Figyelem! A történet megértéséhez a Naruto című anime ismerete szükséges!

  1. Egy elvetemült rajongó

 

Mindenkinek van egy saját kedvenc tevékenysége. Kinek mi. Van, aki szabadidejében lovagol, vagy fut, vagy egyéb szórakozást talál ki magának.

Jómagam is sportolok, de van ami igazán foglalkoztat: a filmművészet. Abból is a mesék, és e körön belül is az anime, és a rajzfilmek. Te szoktál olyat, hogy a kedvenc filmednek megtervezed a folytatását? Ne vidd túlzásba. Illetve… Na, jó, elmondom az én történetemet, és majd eldöntöd, hogy részt akarsz-e venni egy ilyen kalandban, vagy sem.

Mivel nekem nyári szünetben a szüleim dolgoznak, egyke vagyok, a rám bízott munkát egy óra alatt elvégzem, nincs más dolgom, mit szörfözni a You-Tube-on, vagy animéket nézni. Kedvenceim között is kedvenc a Naruto. nem azért, mert az olyan hosszú, és mert minden második percben történik valami, hanem mert… nem is tudom. Közel áll hozzám a téma. Nem, nem a véres harcokra gondolok, bár azt elárulom, hogy mindig is érdekeltek a fegyverek. Ahogyan a használatuk is. Érdekel, milyen egy tizenéves gyerek élete, egy olyané, aki nem egy városban és iskolapadban tölti a mindennapjait. Aki fel is mérheti a képességeit.

A mai napom is így telt, és mivel elég sok részt megnéztem, így ha csak lehunytam a szemem, magam előtt láttam a szereplőket. De nem árt vigyáznod ezzel a féktelen rajongással. Ha elérsz egy bizonyos szintet, könnyen elszakadhatsz azoktól, akik ehhez a világhoz kötnek téged.

Éppen az ágyamon feküdtem, és beleképzeltem magam a sorozatba, mint új karakter. Minden apró részletet kidolgoztam. Aztán egyszer csak leragadt a szemem.

Egy hatalmas kapuban találtam magam. Macskakő volt alattam, és egy kétszárnyas faajtós kapu volt mögöttem nyitva. Előttem egy női alak, akit csak hosszas nézelődés után tudtam kivenni: rózsaszínű haj, piros felső, térd-és könyökvédő, egy piros hajpánt. komolyan mondom, tök olyan volt, Haruno Sakura.

–  Szia. Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen, látva, hogy milyen bambán nézek körbe. Ez a csaj tényleg olyan, mint Sakura. Megcsíptem a karom. Semmi. Ugyanott voltam.

– Izé… Hol vagyok? – mondtam, de azt hiszem, pontosan tudtam, hol vagyok, csak nem akartam elhinni.

– Á-á. Itt csak én kérdezek. – mutatta fel az ujját – Szóval, hogy hívnak? – Mit mondhattam volna? Kicsit sem tűnnék ki, ha közlöm, hogy Zanar Divóra vagyok. Mégsem jutott jobb eszembe:

– Z-Zanar Divóra.

– Értem. Honnan jöttél?

– Izé…

– Na, jó. – sóhajtotta Sakura, majd megragadta a karom – Elmegyünk Tsunade-úrnőhöz! – „mármint a Hokage asszonyhoz?” gondoltam. Rájöttem, hogyha nem akarom, hogy kémnek nézzenek, nagyon vigyáznom kell a számra.

– Ez ki?! – mennydörögte a Hokage. Ööö, valamiért jobban tetszett, mikor csak a telefonról néztem azt a jelenetet, nem úgy, hogy én is a része vagyok.

– Hány éves vagy?

– 16.

– Neved?

– Zanar Divóra.

– Kék szem, fekete, hosszú haj. Ebből a leírásból minden nagy nemzetnek küldjenek egy-egy példányt, hátha ráismer valaki. És….

– Hé! Tsunade banya! – rontott be a szobába… Naruto – Most azonnal… He? Ez ki? – mutatott rám.

– Ne beszéljetek már úgy rólam, mintha fene tudja, milyen haszontalan tárgy lennék! – kiabáltam. Egy pillanatig csend volt, majd Sakura fejbe kólintott:

– Add meg a tiszteletet a Hokagénak!

– Íjjjj. Majd akkor, ha legalább elismeri, hogy ember vagyok! Juj! – éppen kitértem Tsunade asszony rúgása elől, de a szele még így is megcsapott. „Hol lehet itt a leggyorsabban kijutni?!” gondoltam. Ááá, nyitott ablak! Soha jobbkor! Kiugrottam a tetőre, Sakura, Naruto a nyomomban. Szuper. Mivel én nem vagyok ninja (bár miután Avarrejtekbe kerültem, semmi nem lepne meg), előbb-utóbb tuti utolérnek, és akkor végem van. Tuti azt fogják hinni, kém vagyok, és majd elküldenek vallatásra Ibikihez, és… KABUMM! Úgy pattantam vissza a földre valamiről, mint egy gumilabda.

– Áucs… Mi a…? – egy hatalmas árnyék vetült rám, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, kihez tartozik: Akimichi Choji.

– Jól vagy? – kérdezte, majd felsegített.

– Hogyne. Köszönöm. De nekem most…

– DIVÓRA!!! – üvöltötte Sakura, és bemosott egyet a földnek. Mert én már nem voltam sehol. Ó, dehogyis! Bár, ha erősebben fejbe vágna, lehet, felkelnék. Vagy nem. De ez nem álom, ha nem futok, ezek megölnek! Mikor legközelebb hátra néztem, már hatan üldöztek: Sakura, Naruto, Choji, Ino, Shikamaru és Kakashi-sensei. Nehogy már! Öt chunnin is épp elég problémás, hát, ha még egy jounnin is csatlakozik!

 

Lépjünk le! De ki elől?

 

Ahhoz képest, hogy csak most kerültem ide, egészen tájékozott voltam. Gyorsan mozogtam a fákon, és arra is rájöttem, hogy víz természetű chakrám van. Háhá, megérte annyit próbálni a „hullámverést”! Igen, otthon próbálgattam, persze csak a levegőt fújkáltam. De most! Kaptak egy jó adag vizet a nyakukba! Oké, nem kifejezetten jó pont, de a célt teljesítette: lelassította őket. Nem sok időre, de akkor és ott még egy tizedmásodperc is sokat számított.

Egyszer csak egy hatalmas dörej hangzott fel. „Hangrobbanás? Itt? Á, biztos nem”. Azonban a füst mindent elárult. Valami felrobbant. Ép eszű ember csak akkor megy egy ilyen közelébe, ha újságíró. Én viszont nem vagyok újságíró, mégis a füstgomba felé vettem az irányt. Közben gondolkodtam azon, mit hihrtnek az üldözőim. „Előre kitervelt szökés? De hiszen alig láttam valamit, semmi fontos infó nincs a birtokomban, akkor meg miért üldöznek? Elszúrt kémkedési akció? Igen, azt hiszem, ez lenne a leglogikusabb”.

Előttem egy tisztás tűnt fel, ugyanakkor hangokat is hallottam, de nem tudtam őket bárhova is kötni. Így hát az erdő mentén megkerültem a területet. Illetve szerettem volna, ha valami fura izé (meg nem mondom, micsoda) nem tekeredik rám. Azonnal letérített az előbbi utamról, és mikor már nem rázkódtam, megláttam, hogy ez az izé (továbbra sem tudom, mit mondjak erre) egy nagy, fekete ürgéhez tartozik. A fekete gombolyagot Piros felhők tarkították. Azonnal tudtam, hogy ez csak az Akatsuki lehet. Sok jót nem reméltem, mivel korábbi „haverjaim” is feltűntek. Kakashi és Yamato kapitány megálljt parancsolt a többieknek. Én csak kapkodtam a fejem a két Akatsukis, és a Konohaiak között. Naruto Sasori felé rohant. Fogalmam nincs, miért, hogy segítsen, vagy „visszaraboljon”. Aggódva az égre néztem. Egy „Katsu!” és utána egy nagy robbanás. Aztán elsötétült minden.

Egy viszonylag otthonos kis szobában ébredtem. Be voltam takarva, és egy puha párna volt a fejem alatt. Már-már kedztem azt hinni, hogy otthon vagyok, amikor is kopogtak. Akkorát ugrottam, hogy még egy magasugró is megirigyelhette volna. A zár kattant, és kinyílt az ajtó. Itachi és Kisame lépett be, engem fürkészve. Direkt nem néztem Itachi szemébe, bár éreztem magam olyan gyengének ott és akkor, hogy ez nem sokat számított.

-Ilyen egyszerű lenne egy konohai ninja elfogása? A Kilencfarkú nem is lesz kihívás! – vigyorgott Kisame, bár inkább tűnt vicsorgásnak.

– Hee! Engedjetek a hadizsákmányhoz! Hm! – hallottam egy hangot a folyosóról. Nem sokára megtudtam, hogy a hang tulajdonosa Deidara, aki kis híján felrobbantott. Emellett kezdtünk kicsit sokan lenni a szobában, mivel Sasori is csatlakozott hozzánk.

– Mit tudsz? – kérdezte higgadtan, és barna szemeivel mélyen az enyémbe nézett. Azt kell mondjam, ha esetleg mosolygott volna, egészen barátságos lett volna az arca. „Ezek nagyágyúk, csak nem vehetem őket félvárról.”

– Semmit. – közöltem egyszerűen, és tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Bár, nem is nagyon tudtam volna pontosabban megfogalmazni a dolgot. Tényleg nem tudtam semmit. Mármint Avarrejtekről. Jó, maga az anime itt nem ér igazán sokat, mivel Konoha folyamatosan változásban volt, de ez most részletkérdés.

– Nem félsz? – kérdezte Kisame, és fenyegetően suhintott felém Samehadával. A hideg ráz attől a kardtól!

– Ha nem tudok semmit, akkor nem. – vontam meg a vállam. Oké, ezt így nem kellett volna, elég laza gesztus volt a helyzethez képest, de most erre mit mondjak? Mondjam, hogy „Igen, baromira fosok, annyira, hogy fehérneműt kell cserélni!”? Neem, ennyi büszkeségem azért még maradt. Még…

– Az idő majd megtöri – nézett (még mindig!) szúrósan Itachi, majd Kisaméval együtt kivonult a szobából.

– Előbb töröm meg én! Hm! – kiáltotta deidara, és már tartotta a kezét, hogy elkészítse a művét, ami elvileg engem majd arra kényszerít, hogy beszéljek. De könyörgöm! Miről?! Miért van az, hogy ha tudsz valamit, észt mondod, „Nem tudom”, az ellenség nem hisz neked? Oké, az még érthető is, a ciki akkor van, amikor tényleg nem tudsz semmit, és azt sem hiszik el, és a semmit akarják kiszedni belőled. Ez miért jó?! Valószínűleg lehettem olyan fehér, mint a szoba fala, és lehetett olyan élettelen a szemem, mint az Akatsuki fekete köpenye. Jó, a piros felhőket jelenleg nem tudom hova tenni, de ha Deidara berobbant ide nekem, akkor garantálom, hogy a piros felhőnek is lesz helye. Sasori az ajtó felé sétált.

– Vigyázz rá, nehogy próbálkozzon bármilyen szökéssel. – intett neki, majd elment. Marha jó. A „szobatársammal” szemeztünk egy darabig, majd Deidara leengedte a kezét, és halkan nevetni kezdett. Aztán egyre hangosabban. Végül szinte már fuldoklott a nevetéstől, és kezdtem jobban aggódni érte, mint magamért. Már épp rávettem volna magam, hogy megkérdezzem, mi baja, amikor hirtelen elkiáltotta magát:

– Végre! Valaki, aki fél tőlem! Aki retteg! – egy pillanatig nem tudtam hova rakni a dolgot, aztán összeraktam: ugyanezt mondta anno Sasukénak is. Jó, majnem ugyanezt. De… az még később lesz, nem? Legalábbis akkor nem kéne Deidarának itt leniie. Legalábbis ilyen állapotban nem. Így csak néztem a rám vigyorgó, félelmetes arcot, miközben a menekülési ösztönöm egyre erősebben jelezte, hogy lépjek már le.

 

Az Akatsuki szálló

 

Deidara kitörését Sasori szakította félbe. Egy tálcát hozott be, amin két tál volt. Az egyik gőzölgött, kifejezetten finom illata volt, és kedvem támadt enni. Mikor megláttam, mi van a másik tálban, ez az érzés valahogy elmúlt. Természetesen a finom, jó illatú tányér Deidara kezében, míg a „börtönkaja” az én kezemben kötött ki. Megesküdtem volna rá, hogy Sasori egy sajnálatos pillantást vetett rám, nem mintha változtatott volna a tényen, hogy ha ezt a kaját megeszem, nagy a valószínűsége, hogy viszontlátom. Az ajtócsapódás után hallottam, hogy az „őröm” jóízűen falatozik, míg én egykedvűen néztem a…. nos, hogy is jellemezzem? Házi kosztot? Nem tudom, de kaptam gondolkodnivalót: honnan van a kaja. Elvileg az Akatsuki egy bűnszervezet, és egyik tagból se nagyon nézetm ki, hogy bármennyire konyhatündér lenne.       Fogalmam sincs, milyen képet vághattam, csak arra lettem figyelmes, hogy Deidara felém nyújtja az ételét:

– Olyan undorral nézed azt az izét, hogy még a művészettől is elmegy a kedvem. Hm. – először csak néztem rá, mint hülye a moziban, majd óvatosan elmosolyodtam. Felálltam, elvettem a kezéből a kistálat, és belenéztem a gőzölgő levesbe. Óvatosan megkavartam a benne lévő kanállal, de az nem akadt meg semmiben. A tál alját is kitapogattam, ott sem volt semmi, amit Deidara berobbanthatott volna. Kedvességből tette? Vagy csupán szánalomból? Esetleg úgy volt vele, hogy ha éhenhalok, nem tud kiszedni belőlem semmit? Fogalmam sincs, de ő közben az ajtóhoz somfordált, mintha menekülne a tény elől, hogy ő bizony most segített valakinek.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen, fel sem nézve a levesben kirajzolódott tükörképemből. A szemem sarkából láttam, hogy megfordul, és fáradtan az ajtófélfának dől.

– Lökjed. – sóhajtotta.

– Ha ilyen kedves oldalatok is van… hogy jutottatok ide? – néztem fel rá, egyenesen a kék szemébe. Látszólag megleptem, úgyhogy folytattam – Mert ha neked van egy ilyen személyiséged, biztos vagyok benne, hogy a többieknek is van. Sasorinak, Itachinak, Konannak…

– Nagyon megeredt a nyelved. – talált vissza önmagához Deidara – Ez még jól fog jönni. Hm. – mondta, majd becsukta az ajtót. Nem értettem, miért ment ki, elvégre rá voltam bízva. Nem mintha vissza akarnám tartani, épp ellenkezőleg. Addig is felfedezem a szobát. Természetesen nem most fogok lelécelni, mert arra számítanak, főleg most. Inkább csndben felfedezem a terepet. Nagyjából felvázolom a kis helyiséget: az ajtóval szemben egy kicsike ablak volt, annyi, hogy ha tisza az éj, bevilágít a Hold, másra nem jó. Alatta egy szekrény volt, mellette egy ajtó. Mivel gondolom, az nem kiút, hanem valami más, nemigen mertem benyitni. Annyit tudtam, hogy nem a bejárati ajtó. A „titokkapu” mellett volt az ágyam, ami (egy börtönhöz képest) meglehetősen nagy volt, a kényelmességéről nem is beszélve. Megfordult a fejemben, hogy valamelyik Akatsuki tag szobájában szállásoltak el, de az valószínűleg így vagy úgy, de a tudomásomra jutot volna. Azt sem igazán értem, miért bánnak velem így. Úgy értem, az ember lánya azt várná, hogy falhoz kötve, megkínozva kérdezgessenek, egészen addig, amíg el nem ájulok a fájdalomtól. Ezzel szemben…. Lehet, hogy nem is olyan ijesztőek, mint amilyennek tartják őket? Bár még nem érezhetem magam biztonságban, ez csak egy felvetés. Közben kordult a gyomrom, ami arra késztetett, hogy a kisasztalra (ami az ágy másik oldalán található) letett edényhez lépjek, és elkezdjem szürcsölni a levest. Mit ne mondjak… Jól esett…

Ismét kattant a zár, és az imént távozott illető visszatért. Fáradtan a hajába túrt, annak ellenére, hogy önként akart „megtörni”. Becsukta az ajtót, és gyanúsan méregetett. Ami felettébb zavaró. Leültem az ágyra, és vártam, hogy mit akar. Az előbb olyan jól eltársalhógott magával. Most miért nem megy?!

-Ha az ember magányos, bármilyen társaságot elfogad. Még azt is, ami mondjuk, a rossz dolgot képviseli. – szólalt meg hiretelen, megtörve a csendet. Felé kaptam a fejem, és meglepetten néztem rá. „Ennyire megfogta a mondandóm?” Mindemellett, tök igaza volt. És ügyesen kicselezett. Nem árult el semmit az Akatsukiról, mégis válaszolt a kérdésemre. Nekem viszont bevillant pár dolog. Deidara művészetét nemigen tisztelték kőrejtekben. És egy fogadás útján lett az Akatsuki tagja. Már mondtam volna a magamét, mire rájöttem, hogy ha én most elkezdek beszélni, igencsak nagy slamasztikában lennék, hogy én ezt honnan tudom. Így inkább csak óvatosan bólintottam.

– Igazad van. – hajtottam le a fejem. Beugrott az is, milyen magányos voltam odahaza, alsóban. Nem volt egy barátom sem, én voltam az egyetlen, aki nem csatlakozott egyik klikkhez sem. A gondolat elszomorított, és egyre több nosztalgikus emlék került felszínre. Bámultam a földet, és megint úgy éreztem, mintha egy hatalmas tömegben lennék. Nem volt senki, aki bátson, és nem volt senki, aki megvédjen. Egyedül voltam. Utáltam a sulit. Nem akartam oda járni. A legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtam, miért nem tudok a többiek felé nyitni, és ők miért utálnak engem. Arra figyeltem fel, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

– Hm? Mi bajod? – kérdezte Deidara, és látszott rajta, hogy nem érti, mi a fene van velem.

– S-Semmi. – töröltem meg a szemem – Csak nosztalgiáztam kicsit. – mondtam, és próbáltam amagmra erőltetni egy mosolyt. Értetlenül nézett rám egészen addig, amíg Kisame meg nem jelent az ajtóban.

– Hé, Deidara! Éjszakára átveszem. – intett neki. Ööö, igen, eléggé nyugtalanított, hogy ezek még éjszaka sem hagynak békén (mondjuk, mivel hadifogoly vagyok, ez érthető), az meg csak hab volt a tortán, hogy Kisame fog vigyázni rám. Mondtam már, hogy a hideg futkos a hátamon a kardjától?! Most is ezt éreztem, és valami azt súgta, ma éjszaka nem fogok felderíteni.

 

A látszat néha csal… néha nem

 

 

Heeee…. elfáradt a szemem, az idegrendszerem, kivagyok! Konkrétan nem mertem mozdulni egész éjszaka, ültem az ágyon, és szemeztem Kisaméval. Iddeggtéppőő! Ő meg egész éjjel baljósan vigyorgott rám.  Ááááá, kérem vissza Deidarát! Ő legalább elvolt magának, és nem kandikamera módjára mereszgette rám a szemeit! Sőt, vele még beszélgetni is lehet!  Persze az lenne a legjobb, ha hagynának menni el a világba, de azt azért mégsem tennék…

Még ha egy éjszakai bagoly vagyok is, nem feltétlenül vagyok képes tizenkilenc órát egyhuztomban fennmaradni. Jó, ez csak egy szám, ha úgy veszzük, elég kicsi, de legyetek megértőbbek!

Így hát, amikor váltás következett, Kisame (végre!) kivonult a szobából. Én még megvártam, míg feltűnik az ajtóban a szőke hajkorona, majd hátravágódtam az ágyon, és úgy ahogy voltam, elaludtam.

….Felelőtlenség a részemről, hogy nem vártam meg Sasorit is. Merthogy olyanokat kordult a gyomrom, mintha azt mondta volna: „Éhenhalooook!” Kinyitottam a szemem, és egy kék szempár fúródott az enyémbe:

– Élsz még? – kérdezte Deidara, és tényleg azt nézhette, mikor robbanthatja a sírgödrömet.

– Élek még? – kérdeztem vissza ironikusan, majd olyat morgott a hasam, hogy összerándultam.

– Bejöttem úgy hat óra tájékán, és most van olyan este nyolc körül. Azóta konkrétan beájultál, és annyi életjelet küldtél a külvilág felé, hogy korog a gyomrod. Hm…– közölte monoton hangon, és úgy nézett rám, mint Tobira, amikor az hülyeséget mond.

– Mi? Több mint tizenkét óra…. Igen, tutira képes leszek fennmaradni éjjel. – drzsöltem meg a nyakam.

– Ennek nem fordítva kéne lennie? – nézett rám rosszallóan. Üvöltött róla, hogy próbálja öszzerakni a szökési tervemet.

– Nem. – közöltem egyszerűen. Bár így is nyílt titok, hogy Kisamétól konkrétan úgy érzem magam, mintha a lábam alól szeletelnék kifelé a földet, és jégcsapok állnának a karomba, és a gerincembe…. Ha belegondolok, hogy hányszor lesz még ilyenbe részem…

Ekkor bejött Sasori, és…. kaját hozott be. Nem tudom, miért ő lett a pincér, de nem bánom. Annak ellenére, hogy Akatsukis, és a chakrája egyenesen ijesztő, az aurája egész barátságos kisugárzású. Igen, látom az aurák színét, ezt otthonról tanultam, ezotéria, nem fontos.

Hiába próbáltam megőrizni a hidegvérem, még így is kicsit gyorsabban ettem a kelleténél. Ergo, frankón leöntöttem magam. Egészen egyszerűen fogtam, és a szekrényhez sétáltam. Lassan kinyitottam, és….egy rakát Akatsukis köpeny volt benne. Szuper. Foltos ruha, vs. Akatsuki köpeny. Bár oda vagyok az egyszerű dolgokért, mégis egy kicsit kreatívkodni akartam.

-Kaphatok ollót és cérnát? – fordultam hirtelen ötlettől vezérelve Deidara felé. Gyanítom, megint megleptem, (olyan jót mosolyogtam, hogy mindig megtalálom azt a szöveget, amitől tuti kiakad) majd olyan három másodperc után megszólalt:

– Minek?

– Varrni szeretnék. – mosolyogtam rá, a lehető legártatlanabb módon. Tényleg, ti hogy adnátok be egy gonosztevőnek, hogy semmi rosszat nem akarsz csinálni, miközben ő csak azt lesi, hogy mikor próbálsz meg dobbantani?

– Nem hagyhatlak itt. A múltkor is kaptam érte Sasoritól. Hm. – fonta össze maga előtt a karját.

– Így jártam. – vontam meg a vállam, majd magamra terítettem a fekete, piros felhős köpenyt. És még mindig nem érzem benne jól magam, de ez részletkérdés. Ekkor horror filmbe illő lassúsággal nyílt az ajtó, és samehada kukucskált be. Nem kellett sok, és a gazdája is megjelent. Halszemeivel olyan fenyegetőn nézett, hogy kedvem támadt volna sikítani. Éreztem magamon Deidara tekintetét, ahogy a reakciómat lesi. Az ember lánya azt várná, hogy vigyorog, mint a tejbe tök, hiszen ha a fogoly megijed, az az ellenség felé egy jó jel. De ő nem mosolygott. Kisame tényleg egy horror filmben érezhette magát, mert a már-már ijesztő lassúsága erről árulkodott. Elgondolkodtam azon, hogy ha Deidarának van egy kedves oldala, Kisaménak is van, nem igaz? Ugye van? Mert a látszat néha csal. De Kisaménál nem!

