkahelyen dolgozik, alkalmazkodó és képes a beilleszkedésre.

Önállóan talán nehezen boldogulna, de egy kis szerető irányítással családunk aktív és teljes jogú tagja.

S ezek után hogyan is fogalmazhatnám meg, mit jelent számomra: szülőnek lenni. A szeretet nem tesz különbséget, nem számít, a gyerek beteg vagy egészséges. Egyformán szeretem mindkét gyermekemet és mégis másképp.

A beteg gyerek felé irányuló szeretet elfogadóbb, megengedőbb, aggályoskodóbb, féltőbb szeretet. Benne van a védelmezés ösztöne, ez az ősi késztetés, megvédeni őt mindenáron.

Attól, hogy született két gyermekem, csak megfogalmazásában lettem szülő. Ahhoz, hogy ténylegesen azzá váljak, tenni kell. Sokat és kitartással. Az út nehéz, de közben a gyerekeimmel töltött idő annyi örömöt és boldogságot nyújt, hogy ez kárpótol a nehézségekért.

Szülőségem egyetlen percét se bánom, nem cserélném el sem a bánatot és könnyeket, sem az élményekkel teli pillanatokat.

S aki szülő volt, az jobbik esetben nagyszülővé válik, ami a szülőség felső foka. De ez már egy másik történet.


A sikeresen szerepelt prózai alkotások teljes listája:

Ács Ibolya: Nagyon büszke vagyok rád, kisfiam!
B. Mester Éva: Ballagó lányomnak
Barát Napsugár: Az aranyszem
Holéczi Zsuzsa: Klára rózsái
Holéczi Zsuzsa: Én vagy mi?
Kert F. Klára: Feloldozás
Kert F. Klára: Kakaspörkölt
Kühne Katalin: Sorsdöntő évek
Lovas József Pál: Szerelem
P. Molnár Ágnes: Levél a fiamnak!
P. Molnár Ágnes: A tini
Petres Katalin: „…a titkot, a piciny csodát…”
Sárváry Mariann: Szokatlan piknik
Szohner Gabriella: Bűnben sarjadt anyaság
Szűcs Ilona: Szülőnek lenni – másképp
Tóth György Attila: A mi nagy családunk
Tóth Zoltán: Fagyi
Vozáry Viktória: Egy kínai kislány házifeladatából
Vozáry Viktória: Xi’an-ban a hegyek

A cikksorozat további részei: 18 év alatti verselők18 év feletti versírók

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…