 

Változások- ruhán és vallatásban

 

Na, szóval, az éjszaka gyanúsan eseménytelenül telt, viszont a nappali őrzőm (mielőtt teljesen kidőltem volna, láttam) egy guriga cérnával állított be, amiben egy pici tű csillogott. Gyereke, ha Kisamét nem vesszük figyelembe, én komolyam mondom, kezdem jól érezni magam!

Az alvást az zavarta meg, hogy valaki pofátlanul erősen rázza a vállam.

-He! Mi a…? – nyitottam ki a szemem, és fura, de nem láttam magam körül senkit. Felültem, és Deidara nézett rám unottan:

– Méltóztattál felkelni. Hm.

– Igen, ha felkeltenek, akkor valószínű, hogy fel fogok ébredni. – válaszoltam ugyanolyan hangsúllyal.

– Kezded nagyon elengedni magad! – csattant fel, ugyanakkor hirtelen elindult felém. Nem kellett nekem se sok idő, kipattantam az ágyból, elugrottam, a lehető legtávolabb Deidarától. Dühösen felém nézett, majd az oldarára erősített táskákba nyúlt… Basszus!

– Miért keltettél fel? – kérdeztem nagy hirtelenjében, kifejezetten szelíd hangnemben. És, bingó! Megint úgy nézett rám, mint aki a Holdról jött, és ezzel megint kibillentettem az eredeti szerepéből. Óóóó, tudok! Na, de csak óvatosan…

– Holnaptól nem én és Sasori fogunk bejönni. – mondta sokkal higgadtabban az előbbi megszólalásánál. Ez azért kicsit váratlanul ért, mivel naponta három emberrel találkozom: Deidara, Sasori, Kisame. Ebből kettőt kedvelek (gondolom, logikus), és most közlik, hogy holnaptól nem ők fognak bejönni hozzám?! Jó, tényleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek is megmondjam, mit csináljon, de akkor is! Már olyan jól megszoktam a társaságukat…

– Miért? – kérdeztem már-már kislányos szomorúsággal. Ezt én sem gondolhatom komolyan!

– Küldetésre megyünk. – közölte egyszerűen. Az agyam zakatolni kezdett, és… azt hiszem, tudom hova mennek, de nem mernék rá megesküdni. Elhúztam a számat, a szekrényhez léptem, és egy másik köpenyt vettem ki. Aztán az ágy melletti kisasztalra néztem, ahol nemcsak cérna és tű volt, hanem olló is! Az igen!

– Köszönöm. – mosolyogtam Deidara felé, aki cak elfordította fejét, és fancsali képpel morgott valamit. Én az ágyra ültem, és szabni, varrni kezdtem… ezt műveltem úgy három és fél órán át (rettenetesen elveszítettem az időérzékem), de elkészült a nagy alkotás. Kicsit átalakítottam az eredeti darabot, enyhén szólva nőiesebbre. A bő ujjan és a felhajlő gallért meghagytam, viszont deréktól lefelé egy frankó piros felhős nadrágot varrtam. Úgyis be vagyok zárva, akkor meg nem mindegy, hogy mit viselek?

Közben kiderült, hogy az eddig ismert „titokkapu” nem más, mint egy kis fürdőszoba. De amikor azt mondom „kis” gondolja arra, hogy a mosdó belelóg a tusolókabin fülkéjébe, amit csak egy hajszálvékony függöny választ el a pici helyiség többi részétől, a vécé pedig rögtön a kis kabin mellett van. Tipikus egyszemélyes fürdőszoba. Na, de én ennek is örülök. Beléptem, és gyorsan átvettem az újonnan készült alkotást. Mivel tükör nuku, elővettem egy dobócsillagot, és abban próbáltam megnézni, mit sikerült kihoznom egy egyszerű köpenyből. Gyerekek, én irtó büszke vagyok! Jó, nem vagyok az a „hú, de csinos, és szuper” csajszi, de egészen jól állt. Kiléptem a fürdőszobából, és feltettem egy egyszerű kérdést:

-Szerinted Konan nagyon haragudna, ha neki is varrnék egy ilyet? – néztem fel Deidarára. Ismét megleptem, majd visszanyerte a szerepét, és fapofával megvonta a vállát:

– Ezt tőle kell megkérdezni. Hm.

– Van lehetőségem találkozni vele?

– Persze. Próbálj megszökni, és garantáltan összefutsz vele. Hm. – vigyorgott gonoszul.

– Nem áll szándékomban megszökni, az a nagy helyzet. – fontam össze magam előtt a karom.

– Miért nem?

– Mert nincs hová mennem. Konkrétan sehova sem illek be. Nem tartozom egyik nemzethez se. Még csak fejpántom sincs! – tártam szét a karom, a plafont nézve. Ez valószínűleg új lehetett, mert Deidara arcán átfutott az a „Jaj, tényleg!” arckifejezés.

– Pedig itt sem lesz jobb. Keményen kiszedünk belőled mindent, amit tudsz. Hm! – közölte szúrós szemmel.

– Csak tessék. – álltam elé, és haragosan néztem rá – Mikor sikeresen elkaptatok, akkor is a Konohaiak elől menekültem, és a faluban sem tölthettem el több időt tíz percnél. Ergo, semmit nem tudok, csak azt, amit ti: hogy az Avarrejtek. Mást nem. – mindezt olyan határozottsággal, hogy én is meglepődtem, milyen hitelesen adom elő magam. Az Akatsuki tag még nézett egy darabig, aztán motyogott valami „Ühüm” félét.

– Egyáltalán, honnan jöttél? – na, igen, ez egy jó kérdés. Azt csak nem mondhatom, hogy „Amúgy egy másik világból jöttem”, mert nagyobb bajban lennék, mint eredetileg. Úgyhogy a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodtam:

– Fogalmam sincs. – sóhajtottam. Ezután csend telepedett a szobára, vagyis időt kaptam arra, hogy kitaláljam múltam, és a gyerekkorom.

Mikor Sasori hozta be a kaját (és mostmár én is emberhez méltó ennivalót kaptam), őt is sikerült meglepnem:

-Nem maradsz itt velünk? – kérdeztem barátságosan. Sasori átnézett a válla fölött, de a szemeiből így is le lehetett olvasni a meglepettséget. Óvatosan elmosolyodott, kiment a szobából, majd pár perc múlva visszatért a saját gőzölgő tálkájával. leültünk az ágyam elé törökülésbe, és végig beszélgettünk. Bár ezt úgy kell értelmezni, hogy Sasori mosolyogva figyelte, ahogy Deidara és én trollkodunk egymással.

Egyszer például már komolyan enni akartam, csak Deidara olyan erősen vágott hátba, hogy durván félre nyeltem. Jó, a végén már Sasori is kezdett aggódni értem. Legalábbis ez volt róla leolvasható.

Én meg rájöttem, hogy tudom használni a jég stílust! Ez mekkora! És gyakorlásképp lefagyasztottam Deidara levelét, és ebből ő először csak annyit vett észre, hogy nem tudja kiszedni a kanalat a tálból. Sasori és én jót nevettünk rajta. Ez volt az első olyan alkalom, amikor tényleg nem azt néztük, ki honnan jött és milyen múltja van a másiknak, csak élveztük egymás társaságát, és nevettünk. Ismét megállapítottam, hogy Sasorinak sokkal barátságosabb az arca, mikor mosolyog, és Deidarának sem áll rosszul, az az őszinte vigyor. Tudom, fura, hogy egy bűnszervezet foglyaként ezt mondom, de… jól éreztem magam velük. Otthon éreztem magam. Mintha kaptam volna egy apát, meg egy bátyust. Ami nekem sose volt.

Az esti váltás előtt, mikor már hallottam a folyamatosan közelgő lépteket, odasúgtam Deidarának:

– Azért vigyázzatok magatokra, jó? – véletlenül se néztem a szemébe. Már most éreztem a hiányukat, pedig azt sem tudtam, meddig lesznek távol – Mikor jöttök haza? – kérdeztem félénken, kicsit megnyomva a „haza” szót.

– Szeretném minél hamarabb letudni. Hm.– mondta, és csak ekkor néztem bele azokba a gyönyörű, kék szemekbe. Szinte bele volt írva, az a „megyek, mert muszáj” gondolat. Ekkor belépett Kisame, és ismét eleresztett egy hátborzongató vicsort. Deidara biztatóan rám mosolygott egy utolsót, majd távozott a szobából.

 

Két Akatsukis csajszli

 

Nem voltak távol, csak három napig, és a negyedik nap hajnalán tértek vissza, de sok minden történt az alatt az idő alatt, míg nem tartózkodtak otthon.

Egyik reggel Konan jött fel hozzám.

– Beszélgessünk. – küldte ki Kisamét a szobából.

– Beszélgessünk! – ültem fel az ágyamon. Eldöntöttem, hogy ha már egyetlen női tagja van az Akatsukinak, akkor én azzal az eggyel fogok összebarátkozni – De úgy, mintha Yahiko még élne! – mosolyogtam rá. Erre egy papír shuriken repült felém. Hát, de most…! Miért?

– Ezt most miért kaptam?! – néztem rá szúrósan.

– Honnan ismered?! – mennydörögte Konan.

– Ha legyszol elmondom, és ha megölsz a papítjutsuddal, akkor soha nem is fogod megtudni. – mondtam egy szuszra. Erre kicsit értelmetlenül nézett rám, majd beláthatt az igazam, és leült mellém az ágyra.

– Nem ismertem. Illetva, az egyik Pain… mIndegy. Lényeg, hogy tudok róla, hogy van és volt. És hogy… más irányítja, nem magától mozog.

– Mondd ki.

– Nagato.

– Tényleg tudod. – nézett a szemembe. Erre megcsikiztem. Ijedten felsikított, és mielőtt még frankón leszúrt volna, gyorsan magyarázatot adtam:

– Láttam, milyen voltál, mielőtt Yahiko meghalt. Szeretném azt a nevetős, kék hajú lányt visszahozni. Biztos, hogy Nagatora is jó hatással lenne. – mondtam. Erre úgy nézett rám, mint aki komolyan elgondolkozik a dolgon, úgyhogy folytattam – Tudod, bármennyire is rettegnek az Akatsukitól, mindegyikőtökben ott ül a kedvesség.

– Honnan veszed? Akik itt vannak, mind veléig romlott… – mondta halál komolyan, én meg… a képébe röhögtem. Gyilkos szemekkel méregetett, és elkezdett hátrálni, mikor elindultam felé.

– Te sem vagy az. Nagato sem. Deidara sem. Itachi sem. Sasori sem. Zetsu sem. Kisame sem. Hidan sem. Mindegyikőtöknek van egy kedves oldala. – ekkor odaértem hozzá, és megöleltem. Levegő után kapkodva nézett rám, amennyire lehetett, a falhoz lapult – Most mondd meg. Nem jó érzés, mikor megölelnek? Engem régen sokat ölelgettek.  – ekkor leengedte a karját, és viszonozta a mozdulatot. Végül már erősen szorított magához. Csak mosolyogva vártam, hogy mesgzólaljon.

– Nem ezt akartam kihozni ebből… Tudod, hasonlítasz Yahikóra… – suttogta – Várj. – kivált az ölelésből, és elment. Pár perccel később visszatért egy könyvvel a kezében.

– Az… – mutattam a kötetre.

– Egy merész ninja történetei. – fejezte be agondolatomat Konan, majd felém nyújtotta – Olvasd el. Kíváncsi vagyok a véleményedre.

– De hát ezt Jiralya írta. Te nem…?

– Lényegtelen. – szkított félbe élesen – Olvasd el, és beszélünk. – fordult vissza az ajtóból.

– Konan, lehet egy kicsit nagyon gyerekes? – kérdeztem.

– Mondd.

– Leszünk barátok? – mosolyogtam rá. Elképedve nézett rám, majd csak ennyit mondott:

– Lehet róla szó. – majd beengedte Kisamét, és távozot a szobából.

 

 

A legrosszabb börtön

 

Izgatott voltam. Már nagyon vártam haza Deidaráékat. Unalmamat egy könyvvel űztem el, amit Konan hozott fel nekem. „Egy merész ninja történetei”. Imádom! Teljesen rabul ejtett a könyv. Már úgy másfél napja ezen lógok.

Ma este azonban konkrétan lehetetlen volt rendesen olvasni, mert Kisame úgy méregetett, hogy még a történetbe se tudtam rendesen belemrülni.

-Mit nézel? – morogtam rá. Bár egy kicsit félek Kisamétól, szeretem az ellentetjét mutatni.

– Jól áll neked ez az új ruha. – mondta kimérten, engem fürkészve. Mintha nem ilyen ruhát hordanék úgy négy napja…

– Köszönöm. – válaszoltam ridegen, igyekezvén éreztetni, hogy nem kívánok tovább beszélgetni. Ő azonban fáradhatatlanul bámult, és ez kezdett egyre jobban idegesíteni – Megkérhetlek, hogy ne bámulj? – kérdeztem, már-már pofátlan hangnemben. Ő csak vigyorgott, szokásos halpofájával:

– Akkor mit csináljak, ha téged nem nézhetlek?

– Foglald el magad. – forgattam a szemem. „Deidarával vagy beszélgetünk, vagy elszöszmötöl magának. De Kisaméval nem lehet beszélgetni!” Ekkor kiesett a kezemből a könyv, mert Kisame megragadta a csuklóm, és leszorított az ágyra, amin az imént még ültem – Mit csinálsz? – kérdeztem rémülten.

– Elfoglalom magam. – vigyorgott. Mostmár ha akartam volna se tudtam volna nem kimutatni a félelmem. Csak néztem a szemeibe, majd váratlanul hasba rúgtam. Nem okoztam neki nagy fájdalmat, de megleptem annyira, hogy elengedjen, én peedig az ajtóhoz rohanhassak. De ő gyorsabb volt. Elhajította Samehadát, ami pont köztem, és az ajtó között landolt. Megálltam. Nem fordultam meg, nem sikítottam, csak megálltam.

– Gyere ide! – szólt halkan Kisame. Nem mentem. Némán tiltakoztam.

– Azt mondtam, gyere ide! – kiáltotta, és először a hajamnál, majd a csuklómnál fogva szorított a falhoz. De olyan erővel, hogy az már fájt. Tehetetlenségemben már párásodott a szemem.

– Remek. Most pedig…

– Mit művelsz, Kisame?! – kiáltott rá valaki. Én először nem mertem az érkezőre nézni, aki úgy kivágta az ajtót. Aztán mégis. Könnyes volt a szemem, de kirajzolódott előttem Deidara alakja. Kisame elengedett, és sértődötten fürkészte az érkezettet, míg én csak a falhoz lapultam, és remegve vártam, hogy mi történik. Deidara egy pillanat alatt előttem termett elzárva ezzel a hozzám vezető utat Kisame elől. Dühösen méregette a cápaembert:

– Azt kérdeztem, mit művelsz?! Mit merészeltél…?! – Deidara szinte vibrált a dühtől. Még nem láttam ilyennek. De… én nem akartam, hogy ezek kettem egymásnak essenek. Annyit akartam, hogy Kisame menjen ki a szobámból, és soha ne is jöjjön vissza. Így, hogy megakadályozzam a verkedést, olyasmit tettem, amivel még magamat is sikerült meglepnem: átöleltem Deidarát. Forró volt, és biztonságos. Bár magasabb volt nálam, én így is a mellkasát karoltam át, és hátába fúrtam az arcom. Éreztem, hogy próbál hátranézni.

– Nocsak… – sziszegte Kisame.

– Fogd be a pofád, és húzzál kifele! – üvöltötte Deidara, de úgy, hogy ő maga is beleremegett. Kisaméhoz képest az ő hangja élesen és ellentmondást nem tűrő hangon csapott a levegőbe. Nem néztem fel, még akkor sem, mikor már hallottam az ajtó kattanását. Ekkor Deidara kibújt az ölelésemből, és szembefordult velem. Nem láthatott belőlem sokat, mivel a fekete hajam az arcomba hullott, és megállás nélkül folytak a könnyeim. Nem szipogtam, csak úgy, folytak.

– Jól vagy? – kérdezte. Sokkal lágyabb volt a hangja, kifejezetten megnyugtató. Közben kiseprte a rakoncátlan tincseimet az arcomból, hogy a szemembe tudjon nézni. Válaszul csak a tekintetébe fúrtam az enyémet, és némán biccentettem.

– Remegsz. – nézett rám sajnálkozva. Kezembe temettem az arcom. Az a félelem, amit még úgy, ahogy, de sikerült kontrolálnom, most akart kijönni. Elkezdtem sírni. De úgy istenigazából. Deidara csak… megsimogatta a hajam. Ekkor vettem észre azt, amit már korábban is kellett volna. Csak egy karja volt.

– Deih…dara… A..kah..rod… – szipogtam. Mivel anno az osztályban megtanultam az érzelemmentességet, a sírás nálam azt jelentette, hogy egy-két könnycsepp legördül arcomon, és kész. De most nem erről volt szó. Most tudatusult bennem, mi történhetett volna, ha Deidara nem lép közbe.

– Cssss… Ez most nem fontos. Hm.– suttogta. A hümmögése még inkább megnyugtatott. Mintha azt mondta volna, hogy ő van itt, és nem más… A fejemet a mellkasához döntötte, és úgy csitítgatott tovább. Ezek után már csak arra emlékszem, hogy még egy ideig simogatta a hajam, majd egyzser csak leragadt a szemem…

 

Deidara szemével

 

Éppen mentem a folyosón Divóra szobája felé. Azon gondolkodtam, hogy fogom elmesélni a küldetés eseményeit. Mivel gondolom, meg fogja kérdezni, miért hiányzik az egyik karom. Hát na… Mégis csak a Kazekagéval harcoltam,  hm… Fura,  de már nem volt teher,  vagy baj,  ha be kellett mennem hozzá. Mi több, kifejezetten kezdtem élvezni a társaságát. Már azt is elképzeltem, milyen arcot vág majd, ha meglát, amikor az ajtó felől egy puffanást hallottam. Megálltam.  “Divóra nem említette, hogy bármit is pakolászni akar. Hm.” Mindeközben hangos léptek közeledtek az ajtó felé, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott.
– Gyere ide.  – hallottam Kisame hangját. Ekkor már lassan megindultam az ajtó felé. Rosszat sejtettem.
– Azt mondtam, gyere ide!  – szólt Kisame ezúttal sokkal durvábban, és a kiáltását egy hangos nyöszörgés követte.  Ekkor viszont már rohantam,  és feltéptem az ajtót. Kisame Divóra két csuklóját lefogva szorította a falhoz, és úgy vicsorgott rá. A lányon látszott, hogy menten összeesik a félelemtől.
– Mit művelsz, Kisame?!  – ordítottam rá a halfarkúra. Amúgy is utálom,  így nem esett nehezemre öldöklő szemekkel nézni rá. Amaz felém kapta a fejét,  és undorító képet vágott. Elengedte Divórát,  aki csak reszketve simult a falba. Pillanatok alatt előtte termettem. Dühös voltam. Nagyon.
– Azt kérdeztem,  mit művelsz?!  Mit merészeltél…?! – Örültem,  hogy Divóra nem látja az arcomat. Kisame a vállam felett próbált átnézni a mögöttem vacogó lányra. Már épp nekiestem volna annak a kék baromnak,  amikor… Két puha, de hideg kezek karolták át a mellkasom. Óvatosan próbáltam hátra fordulni,  de valójában pontosan tudtam, hogy ezek a kis kezek Divórához tartoznak. Fejét a hátamba fúrta,  és megvallom,  fura volt érezni,  milyen szaporán veszi a levegőt. A mozdulata eléggé meglepett, és még Kisame is elhallgatott egy pillanatra. Kár, hogy csak egy pillanat volt:
– Nocsak… – sziszegte.
– Fogd be a pofád,  és húzzál kifele!!! – üvöltöttem rá. Mostmár tényleg nagyon elegem volt belőle,  és így,  hogy Divóra megölelt, még nagyobb készetést éreztem,  hogy kiküldjem ezt a halagyú idiótát minél messzebb innen. Az csak elhúzta a száját,  felkapta az ajtóból Samehadát, és kiment. Divóra még akkor sem mozdult, mikor már az ajtó is becsukódott. Kiléptem az öleléséből,  és szembe fordultam vele. Szegény még mindíg védekezőn maga előtt tartotta a kezeit. A könnyei pedig folyamatosan folytak. A kezem ( amelyik megmaradt)  rátettem a lány vállára:
– Jól vagy? – kérdezem, de tudtam,  hogy a kérdés nemigazán állja meg a helyét. Franc tudja,  mit csinált vele Kisame,  míg távol voltam! Kisepertem a hajat az arcából,  hogy a szemébe nézhessek.
Sírni kezdett. De nem úgy,  mint első nap,  akkor is csak elpityeredett. Most sírt. A kezével eltakarta az arcát,  és úgy zokogott. Már azon is csodálkoztam,  hogy nem ájult el, elvégre nem kis lélekjelenlétre lehetett szüksége. Azt sem értem, miert nem szállt szembe Kisaméval?  Lány létére kifejezetten erőset üt. Hm. Tapasztalatból mondom. Az meg már csak hab volt a tortán,  hogy fogalmam sem volt,  mit kéne csinálnom!
Utoljára Kőrejtekben kerültem ilyen helyzetbe, de akkor is az egyik csapattársam oldotta meg az ügyet. A többi lányt, aki előttem sírt az életéért, nemes egyszerűséggel felrobbantottam.             Persze ezt Divóra esetében nem tehetem meg. Sasori le is szedné a fejem érte. Hm… Meg amúgy is, szépen lassan mindenki kezdi elfogadni őt az Akatsukiban. Mikor Divóra szobája felé jöttem, Konan épp Painnek tartott divatbemutatót abban a ruhában, amit Divóra varrt neki. Itachi is jó véleménnyel van a lányról, ő vitte be a kaját Sasori helyett. Hidan is találkozni akar vele, mert szerinte rokonlelkek, fogalmam nincs, miért. Arról meg ne is beszéljünk,  hogy Sasori és én is kedveljük a csajszit.
Még mindig tartottam a tincseket,  amik az arcába akartak hullani. Puha volt,  és selymes. Gondolom, Konan ellátta őt mindennel. Aztán elkezdtem simogatni a haját. Jó érzés volt,  hogy az ujjaim bele-bele akadtak egy-egy hajszálba, amit visszasimítottam a többi közé. Látszólag ez jól esett neki,  mert rögtön halkabban szipogott.
– Remegsz. – néztem rá sajnálkozva. Odahúztam magamhoz. Kissé hideg volt a teste, és megesküdtem volna rá,  hogy egy picit hozzám bújt.
– Deih…dara… A… kah… rod… – hüppögte. Elmosolyodtam, hogy egy pillanatra nyitja ki a szemét,  és azonnal a másikra figyel.
– Cssss… Ez most nem fontos. Hm. -Megint el kezdtem simogatni a haját, mire a hüppögés alább hagyott, majd egy idő után teljesen abbamaradt. Ekkor vettem észre: elaludt. Mivel egy karral igencsak bajos lett volna felfektetni őt az ágyra, egyszerűen átkaroltam a derekát, és vele együtt terültem el a földön.

 

Vegyesfelvágott

 

Ezt akkor szoktam mondani, ha a napomban minden féle előfordul, jó és rossz egyaránt.
Lassan nyitottam ki a szemem. Azonnal megállapítottam, hogy a szobámban vagyok, ahogy azt is, hogy a fejem kivételével a testemet hideg öleli körül. A fejem Deidara mellkasán volt. Fura volt, hogy hallottam, hogyan dobog a szíve. Ő még aludt. Nem mondanám, hogy horkolt, inkább… édesen szuszogott. Óvatosan felemeltem a fejem, és a fiú arcára néztem. Valószínűleg nagy lendülettel dőlhetett hátra, mert a tincs, ami a fél arcát takarta, most valahogy hátra lendült. Az egész arcát láttam. “Olyan szép… ” gondoltam. De várj már! Lehet egy férfi arcára azt mondani, hogy szép? Jó szó ez egyáltalán?
Óvatosan felemeltem a kezem, és a tenyerembe fogtam a csukott szemű, alvó Deidara arcát. Fogalmam sincs, mire volt ez jó, de kifejezetten jól esett. Pár másodperc múlva visszahúztam a kezem, letettem a mellkasára, és a fejemet is visszahajtottam. Észrevettem azt is, hogy valami forró van a derekamon. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Deidara keze az. De olyan jó volt így! Úgy éreztem, hogy most senki sem bánthat…
– Ne tettesd, hogy alszol, mert nem veszem be. – szólalt meg hirtelen. Ez végig fent volt?! De mikor az arcát simogattam… Hát, szerintem, ha össze kellett volna hasonlítani az Akatsukis köpeny felhői és az én pirosságomat, nyertem volna. Tuti.
– Te se. – mondtam sértődötten, fel sem emelve a fejem. Halk kuncogás volt a válasz.
– De mikor az ember arcát forró kis kezek simogatják, muszáj, hm… – mondta, de alig tudta elfolytani a nevetést.
– Szállj le rólam. – morogtam kislányosan.
– Tisztázzuk, jelenleg te vagy rajtam, hm. – nevetett. Ha lehet még jobban elpirulni, én megtettem.
– Ezen könnyen segíthetek. – mondtam, és felültem a földön. Bár nagyon jól esett Deidarához bújni, a büszkeségem nem engedte, hogy akárki csak úgy szívózzon velem.
– Hogy van a karod? – pillantottam aggódva a szakadt köpenyrész felé.
– Köszöni, megvan, hm. Te hogy vagy? – kérdezte, még mindig a földön fekve. Aggódva pillantott rám.
– Köszönöm, hogy megtartottad a Sasorinak tett ígéretedet. – mosolyogtam rá. Erre igencsak értelmetlen képet vágott.
– Hm? Mire gondolsz?
– Vigyáztál rám. – mondtam, még mindig mosolyogva. Erre felült, hogy egy magasságban legyünk, és a hajába túrt:
– Valóban, Sasori mondott ilyet, hogy vigyázzak rád. Viszont azt senki nem mondta, hogy én azt be is fogom tartani. – vigyorodott el diadalittasan. Nem véletlenül. Ott a pont. Ennek ellenére mégiscsak fúrta valami az oldalam:
– Akkor miért védtél meg tegnap, ha semmi sem kötelezett rá? – kérdeztem, picivel közelebb hajolva, hogy a szemébe tudjak nézni. Elfordította a fejét.
– Talán nem kellett volna? – sandított rám.
– Nem erről van szó. Én vagyok a legboldogabb, hogy ott és akkor te bejöttél. És hogy ott is maradtál velem.- kicsit a földre néztem – Csak kíváncsi voltam, ennyi. Így jártam. – néztem fel rá mosolyogva. Egy pillanatig gyanúsan méregetett, majd ő is eleresztett egy halvány mosolyt.
Ekkor nyílt az ajtó, és Sasori lépett be rajta. Először a szívbaj kerülgetett, azt hittem Kisame talált visszajönni, és szerintem Deidarának is ez a gondolata támadhatott, mert azonnal az oldalára erősített táskába nyúlt. Boldogított, hogy ez most nem nekem szól.
– Végre felkeltetek. – nézett végig rajtunk ridegen, de a hangja elárulta, hogy elfojtja a nevetését. Gyanítom, ő látott minket alvó állapotban is…
– Sasori! De jó újra látni! – pattantam fel, és elé ugrottam. – Látom, te nem sérültél meg… – nyugtáztam. A homokninja elmosolyodott.
– Nem, én valóban nem. – mondta, és kihangsúlyozta az “én” szót. Erre picit elszégyelltem magam, és a földön ülő Deidarához fordultam. Ő csak mosolyogva nézte, hogy örülök Sasorinak. Nem mutatott sértettséget, pedig minden oka meglett volna rá. Felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Először csak nézte a tenyerem, fogalmam nincs, miért, de azért csak elfogadta. Én meg felrántottam a földről. Túl erősen, ugyanis először ő lepődött meg a nagy erőn, aztán én, mert szép lassan dőltem hátrafelé. Úgyhogy a végére felcserélődött a helyzet, Deidara tartott engem, kemény egy kézzel.
Mikor mindketten egyenesen álltunk, megkérdeztem:
– Azért ugye ellátják a sebed? Mert az a nagy helyzet, hogy gyógyítani nem tudok. – néztem Deidarára, majd Sasorira. Az utobbi elkomorult, az előbbi egy hálás pillantást lövellt felém.
– Igen, de nem most. Deidara, gyere, kérlek. – mondta Sasori halkan, mégis nem lehetett nem engedelmeskedni a szavainak. Az imént említett személy kilépett az ajtón. – Divóra, hozzád Itachi és Kisame fog bejönni. – az elsővel nem volt semmi bajom, a második névnél már ijedten Deidarára pillantottam. Az ő tekintete is idegesebb lett.
– Sasori, nem lehetne, hogy nem Kisame megy be hozzá? – kérdezte óvatosan.
– Én is tudom, miért kérdezed, de ezt a kis időt kibírja. Meg ott lesz Itachi. – hallatszott a felelet. Azzal sarkon fordultak, és elmentek.
– Neked nem az ajtóban a helyed. – szólalt meg Itachi a másik oldalról.
– Persze. – biccentettem, és még mosolyogtam is! Levágtam magam az ágyra, és előkaptam az Egy merész ninja történeteit, hogy addig se lássam Kisamét, amig belép Itachi mögött az ajtón.
– Deja vum van. – vigyorgott. Ha, tegnap is épp olvastam, mikor… Mindegy. Ekkor az egész kőépület hatalmasat rázkódott. Felkaptam a fejem.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, de választ nem hallottam. Viszont egy üvöltést igen, valahol alattunk. És megesküdtem volna rá, hogy Narutóé volt. Ugyhogy összeraktam a puzzlet:
1. Sasori és Deidara megszerezte Gaarat, az egyfarkú jinjurikijét.
2. Most délelőtt van, és Sasoriék megint leléptek.
3. Hatalmasat rázkódott az egész hóbelevanc.
4. Naruto a földszinten ordibál.
————-> Narutóék most értek ide, hogy Gaarat visszaszerezzék! A csattanás az volt, hogy Sakura betörte a kőfalat. Deidara és Sasori pedig a fogadóbizottság. És Deidara Kakashival, Sasori meg Sakurával fog küzdeni, és… Sasori! Nem lehet megvárnom, míg véget ér a fesztivál! Nem akarom elveszíteni! Felpattantam az ágyról, lecsaptam a könyvet a kisasztalra, és az ajtóhoz rohantam. Itachi az utamba állt.
– Sasorihoz kell mennem! – kiáltottam rá.
– Szökünk, szökünk? – kérdezte Kisame. Mielőtt folytathatta volna, Itachi közbevágott:
– Nem akar megszökni. Csak tud valamit, ami mi nem.
– Itachi, kérlek! Engedj ki! Könyörgök! Muszáj odamennem Sasorihoz! – láttam rajta, hogy szíve szerint engedne, esze szerint pedig elővette a Mangekyo Sharingant. Én meg ott álltam előtte, és szorított az idő, hogy ha nem sietek, elvesztek egy számomra fontos embert…

Alkotok

– Itachi!  Kérlek! Könyörgök!  Oda kell mennem Sasorihoz! – néztem riadtan az ajtóban álló alakra.
– Nekem miért nem tudtál így könyörögni? – nézett rám sértődötten Kisame. Gyilkos tekintettel néztem vissza rá. Az egész szerencse volt. Míg látszólag Kisaméra figyeltem, hirtelen átcsusszantam Itachi lábai alatt, és kivágtam az ajtót. A folyosón azonnal beleütköztem Hidanba, de úgy, hogy elindultam hátra. Ő egy laza mozdulattal elkapta csuklóm, megakadályozva ezzel, hogy eltanyáljak. Már épp megszólalt volna szegény, mikor köbze vágtam:
– Ne haragudj, Hidan!  Rohanok!  De fogunk beszélgetni, ígérem! Feltéve, hogy túlélem… – motyogtam el a mondat végét, és rohantam tovább. Meg kell találnom Sasorit, mielőtt még magát használná!  Különben lehetetlen lesz a közelébe férkőzni. Itachi és Kisame ugyanúgy Hidanba botlott, aki kedves, társalgási hangnemben beszélgetett olyan apró cseprő dolgokról, hogy valószínűleg ez után főhadi szállást kell cserélni…
Találtam egy keskeny, lefelé vezető lépcsősort. Végigkaptattam rajta, és egy erkély szerűségre kerültem. Tökéletes rálátásom volt a harc kimenetelére, ahol Sakura és Sasori már javában ölték egymást. És már a harmadik Kazekagét használta… Öngyilkos terv, tudom, főleg, mikor megvalósítom, de beugrottam kettejük közé. Pontosan akkor, mikor Sakura szét akarta ütni a bábut, ami sebesen száguldott a lány felé. Körülöttem minden megfagyott kétméteres körzetben. Sakura ökle a fejemtől   úgy másfél méterre állt meg, a harmadik Kazekage bábja viszont, ha egy pillanattal később állítja meg Sasori, tutira kettészel. Mert abban is biztos voltam, hogy Sasori állította meg, nem csak én. Pár másodpercig így álltunk, majd feloldottam a jég jutsut. Sakura leeresztette a kezét, a bábmester pedig feszülten figyelt.
– Kérlek titeket, hagyjátok abba… – mondtam Sakurára, majd a mögötte álló Chyo baa’- ra nézve. Igen, Sakura szemében nagyot eshettem, mivel mégiscsak Akatsukis ruhában álltam előtte. Dühösen nézett rám.
– Tudom, mi lesz a csata végkimenetele. – mondtam, és a hangom betöltötte a nagy teret – És ennek a harcnak nincs értelme – Sakuráék felé fordultam- Sasori bár részt vett az egyfarkú elfogásában, jelenleg nincs nála egy jinjuriki sem. Ergo értelme nincs egymást ölni. Viszont tudom azt is, hogy ha Sasori győz, infót ad ki Orochimaruról. Ellenkező esetben Sakuráék az életükkel fizetnek. – csendbe maradtam, és magamban foházkodtam, hogy ha Sasori megölne, temessenek jó mélyen a föld alá, hogy senki se találhasson meg – Tíz nap múlva legyetek Fűrejtekben a Föld hídjánál. Sasori kémje ott fog várni titeket. – mondtam alig hallhatóan. Hallottam, hogy a mögöttem lévő báb elkezd mozogni. “Meghalok” gondoltam. – Honnan tudod? – kérdezte Sasori, és a hangjában a düh, a meglepettség, és azt hiszem, egy kis felismerés csengett.
– Sakura – fordultam felé – mindent tudsz, amit akarsz, a többi rajtatok múlik – pillantottam a lány mögött álló idős hölgyre – Menjetek, és fékezzétek meg Narutót. Nem képes uralkodni a dühén. – mondtam teljesen magabiztosan. – Honnan tudod, hogy ez igaz, vagy hogy az lesz? – kérdezte Sakura is. Lehajtottam a fejem.
– Egyenlőre legyen elég, hogy tudom. De hogy bizonyítsam – néztem Sasorira – nem ugrottam volna be közétek, ha nem lennék biztos a dolgomban. – mosolyogtam rá barátságosan. Ő még mindig meglepve figyelt. Visszafordultam a vendégeinkhez:
– Menjetek. Kérlek.  – suttogtam. Sakura enyhén elmosolyodva bólintott, majd Chyo baa’ hoz ugrott, és a fülébe súgott valamit. Ő csak villámló szemekkel rám nézett, majd a konohai lány után ugrott. Óvatosan megfordultam. Sasori nézett rám, kifejezéstelen arccal. Odafutottam hozzá, és közvetlenül előtte álltam meg. Kérdőn pillantott felém, mire egyszerűen megöleltem. Vártam. Hiszen szinte nyílt titok, ki nem mondott szó volt az az “Ölj meg, ha jónak látod” gondolat.
– Ismered a céljainkat. – mondta halkan. Óvatosan biccentettem, de továbbra sem engedtem el.
– Te nem a tervünket félted. Hanem minket. – suttogta, majd viszonozta az ölelést. Erősen magamhoz szorítottam. Ki tudja, mikor ölelték meg utoljára… Megmenekült. És én sem haltam meg. De mégiscsak nyomta a lelkem, hogy tudtam, mi lesz Deidarával… Ó, mit meg nem adtam volna, hogy utána menjek! Kár, hogy nem értem volna oda időben…
– Haragszol? – kérdeztem halkan.
– Bántottalak? – mosolyodott el.
– Akkor ezt most úgy veszem, hogy nem haragszol. – mondtam, majd mosolyogva elengedtem. Ő pedig barátságosan rekintett vissza rám, mogyoróbarna szemeivel.
– Készítsünk elő kötszert, mert Deidara kar nélkül fog visszajönni. Ezen kívül keressük meg Kakuzut. – mondtam. Sasori visszapecsetélte a harmadik Kazekagét a tekercsbe, majd együtt elindultunk.

Akatsuki tag vagyok!

Sasori elismerően nézett rám, mikor Deidara valóban karok nélkül állított haza, úgy hajnal tájékán Zetsu és Tobi társaságában. Fáradtan nézett körbe. Én azért reménykedtem benne, hogy van annyi esze, hogy nem engedi, hogy Kakashi leszedje a karját. Tévedtem. Odaszaladtam hozzá, és (mivel a karját nem tudtam)  megragadtam a szakadt köpenyt, majd húzni kezdtem magam után.
– Mi a… – nézett rám meglepetten.
– Mire te elcammogsz Kakuzuig, addig elfertőződik a sebed! – mondtam anyásan. Szegény segítségkérően Sasorira pillantott, de ő csak mosolyogva nézett utánunk. Tobi mögöttünk ugrált, Deidara karját lóbálva.
– Hé, Tobi!  Fogd meg rendesen a karom, vagy add oda Divórának! Hm! – kiáltott rá – Egyébként – nézett rám, mikor már a lépcsőn baktattunk felfelé – hova is megyünk?
– Kakuzuhoz. – közöltem nyugodtan.
– Mi?  De hát mennyit kell neked fizetni ezért?! Amilyen pénzéhes, vagyonokat kér majd! – közben felértünk a folyosóra. Szembe fordultam vele :
– Lehet, hogy neked nem sikerült bármit is ingyen kicsikarni belőle, de tudod, egy kis ésszel és kedvességgel sokmindent el tudok ám érni. – vigyorogtam rá egy “le vagy szavazva!” mosollyal. Először csak meresztgette rám a szemeit, majd elmosolyodott. Már épp mondott volna valami frappánsat, mikor Tobi hajolt be közénk:
– Whó hó hó hó! A Sempai szemet vetett egy lányra! Nos, igen, már éppen ideje volt…
– Tobi!  Ha egyszer visszakpom a karjaim, olyat robbantok alád, hogy a faludig repülsz!! – morogta Deidara.
– Ó?  De hát Sempai, azt sem tudod, hogy az merre van! – kacagta Tobi. És ja. Az Akatsukisok tényleg nem tudták róla, hogy konohai.
– Fogd be!!! – ordította már vörös fejjel Deidara. Én csak halkan heherésztem, egyre hangosabban. – Hm?  Divóra? – nézett rám zavartan.
– Abba ne hagyjátok, figyelek. – mondtam nevetve. Ekkor nyílt az ajtó és Kakuzu lépett ki rajta. Gyorsan elé siettem.
– Hali!  Akkor… Megteszed nekem ezt a szívességet? – néztem rá félve a nemleges választól.
– Nem csinálunk belőle rendszert. Deidara, igyekezz, mielőtt meggondolom magam! – kiáltotta Kakuzu. A jelenleg kar nélküli fiú egy szájhúzás kíséretében elindult, majd becsukódott mögötte az ajtó. Tobi azt mondta, lemegy, és megkeresi a többieket.
Sasori jött fel kis idő múlva. Felnéztem rá, mire ő megeresztett egy óvatos mosolyt. – Kézben tartod a dolgokat. – ingatta a fejét – Deidara még soha nem engedelmeskedett így senkinek. Borzasztóan makacs. És pontatlan. – erre elnevettem magam. Tényleg, Sasori vesszőparipája a pontosság… – Köszönöm. – mondta Sasori halkan. Ezen meglepődtem. Vagyis tényleg hisz nekem?
– Semmiség. – legyintettem – kérdezhetek valamit?
– Hogyne.
– Mikor öleltek meg utoljára? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. Meglepte a kérdésem.
– Régen. Nagyon régen. Még Homokrejtekben talán… Te ilyen ki ölelgetős ember vagy nemde? – mosolyodott el. Szóval ejtette a témát. Legyen.
– Ühüm! – húztam ki magam – Szeretek hozzáérni az emberekhez. Könnyebben egy hullámhosszra kerülök velük. – mondtam. Ekkor feljöttek a többiek. Konan biztatóan rám mosolygott, én pedig viszonoztam a gesztust. Mögötte Pein méregetett nagyon. Gondolom, el nem tudta képzelni, mi van bennem, amitől Konan úgy megváltozott. Tobi indián szökdelésben jött felfelé. Hidan vigyorogva integetett nekem. Itachi mintha mosolygott volna… Ez is haladás!  Kisaméra rá se néztem. Az az igazság, hogy akkor is félek tőle, ha Deidara velem van, hát még akkor, ha nincs…
De csak emlegetni kellett, és kilépett az ajtón Deidara. Odajött hozzánk, és ezúttal mindkét karja a helyén volt. Mögüle Kakuzu jött ki. Most is odamentem hozzá.
– Köszönöm, Kakuzu!  Jövök neked! – mosolyogtam rá.
– Ugyan. – legyintett. Visszamentem Deidaráékhoz. Ők csak beszélgettek, fel sem tűnt nekik, hogy ott vagyok.
– He, Divóra! Gratulálok! – ölelt át hátulról Hidan. Ő a legtársaságibb ember az Akatsukiban.
– Miért is? – kérdeztem meglepve. – Pein jóváhagyta, hogy Akatsuki tag legyél!  Bár az egyenruhát már így is viseled…
– Micsoda? – léptem ki az öleléséből. Ez komoly? – Vagyis veletek maradhatok? Tényleg?
– Jaja! – kiáltotta, majd feltartotta a kezét. Gondolkodás nélkül jó erősen belecsaptam. – Erről van szó! – vigyorgott. Deidara és Sasori lépett hozzám:
– Örülsz? – kérdezte Deidara. Mosolyogva néztem fel rá:
– Én vagyok a legboldogabb! – kiáltottam, és magamhoz húztam a két fiút. Azok összenéztek, majd átkarolták a derkam.
– Csoportölelééés! – rikkantotta Tobi, majd hozzánk csapódott.
– Jövök én is! – csatlakozott Hidan. Konan is óvatosan felénk lépkedett. A többiek csak néztek minket. Kisame kivételével. Mikor az is megindult, Deidara határozottan magához szorított, hogy a halembernek esélye se legyen a közelembe kerülni. De úgyse lett volna, mivel Kakuzu, Pein és Itachi kivételével mind egymást öleltük. Bele se akarok gondolni, mikor volt utoljára ilyen barátságos az Akatsuki. Talán mikor még Yahiko élt…

Tobi sötét oldala

Mivel Sakura és Sasori konkrétan gallyra vágták a rejtekhelyet a kis folyosó és egy-két szoba kivételével, valóban egy főhadiszállás cserére szorult a bagázs. Tobi aranyos volt, elvezette a “Sempai és barátai” csoportját egy szerinte pöpec helyre. Tényleg egészen jó, tágas, mégis el van rejtve a külvilág elől. Az egészet sűrű erdő veszi körül. Hidan meg közölte, hogy felderítés címszóval menjek el Deidarával romantikazni. Én meg (tiszteletbeli Akatsuki tagként)  úgy éreztem, van jogom egy bazinagy fülest lekeverni neki. Pislogva kapott a tarkójához, míg körülötte hangos nevetés hallatszott. Ennek ellenére elmentünk, hogy felderítsük a terepet. Tobi szerint az egész környéken csend van és hullaszag, vagyis senki nem jött még ide. Olyan szép az az erdő!  És mostmár nem haragszanak meg, ha elhagyom a szobám. Igen, képzeljétek, saját szobát kaptam!  Ezen kívül csak Kisaméval nem sikerült rendes kapcsolatot létesíteni, bár Deidara nem is engedné, hiszen már akkor ugrik, ha a cápaember csak egy lépést tesz felém. És ezért nagyon hálás vagyok neki. Az utóbbi időben rengeteget beszélgettünk, és sok időt töltöttünk együtt. Ezen kívül Sasori tényleg olyan lett nekem, mintha az apám lenne, bármit elmonhatok neki. És csak ő tudja, hogy… Beleszerettem…Deidarába. Persze a többieknek úgy reagálok, ha felkerül a téma, hogy kupán csapom, vagy Konan esetében csúnyán nézek rá. Az a nagy helyzet, hogy Sasori, Deidara és én egy hármas csapatot alkotunk, bár szívesen hozzácsapódom a többiekhez is.
Az erdőben sétáltunk, és közben ökörködtünk. Tényleg nem találkoztunk senkivel, kihalt volt a környék. Deidara szebbnél szebb madarakat formázott a kezével, majd felküldte őket szállni a többi madár közé. Csak hát rá pár percre már nem volt semmilyen madár…
– Gonosz vagy. – biggyesztettem le a számat, a felrobbant madarak füstjét látva.
– Ugyan, azok a szárnyasok azért maradtak ott, mert tetszett nekik a művészetem. Hm. – vágta ki magát.
– De ha én itt maradok, akkor én is erre a sorsra jutok? – kérdeztem kislányosan. Erre rám nézett, és elkomolyodott:
– Ezt te sem gondolod komolyan. Tudod, hogy nem bántanálak. – nézett a szemembe, majd rátette a kezét a fejemre. Erre én nevetve megöleltem.
Mikor elengedett, egy apró bagoly ült a tenyerén.
– Ugye nem akarod ezt a szépséget is berobbantani? – kérdeztem, a madárra mutatva. Mosolyogva válaszolt:
– Nem. Hm. – mondta, majd a következő pillanatban már egy hatalmas bagoly állt előttem kitárt szárnyakkal.
– D-Deidara… Ezt te sem gondolhatod komolyan…
– De de!  Eljössz velem egy körre! Hm! – kapott fel, és elindult velem az óriásmadár felé.
– Tudod, hogy tériszonyom van, Deidara!! – sipítottam, már most erősen kapaszkodva belé.
– Nyugodj meg, na… – ültetett le a bagoly hátára – Vigyázok rád. – mondta megnyugtatóan. Óvatosan biccentettem, majd átkaroltam a derekát. Ő egy hümmögéssel nyugtázta a dolgot, majd felszálltunk. Én csak akkor szeretek a magasban lenni, ha én irányítok. Ha más, akkor már nem érzem magam olyan biztonságban. Ez a hülye meg felment egészen a felhőkig!
– Az Isten áldjon meg, Deidara!!! – morogtam, miközben szorosan bújtam hozzá. Hogy a fenébe ne, mikor már-már a talajt se látom?! Görcsösen kapaszkodtam belé, míg ő jót kuncogott rajtam.
– Jól szórakozol?! – kiabáltam.
– Kifejezetten! Hm! – nevette. Engem meg már az ájulás kerülgetett.
– Édes, drága Deidara, azonnal szálljunk le, mielőtt magamtól ugrok ki!!! – sikítottam. Azt hiszem, ez hatott, mert elkezdtünk ereszkedni. Mikor földet értünk, még mindig szorosan markoltam a köpenyét.
– Mire vol ez jó? – suttogtam a hátának dőlve.
– Hogy megnézzem, hogy bízol-e bennem. – itt ledermedtem. Erre ment ki az egész?
– És mire jutottál? – kérdeztem halkan.
– Hogy igenis rám mered bízni magad, bár ott ül benned a kétely. Hm.- magyarázta.
– Ezt nem te találtad ki. – morogtam.
– Nem, hm! – nevette el magát – Konan tanácsolta.
– Konan ma futni fog. – füstölögtem – Méghozzá előlem. – közben Deidara lesegített a bagolyról, de közben végig nevetett. Szeretem hallgatni a nevetését. Olyan felszabadult és őszinte. Átkarolta a vállam, és úgy indultunk hazafele. Persze a bagoly megsemmisült… Brühühü.
A hatalmas barlang kis bejárata előtt megkértem Deidarát, hogy menjen csak nyugodtan be, én még levegőzök egy kicsit, mielőtt még kidobom a taccsot egy ilyen jó kis légi túra után. Ő csak nevetve elköszönt, majd eltűnt a fekete folyosón.
Jó volt a friss levegőn, mikor ismerős chakrát éreztem. Mielőtt még egy tőrt előránthattam volna, valaki megragadta a nyakam, és egy fához szorított. De olyan erővel, hogy egy apró vércsík kúszott le az államig.
– Ha még egyszer egyetlen olyan lépést teszel, ami akadályozza a Holdszem tervet, megöllek! – hörögte Tobi mély hangon. Szeme vörösen izzott. Csúnyán néztem vissza rá, mire még erősebben szorította a torkom.
– Obito… – nyögtem. Erre a szóra elengedett, mire térdre estem, és a nyakamat fogva kapkodtam levegő után. Mikor felnéztem, már nem volt sehol. Felálltam, de úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom. Egy fában akartam, de másban sikerült.
– Gyanúsan sokáig voltál kint. Úgyhogy… – észrevette a vércsíkot – bejössz, és egy tea mellett elmeséled mi történt. – közben én rádőltem a karjaira, és hagytam, hogy azok megtartsanak.
– Sasori… – motyogtam, miközben ő a vállára tette az egyik karom, és átkarolta a derekam. Így kisebb volt az esélye, hogy elesek. Alig léptünk be a szobámba, máris hallottam Deidara hangját, berohant, átölelt, majd leültetett az ágyra. Aranyosak voltak, próbáltak segíteni, és szívem szerint elmeséltem volna mindent, csak aggasztott, hogy a közelben éreztem Tobi chakráját…

Jégtobi

Vártunk. Deidara, Sasori és én is egy dologra vártunk: hogy megszólaljak. Tobi mögöttem volt, a falba simulva, de a chakrája elképesztően erős volt. Nem is értem, a többiek hogy nem vették észre…
– Divóra. Mondd el kérlek, mi történt odakint. – kérte Sasori, és leült mellém az ágyra. Deidara szemben ült velem a földön, és szemében aggodalom ült.
– Hát… – nyöszörögtem, mire Obito chakrája elindult felém. Folytogató volt. El akartam mondani mindent, mindent. De még ha el is tudom kezdeni, Tobi biztosan félbaszakítana. Dühös lettem. Engem nem fog megfélemlíteni! Azt csinálok, amit akarok!  Az meg rohadtul  nem érdekel, ha az ő érdekei ütköznek az enyémmel!!!
– FRANC ESSEN BELÉD, TOBI!! – Üvöltöttem, majd a falba ütöttem. Tiszta erőből. Pont ott, ahol ő elrejtőzött. A csapásomra mindkét fiú harci pózt vett fel. Egyszer csak zúdultak ránk a tőrök és shurikenek, ezért mindhármunk köré jégburkot vontam. Mikor abbamaradt, csak a saját falamat engedtem le. Meg akartam keresni Tobit. Hirtelen egy tőr szegeződött a nyakamnak, és egy erős kar szorította hátra a kezeim. Nyúltam a shuriken tartómért, mikor mögöttem megszólalt:
– Én nem tenném. – majd erősített a szorításon. A két fiú még a jegpancélból nézett kifele, és a kezem nem volt olyan helyzetben, hogy feloldhassam a jutsut. Sasori egy jól irányzott mozdulattal kettévágta a burkot. Ez alatt a töredék másodperc alatt nagy levegőt vettem, és ráfújtam a tőrre. Az először csak deres lett, aztán jeges… Mindeközben közelített a nyakamhoz. “Ó, add, hogy fagyjon meg a vas része is, mielőtt ideér… ” Ugyanis ez úgy működik, hogy mindent megfagyaszthatok vele, még a vasból is jég lesz, és ha ügyes vagyok, akkor a saját hidegségétől fog összetörni. Egy rossz érintés, és volt nincs…
A kéz megállt. Sasori kiszabadította Deidarát, majd feszülten figyeltek. Halk ropogás hallatszott. Kicsúsztam a szorításból, és úgy figyeltem a jégszoborrá vált Tobit. A fagy ugyanis tovább terjedt. Deidara ámulva nézte a szobrot:
– Franc gondolta, hogy ilyen is tud lenni. – motyogta. Na, igen. Ő a vicces, kétbalkezes, maszkos fickót ismerte. Pedig ha tudná, milyen valójában…
– Jól vagy? – fordult felém Sasori.
– Soha jobban. – mosolyodtam el – mostmár folytathatjuk a beszélgetésünket. – a homokninja szemében felismerés villant.
– Szóval ezért nem mondtál semmit.
– Aha. – biccentettem – Sasori?
– Mondd.
Lehetne, hogy valamelyikőtök szobában beszélünk, mert ez a jégtömb idegesít… – néztem rá kislányosan. Mosolyogva biccentett, majd elindultunk kifelé. De ha egy pillanattal később fordulok meg, még láthattam volna, hogy a jégszobor szeme elkezd vörösen izzani…
Deidara szobájában kötöttünk ki. Volt neki egy kis, kerek asztala, körülültük, és ott beszélgettünk. Én úgy tíz perc alatt ledaráltam a mondandómat, bár néha-néha belekérdeztek dolgokba.
– Már értem, honnan tudtad, mi lett volna akkor… – merengett Sasori.
– Miről van szó?  Engem is avassatok be! Hm! – kapkodta a fejét Deidara. Úgyhogy nagy vonalakban elmeséltem, mi történt azalatt, míg ő Kakashival harcolt.
– Tehát nem is akarsz segíteni a bijuuk összeszedésében? – kérdezte.
– Tudod, én nagyon szeretlek titeket – kezdtem – és bármit megadnék, hogy megóvjalak titeket. Ez az egyik oka annak, hogy úgy cselekszem, ahogy. A másik, hogy tudom mi lesz akkor, mikor már hat démon lesz az Akatsuki birtokában. – mindketten feszülten figyeltek, úgyhogy folytattam – Kitör a negyedik nagy ninja háború. Eredetileg ti ekkor már nem éltek, és az Eső Tenseiel vesztek részt a háborúban. – suttogtam el a mondat végét, majd mosolyogva emeltem fel a fejem – De ez nem fog megtörténni, mivel meg tudtam akadályozni Sasori halálát. – Deidarára néztem – És a tiedet is meg fogom. Meg Hidanét is. Kakuzuét is. Konanét is. Még Nagatót is megmentem valahogy… – mondtam magam elé bámulva. Társaim kábultan figyeltek – És még Obi…
– Ki ne mondd még egyszer!! – ordította, mikor átért a falon. Egyszerre kaptuk fel a fejünket. Azonnal vastag jégfalat húztam fel, de azon is át tudott jönni. Sharinganja vörös volt.
– Megmondtam, ha még egyszer olyat teszel, ami a Holdszem tervet akadályozza, megöllek! – hörögte.
– Jaj, Tobi! Remek színész vagy, hm! – veregette hátba szőke barátom.
– Deidara… – suttogtam. Egy pillanatig azt hittem, Tobi megöli.
– Ugye, Sempai? – változott meg hirtelen Obito hangja – mielőtt veletek találkoztam, vándorszínész voltam! – nevetett.
– Az is művészet! – vigyorgott Deidara. Riadtan Sasorira néztem. Láttam a szemében, hogy ő is látja, amit én: egy rettenetes ellenfelet. Meg hogy ha valaki jó szobrász, nem jelenti azt, hogy jó színész is… Üvöltött róla, hogy be akar robbantani, ahogy az is látszott, hogy ellenfele (vagy társa?)  azt lesi. Nem tudtam, mit tegyek. Meg akartam védeni Deidarát, de tudtam, ha most odamegyek, nagy valószínűséggel ki leszek nyírva. Végül beszálltam a játékba:
– Tobi! Ha már úgyis itt vagy, miért nem maradsz itt velünk?  Beszélgetünk majd mindenről, mit szólsz hozzá? – kérdeztem barátságosan, miközben egyik kezemmel Deidarába karoltam, a másikkal az asztal felé mutattam.  A vándorszínész nevetve bólogatott, majd elment, hogy hozzon magának egy széket.
– Ez most nem volt jó ötlet. – sziszege Sasori.
– Igen. Ha az előbb nem kezdek el jópofizni, úgy neked esik, hogy én sem tudlak megvédeni. Hm. – nézett rám aggódva.
– Deidara. A hülye is levágta, hogy csak játszod az agyad. – mondta hidegen Sasori.
– Ühüm! – bólogattam.
– He?  Divóra, te is?! – hisztizett a “művészúr”.
– Nem baj, fiúk – ragadtam meg a kezüket, és megszorítottam – Megoldom. Valahogy biztosan. – suttogtam. “Csak adjatok nekem elég lelkierőt, hogy kibírjam, és ne szúrjam el.”

Egy baba rémálma

Persze a beszélgetés elején beállt az a kínos csend, ami végül Deidara tört meg. Ezután élénk társalgás bontakozott ki. Viszont valahányszor meg akartam szólalni, erős fejfájás kerített hatalmába. De olyan, amitől a kedvem is elment attól, hogy megyszólaljak. És a legjobb az volt, hogy tudtam, Tobi áll emögött. Megint éreztem a ,,ketrecbe zárt tigris” gondolatot, és zavart, hogy el akartak hallgattatni. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem:
– Tobi, szerintem a bijuuk… – de nem tudtam folytatni. Elkezdett bizseregni a talaj, elhomályosult a látásom, és leestem a székről.,, genjutsu” gondoltam.
Egy hatalmas fehér helyen álltam. De olyan, hogy az ég, a talaj, a falak… Minden. Csak az árnyékok látszottak. Mint egy doboz. Előttem megjelentek az Akatsukisok. Mindegyiknek jó kedve volt, vigyorogtak, ökörködtek. Oda akartam menni hozzájuk, de leragadt a lábam. Nem tudtam lépni. Hiába huzigáltam, nem mozdult. Mintha cementbe léptem volna. Szólni akartam Deidarának, hogy segítsen, de nem volt hangom sem. Hiába nyitottam ki a szám, azon hang nem jött ki. A barátaim észre se vettek. Mintha soha nem is léteztem volna. Egyszer csak egy koromfekete sarló jelent meg fölöttük. Nem olyan, mint Hidané, ez nagyobb volt, feketébb, és fenyegetőbb. Ők nevetgéltek tovább. A sarló hirtelen meglendült.
– Tűnjetek el onnan!! – akartam kiáltani, de nem hallatszott semmi. Nem tudtam beszélni. A fekete fegyver száguldott tovább feléjük. Oda akartam szaladni, védő jégburkot vonni köréjük, de feleslegesen tartottam ki a kezem, nem történt semmi. A sarló végül elérte őket… Mintha érett, lédús, puha gyümölcsök lennének, oly könnyedséggel szelte ketté mindannyiukat a halál jelképe… Helyükön nem maradt más, csak hatalmas, piros foltok, és vörös színnel bevont cafatok.
– Neheeeee!!! – sikítottam, és a hangom mostmár süvítő szélként száguldott, és fájóan verődött vissza a falakról. Álltam. Nem tudtam mozdulni, mégis a térdeim megrogytak, a könnyeim potyogtak, és apró jégszilánkokként estek a földre. Szemem nem tudtam levenni róluk…
– Ne… Bármit, de ezt ne… Ezt nem akarom! – sírtam. Hirtelen a talaj megnyílt alattam, és még egyszer láthattam őket, mielőtt a nagy feketeségbe zuhantam.
Ismét ott ültem a földön, ahogy a székről leestem. Csak néztem magam elé, élettelenül. ,,Ez most… Nem történt meg, ugye?” Nem mertem felnézni, felállni meg végképp, mert féltem. Féltem, hogy nem genjutsu volt, hanem valóság… Olyan élethű volt.
Az asztal szintjén voltam, a földön. Egy pár csizma sietős léptekkel távozott a szobából, két kéz pedig megragadta a derekam, és a térdhajlatom, majd felemelt, és leültetett az ágyra. Mindez olyan távolinak tűnt, mintha több kilométerre történne mindez. Hallottam őket. Beszéltek. Nem is, kiabáltak hol nekem, hogy egymásnak.
– Divóra! – hallottam Deidara hangját valahonnan nagyon messziről. Láttam, hogy előttem van, hallottam, hogy hozzám beszél, de nem reagáltam semmire… Nem tudtam. Egy élettelen baba voltam, akit jelen esetben madzaggal lehetett volna irányítani. Csak néztem magam elé, pislogás nélkül.
– Kai! – mondta Sasori, de nem történt semmi. Megpróbálta mégegyszer. Semmi. El akartam mondani neki, hogy ez már nem genjutsu. Ez a valóság és az illúzió harca, ami bennem játszódik le. Mintha az igazi énem meg lett volna kötözve, és más vette volna át az irányítást. Folyamatosan előttem volt a kép… Az, mikor még együtt nevettek, és az, mikor mind holtan feküdtek a földön…
– Kelj, fel, Divóra! – szólt ismét Deidara, és a hangja ideges volt, aggódó, és határozott. Felkeltem. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom. Megmozdítottam az egyik ujjam, majd a lábam. ,,Nincs leragadva. ” a művész, és a bábmester folyamatosan figyelt.
– Deidara… Sasori… – nyögdécseltem artikulátlanul. Mindkettejük szeme felcsillant. Tobi nem volt a szobában. Hideg volt. Gyengének éreztem magam. Közben társaim vadul kérdezgették, mi bajom, mi történt. Megint bevillant az a kép… Hirtelen az előttem guggoló Deidarához bújtam, fellökve ezzel eredeti pozíciójából. Mit ne mondjak… Nem érdekelt. Csak azt tudtam, hogy ő itt van, velem, él, és… Olyan volt, mintha megvédett volna az elől a rettenetes látomás elől. Biztonságban éreztem magam vele.
Először meglepődött a hirtelen mozdulatra, majd ráhajtotta a fejét az enyémre, és védelmezőn fonta körém a karjait. Sasori leguggolt mellénk, és a vállamra tette a kezét.
– Éltek… – suttogtam. ,,Élnek… ” ismételtem magamban. ,,Vége annak a genjutsunak… ”
,,Az nem egy egyszerű genjutsu” szólalt meg egy másik hang. ,,Hanem a legrosszabb rémálmod.”

Csak figyelemelterelés

Egy erdőbeli sétából értem vissza. Gyakran járok mostanában kiszellőztetni a fejem. Nem tudom elfelejteni azt a képet. Nem tudok koncentrálni. A többiek aranyosak, elnézik, de tudom, hogy az ő türelmük sem végtelen.
– Ahoy, Divóra! – üdvözölt Hidan barátságosan. Bár alapból egy a hitének élő gyilkogógép, van egy olyan kedves, humoros oldala, ami mindig előkerül, ha velem társalog. Mindig egy pacsival köszönt, ez most sem történt másképp. Erősen belecsaptam, de most nem engedte el, ahogy szokta, hanem megfogta a kezem, és magához húzott.
– Mi ez az áljókedv? – kérdezte. Ránéztem, majd szorosan átöleltem.
– Felejteni akarok, Hidan.- motyogtam.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy öljelek meg? – kérdezte meglepetten.
– Nem, ott azért még nem tartok. – mosolyodtam el. Elengedtem őszhajú, magas barátom, és mélyen a szemébe néztem:
– Rendejövök. – mondtam, és magamra erőltettem egy halvány mosolyt.
A szobámban levágódtam az ágyra, és a sötétkék plafont neztem, amit figyelem elterelésként csillagos égboltnak festettem. Az Akatsukiban jelenleg csend honolt. Tudtam, hogy ez nem tart sokáig, és hogy össze kell szednem magam, mire Kakuzuék elmennek a kétfarkúért.
Kopogtak. Le sem vettem a szemem a plafonról, úgy válaszoltam:
– Ki az, és mit akar?
– Bejöhetek? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Odalépett mellém az ágyhoz, de voltam olyan kedvemben, hogy nemhogy felültem volna, rá se néztem. Fölém hajolt, komolyan a szemembe nézett:
– Nézd, nem tudom, mit láttál, de a többieknek is feltűnt, hogy szokatlanul rosszkedved van mostanában. Hm. – nézett rám aggódva. Lehunytam a szemem, és elgondolkodtam, mit fogok mondani Sasorinak, mivel valószínűleg ő is meg fogja ezt kérdezni.
Merengésemet az zavarta meg, hogy ajkakat éreztem a számon. Úgy pattant fel a szemem, mintha ágyú dördült volna. Deidara volt fölöttem, közvetlen közelről.
– El akarom terelni a figyelmed. Hm… – suttogta, és beszéd közben szája hozzáért az enyémhez. Majd… Megint megcsókolt. Illetve inkább nevezném szájrapuszinak. Mivel én nem nyitottam ki a szám.
– Nem volt még barátod sose, igaz, hm? – mosolyodott el. Erre melyen elpirultam.
– N-nem… – motyogtam. Tudtam, miért kérdezi. Életembe nem csókolóztam. Ismét az ajkaimra tapadt, én meg… Megadtam magam. Nem csuktam be a szemem, ahogy ő sem, így közvetlen közelről nézhettem a kék szemeibe. Sajátjaim csak akkor csuktam be, mikor viszonoztam a csókot. Egyik keze az arcomra, másik a derekamra csúszott. Erre én beletúrtam a szőke tincsekbe, és átkaroltam a nyakát. Felbecsülhetetlen érzés volt. Alig hittem el, hogy a fiú, akiért a csillagokat is lehoznám az égről, most éppen engem csókol…
Mikor elszakadtunk egymástól, mosolyogva néztem a szemeibe:
– Sikerült. – suttogtam. Erre értetlenül nézett rám.
– Mi?
– Elterelni a figyelmem. – válaszoltam, mire Deidara megajándékozott egy mézédes csókkal.
Az ágyamon feküdtem, és szálltam. Heee, hát hogyne, ha az ember lánya szerelmes?
Sasori lépett a szobába, mire egyből a nyakába ugrottam.
– Sasori! Megcsókolt!! El tudod ezt hinni?? – örömködtem. Mosolyogva átölelt, és hallgatta a kitörésemet.
– De… Akkor ez azt jelenti, hogy… – gondolkodtam hangosan.
– Szeret téged. – fejezte be Sasori a gondolatot.
– Én… Én olyan boldog vagyok, apa! – néztem a szemébe, mire arra kiült a meglepettség.
– Apa? – kérdezte. Ekkor jöttem rá, mit is mondtam.
– N-nem! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! Ne haragudj, én csak….
– Semmi baj. – lépett oda hozzám, majd átölelt. – Én vagyok a legboldogabb, ha apádként tekintesz rám. – suttogta – Mert te meg olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél. – itt lefagytam. Aztán csak elmosolyodtam, és közöltem :
– Akkor tudod, hogy ez mit jelent.
– Mit?
– Hogy Deidara és én vagyunk a te családod. – mondtam, magamhoz szorítva Sasorit. Hallottam, hogy sikerült frankón meglepnem.
– Hello, Hidan! – ugráltam felé. Jól belecsaptam a kezébe, mire vigyorogva figyelte a piros tenyerét.
– Látom, sikerült felejtened. – nézett rám.
– Ühüm! – bólogattam.
– Így van. Hm! – karolt át hátulról két kéz.
– Nahát, csak nem…? – nézett ránk hitetlenkedve Hidan.
– Dede… – motyogtam, és éreztem, hogy pirulok.
– Végre. – sóhajtotta az ősz monstrum.
– Végre? – kérdeztem vissza.
– Aha. Végre. Az Akatsukiban mindenki nektek szurkolt, hogy összejöjjetek. Még Kakuzu is.
– Hoy, Hidan! Fogd be a pofád! – hallottam az említett személy hangját.
– Nee, Kakuzu! Talán tagadod? – üvöltött neki vissza pirosas szemű barátom. Választ nem kaptunk, úgyhogy Hidan elindult a hang forrása felé. A kezek, amik eddig a derekamat ölelték, most szembe fordítottak a tulajdonosukkal. Deidara szemében egy ki nem mondott kérdés ült, mire válaszul lehunytam a szemem, és elvesztem a szőke herceg csókjában…

Ébresztő fél tizenegykor

– Jó reggelt! – léptem ki ásítva a szobámból. Na igen, tegnap késő,  éjszakába nyúló beszélgetést folytattam Deidarával – Hm? – csodálkoztam el, ugyanis nem hallottam, hogy Hidan visszaköszönt volna, pedig általában erre szokott téblábolni.
Végigmentem a folyosón, de nem találkoztam senkivel. Vissza sétáltam a folyosó végéhez, és bekopogtam Kakuzuhoz. Semmi. Megpróbáltam benyitni, de az zárva volt. Furi.
Kakuzu szobája az utolsó a hosszú folyosón, mellette van Deidaráé, mellette Sasori szobája, vele szomszédos az enyém, mellettem Zetsu, utána Itachi, Kisame, Hidan, utána Konan és végül Pein zárja a sort. Utána egy lépcsősor nyílik a földszintre.
Bekopogtam Deidarához is. Ő csak kiáltott egy ,,Ki az, és mit akar? “- t, mire mosolyogva beléptem:
– Hé. Ez az én szövegem. – néztem rá jókedvűen, mire felém kapta a fejét:
– Hm? Divóra! Hamar keltél. – jött oda hozzám,  és egy csókkal üdvözölt. Mondanom sem kell, kis híján összeestem. Hát, na. Még szoknom kell.
– Deidara… Fél tizenegy van. – mondtam,mikor képes voltam újra megszólalni.
– Nézőpont kérdése. Hm. – közölte, miközben a táskája övével kinlódott.
– Várj, segítek. – nevettem el magam – Emeld fel a kezed, és húzd ki magad, mert így, begörnyedve soha nem fogod tudni becsatolni.
– Igenis! – mosolygott rám. Én könnyűszerrel összeillesztettem a két csatot.
– Kész. – néztem fel rá. Kezeit leengedte a derekamra, és magához húzott.
– Köszönöm, jéghercegnő. – suttogta. Egy puszit nyomtam az arcára.
– Édes vagy, de megelégszem a Divórával is. – ezen meglepődött. Ez legalább nem változott. Mindig meg tudom lepni, és kiejteni a szerepéből.
– A többi lány, akikkel eddig találkoztam, mást se kértek, csak hogy becézzem őket, Hm. – mondta.
– De az a nagy helyzet, hogy én nem vagyok a többi lány. – néztem rá diadalittasan, majd megcsókoltam.
– Akkor azért foglak becézni, mert nekem tetszik ez a jéghercegnő név, rendben? – cirógatta meg az arcom. Halkan felkuncogtam.
– Rendben. De… Hová készülsz? – kérdeztem. Idő közben elengedett, és már a kezében volt a piros felhős köpeny.
– Küldetésre megyek.
– És ha én erre most nem kérdezek rá? – néztem rá amolyan ,,Egy nőt nem versz át olyan könnyen, tudom, hogy titkolsz valamit! ” nézéssel. Elmosolyodott, majd elém lépett:
– Ha most nem kérdezel rá, a csattal való küzdelem után bemegyek hozzád, melléd fekszem, és úgy adom be, hogy egy kis időre el kell mennem. Hm. – vigyorgott.
– Bár ez meglehetősen aljas verzió, azért örültem volna neked… – biggyesztettem le a szám, kislányos stílusban. Deidara elnevette magát:
– Ezen könnyen segíthetünk. – mondta, majd ledobta a köpenyét a földre, és lerántott maga mellé. Kezét a derekamra csúsztatta, homlokát az enyémhez döntötte.
– Jó így? – suttogta.
– Deidara… maradj itt…  még egy kicsit… Kérlek… – motyogtam alig hallhatóan. Ő kuncogva átölelt, én pedig boldogan simultam hozzá.
– Mi lesz a küldetés? – törtem meg a csendet.
– Jaj, igen. Tobival elküldtek minket a háromfarkúért. – hadarta, és láttam, hogy félelem csillog a szemében. És nem bijuutól félt, nem. Hanem attól, hogy nagyon jól tudta, hogy nem díjazom a démonok összegyűjtését.
– Tobi?  De hát ő nem is Akstsuki tag. – morfondíroztam.
– Valóban. De az akar lenni, és ez most olyan neki, mint egy vizsga. Hm. – elgondolkodtam, hol is van ez pontosan az animében, végül aggódva Deidara szemébe néztem.
– Ígérj meg nekem valamit. – suttogtam – Nem küzdesz meg Sasukéval.
– Mármint Itachi öccsével? – nézett rám értetlenül.
– Mondom másképp. – sóhajtottam – Ne használd ezt. – tettem a kezem a negyedik szájra, a mellkasán. Komoran nézett rám, majd fáradtan a hajába túrt.
– Jól gondolom, hogy amíg itt vagy nekem, nem használhatom a végső művészetem? – sóhajtotta. Szomorúan néztem vissza rá:
– Ezt te döntöd el. – mondtam.
– Naa, ne légy ilyen! – emelte fel a fejem az államnál fogva.
– Nézd, szeretlek, meg akarlak védeni, és nem akarlak elveszíteni. Viszont azt nem szeretném, hogy ketrecben érezd magad, vagy hogy azt hidd, korlátozlak. Nem szabok neked határt. – fejeztem be. Pislogás nélkül meredt rám.
– Te tényleg nem a többi lány vagy. Hm. – motyogta, mire halkan elnevettem magam.
– Mondtam! – kuncogtam.
– Te megmondtad. – hajolt oda hozzám, és megcsókolt.
Még félkábán feküdtem Deidara mellett, mikor ezt suttogta:
– Kelj fel, valaki jön. Hm. – és tényleg. Léptek közeledtek. Felpattantam, Deidara felkapta a köpenyét, pontosan abban a pillanatban, mikor Tobi nyitott be.
– Sempai, ind… Megzavartam valamit? – kérdezte sokat sejtetően.
– Tobi, húzzál ki, megyek mindjárt. – mondta szőke barátom (szerelmem)  viszonylag nyugodt hangnemben.
– A Sempai ilyen jó ember!  Befejezi, amit elkezdett!  Mert a Sempai… – szavalta, de nem fejezhette be, mert Deidara rávágta az ajtót.
– Nos, mivel én ilyen jó ember vagyok, hm… – fordult hozzám, majd megcsókolt – elbúcsúzok tőled. – fejezte be, mikor véget vetett a csóknak. Szorosan megöleltem.
– Vigyázz magadra! – suttogtam a fülébe.
– Nem ezt mondtad akkor is, mikor Sasorival mentünk az egyfarkúért? Hm?
– De lehet… – mondtam – Attól még vigyázz magadra! – még utoljára megöleltem, megcsókoltam, aztán engedtem, hadd gyűjtsön be még egy bijuut. És semmi mást…

Már megint itt tartunk…

A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Ez most már tuti. Ugyanis teljesen elfelejtkeztem Hidanékról, akik feltehetőleg már hazafelé jönnek. Ergo össze fognak futni Shikamaruékkal. Hátha még azelőtt odaérek, hogy Asuma-sensei odaveszne. Az sokat segítene a helyzeten.
Rohantam Peinhez, hogy az engedélyét kérjem, meg egy társat. Bár egy kicsit győzködnöm kelett, végül belement.
– Indulhatunk? – lépett mellém Sasori.
– Gyerünk! – mondtam határozottan, majd elrugaszkodtam az ágról – Sasori! – szóltam, mikor utolért.
– Hallgatlak.
– Aggódom. Ideges vagyok. Szólj rám, ha túl keményen szólnék hozzád. – mondtam, mire elmosolyodott – A Nara klán erdeje esik útba először. Ha ott nincsenek, akkor az egyik beváltóhelyre megyünk. Nincs messze. Amennyiben az erdőben és annak környékén vannak, hat fővel kell számolni. Egy fa használóval, Kakashival, az Ino-Shika-Cho formációval, és Narutóval. – direkt nem mondtam, hogy a kilenc farkú jinjurikije – A másik verzió esetén szintén a formációval, és két jounin szintű ninjával. – Sasori bólintott, majd megszólalt:
– Tájékozott vagy.
– Lehet, tudok egy-két dolgot.
– Részletesen beszélsz, érthetően és határozottan. Kiváló vezető lennél.
– De nem vagyok.
– Pedig most az leszel, mivel te vagy a tájékozottabb. Mellesleg…
– Igen? – fordultam felé. Láttam, hogy gondolkozik, hogy mondja-e, aztán csak megszólalt:
– Naruto a kilencfarkú jinjurikije, igaz? – nem néztem rá, rendületlenül haladtam tovább.
– De igen. Csakhogy a kezébe került egy technika. A gyengéje, hogy csak közvetlen támadás esetén alkalmazható, és a használója testének egy részét tönkreteszi. Jelenleg csak kétszer képes egymás után használni. Viszont ha ez eltalál, akkor meghalsz. Eredetileg Kakuzu is így hal meg, ezt kell megakadályozni. Ezzel egy időben Nara klán érdekében Nara Shikamaru legyőzi Hidant. Egyszerre kellene két helyen lennem. – mondtam komoran.
– Ezért kellett tehát egy társ. – bólintottam.
– Mindent elmondtam, amit tudnod kell. Kakuzut rád bízom. De egy valamit még mondanék, bár szerintem tisztában vagy Ino-Shika-Cho erejével. – Sasori biccentett.
– Helyes. Itt kettéválunk. – mutattam két irányba. Az egyik egy tisztásra, másik az erdőre esett. Már indult volna, de utána kiáltottam:
– Sasori! – megfordult, mire szorosan megöleltem – Ketten gyertek vissza.
– Azt hittem, ez természetes. – viszonozta az ölelést. Kis ideig így álltunk, majd mentünk a dolgunkra. Már nagyban hallottam a csattogásokat, fegyverek csörgését, és elindultam a hang irányába.
Hidan már ott küzdött Shikamaruval, utóbbi arcán már ott volt Kakuzu vére.
– Állj le, Hidan! – üvöltöttem rá az ősz monstrumra. Az csak fél szemmel rám nézett, de hegyes fegyver nem állt meg a kezében, hanem a szájához emelte, és lenyalta a vért. Színe megváltozott, ijesztőbb lett. Durcásan nézett rám, majd dacosan magába szúrta a hegyes, fekete botot. Illetve szúrta volna, ha nem ugrok elé. Ergo kis híján fel lettem nyársalva. Hátamat a mellkasának vetettem, megakadályozva ezzel azt, hogy átszúrja magát.
– Divóra! Tűnj el, vagy téged is megöllek! – kiáltotta. Logikus. Teljesen átszellemült.
– Akkor jön velem Kakuzu is. Merthogy te az előbb az ő vérét nyaltad le. Őt csak nem akarod tán megölni.
– Honnan… Várj, nem te voltál az a lány, akit Konohában üldöztünk? – kérdezte zavarodottan Shikamaru.
– De. Én vagyok.
– És hogyhogy…
– Hogy maradtam életben?  Nem mindig volt egy leányálom, de nem bántam meg, hogy Akatsuki tag lettem. – itt Shikamaru összehúzta a szemeit. Nem tetszett neki, hogy Akatsukis vagyok, és még ki is mondom – Mondj el nekem valamit, Shikamaru. – folytattam, mire a fiú hátrált egy lépést – Mit akarsz tőle? – ragadtam meg Hidan fülét, és lehúztam az én fejem magasságába.
– A-Asuma… – suttogta Shikamaru.
– Gratulálok. – néztem rá lenézően – Konoha legnagyobb koponyája bosszúból cselekszik. Így kell ezt. – cukkoltam. És ja, a fiú egyre dühösebben méregetett.
– Divóra… Ez így kényelmetlen. – motyogta Hidan, akit még mindig a fülénél fogva tartottam. – Te meg szállj ki abból a körből, szedjük össze Kakuzut és Sasorit, aztán menjünk haza! – közöltem határozottan.
– Ketten vagytok?! – kerekedett el Shikamaru szeme.
– Igen, de ne aggódj. – mosolyogtam rá kedvesen – Sasori lelkére kötöttem, hogy csak ketten jöjjenek, más személyre nincs szükség. Úgyhogy indíts, és ellenőrizd őket! – mondtam, az utolsó mondatot már kiabálva. Az csak bólintott, majd elment.
– Te meg ne azokat öld meg, akiknek a bosszúja rosszabb, mintha nem is bántottad volna! – kevertem le egy nagy fülest a mellettem álló férfinak.

Dárda-szívbe, Tobiba

Hidannal elindultunk, hogy összeszedjük Kakuzut és Sasorit. Keresztül vágtunk az erdőn, át a tisztásra. Mindketten éltek, ez már önmagában jó hír. Az már csak hab a tortán, hogy Inoék is mindannyian megmaradtak az élők sorában. Egy pillantással jeleztem, hogy induljanak haza szépen, vagy nem leszek ilyen elnéző. Elvégre meg akarták ölni a barátaim!  Az már részletkérdés, hogy teljesen jogosan….
Valami azonban nem stimmelt. Volt valami abban az erdőben (Hidan sírgödrén kívül), ami nem hagyott nyugodni.
– Sasori – léptem oda hozzá – Elmennék egy pillanatra körülnézni.
– Én is érzem – biccentett. Egy perccel később már az erdő fáinak ágán ugráltam. Zavart valami. Mint valami rossz álom, ami nem hagy téged nyugodni.
– Kersel valamit? – szólt oldalról egy hang. Tobi állt az egyik fa törzsének támaszkodva.
– Téged. Neked nem Deidarával kéne lenned? – néztem rá komoran. Erre az felkuncogott, rossz előérzetet fújva ezzel felém. ,,Nem lehet,  a lelkére kötöttem, hogy ne használja a végső művét!! ” Robbantottak. Persze azonnal a hang felé rohantam, és nem kellett sok idő, a hangokat is felfedeztem:
– Ez a soha nem látott robbanás egy soha nem látott sebet fog hagyni a Földön, és a művészetem végre hatalmas elismerésnek fog örvendeni! – hallottam a jól ismert mondatot.
– Idióta! – kiabáltam. Megálltam az egyik ágon, és Deidara tényleg ott volt, had ne mondjam, milyen állapotban. Sasuke csak nézett rá, észre se vett. Mi a jó életet csináljak?!  Vissza lehet ezt fordítani?!  Az Isten áldjon meg, te barom!!
– DEIDARA!!! – sikítottam. A szemem megtelt könnyel, a lábam leragadt. Aztán… Másodpercek töredéke alatt raktam össze a képet: ez most nem történhet meg. Ez nem az az erdő. ,,Genjusu. ” Egy apró pillanatra megszüntettem a chakra áramlását, megtörve ezzel a jusut. Deidara és Sasuke is eltűnt, mintha ott se lettek volna. Mondjuk, mivel ott se voltak…
– Megtörted. – szólalt meg mögöttem Tobi. Hirtelen mozdulattal előkaptam egy tőrt, és belé vágtam. Volna, ha nem tűnik el. Francba…
Tőrök és shurikenek csattogásai hallatszottak, belőlünk nem sok minden látszódhatott. Még sosem mozogtam ilyen gyorsan. Épphogy csak, de tudtam tartani a tempót Tobival. Egyszer megvágta az oldalam, és a bokámat is sikerült neki megsebezni. Én pecsétet formáztam a fegyverekre. Bal karját már vastagan borította a dér, a jégvirág, egy pedig a jobb vállát tette hidegre. És az csak terjedt tovább felfelé a nyakán.
Mintha ez nem is érne semmit, úgy küzdött tovább. Fogalmam nincs, hogy csinálta, hiszen ha az ember teste meg van fagyva, lehetetlen rendesen mozogni! Egyszer csak feloldottam a vállát fagyasztó jutsut, mire érdeklődve nézett felém.  ,,Divóra,te barom!  Mi a jó életért mentetted meg?!  Miért nem hagytad megfagyni, elvégre megérdemli! Ezenkívül ha az ellenfeledet segíted, az kész öngyilkosság!!”
Pecsétet formáztam a dobócsillagra, majd Obito felé dobtam. Természetesen átengedte magán a támadást. Pár méterre állhatott meg tőlem, mikor a háta mögül ropogás hallatszott. Hátrafordult, de akkor már egy hatalmas jégcsap végére volt felszúrva. Hátából kiállt a jégdárda tűhegyes vége, mely halvány piros színt öltött.
– A shuriken nem arra szolgált, hogy megsebezzelek. – indultam el felé – Tudtam, hogy át fogod engedni magadon a támadást, így a biztosítani tudtam egy kiindulási pontot, amire nincs rálátásod. – mellé értem, és mikor felém fordította a fejét, a maszk alja véres volt – Nem a szívedre céloztam, mert tudom, hogy te is meg fogsz változni. Jó irányba. Hadd tegyek fel egy kérdést, Obito. – mondtam halkan, mégis határozottan. A férfi szeme izzott a dühtől – Az, hogy egy olyan világot alakítasz ki, amiben csak te irányítasz, visszahozza Rint? – kérdeztem. Tobi felkapta a fejét, és ezt hörögte:
– Ne merészeld a szádra venni a nevét…!
– Visszahozza ez Rint?! – kiabáltam, félbeszakítva ezzel az Uchihát. Az csak nézett rám, én pedig a tekintetébe fúrtam az enyém. Tudtam, hogy most nem fog genjutsu alá vonni. Csak úgy, tudtam. Jó, ez nem a legmeggyőzőbb érv, de ha az ösztönöm súg nekem valamit, arra bizony hallgatok. Obito mélységes csenddel ismerte el az igazam, aminek kifejezetten örültem. Biccentettem felé, majd otthagytam lógni. Nem a leg demokratikusabb megoldás, de ti mit csináltatok volna?  Szedjem le, és hagyjam, hogy megint támadásaba lendüljön? Nem, ma már segítettem neki eleget. Majd lekászálódik valahogy. Vagy nem.          Egy aggódó fogadott apához, és két jóbaráthoz vérző oldallal és bokával visszatérni nem a legjobb dolog. Mindegyik kérdezte, mi történt, hol jártam, ja, és persze, hogy érzem magam. Ezek szerintem magukért se aggódnak annyira, mint értem. Sasori felajánlotta, hogy hazavisz a karjaiban, Kakuzu azonnal össze akarta varrni a sebem, Hidan meg… Na, ő volt, akit nem engedtek a közelembe, hogy ne tudjon vérmintát szerezni, ha esetleg nagyon megutálna. Mit mondhatnék?  No comment. Folyamatosan hajtogattam, hogy semmi bajom, haza tudok menni a saját lábamon is, csak induljunk már, mert itt fogok elvérezni. Tíz percig vitáztunk, aztán csak elindultunk. Sasori ment mellettem, ,,Ha esetleg bármi történne” Kakuzu meg Hidant tartotta szemmel. Óvatosan rámosolyogtam ősz barátomra, igyekezvén éreztetni, hogy én egy cseppet sem érzem magam veszélyben, ha a közelemben van.
Hazaéve Sasori élve  ,,apai hatalmával” beparancsolt a szobámba. Füstölöve engedelmeskedtem, de hogy kifejezzem nemtetszésemet, egy pár jégszilánt emelkedett ki a földből, amerre jártam.
Az ágyamon ülve Konan fertőtlenítette a sebeim, jelen esetben az oldalam. Felgyűrte a felsőm, épp csak annyira, hogy a sebhez hozzáférjen. Magyarul olyan voltam, mint aki a strandra készül, és már rajta van a bikini felső. Csak épp vérzik az oldala meg a bokája. Néha felszisszentem, de barátnőm kedves volt, végig szóval tartott:
– Kivel küzdöttél?
– Izé… Tobival voltak nézeteltéréseink. – vakartam meg a tarkómat, mire éles fájdalom hasított belém.
– Ne mocorogj! Most megint elkezdett vérezni a seb! – torkollt le, mintha csak az anyám lenne. Oké, hogy én vagyok a legfiatalabb az Akatsukiban, de attól még nem kell úgy bánni velem, mintha hat éves lennék!
Nyílt az ajtó, és Deidara lépett be. Nem tudom, mit akart mondani, de hogy benne maradt, az biztos. Körülbelül mindannyian olyan meglepetten néztünk a másikra, mintha most látnánk először.
– Deidara! Hali! – intettem neki, de azonnal káromkodtam is egy diszkrétet, és az oldalamhoz nyúltam, de Konan rácsapott:
– Hé!  Nem nyúlkapiszka! – az ajtóban álló fiúhoz fordult – Te meg húzzál kifele, nem látod, hogy itt most semmi keresnivalód?! – kiáltott rá, arra utalva, hogy felül alig van rajtam valami. Elpirultam a gondolatra, hogy Deidara így lát, majd rámosolyogtam:
– Ha el lesznek látva a sebeim, beszélünk, oké? – ő csak aprót biccentett, majd vörös fejjel becsukta az ajtót. Konannal összenéztünk, majd elnevettük magunkat.

Egy nő is lehet erős!

– Kösz, Konan. – álltam fel az ágyamról. Illetve csak szerettem volna, de barátnőm visszanyomott.
– A-a! Nem mégy sehova! Itt maradsz, míg be nem gyógyulnak a sebeid. Én meg beküldöm a szőke herceget. – mosolyodott el.
– A Deidarás résszel egyet értek, a másikkal csupán annyi bajom van, hogy amíg ezek meggyógyulnak, nem fogok tudni egyhelyben maradni. Nekem mozogni kell! Meg különben is, vagyok olyan erős, hogy egy hét után járóképessé váljak! – duzzogtam. Konan nevetve összeborzolta a hajam, majd kiment, utat engedve ezzel az ajtóban álló Deidarának.
– Mégis mikor és hol, és miért sérültél meg?! És miért néz ki úgy a hajad, mint a szénakazal? – esett ki a szerepéből, és kék szemével látványosan tanulmányozni kezdett.
– Én is szeretlek, Deidara. – sóhajtottam. Elmosolyodott, leült mellém, majd szorosan átölelt. Amivel nem lett volna semmi bajom, sőt, még örülnék is neki, ha nem csípne úgy az oldalam.
– Deidara… Ez fáj. – sziszegem a vállába. Erre zavartan elengedett, amit nem tudtam nem észre venni. Úgyhogy, tereltem:
– Tobival harcoltam. Hogy az mekkora egy…!! – kezdtem bele a történetbe. Szőke barátom végig figyelt, és határozottan elpirult, mikor elmondtam, milyen volt a reakcióm a genjutsu hatására.
– Komolyan elintézted? Bár, én igazán nem tudok róla sokat, hiszen nem úgy ismertem meg, mint egy gyilkológépet. Az Hidan és Kakuzu. – morogta.
– Meg te. – fejeztem be a gondolatát.
– Részletkérdés. – legyintett.
– Miért nem vállalod fel?  Nem mintha változtatna a tényen, hogy egy páran miattad jutottak az örök vadászmezőkre… – néztem rá – Esetleg megbántad…? – próbálkoztam. Mert azt minden Akatsukis tudja, hogy mélyen legbelül, mind jó emberek. Ennek köszönhető maga az Akatsuki.
– Nem!  Azok az emberek nem tisztelték a művészetem! – makacsolta meg magát – Bár, azért nem nagyon firtatom a dolgot, mert nem hiszem, hogy ezzel olyan jót teszek neked… Hm… – motyogta. Elmosolyodtam, és egyik kezem az arcához tettem. Ment volna a másik is, csak örültem, hogy el tudom rejteni a fájdalmam, ami – a változatosság kedvéért – a bokámat mardosta.
– Attól még megtörtént. Ennek ellenére nagyon hálás vagyok, hogy olyan dolgokat is szem előtt tartasz, mint az én kis lelkivilágom. – erre (aranyosan!)  rám pillantott. Szépen lassan, elkezdtünk közelíteni a másik felé. Meglepődtem volna, ha valaki nem nyit be…
– Divóra, jobban… Oké, valamit megzavartam, ugye? – kérdezte Hidan, amolyan  ,,Lécci ne nézz hülyének” pillantással. Mivel amilyen lassan közelítettünk, olyan gyorsan távolodtunk el egymástól Deidarával. Feltűnőbbek nem is lehettünk volna… Ch, mint a filmekben…
– Igen, valóban rosszkor nyitottak  be. Ennek ellenére, örülnék, ha befejeznéd a kérdésed. – mosolyogtam rá.
– Azt akartam kérdezni, hogy jobban vagy-e, mivel hazafelé nem engedtek a közeledbe… – itt Deidara kicsit furán nézett rám.
– Féltő szülők és barátok. – legyintettem. Aztán Hidan felé fordultam – Igen, fogjuk rá. Köszönöm. Te, ugye nem vagy mérges Kakuzuék óvatossága miatt? – kérdeztem félve.
– Háh! Már megszoktam. – legyintett. Ezt a stílust akkor használja, ha megbántva érzi magát, és így próbálja palástolni. Fel akartam állni, hogy megöleljem, és valami kedvesét mondjak neki. Ez lett belőle:
– Hogy a jó élet essen bele!! – morogtam, mikor ráébredtem, hogy nem fogok se ma, se holnap lábraállni. Mindkét fiú azonnal mellettem termett.
– Hát, nem ezt terveztem. – húztam el a szám.
– Divóra!  Nem meg mondtam, hogy maradj ágyban, és pihenj?! Erre mit látok?!
– Izé… Konan, hova gondolsz? – vigyorodtam el kínosan – Mellesleg megmondtam, hogy nekem mozogni kell.
– Most nem! – kiáltotta kék hajú barátnőm, és erővel vissza nyomott az ágyra. Mondanom sem kell, olyat káromkodtam, hogy… Szóval nagyot.
– Gyerekek, nem túlzás ez egy kicsit? Hm…  – méregetett aggódva Deidara. Egyre jobban idegesített ez a ,,maradjágybanmertsérültvagy” duma.
– Deidara kivételével legyetek oly’ szívesek, és menjetek ki a szobámból. – sziszegtem.
– He?! A szöszi mér’ maradhat?!
– Hidan…- morogta a szobrász és az origamis egyszerre.
– Jó’ van, jó’ van,megyek már… – tápászkodott fel,majd az ajtóból visszaszólt – Gyógyulj meg!
– Meg fogok. Idővel biztosan. – mosolyogtam. Kis idő múlva Konan is kiment a szobámból, így végre kettesben maradtam Deidarával.
– Valamit nem értek… Miért is szálltál szembe Tobival? És miért emlegeted Obitónak?
– Nos, nemigen nézek jó szemmel azokra, akik nyugodt szívvel küldik halálba a szeretteim. És azért Obito, mert… – mondjam, vagy ne? Én se örülnék neki. De mégiscsak Deidararól van szó. Bízom benne – Ő Uchiha Obito.
– Úgy érted Itachi…
– Ja. Az ő klánjából való, vagyis Konohai.
– Jól gondolom, hogy nem csak ennyit tudsz?
– Jól.
– Divóra…
– Hm?
– Legközelebb ne sérülj le.
– Azt hiszed, csak neked szabad? – durciztam.
– Nem kell mindenáron engem utánozni. – mosolygott.
– Tudod, hogy van ez. Közös vonások. – vontam meg a vállam – Ízé, Deidara…  – motyogtam.
– Hm?
– Itt… Itt maradsz velem? – suttogtam suttogva. Vagyis a lehető leghalkabban. Ő csak meglepve nézett rám, majd elmosolyodott. Közelebb ült, és átkarolta a derekam.
– Itt. – suttogta a fülembe. Nyomott egy puszit a nyakamra, mire boldogan dőltem a mellkasának.  ,,Mindenki él, és virul, Deidara pedig épségben hazaért… Minden a helyén.

Csináljunk karácsonyt az akatsukiban!

Olyan jót álmodtam! Mindenki nevetett, bohóckodott az Akatsukiban, és ezúttal nem vágta ketté őket semmijen sarló. Ez már önmagában jó hír.

A szokásos hidegre ébredtem. Minden éjjel olyan jól lehűl a szoba. Elvégre mégiscsak a föld alatt vagyunk. A hideg kicsit megcirógatja az arcom, ami kifejezetten jólesik, főleg, ha van rajtad takaró. Ha nincs, akkor átmegy a fejeden az a „megfagyoook” gondolat. Én viszont be voltam takarva. Mégis, azért volt ez a reggel más, mert nem voltam egyedül. Deidara feküdt mellettem. Pontosabban mögöttem, csak a kezét éreztem a derekamon, és a forróságát a hátam mögött, mivel az oldalamon feküdtem. Azon, amelyik fáj. Nagyon. Úgyhogy kínok közepette megfordultam, hogy szemben legyek Deidarával, és hozzá bújtam. Mozdulatomat egy szoros ölelés, és egy fejemre lehelt puszi követte.

-Jó reggelt. Hm. – mondta. Felemeltem a fejem, és az orrához érintettem a sajátom:

– Neked is. – suttogtam, majd az arcunk közötti apró távolságot megszüntetve kaptam egy finom, mézédes csókot. Válaszul az ujjamra tekertem néhány szőke tincset. Nincs is jobb, mint így kezdeni a napot!

– Jobban érzed magad? – kérdezte, majd kezét a sebre tette. Kirázott a hideg.

– Fogjuk rá. – húztam el a szám – Megkérhetlek, hogy segíts felállni?

– Nem nagyon kéne még járkálnod… Hm…  – nézett rám aggódva.

– Naaa, kérlek… – pillantottam rá „aranyos kislány” módjára.

– Tudod, hogy ez nem hat meg. Hm.– közölte unottan.

– Akkor majd ez… – suttogtam, és megcsókoltam. Jó hosszú volt, csak annyi volt vele a baj, hogy már megint én szédülétem el.

– Talán… – húzta az agyam.

– Rémes üzletember vagy, tudod? –vágtam be a durcit.

– Ezért vagyok művész. Hm.– nevette el magát – Na, gyere. – kászálódott ki az ágyból, és felém nyújtotta a kezét. Mikor belecsúsztattam a tenyerem az övébe, valami igencsak furcsa volt. Csikiztek. Halkan kuncogtam, majd egyre hangosabban.

– Deidara…a kezed… – motyogtam.

– Nem is tudtam, hogy a tenyereden is csiklandós vagy… hm.- hajolt oda hozzám, és megcsókolt. Legalább addig leállította a kezén lévő kis nyelvet. Kábultan néztem fel rá, és ezúttal tényleg segített felállni. Nem volt egyszerű dolog, de úgy, ahogy, megálltam. Deidara aranyos volt, láttam, hogy képes lenne bármikor elkapni.

– Nem, maradj ott, meg tudok állni! Mert én mindent megold… – mondtam, majd egyszer csak lehuppantam a földre. Szőkeségem már ott volt, hogy felsegítsen, de feltartottam a kezem. Erre elröhögte magát:

– Most kerítsen nekem valaki még egy ilyen makacs nőszemélyt, mint te! Hm!

– Igen, így van, makacs vagyok. De te így szeretsz, ugye? – néztem rá félénken.

– Így. Izé… Mostmár felsegíthetlek? – kérdezte. Elmosolyodtam, és a kezemet nyújtottam felé. Talpra állított, én pedig igyekeztem még tovább talpon maradni. Siker!

– Ti meg mit csináltok?! – Há’ vagy nem.

– Semmit! – intettem Kisame felé, aki bedugta a fejét az ajtón. Ezzel a hirtelen karlendítéssel kibillentem az egyensúlyomból, szóval mire a cápaember belépett, már Deidara karjaiban voltam, menyasszony-pózban.

– Konan küldött, hogy ellenőrizzem, ágyban vagy-e – morogta egykedvűen.

– Én is bejöhetek? – kérdezte valaki az ajtóban.

– Sasori! Gyere, persze! Hm! – válaszolt helyettem is Deidara.

– Hogy érzed magad? – nézett rám a fogadott apám.

– Ágyba kényszeredetten. – vontam meg a vállam. Kisame igencsak unottan bámult mindenfelé, nekem pedig eszembe jutott egy vad ötlet. Úgysem bosszultam még meg azt az az estét…

– Deidara, tarts meg, kérlek. – suttogtam a fülébe. Értetlenül nézett rám, de biccentett.

– Nos, akkor én megy… – kezdte Kisame, de nem fejezte be, mert egy hógolyót kapott a képébe.

– Ne legyél már ilyen egykedvű! Rosszabb, mintha vigyorogsz! – kiáltottam oda, mire mindenki meglepetten nézett, hol rám, hol a hótól fehér Kisaméra. Az csak bambult rám, mint hülye a moziban. Úgyhogy még egyet dobtam. Csak az kiment az ajtón. Upsz…

– Hócsata! – rontott be Hidan, fellökve ezzel Sasorit. Idő közben Deidara leültetet az ágyra, és mellém telepedve figyelte az eseményeket.

– Mire készülsz? – kérdezte halkan, miközben közelebb hajolt hozzám.

– Á, csak feldobom a hangulatot egy kicsit. Hogy ne legyenek olyan unalmasak a reggelek. – mosolyogtam.

– Jól megoldod, hm. – ekkor Hidan felé fordultam.

– Jól mondod, Hidan! Hócsataa! – kiáltottam, majd elhajítottam a következő darabot. Az ősz hajú srác még röptében szétütötte a hógolyót, így mindenkire finom, fehér hólepel hullott.

– Te Divóra, ahhozkicsit több hó kéne… – nézett körbe Sasori. Meglepve, mégis mosolyogva néztem rá:

– Csak nem te is játszol?

– Mert miért ne? – vonta meg avállát diszkréten.

– Éljenek a modern apák! – kiáltottam, mire Sasori enyhén zavarba jött. Pecsétet formáztam, és az ágy melletti szekrényemre tettem a kezem. Az deres lett, majd elidult, végül az egész szoba padlója kékes lett, majd szépen lassan kifehéredett, mivel az előbbi dér lassan ugyan, de átalakult hóvá.

– Ez de menő! – ámult Hidan.

– Ugyeugye? – kérdeztem mosolyogva – Ennyi a készlet! Elég lesz ennyi? Csak lécci, Konannak ne szóljatok… Kisame, te sem! – kiáltottam, majd erőből megdobtam a kifelé somfordáló alakot.

– Na, most aztán…! – fordult meg, majd elhajította félig meggyúrt hógolyót. Az repült, egyenesen… Deidara képébe. A fiút meglepte hó hirtelen hidege, majd letörölte a havat az arcáról, és padlóra nyúlt, hogy maga is viszonozza a kedvességet.

– Nem tudsz célozni, halfej?! Hm! – dobta el a labdát, amit Kisame simán kivédett Samehadával. Vagyis csak az egyiket, mert Deidarával egy időben, én is dobtam.

– Háh! – nevettem fel. Erre hasbatalált egy újabb hóadag – Mi a…?

– Mielőtt olyat mondanál, ami nem méltó egy ilyen idős kislányhoz… – cukkolt Sasori.

– Nem mondom, hanem cselekszem! – nevettem, és elkezdtem gyúrni egy új hógolyót. Aztán elhajítottam, és Sasori beújított: nem vörös, hanem fehér lett a haja. Az ajtó nyílt, és Itachi lépett be rajta, egy tálcával a kezében. Igen, már megint ott tartunk, hogy be kell hozni nekem a kaját, mert nem tudok kimenni érte. Amúgy ülve nehéz célozni. Itachi azon kedves fogadtatásban részesült, hogy Hidan megfürdette. Kisame is elmosolyodott, és egy rakat havat szórt társa köpenyébe. Az Uchiha elkerekedett szemmel nézett széjjel, majd teljesen nyugodtan odasétált hozzám, letette a kis íróasztalomra a tálcát, majd felém fordult.

– Ez a te műved, ugye? – nézett rám gyilkos tekintettel, olyannal, hogy azt hittem, elő fogja venni Amaterasut.

– Aha. Csatlakozol? – kérdeztem félhangosan. Tudtam, hogy szívesen játszana, mégis ilyen tekintet mellett ez az elmélet valahogy elhalványul. Válaszkét én is, és a mellettem ülő Deidara is meg lett fürdetve hóval. Itachi a többiek felé fordult.

– Erről van szóóó! – üvöltötte Hidan, és olyan hatalmas hókupacot vett fel, ami szerintem Chojit is leteperné.

– Mire nem jó egy jég stílust használó? – kérdeztem, miközben a hajamba fagyott hódarabkákkal küszködtem. Aztán Deidarára néztem, és hát… Ő se állt jobban.

– Jól áll a fehér haj… – nevettem.

– Pedig a szőke hajba még bele is olvad valamilyen szinten, de a feketébe…Hm… – nézett rám mosolyogva.

– Ne most romantikázzatok! – kiáltotta Hidan, és megdobott minket egy-egy hógolyóval. Kár, hogy egy sem talált. Mert hogy az én kezembe két, jégből készült dobócsillag került, amivel még röptében megállítottam a hókupacot, aztán szét is törtek. Nem, itt most olyanok vannak, akiket nem bántunk. Egyszer csak egy bazinagy hókupac landolt rajtam és Deidarán. De amikor azt mondam, „bazinagy” gondolj arra, hogy egy bejárati ajtó minden túlzás nélkül belefér. Meg hogy csak a fejünk látszott ki.

– Mostmár lehet szerelmeskedni… – mennydörgte mögöttem valaki.

– Kakuzu?! Te mégis mikor jöttél be?! Hm! – kérdezte szpke barátom.

– Miért érdeklel? Az a lényeg, hogy ezt nem hagyhattam ki! – nevette.

– Kétszemélyes hóember! – kiáltotta Hidan, és rögtön odaszaladt, és elkezte formálni a havat. A többiek is csatlakoztak, és nevetve készítettek hóembert, aminek a közepében mi voltunk Deidarával. Egymásra néztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.

– Szerintem kifejezetten egyedivé varázsoltad a reggelt. – jegyezte meg.

– Szerintem is! Még otthon se szórakoztam ennyit a hóval! – nevettem.

– Ki fogja ezt felmosni, ha ez elolvad? – lökött arrébb egy adag havat Konan, hogy ki tudja nyitni az ajtót.

– Konan, hali! Készítesz velünk kétszemélyes hóembert? – szólt oda neki Hidan. A lány csak megsemmisülten állt az ajtóban, látszólag dühkitörésre készült.

– Konan, ne legyél már házisárkány, és szórakozz! – kiáltotta… Kakuzu. Hát, mindenkiről gondoltam volna, hogy ilyet mond, csak róla nem. De úgy tűnt, hatott, mert pár perc múlva már ő is segített hóembert építeni… Belőlünk.

 

Sötétben

Már egy hét telt el a Tobival való küzdelmem óta, úgyhogy kikönyörögtem, hogy járkálhassak kicsit. Boldogan sétáltam a folyosón, segítettem Konannak főzni, ökörködtem Hidannal, beszélgettem Deidarával. Persze két óra hossza múlva vissza lettem zavarva a szobámba. Én meg belmentem, azzal a feltétellel, hogy elengednek este sétálni. Ugyanis mióta ideköltöztünk, amikor tehettem, naplementekor elindultam egy erdei sétára, és csak teljes besötétedés után értem haza. Szeretem az esti félhomályt, mikor pedig sötétség váltja fel, örömmel nézem a holdat, egy fa tetejéről.
– Ne maradj kint sokáig, rendben? – kérdezte Deidara, mikor már a szekrényemből vettem ki a jól ismert Akatsuki köpenyt.
– Csak a szokásos sétámra megyek, a helyet a kutya se ismeri rajtunk kívül, biztosan nem lesz semmi baj. – léptem oda hozzá, és szorosan megöleltem. Viszonozta a mozdulatot, mégis éreztem rajta, hogy aggódik.
– Nyugi. Tudod, hogy nem szökök el. – suttogtam, és megsimítottam a hátát. Erre még szorosabban ölelt magához.
– Tudom. Ahhoz túlságosan szeretsz. Hm.- mosolyogva felnéztem rá – De mégis rossz előérzetem van. – mondta gondterhelten.
– Deidara! Tudsz jönni egy kicsit? – hallottam Sasori hangját. Ő visszafordult hozzám, a tenyerébe fogta az arcom, és megcsókolt. Lassú volt és szenvedélyes, mintha most látna utoljára. Még egy puszit nyomott a fejemre, és csak ennyit suttogott;
– Mennem kell. Vigyázz magadra. Hm! – azzal kiment. Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a barlang bejárata felé.
Az esti hideg levegő megcsapta az arcom, ennek ellenére jól esett. Elindultam. Bár a fájdalom néha-néha belenyilalt a bokámba, elterelte a figyelmem a csodás látvány. A nap utolsó sugarai még át-áttörtek a fák lombjain, de alapból már félyhomály uralkodott. Boldogan szívtam magamba a kinti, friss levegőt, majd figyeltem, ahogy a leheletem felszáll a meleg nappallal együtt, majd kezdetét veszi az éj. Ez a kedvenc napszakom, szeretem a sötétet.
Megvártam, míg besötétedik. Éppen ugrottam volna fel az egyik fára, hogy a holdat bámulhassam, amikor egy tőr repült felém. Bár meglepett a dolog, hátra hajoltam és elkaptam a kunait. Csak arra nem számítottam, hogy a végére egy robbanó cédula van erősítve. Így amint megfogtam a fegyvert, az azonnal berobbant. Kiugrottam a füstfelhőből, miközben éreztem, hogy valami meleg folyik a kezemen. Ja az egész tenyerem vérben úszott. ,,Kik ezek?! Ezt a területet senki se ismeri az Akatsuki tagokon kívül! Tobi lenne? Ő biztosan nem így támad.” Leugrottam a födre, mire drótok tekeredtek rám. Erősen megkötöztek, és vágtak. De forogni még tudtam. Úgyhogy megpördültem, közben hatalmas jégdárdákat húzva magam köré. Majdnem befejeztem a kört, mikor… Elkaptak. Mármint nem fizikailag, hanem… Máshogy. A térdem megroggyant, de felálltam. Vagyis nem is én álltam fel.
– Ino?! – kérdeztem. A lány ott állt előttem, és nagyban koncentrált.
– Tsunade-sama beszélni óhajt veled. – közölte monoton hangon. – Ino, engedj el! – pattantam fel a fejemben, és elindultam a lány felé.
– Igyekezz! A többi Akatsukis már kezdi sejteni, hogy valami történik! – hallottam a távolból Shikamaru hangját.
– Shikamaru… Segíts… – préselte ki a fogai közül az a lány, aki kívülről egy Akatsuki tag, belülről viszont egy olyan csajszi, aki megpróbálja visszaszerezni az irányítást! Az aranyos a dologban, hogy Inoval mindketten, egyszerre, ugyanazt mondtuk, talán így lehetett ilyen fura hangot kipréselni a testemből. Ott lökdöstük egymást a szöszivel, de nem nagyon jutottunk dűlőre. De elértem, hogy ne tudjon a mozgásra koncentrálni, ugyanis a testem egy tapottat se ment arrébb.
– DEIDARA! – kiáltottam a lehető leghangosabban. Persze az igazi test száján. Ekkor Ino egy hatalmasat taszított rajtam, és elrugaszkodtunk a földtől, elindultunk Konoha felé. Mellettünk Choji és Shikamaru bukkant fel, aki magával hozta a szőke lány testét.
– Azonnal engedj el, Ino!! – kiabáltam, és megint a lányra ugrottam. A test megtorpant, és a fejéhez kapott.
– Tűnj el a fejemből! Szállj le rólam! Takarodj! Fogd be! – így vitázott saját magával két különböző hangon. Choji ijedten hátranézett, majd megragadta a csajszit, és elindult velünk együtt. – Choji! – kiáltottuk egyszerre.
– Nincs idő vitázni! Maradjatok csendben, és talán a sötét elrejt minket… – nézett hátra aggódva.
– NEM FOGOM BE! FELFOGOD, MIRE KÉRSZ, CHOJI! ÉPPEN ELR… – ekkor Shikamaru betapasztotta a szám. Ráadásul Ino nem engedte, hogy mást tegyek, végig toszogattuk egymást. Tudtam, hogy így nem fogja sokáig bírni, azt már csak reméltem, hogy nem esek össze, mikor újra a magam ura leszek. Csak van egy olyan sejtésem, hogy az nem a közelben lesz..

Jégszemek

– Nem, természetesen nem vagyunk szövetségesek! – mondtam dühösen. A Hokage ugyanis ezért raboltatott el. Hogy megkérdezze, hogy szövetségesek vagyunk-e! Mivel nem bántottam az embereit. De az csak az én jóindulatomnak, és az animének köszönhető! – Maguk teszik a kis dolgukat, és én is a sajátom. Nem akarom, hogy a kettő valaha is ütközön! Most pedig, ha megbocsát… – álltam fel az asztaltól. Már az is bátor húzás, hogy nem megkötözve akart kihallgatni. Pedig megtehettem volna, hogy rátámadok a Hokagéra. Bár így is rosszalkodtam. Amíg nem figyeltek, az alatt a kis idő alatt egy vízklónt hoztam létre, hogy elmenjen a könyvtárba, egy bizonyos tekercsért… Ha már Konohába hoztak, ezúttal viszek haza egy kis szuvenírt. A tekercs beszámol a jég jutsuk használatáról, fejlesztéséről, és én még mindig kezdőnek számítok. Még Kisame mondta anno, hogy minden stílusnak megvan a tekercse, minden példányból van egy minden nagy nemzetnél.
– Senki nem mondta, hogy távozhatsz, Divóra! – üvöltötte el magát a Hokage. Villámló szemekkel néztem rá:
– Nem vagyok konohai Ninja, akinek engedelmeskedni kell minden szavadnak! – kiáltottam vissza.
– Nem változtál semmit! Ugyanolyan tiszteletlen vagy, mint legutóbb. – csóválta a fejét – egyáltalán hogy élted túl? Elvégre elfogott az Akatsuki. – még ha egy kicsit engedett is a gyeplőn, nem állt szándékomban bármilyen információval szolgálni az Akatsukiról.
– Akkor ismét elmegyek. Mert semmi nem változott. – közöltem hanyagul, és az ajtó felé fordultam. Tsunade egy pillanat alatt az ajtó előtt termett, elállva a kijáratot.
– Most a változatosság kedvéért az ajtón keresztül terveztem távozni, de úgy tűnik, ismét az ablakon kell kimennem. – sóhajtottam, és eldobtam egy jégkunait. Az azonnal kitörte az üveget, én pedig kiugrottam. Átugráltam a tetőkön, és fényes nappal lévén a falusiak fel-felnéztek.
– Megint te? – kérdezte Naruto.
– Divóra? – ismert fel Sakura, és látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. Egyszer csak Kakashi állt az utamba:
– Sajnálom, de nem távozhatsz innen. – mondta.
– Azt majd én eldöntöm. – válaszoltam, és a lábát a földhöz fagyasztottam. Átugrottam a feje fölött, és mentem tovább. Végre elértem az erdőt. A klónom átnyújtotta a tekercset, én pedig feloldottam a jutsut. Bár nem szabad, menet közben bele-bele olvastam az irományba. Ami leginkább felkeltette az érdeklődésem, egy szemtechnika volt. Hat kézjeles pecsét, utoljára a tigris, és kész. Nem tűnik nehéznek.
– Megállj! – ordította Naruto – Mit akartál Tsunade banyától?!
– Inkább ő mit akart tőlem. – néztem rá lesajnálón – A Hokagétok rossz konzekvenciát vont le. – ekkor egy halom Naruto klón jelent meg körülöttem. Kitartottam a kezem, mindkét irányba, mire az összes klónba jégcsap, shuriken vagy éppen tőr fúródott. Mind hátraesett, beleértve az igazit is. A klónok eltűntek, Naruto az egyik fa ágáról vicsorgott rám. Felugrottam, a fák fölé, ahol Kakashi fogadott. Alattam Sakura készült, fogalmam sincs mire. De jól jött, hogy ott van. Hat pecsét… Lehunytam a szemem. Koncemtráld a chakrád… A hangok alapján bemértem Kakashit, majd kinyitottam a szemem. Ránéztem a férfi fejpántjára. Az szinte azonnal megfagyott, és zuhanni kezdett, ezért örültem, hogy Sakura ott van. Pislogtam egyet, és feloldottam a jutsut. Csakhogy én is ott zuhantam, majd hirtelen ötlettől vezérelve jégszárnyakat növesztettem. Majd megköszönöm Konannak az ötletet. Bár továbbra is zuhantam, az esést mindenképpen tompította. Ugyan folyamatosan védekeztem, Narutonak sikerült letörnie az egyik szárnyam. Az egyik ágra estem, hanyatt, de olyan erővel, hogy vért köhögtem fel. Ennek ellenére felálltam, és szembe fordultam a támadómmal. Az dühösen fürkészett, majd másik két Naruto jelent meg, majd elkezdtek egy RasenShurikent. Megint megformáztam a hat pecsétet és megint a jégszem technikát használtam. Megint nem a szemükbe néztem. Azok megfagytak, én pedig végre tovább mehettem. Gyorsan mozogtam, és igyekeztem elrejteni a chakrám. Azonban Naruto hamar megtalált. De hogyan, könyörgöm! Ennek jégszobornak kéne lenni! Vörös szemekkel nézett rám. A Kyuubi ereje képes hatástalanítani?! Mi ez?  Hogy volt képes kitörni?!
– Te… – sziszegte Naruto. Már vártam, hogy nekem essen. A fiú egyszer csak nekilódult, én pedig éreztem, hogy ha most elkap, Deidara tényleg tegnap látott utoljára…

Egy másodperc…

,,Indulj!” – súgta az ösztönöm – ,,Indulj, vagy meghalsz!!” Már mozdult a lábam, ugrásra készen. Narutóból előtört a Kyuubi chakrája, ami perzselte a bőröm. A fiú szeme szinte felnyársalt. Előtte hirtelen egy fehér madár jelent meg, majd hallottam egy “Katsu!” kiáltást, mire hatalmas füstfelhő lepett el minket. Én elvesztettem az egyensúlyom, a füst csípte a szemem, de elkapott két erős férfikar… kiugrott a füstből, le az egyik szakadékba, ahol már eltűntünk a tomboló róka szemei elől. Még vitt egy darabig, aztán megálltunk. Nem nyitottam ki a szemem, de erősen markoltam a ruhaanyagot, ami a kezem ügyébe került. Menyasszony-pózban ültem az ölében.

– Jól vagy? – suttogta. Odabújtam hozzá, és a nyakába válaszoltam:

– Most már igen. – erre erősebben szorított magához. Istenem, de jó volt! Egy perccel ezelőtt azt hittem, itt halok meg, most pedig Deidara ölelésében keresek biztonságot. Annyira megnyugtató volt a jelenléte. Pedig még mindkettőnk szíve gyorsan vert.

– Jól harcolsz. Hm. – közölte, megtörve a nagy csendet.

– Hm? Ezt hogy érted? – nyitottam ki a szemem.

– Hát, csak vártam a megfelelő pillanatot, amikor közbe avatkozhatok. De mi volt az a szemtechnika? – mosolygott le rám.

– Te…Most komolyan, végignézted, ahogy a konohaiakkal küzdök? – néztem rá sértődötten, meglepetten, dühösen, zavartan. Ja, ezt így mind egyszerre.

– Igen, mert olyan jutsut használtál, amiről nem tudok semmit, és valószínűleg a meglepetés erejével engem is elintéztél volna… Hm… – nézett rám sértődötten – Van még valami a tarsolyodban?

– Aha, egy tekercs. – válaszoltam rezzenéstelen arccal. Kedvesem értetlenül nézett rám. Előhalásztam az említett tárgyat, és felmutattam neki – Egy kis szuvenír. A jég stílus összes jutsuja és elsajátítása. – Deidara pislogás nélkül meredt rám.

– Akarjam tudni, honnan tudsz róla, hm? – kérdezte rosszat sejtően.

– Nem fog Naruto megtalálni minket? Eléggé közel vagyunk még a faluhoz. – bújtam ki a kérdés alól. Erre észbe kapott, hátranézett, majd elindult. Velem együtt – Deidara, tudok menni magamtól is… Nem mintha nem lenne jó itt veled… – motyogtam el a második mondatot.

– Nem. Nem engedlek el még egyszer, legalábbis a közeljövőben biztos nem, de csak azért, mert nem akarom, hogy börtönben érezd magad… Hm…- morogta ő is, de vége inkább motyogásra sikeredett. Elmosolyodtam, átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzá bújtam. Ő csak egy puszit nyomott a fejem búbjára. Aztán nem sokkal rá, elaludtam a karjaiban…

– Az Akatsukisokat nem kell megmenteni, vagy kihúzzák magukat a bajból, vagy meghalnak. – hallottam az ajtóm előtt Kisame hangját…

– Lehet, hogy hozzád nem áll közel, de én szeretem! Hm! – kiabálta Deidara. Még így, félálomban is nagyot dobbant a szívem.

– Halkabban, mert még alszik…  – csitította Sasori. De ha “alszok”, miért az ajtóm előtt kell vitázni? Mindegy, már most jól jártam vele, hogy pont a szobám előtt beszélgetnek. Szeret… Olvadooook……

–  Befoghatnád Kisame, mert rajtad kívül mindenki örül, hogy Divóra ép és egészséges… – mordult fel Hidan.

– Csodálkozom, hogy nincs komolyabb baja. Pedig Tobi után jól lesérült. Tényleg, tud valaki róla valamit? – érdeklődött Konan. Csend volt a válasz. De… Az biztos, hogy nem halt meg! Ennyitől? Tobi? Használhatta a Sharinganját, vagy… mit tudom én, de nem nyúlhatott ki ennyitől! Direkt nem a szívére céloztam…

Addig merengtem Obito halálán, hogy egyszer csak kopogtak. Nyílt az ajtó, és valaki belépett rajta. Én az oldalamon feküdtem, háttal az ajtónak, úgy öleltem a párnám.

– Fent vagy, ugye? Hm. – kérdezte kedvesen Deidara, én pedig “aludtam” tovább – Mi lenne, ha engem ölelgetnél a párnád helyett? – erre már kinyitottam az egyik szemem, mire a fölém hajoló fiú elmosolyodott.

– Kicsit haragszom ám rád – motyogtam kislányosan – kifelejtettél valamit, mikor megmentettél. – Igen? Segíts, kérlek, nem tudom, mire gondolsz, hm… – hajolt közelebb, mire a hátamra fordultam, hogy szembe legyek vele. Ő csak kedvesen elmosolyodott, majd az ajkait az enyémre tapasztotta. Viszonoztam a csókot, és beletúrtam a szőke hajába. “Szeret…”

 

Lidércnyomás

– Kapd el a kezem! – nyúlt felém Deidara. Futottam. Kakashi, Naruto és Sakura elől. A fiú egy hatalmas fehér madáron állt, közben repültek felé a tőrök és dobócsillagok. Nem tettek kárt Deidarában, de a madár néha-néha gazdagabb lett néhány fegyverrel. Én eszeveszetten futottam. Nem használtam jutsut, se semmit. Rémülten nyúltam Deidara keze után, de nem értem el. Megbotlottam. Lemaradtam az előttem száguldó fiú mögött. Üldözőim kis híján utolértek, és egy tőr fúródott a hátamba.
– Deidara! – kiáltottam sírva. A fiú   rémülten nyúlt utánam, de nem ért el. Közelebb pedig nem jöhetett. Fura, sercegő hangot hallottam. Aztán… Aztán egy nagy villanás, és a levegőbe vér fröccsent. Az enyém. Kakashi átdöfött a Raikirivel. A könnyeim folytak, Deidara szeme elkerekedett:
– DIVÓRA!!! – kiáltotta, de én holtan estem össze, a mondata többi részét nem hallotam. Utolsó képem, hogy Deidara felém száguld, de Naruo eléugrik…     Csöpögött rólam a verejték és folytak a könnyeim. Így keltem fel. A szívem felé nyúltam: semmi. Ezek szerint még nem pihentem ki a konohai esetet… Bár tudtam, hogy Deidarának is épségben kell lennie, felkeltem, és elindultam a szobája felé. Késő éjszaka volt, nem vártam el, hogy fent legyen. Óvatosan bekopogtam. Semmi válasz. Lenyomtam a kilicset és benyitottam. Deidara az ajtónak háttal feküdt az ágyon és aludt. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott mikor láttam utoljára aludni… Az ágy mellé léptem, és a fiú felé hajoltam. Szőke tincsei az arcába hulltak. Kicsit elpirultam, majd lefeküdtem mellé, és óvatosan a hátához bújtam. Ezáltal az én arcom is tele lett a hajával, de nem bántam. Láttam, hogy jól van, megvan, nincs semmi baja. Ez megnyugtatott. Már éppen elpilledtem, mikor megszólalt:
– Mi történt? – kicsit összerezzentem a hangára. Közelebb húztam magamhoz, úgy válaszoltam:
– Csak… Csak rosszat álmodtam. De ha zavarlak, akkor…
– Senki nem mondta, hogy zavarsz. Hm. – mondta, majd megfordult. Semmit nem láttam belőle, csak éreztem, hogy nagyon néz – Elmondod, hm? – simított végig az arcomon – Sírtál? – kérdezte meglepetten.
– I-Igen… – motyogtam – Álmomban Kakashiék elől menekültünk, és engem megöltek… – suttogtam magam elé. Erre odahúzott magához, és megsimogatta a fejem. Erre enyhén elmosolyodtam. Bármennyire is van egy nemtörődöm stílusa, mindíg rádöbbent az ellentettjére. Belemarkoltam a pólójába.
– Deidara… Én… Aludhatok veled? – suttogtam, de egy kicsit reméltem, hogy nem hallja meg… – Azt hittem, ez természetes, hm. – válaszolta, majd szorsan átölelt. De jó volt… Senki nem érhetett hozzám. Olyan biztonságos vele… – Nekem is szükségem van rád… – motyogta, majd végigsimított a hátamon – Én is ezt álmodtam, de ott engem öltek meg… – erre lemerevedtem. Ő is?  Ugynazt? Azt hogy…?
Kopogtak. Mindketten összerezzentünk, egyikünk sem számított senkire.
– Deidara bejöh… Te mióta vagy itt? – kérdezte értetlenül Sasori.
– Cs-csak… – motyogtam. Neki is mondhatom, hogy rosszat álmodtam, és ezért képes voltam felkelteni Deidarát?
– Mit szeretnél, hm? – terelt a szőke fiú, megjegyzem ügyesen.
– Csak hallottam valami fura matatást a folyosón meg némi morgolódást a te szobád felől. – óvatosan hátranéztem.
– Jézusom, Sasori, te is rosszat álmodtál? – kérdeztem. Hiába egy bábu, úgy nézett ki, mint aki leugrott egy óriáskerék tetejéről. Vörös haja szanaszét állt, szeme alatt apró karikák húzódtak, szeme pedig le akart ragadni.
– Hogyhogy,, is”? – kérdezte meglepetten – Egyébként igen, álmomban elkapott Kankuro a homokból. Aztán megölt. – közölte unottan, felidézve a képeket.
– Az jó, minket a konohaiak nyírtak ki, hm. – válaszolt Deidara, de nem kelt fel, továbbra is ölelt magához.
– Kakuzut is. – motyogta elmélkedve Sasori – tulajdonképpen mindenkit megöltek álmában…
– Na, jó, szerintem tartsunk éjszakai kupaktanácsot… – ültem fel – valami összefüggés van az álmok között. Ha mindenki elmesélné, lehet jutnánk valamire… – gondolkodtam.
Pár perc múlva már mind ott ültünk a folyosó végén lévő kis kuckóban. Én Deidara ölében ültem, aki átkarolta a derekam. A többiek vagy feszülten figyeltek, vagy kis híján elaludtak (ők voltak többen).
– Na, mielőtt még leesnétek a székről, előadom magam. – köszörülte meg a torkát Hidan – Én gyerekek egy erdőben voltam Divórával meg azzal a Shikamaru gyerekkel, és az megfolytott minket azzal az árnyak jutsuval. Röviden ennyi. – fejezte be.
– Én ugyanazon a tisztáson voltam, ahova Sasori jött értem, és a kilenc farkú jinjuurikije nyírt ki. – folytatta Kakuzu.
– Én a nagymamámmal és azzal a konohai lánnyal küzdöttem. Csak Divóra nem avatkozott közbe, és a saját bábjaimmal öltek meg. – vette át a szót Sasori.
– Én a konohaiak elől menekültem, és előre küldtem Divórát, engem meg a kyuubi kölyök küldött a kaszáshoz, hm. – mondta Deidara.
– Már értem, miért ölelgeted annyira… – morogta Hidan.
– Nem emlékszem, hogy te kimutatták volna bármilyen aggodalmat! Hm! – csattant fel szőke barátom.
– Nem is aggódom érte, az csak egy hülye álom volt!  Semmi nem igaz belőle! És Div…
– Nem feltétlenül. – vágott közbe Pein – Mindannyian egy korábbi harctéren estünk el. És én szeretném hallani a többieket is… – nézett körbe.
– Lemészároltam a klánomat, de Sasuke megölt… – szólalt meg hirtelen Itachi. Egyszerre kaptuk felé a fejünket. Talán neki volt a legrosszabb…
– Engem Hanzo ölt meg, Yahikoval és Nagatoval együtt… – suttogta üveges szemmel Konan. Pein a vállára tette a kezét, én pedig odamentem hozzá és megöleltem. Viazonozta a mozdulatot és elsírta magát. Így, közelről még sohasem láttam sírni… Míg Konan szipogott, Zetsu is elmesélte, mit álmodott. Sajna sokat nem hallottam belőle  a vállamon pityergő lány miatt. Óvatosan a Rinneganos felé fordultam:
– Pein, te? – kérdeztem, de ő is érezte, hogy ez Nagatonak szólt.
– Esőrejtekbe mentem vissza és éhen haltam… – mondta úgy, hogy csak én halljam.
– Engem Uchiha Madara győzött le. – közölte lazán Kisame. Pislogás nélkül meredtünk rá.
– De Madara… – kezdte Deidara.
– Tobi?! – szóltam közbe. Konan kibújt az ölelésemből, és meglepetten fürkészte az arcom, Pein és a többiek úgyszintén.
– Tobi? – kérdezte gyanakvóan Zetsu. Basszus… Róla elfelejtkeztem. Ő ismeri Obito titkát. És ha én ezt most elmondom… De el sem küldhetem, mert nem tudom hová megy, nem téveszthetem szem elől. Terelnem kell…
– Ez nem lehet genjutsu. Ez más… Ötlet? – néztem körbe. A tekintetem megakadt Deidarán és Sasorin. Segítségkérően néztem rájuk, amolyan. ,,Húzzatok ki a szarból! ” pillantással.
– Divóra, beszélhetünk? – szólalt meg Zetsu.
– Neked mikor eredt meg ennyire a nyelved? – kérdezte meglepetten Hidan.
– Persze. Itt és most. – válaszoltam határozottan. Elengedtem Konant és felálltam, hogy szembe legyek Zetsuval. A többiek feszülten figyeltek, az alo everán meg látszott, hogy ezt nem így akarta elsütni.
– Mit tudsz Tobiról?

Meglepetés?!

Vártunk. Mindannyian csendben vártuk a fejleményeket. Zetsu és én egymással szemben álltunk,  és szúrósan néztünk egymásra.
– Akkor hogy hatásosabb legyek… – hörögte két hangon, majd ketté vált fehér- és fekete Zetsura – Ha harcolsz, tájékoztatlak, hogy ismerem az összes jutsud és titkod. – fejezte be mosolyogva. Az arcom meg se rezdült, de mi tagadás, meglepett. Aztán összeraktam: ha valaki meg tud lesni valakit feltűnés nélkül, akkor az ő.
– Lehet, hogy ismered a képességeim. – bólintottam – De az nem azt jelenti, hogy a gondolkodásmódomat is. – mosolyodtam el gúnyosan. Erre mindkét Zetsut elnyelte a föld, majd alattam bukkant fel. Elugrottam és egy jégtőrt dobtam el. Nem talált. Ilyen játékot játszottunk. Valahányszor szilárd talajhoz értem (plafon,padló vagy akár a fal), Zetsu ott bukkant fel. Egyszer csak letettem a tenyerem a padlóra, mire az egész helyiség deres lett. Én pedig eltűntem benne. Voltaképpen megkaptam azt a képességet amit Zetsu. Mivel Deidaráékon kívül a fagy az egész szobát beterítette, szabadon mozoghattam. Így tudtam a lépést tartani az alo everával. De ez mind mind chakra… Egyszer csak megálltam,  két tőrre pecsétet formáztam, majd eldobtam őket. A két Zetsu nem volt látható, de igen nagy volt a valószínűsége, hogy ez nem marad így soká.
– Ha! – kiáltottam, olyan egy kezes jelet formázva, amilyet Deidara szokott, ha robbant. Hasonló volt az enyém is, a két tőr egy ,,bumm” kíséretében eltűnt. Kitartottam a másik kezem, és vártam. A Zetsukra. Mikor mindkettő egyszerre dugta ki a fejét, elkiáltottam magam:
– MOST! – a két tőr, ami elvileg felrobbant, most megjelent, és követhetetlen gyorsasággal  fekete és fehér Zetsu fejébe fúródott. De olyan szinten, hogy az egyik vége a fejük búbján, a hegye pedig… Nos ahol konkrétan átszúrta a buksijukat. Ennyit arról, hogy ismeri az összes technikám… Pedig ez is tekercsben volt és nemrég tanultam meg. Nem voltam biztos a dolgomban, ezért felugrottam, hogy jégszobrot csináljak a két alo everából. Csakhogy valami irdatlanul erősen visszarúgott a padlóra.
– Divóra! – kiáltotta Deidara, de Pein elé tartotta a kezét:
– Ez az ő dolga. – kb. ennyi figyelmet tudtam szentelni rájuk, ugyanis az ellenfelem jobban foglalkoztatott. Felpattantam, és vártam, hogy melyik Zetsu úszta meg a jegelést.
– Te! Pont most kellett idetolnod a pofád?! – kiabáltam. Az előttem álló alak gyilkos tekintettel meredt rám:
– Zetsut megölted, engem majdnem. Csak hogy tudd, az életeddel játszol… – hörögte. Aztán elindult felém. “Ugyanolyan gyors, mint legutóbb”. Cselekednem kellett, ha nem akartam az Akatsuki előtt kinyúlni. Úgyhogy bevetettem egy kis trükköt:
– RIN! – ordítottam. A felém száguldó Tobi hirtelen megállt. Motoszkálás hallatszott az egyik sarokból.
– Hát ez…? – kezdte Hidan. Obito is a hang felé fordult. Heh, láttam annyi fan artot odahaza, hogy megalkothassam Rint, felnőtt korban. Egészen jó lett. Bár ez az egész igencsak nagy kockázattal jár… Ha Obito rájön… A haragja rosszabb lesz, mint egy Shinra Tensei.
– R-Rin?! – motyogta Tobi. Én csak álltam, alig néhány méterre tőle, és a tekintetem Peinre tévedt. Szúrósan nézegetett hol engem, hol a maszkos fickót. Szemem tovább siklott, és megállapodott Deidarán. A fiú idegesen nézett a szemembe. Most erre mit mondjak?  Fordított helyzetben én is ezt tettem volna.
– O-Obito? – rebegte a lány, kicsit közelebb lépve Tobihoz.
– Rin… Drága Rin! – tárta ki a karját, mire a lány a karjaiba vetette magát. Ilyen könnyen bedőlne egy klónnak?  Ennél azért jobb ninja… Igen, nem tévedtem. Ugyanis a következő pillanatban… Nos, elég sok minden történt egyszerre. Tobi ledöfte a karjaiban pihegő lányt, aki egy sikoltás és egy pukkanás kíséretében semmivé vált. Eközben vörösen izzó szemekkel nézett rám, és szinte láttam a maszkon át azt a gyilkos vigyort. Aztán elindult. Nem tudtam elég gyorsan reagálni. De ki kellett találnom valamit.
– MEGHALSZ!!! – üvöltötte. Már Hidan is felállt a helyéről. A többiek feszülten figyeltek. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egy hatalmas shuriken repül felém. Mégis egyetlen szó hagyta el a szám, mikor hirtelen megláttam, hogy valaki a dobócsillag elé ugrik.
– DEIDARA!!!

Most merre?

Megállt bennem az ütő. De szerintem mindenkiben, aki bent volt. Még Tobi is megállt. Deidara… Beugrott a shuriken elé. De… Még én is nehezen tudom tartani a lépést Obitoval, akkor ő hogyan…? Nem láttam az arcát, de még így is rémes látvány volt, ahogy a fegyver vége a hátából állt ki. A fiú nyöszörgött egyet, majd elindult hátra.
– Deidara! – kiáltottam, és elkaptam őt. Óvatosan kiszedtem a hatalmas shurikent, ami pontosan a mellkasába fúródott. A fegyver hatalmas csattanással ért földet, de nem zavart különösebben. Csak az ölemben fekvő fiúra tudtam figyelni. Az csak óvatosan nézett rám kék szemeivel. Én csak rémülten néztem a mellkasán tátongó lyukat. Nyúgtottam a kezem. Merjem lejegelni? Mit csináljak ?
– Deidara senpai, nem neked szántam ezt a sorsot… – morogta Tobi szokásos manó hangján. Majd elindult felém – De tudod, ha én eltervezek valamit… – felugrott – AKKOR AZT VÉGHEZ VISZEM!!! – üvöltötte. Bár felém kerüt, hatalmas nyekkenéssel landolt az ajtómon. Pein keze ki volt tartva maga elé. Egy gyors mozdulattal a lába elé parancsolta a maszkos fickót, akinek meg is repedt a narancs álarca. Lemerevedve figyeltem az eseményeket, majd Deidara fájdalmas nyögése térített észhez. – Konan, kérlek! – fordultam barátnőm felé, aki határozottan biccentett, majd elviharzott. Kis idő múlva visszatért kötszerekkel és fertőtlenítőkkel. Letérdelt a fiú mellé, akinek a feje még mindig az ölemben pihent. Megsimítottam az arcát. Egy aprót rezdült, de egyéb nem történt.
– Divóra! – szólt élesen Konan – Koncentrálj! Te jegeled, én kötöm. – ismertette a helyzetet. Bolintottam. Bár nem az a fajta vagyok, aki irtózik a vértől, most rettenetes volt akár csak magamra parancsolni, hogy már pedig oda kell figyelnem. Végül csak sikerült ellátni a sebet.
– Kész. – törölte meg a homlokát Konan – Már csak be kell vinni a szobájába. – bár ez enyhe célzás volt csak Deidara arcát fürkésztem. Fura, de mintha résnyire nyitva lett volna. Csak egy icipicit. Igencsak nehezemre esett visszatartani a könnyeim, de úgy ahogy, sikerült.
– Ne tartsd bent. – guggolt le hozzám Hidan, és megsimította a hátam. Eddigi munkám kárba veszett, mert az elfojtott sírás úgy tört elő belőlem, mint gejzírből a forró víz. Eltakartam az arcom, bár tudtam, hogy nem sokat jelent. Sasori a másik oldalamra telepedett, és magához húzott.
Nem volt egyszerű menet eljuttatni Deidarát a szobájába, de ezt is teljesítettük. A többiek aranyosak voltak, nem is kellett mondani, kettesben hagytak Deidarával. Először csak néztem őt, majd óvatosan lefeküdtem mellé, egyik kezemmel tenyerembe fogtam az arcát, másikkal rákulcsoltam az ujjaim az övére. Fejemet az övéhez döntöttem, úgy hallgattam, ahogy halkan, gyengén veszi a levegőt.
Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem Deidara mellett, de egyszer csak Sasori nyitott be:
– Divóra, gyere enni, kérlek. – szólt kedvesen. Mozdulatlanul válaszoltam:
– De… Én most… Itt akarok lenni vele. – motyogtam.
– Nézd, kedves… – lépett közelebb fogadott apukám. Akkor kezdi így a mondandóját, ha nem ad igazat nekem, de nem akar megbántani. Ezért roppantul hálás vagyok neki, épp csak annyi bökkenő, hogy ha én egyszer megmakacsolom magam, ez semmit sem ér – Értem, hogy itt akarsz lenni, mikor felébred, de enned akkor is kell. Ahogy Deidarát ismerem, igencsak lelkiismeret furdalása lenne, ha a gyomorkorgásodra kéne kelnie… – mosolyodott el halványan. Egy kicsit én is elmosolyodtam, ahogy elképzeltem az egész “korogagyomromésDeidaraígykel” szituációt. Felültem, nyomtam egy puszit Deidara homlokára, majd Sasorival elindultunk a kis, ámde annál barátságosabb ebédlőbe. Fel sem tűnt a nagy aggódásban, hogy Konan nemcsak lekezelte Deidara sebét, de még a kaját is megcsinálta, teljesen egyedül. Igen, erre is rájöttem, az Akatsuki nem lopja az ételt! Csak a hozzávalókat… De azt is csak azért, mert nem hagynák nekünk kifizetni, valószínűleg hamarabb égetnének el minket máglyán, minthogy kifizethessük a cuccokat. Az már más kérdés, hogy miből… Meg valószínűleg igencsak szegényesen élnénk, ha mindent kifizetünk, mivel Kakuzu felel a pénzügyekért…
– Konan, segíthetek? – léptem be a konyhába, ahol már csak arra vártak a tányérok, hogy a gazdájuk megkapja őket – Elnézést, amiért nem jöttem hamarabb…
– Ugyan! – legyintett barátnőm kedvesen – Viszont ha a tányérokat segítesz kihozni, azt megköszönöm. – mosolyogva biccentettem, majd felkaptam négy tányért, és az ebédlő felé vettem az irányt. Semleges arccal tettem le az ételt a srácok elé.
– Ne aggódj. Nem lesz baja. – mondta nekem Itachi. Meglepetten néztem rá, mert pont tőle nem vártam volna, hogy próbál majd megvigasztalni.
– K-Köszönöm. – néztem a szemébe. Enyhén elmosolyodott, majd a fejével indett Hidan felé, aki már az ujjaival dobogott az asztalon. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé. Óvatosan elmosolydtam, majd oda léptem hozzá.
– Kösz. – motyogta unottan.
– Hidan, köszönöm… Hogy ilyen megértő vagy velem. – mondtam kedvesen. Tényleg nagyon hálás voltam neki, amiért vigasztalt, mindig ott van velem lelkileg, és még azt is elnézi, hogy esetleg két perccel később viszem oda a kaját, mert egy kissé érdekes csevelyben volt részem. A legjobb haverom. Kijelentésemre meglepetten megfordult, majd értetlenül nézett rám.
– Sz-Szívesen? – motyogta. Elpirult? Hidan? Á, nincs az az Isten. Még Jashin sem térítené ilyesmire… Kedvesen rámosolyogtam, majd letettem a maradék két tányért Kakuzu és Pein elé. Konan hozta a másik adagot, úgyhogy mostmár Sasori, Zetsu, Kisame, Konan és elém is került egy nagy tál ramen. Igen, tudom, eléggé “Naruto szaga van” de ezt azzal magyarázom, hogy én adtam az ötletet még tegnap…
– Konan, beszélhetnénk? – motyogtam kaja után. Barátnőm megfordult és kedvesen, sokat sejetetően rám mosolygott:
– Persze. Mosogatás közben, vagy lányos dolog, és a szobádban beszéljük meg? – kérdezte, majd mikor a szemembe nézett, picit elnevette magát – Menj fel nyugodtan, tíz perc, és megyek. – enyhén elmosolyodva biccentettem, majd elindultam a szobám felé. Persze nem állhattam meg, hogy ne nézzek be Deidarához. A fiú még aludt, halkan szuszogott. De már sokkal egészségesebben vette a levegőt, ami megnyugtatott. Odalépkedtem az ágyhoz, és óvatosan felé hajoltam:
– Deidara? – természetesen válasz nem érkezett, nem is értem, miért vártam csodával határos módon, hogy megszólal.
– Á, hát itt vagy. – nyitott be Konan – Nyugi, a sebe már gyógyul, de rengeteget kell pihennie, ha hamar fel akar épülni. De ne félj, nem fog itthagyni téged… – mondta, és olyan átélés, fajdalom, kedvesség, anyai ösztön hallatszott ki a szavaiból, hogy azt hittem, újraélte Yahiko halálát.
– Igen… Menjünk! – ráztam meg a fejem, és még egyszer megsimogattam Deidara karját, majd Konannal kimentünk a szobából.
Igazán otthon éreztem magam, ahogy barátnőmmel egymással szemben ültünk török ülésben az ágyamon.
– Szerinted, Konan, melyik a helyes?  Szeretem Deidarát, nem akarom elveszíteni, legszívesebben azt mondanám, soha többet ne csináljon ilyet, ugyanakkor annyira boldog vagyok a tudattól, hogy vigyáz rám… Nekiessek, vagy… Vagy hogy? – adtam elő a problémát, miközben kék hajú barátnőm elfojtott mosollyal figyelte, ahogy paradicsomokat megszégyenítő színben adom elő magam.
– Nos, – nevette el magát – éreztesd vele, hogy aggódtál érte, de ne vidd túlzásba. – adta a tanácsot. Én pedig figyeltem és ittam a szavait…

A jövő álomképe (Deidara)

Néhány jelenetre emlékszem csak, da arra nagyon is jól. Hm.
Először az erdőben sétáltam Divórával. Nagyban beszélgettünk, de már nem tudom, hogy miről. Kívülről láttam magam. Mindketten nevettünk, mosolyogtunk. Valamit mondtam, amitől kedvesem rendesen elpirult. Felém nézett, de nem látott meg. Mintha csak egy szellem lennék. Persze a Divóra mellett sétáló Deidara ontotta magából a szavakat. Aztán visszaértünk a főhadiszállásra.
A következő jelenetben Sasori és Hidan veregeti a hátam, én pedig holt vörös fejjel állok köztük, meg se nyikkanva. Csak bámulok magam elé, a srácok meg próbálnak rávenni valamire. Ott voltunk a folyosó végén, a kis társalgóban, ahonnan Kakuzuhoz, Sasorihoz, Divórához és hozzám lehetett bejutni. Meg persze innen nyílt a többi szobához vezető folyosó. Hirtelen nagy levegőt vettem, és benyitottam a jéghercegnő ajtaján. A szöszi srác után mentem, hogy lássam az eseményeket. Hasonmásom (aki amúgy tényleg en vagyok. Fura így kívülről látni magam. Nem csodálom, hogy Divóra belém szeretett, hm) igazi műalkotásnak tűnt, ahogy ott volt előtte féltérden. Micsoda?! Féltérden egy lány előtt…
– Divóra, hozzám… Hozzám jössz feleségül? – kérdeztem, de olyan piros volt az arcom, hogy csak na. Kedvesem egy pillanatig csak nézett rám, majd lehunyta a szemét. Elmosolyodott, majd boldogan ugrott a nyakamba, igeneket kiabálva. A többi Akatsukis az ajtóban állt, és nagyban tapsoltak.
Változott a helyszín, és nem akartam elhinni, de Kőrejtekben voltunk. Sasori egy hatalmas pódiumon állt, előtte az Akatsuki meg a rengeteg nép. Én mellette álltam, és igencsak ki voltam öltözve. Fekete öltöny, melynek bal oldalán egy jégrózsa díszelgett. Jobb oldalamon pedig a nagyapám állt.
Aztán megjelent Divóra. Halványkék, földig érő ruha volt rajta, fekete haja kontyba fogva, melyből két oldalt lelógott egy-egy tincs, arcán széles mosoly. Bal oldalán Konan ment, egy-két lopott pillantást vetve a mellette lépkedő gyönyörű lányra. Mögöttük Kurochushi tartotta vissza a tömeget, mert mindenki a menyasszonyhoz akart menni. Ezen picit elmosolyodtam, majd tekintetem ismét Divórára siklott. Odaértek hozzánk, ő pedig azonnal megajándékozott egy őszinte mosollyal. Mellém lépett, majd mindketten Sasori felé fordultunk. Ő elmondta a jól betanult beszédet, aztán mindkettőnknek feltette az “Akarod-e…? ” kérdést, amire egy-egy igent kapott. Ezután Sasori mosolyogva ellépett tőlünk, én pedig megcsókoltam Divórát.
Most egy házikóban voltunk, illetve épp most értem haza. Bent jó meleg volt, Divóra pedig a kanapén ült, onnan mosolygott rám. Pocakja már egészen nagy volt, úgyhogy odaléptem hozzá, lehajoltam, és fejem a hasára hajtottam. Divóra kedvesen simogatta meg a fejem. Nem tudom, “álom Deidara” mit hallott, de igencsak széles lett az arcán a vigyor, szeme felcsillant.
Ismét helyszín változás következett, ahol is Kőrejtek utcáin jártunk. Egyik kezemben Divóra keze, másikban egy sokkal kisebb kacsó pihent. Egy gyönyörű, szőke hajú, kék szemű kislányhoz tartozott. Vidáman szökdécselt mellettem, másik oldalamhoz pedig Divóra bújt hozzá. Egy épülethez érkeztünk, aminek láttán a kislány igencsak nagyot ámult.
– Vigyázz magadra, kicsem, nemsokára jövök érted.- puszilta meg a homlokát kedvesem. A kicsi érdeklődően felém nézett :
– Apa, ugye te is elém jössz majd? – itt azért kicsit meglepődtem. Apa? Ennek ellenére hasonmásom a legnagyobb természetességgel válaszolt:
– Persze, hm. – a pici elvigyorodott, majd befutott az épületbe, ami gondolom, az Akadémia lehetett. Divóra a vállamra hajtotta a fejét, én pedig átkaroltam a derekát.
Ismét otthon voltam, és egy íróasztalnál ültem.
– Apa, segítesz nekem egy kicsit? – dugta be a fejét az ajtón egy kifejezetten csinos lány. Kis idővel összeraktam, hogy ez az a kislány, akit az Akadémiára kísértem. Vagyis a… Lányom?
– Mondd el, mi kéne, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk, hm. – biccentettem. A lány nagyban magyarázni kezdett. Mikor befejezte, ezt a választ kapta:
– Anyád jutsujait én is csak használat közben láttam. Nekem nincs tehetségem a jég stílushoz, de talán tudok segíteni, hm… – mondtam, majd egy fiókban kezdtem el kotorászni – Tessék. Anno Divóra is ebből tanult, és tanul a mai napig. Ugyhogy vigyázz rá, mert ha nem, leszedi a fejem, hm… – mosolyodtam el kínosan. A szöszi lány elmosolyodott, nyomott egy puszit az arcomra, majd kiviharzott a szobából.
Megint váltottunk, de most az előszobában voltam, velem szemben Divóra:
– Vigyázz magadra, rendben? – mondta, majd szorosan megölelt. Viszonoztam a gesztust, erősen magamhoz szorítottam, és egy puszit leheltem a nyakára. Elengedett, mire a másik lány, aki már nézett ki úgy tizennégynek, borult a nyakamba.
– Siess haza, apa! – suttogta. Megsimogattam a hátát, majd elengedtem, intettem nekik egy utolsót, majd kimentem az ajtón.
A következő jelenet azért volt furcsa, mert “álom Deidara” nem volt benne. A két lány sürgött a házban.
– Apuról lehet tudni valamit? – szólalt meg a szőke lány.
– Nem kicsim, még  nem. Ma fogok elmenni Kurochusihoz, hogy megkérdezzem az ügyről. – válaszolta Divóra. Arca valamiért sápadt volt, hangja pedig gyenge.
– Kurochushi nagynénihez? – kérdezett vissza a kisebbik – Én is mehetek?
– Nos… – kezdte kedvesem, de megszólalt a csengő – Megyek, megnézem, ki az. – mondta, majd elsietett. Az ajtóban a húgom állt, rajta a Tsuchikage kalapja. Komor arccal lépett be, majd levette a fejfedőt. Intett Divórának.
– Kicsim, várj meg, jövök azonnal. – mosolygott hátra kedvesem. A lány biccentett egyet, de én nem voltam biztos benne, hogy valóban engedelmeskedni fog. Kurochushi kivezette Divórát a faluból, be egy erdős részbe. Egyre több szétszórt tőr és shuriken akadt az utunkba. Végül   egy olyan helyre értünk, ahogy holttestek feküdtek a földön, össze vissza. És… Én is ott voltam? Kőrejteki egyenruhában, holt véresen, élettelenül. Divóra azonnal odarohant, letérdelt, majd keze közé fogta az arcom.
– Deidara! – mikor látta, hogy ez bizony nem egy genjusu, rádőlt a mellkasomra, és úgy zokogott. Odamentem volna megvigasztalni, de nem tudtam hozzá érni.
– Apa? – szólt hátulról egy sírós hang. Az árnyekból a szőke lány lépett elő, szeme már tiszta könny volt. Érkezésére Divóra és Kurochushi is felkapta a fejét.
– Rave? Nem azt…? – kereste a szavakat az anyja. Kurochushi magához ölelte unokahúgát, de az kilépett onnan, és odafutott hozzánk.
– Apa…? – nézett rám reményteljesen, de aztán Divórára nézett. Leguggolt hozzá és átölelte. Erre szegény kedvesem még keservesebben zokogott, mint eddig. Kurochushi  egy fának dőlt, onnan figyelt minket, de az ő tekintete is homályos volt.
Lassan nyitottam ki a  szemem. A szobámban voltam. Egyedül. Éltem és senki sem sírt. Mégis a fülemben volt Divóra zokogásának hangja. Ugye nem azért álmodtam ezt, mert neki baja esett?! Az lehetetlen, megkértem Peint, hogy vigyázzon rá! Lépteket hallottam a folyosón. Sziszegések közepette felültem, majd lábra álltam. Nem volt egyszerű, de eltántorogtam az ajtóig. Mikor stabilan álltam, kivágtam az ajtót.
– Divóra! – ő meglepetten megfordult, mellette Konan követte a példáját. Kedvesem csak pislogott, majd ennyit nyögött ki:
– Deidara?
– Igen! – tártam ki a karom, mire a lány szemébe könnyek gyűltek majd odaszaladt hozzám és szorosan megölelt. Sikeresen elfojtottam a kitörni készülő fájdalomkiáltást, mivel olyan erővel ugrott nekem, hogy örültem, hogy nem estünk el. Magamhoz szorítottam, arcom a hajába temettem, míg Divóra mindenféle szépséget suttogott a fülembe:
– Deidara! Drága, kedves Deidara!   Úgy örülök neked! – folyamatosan bújt hozzám, belemarkolt a hajamba, én pedig azonnal igyekeztem megnyugtatni.
– Na, semmi baj… Itt vagyok, látod. Sőt, még élek is, hm. – simogattam meg a hátát.
– Neked még nem kéne járkálni. – nézett rám Konan szigorúan.
– Juj, tényleg, ne haragudj! – engedett el egy pillanat alatt Divóra, és igencsak elszégyellte magát – Teljesen elfelejtettem…
– Nyomás vissza! Mellesleg – enyhült meg Konan – Ez a csajszi betegre aggódta magát érted. – tette a kezét kedvesem fejére, mire az egy kicsit elpirult. Vissza feküdtem az ágyra. Divóra majd kicsattant, az, hogy a boldogságtól vagy az aggodalomtól, az más kérdés.
– Annyira boldog vagyok, hogy jól vagy. – hajolt felém.
– Tudom. Máskülönben nem folynának még most is a könnyeid. Hm. – mondtam, majd letöröltem egy kövér könnycseppet az arcáról. Ő csak zavarodottan elmosolyodott, megfogta a kezem, és ott tartotta az arcán. Mikor Konan belépett, hogy lecserélje a kötést, ijedten engedett el, de kék papírrózsánk úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Viszza az életbe

Az a meglepettség, ami kiült az arcomra, mikor kivágódott az ajtó, és volt bátorságom megfordulni, leírhatatlan. A nagy sokkban ennyit bírtam kipréselni magamból:
– Deidara? – nagyon meglepett, mivel már négy napja ki van ütve, és a napom 75%-át vele töltöttem, ott ültem mellette, vizet tettem az asztalára, borogattam a homlokát. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy pont most fog felébredni.
– Igen! – bólintott, majd kitárta a karját. Nem is ugrottam, hanem repültem egészen az ajtóban álló fiú nyakába. Erősen magamhoz öleltem őt, simogattam a fejét, néha beletúrtam a hajába, és a szavakat csak úgy ontottam magamból:
– Deidara! Drága, kedves Deidara!  Úgy örülök neked! Te jó ég, annyira boldog vagyok! – és hasonló szépségek. Aztán mindig utólag fogtam fel, hogy mit is mondtam. Ő csak erősen szorított magához, simogatta a hátam, belebújt a hajamba,úgy próbált vissza terelni a Földre. Nem sok idő volt ez, de egyszer csak Konan szakított félbe minket:
– Neked még nem kéne járkálnod. – villámként csapott belém a felismerés.
– Jaj, ne haragudj, teljesen elfelejtettem! – engedtem el Deidarát, és úgy igazán elszégyelltem magam, hogy ennyire elveszi az eszem a szerelem. Kedvesem megfordult, majd visszafeküdt az ágyra, bár az arcát elnézve nem volt könnyű menet. Azonnal mellé ültem, és míg Konan elment a kötéscseréhez szükséges eszközökért, én Deidara haját birizgáltam, az arcát simogattam, ő pedig csillogó kék szemekkel nézett rám.
– Annyira örülök, hogy jól vagy! – suttogtam neki. Mosolyogva válaszolt:
– Tudom. Máskülönben nem folynának még most is a könnyeid. – mondta, majd óvatosan az arcom felé nyúlt, és letörölt egy könnycseppet. Megfogtam a kezét, és az arcomhoz szorítottam. Olyan jó volt érezni, hogy a tenyere már nem olyan hideg… Hanem kifejezetten forró. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy kicsit összerezzentem Konan érkezésére. Elengedtem Deidara kezét, és hagytam barátnőmet dolgozni.
Mikor kiment, elkezdtem mesélni, mi történt addig, míg ő nem volt eszméleténél. Figyelmesen hallgatott, mikor kivágódott az ajtó, és Sasori robogott be.
– Deidara! – szerintem egy öleléssel akarta köszönteni, csak mivel az említett személy vízszintesben volt, kicsit nehéz lett volna megvalósítani.
– Sasori! – mosolyodott el kedvesem, és látszott rajta, hogy a szíve mélyén ő is örül mestere kirohanásának. Nemsokára az egész Akatsuki bent volt a szobában. Hidan széjjelszívatta szegény Deidarát, Itachi csak nyugtázta, hogy egyben maradt, Konan végig azt hajtogatta, hogy sokkal jön neki, Kakuzu és Kisame csak álltak ott, mint a testőrök, Pein pedig közölte, hogy szedje össze magát, ugyanis hamarosan indulunk megsemmisíteni Konohát. Engem pedig félrehívott. Valóban, míg Deidara nem volt eszméleténél, nem nagyon történt semmi, lappangás volt az egész Akatsukiban. Most hogy jobban belegondolok, valóban ideje volt már mozgolódni. Persze ezt nem Konoha lerohanásával kéne kezdeni.
– Tudod, hogy Zetsu halála nem marad büntetlenül. – közölte a Rinneganos. Na igen, csak nemrég tudatosult bennem, hogy egyébként megöltem Zetsut.
– És mi lesz Tobival? – tereltem. Nem, nem arról van szó, hogy nem vállalom fel, hogy vér tapad a kezemhez, hanem arról, hogy ezt egy Rinnegan használó dörgöli az orrom alá. És én tisztában vagyok a képességeimmel. Még kicsit edzenem kéne, hogy kikezdjek vele. Hirtelen Konan jelent meg, teljesen komoly arccal, majd megragadta a csuklóm és elvezetett egy olyan helyre, amiről azt sem tudtam, hogy van. Kifejezetten sötét volt, csak az alakok látszottak. Összehúztam a szemem, hátha többet látok, de a szemem nehezen szokott hozzá az igencsak erős félhomályhoz. Ennek ellenére valami nagy cuccot vettem ki, és egy alakot, aki egy gereblyével is vetekedhetett volna.
– Nagato…? – tettem fel a kérdést, tulajdonképpen saját magamnak. Konan lépkedett el mellettem, majd az alakhoz sétált. Megállt velem szemben, és ezúttal kifejezetten fenyegető volt az aurája és a chakrája egyaránt. Úgyhogy lelkiekben felkészültem bármilyen harcra. Fizikailag nem sokat tehettem. Gondolj bele. Rinnegan. Gyanítom, könnyedén látja a chakrarendszerem, így nem lenne okos dolog még azelőtt balhét robbantani, mielőtt bármi rosszra fordul. Ugyhogy egyenlőre vártam, hogy mi lesz. Tulajdonképpen ő hagyta jóvá, hogy Akatsuki tag legyek, nem hiszem, hogy ellent mondana saját magának.
– Divóra. Tudni akarom, mit gondolsz. Mit miért teszel. Nem támogatod a tervünket, de az Akatsuki tagokat szívvel-lélekkel véded. Most megölted Zetsut, és Tobival sem először kerülsz nézeteltérésbe. Mi az oka ennek? – mondta monoton hangon Nagato. Uh, számítottam erre a kérdésre, mégsem dolgoztam ki semmi választ rá. Hát, na. Én spontán tervezek. Kivéve amikor nem, és most sem akarok sodródni az árral! Franc bele, hogy mindig akkor kell valaminek balul kiütni, mikor már azt hinné az ember lánya, hogy minden a helyén van! Hát, pedig nem. Az életnek van olyan mocsok humora, hogy a leghosszabb boldogság sem tart tovább egy napnál, és lehet még így is sokat mondtam.
– Nos… – kezdtem, igyekezvén összeszedni a gondolataim – Zetsu Tobi egyik legfőbb társa, a Holdszem tervről pedig tudom, hogy hallottál. – itt nyeltem egyet. Két ellenségem onnan fakadt, hogy nem értettem egyet velük. Ez a helyzet annyiból lenne rosszabb, hogy egy rossz akaró garantált, Konan viszont egy hatalmas kérdőjel lenne számomra. Hiszen jóban vagyunk, szerintem barátok is, te tudom, néhány jól célzott érv, és az ember még a testvérével is képes szembefordulni – Tobi azért akart engem megölni, mert szerinte akadályozom a tervét, ezáltal beleköpök a levesébe. Vele eddig háromszor küzdöttem, az egyiknél te is jelen voltál. Mi több, te intézted el őt. Azóta nem tudni róla semmit. Viszont az biztos, hogy él és intézkedik, hiszen Zetsu nem szállt volna szembe velem, ha nincs semmi fejlemény. Pedig ő nem az a fajta, aki mindenkit kihív maga ellen. – kicsit elhallgattam, mire Nagato biccentett egyet – Az egész Holdszem Terv egy megtévesztés. – közöltem határozottan.
– Hogyan? – kérdezte Konan. Folytattam. Magyarázatot vártak, nem hagyhatom abba a sztorit pont most.
– Amennyiben a terv beteljesül, annyi történne, hogy Uchiha Obito uralkodna minden és mindenki felett. – talán csodálod, miért nyílt meg ennyire a szám és adok ki olyan információkat, amik igen nagy hatással lehetnek a jövőre. Nos, az én otthonom az Akatsuki. Vagyis igenis szeretném, ha jó kezekben lenne. Jó, ezt most úgy mondom, mintha nem is egy bűnszervezet, hanem mondjuk egy ovi lenne… Jó, lényeg a lényeg, kicsit megelőlegezem Nagatonak a Narutoval való beszélgetését. Meg mondjuk mentem a többiek bőrét. Mivel azt lesheti Pein is meg Nagato is, hogy nyugodt szemmel nézem végig, ahogy halálba küldi a szeretteim!
– Jelenleg te vagy a legkiszámíthatatlanabb Akatsuki tag. Ezért akarom megtudni, mi a te célod.
– Megvédeni az Akatsuki minden tagját. – közöltem határozottan, kihangúlyozva a “minden” szót. Vette a lapot, bólintott. Néhány lépést tettem felé, de amint láttam Konan arcán, hogy mindjárt elindul, abban a percben megálltam. A szemem már hozzászokott a sötéthez, a kis távolság pedig lehetővé tette, hogy konkrétan Nagato szemébe nézzek.
– Szóval megvédeni. Ebben az esetben vagy takarítod a búvóhelyet, mivel nem tudlak rendes küldetésre küldeni, csak olyanra, ahol valamenyik tagon kell segíteni, olyan pedig ritkán van. De a legésszerűbb, ha valódi Akatsuki tagként viselkedsz, és részt veszel minden általam kijelölt küldetésen. – hangsúlyozta ki ő is a “minden” szót – Már mondom, ha nem működsz velünk együtt, visszatérünk a régi módszerekhez. – “Mert jelenleg te vagy az informátorom. ” persze ezt a világért se mondta volna ki, de valójában tudtam, ez az az ok, amiért annyira kellek neki. Én értem az összefüggéseket, ismerem az eseményeket. Ez azért elég fontos, nem csodálom, hogy meg akar tartani. Persze nem Lep meg az sem, hogy az “elhagyom az Akatsikit” opció nem hangzott el. Talán mert mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen.
– Értem. – közöltem, le sem véve a tekintetem Nagatoról. Ő csak Konanra pillantott, aki mellettem elsétálva ért az ajtóhoz. Vagyis menjek ki, és a jövő az én vizsgám.
Az ajtóhoz mentem. Konan visszament a terembe engem viszont kint várt Pein.
– Később még beszélni akarok veled. Megértetted? – kérdezte ridegen.
– Miről folyik a vita? Csak nem Deidarán veszekedtek? – állt be közénk Hidan. Kifejezetten meglepett, egyáltalán nem számítottam a megjelenésére.
– Hoy, Hidan! Vigyázz a szádra, mert meg fogod kóstolni a művészetem! Hm! – érkezett a válasz. Aha. Szóval ez a hatalmas terem nincs is olyannyira elrejtve, mint ahogyan az elsőnek tűnt.
– Jaj, igen, eredetileg azt akartam mondani, hogy a szöszi hív. – vakarta meg a tarkóját az ősz monstrum. Biccentettem felé, majd a még mindíg előttem álló Peinre néztem. Nem mondtunk semmit, szavak nélkül is sikerült mindent megbeszélni. Bűnöző leszek, vagy oda minden, ami számomra az életet, otthont, vagyis ami a mindent jelenti.
– Hali! Itt vagyok… – nyitottam be Deidara szobájába. Ő az ágyában ült, mosolyogva fogadott – Neked nem feküdni kéne? – mutattam a mellkasán lévő kötésre, ami konkrétan az egész felsőtestét betakarta.
– Tudod, én sem tudok egyhelyben maradni, hm. – mosolyodott el – Merre jártál?  Kellett volna az erősítés, ha az ember fekszik, nehéz elverni Hidant. Hm! – nevette el magát. Óvatosan elmosolyodtam, majd leültem mellé. Figyeltem, ahogy visszatér belé az élet, ahogyan előadja magát, ki mit mondott neki, míg én távol voltam. Nem bántam, hogy nem én vagyok a téma, nehéz lett volna kifejteni neki mindent. De valahol mégis azon zakatolt az agyam, hogy most mit kéne tenni. Valójában már tudtam, csak nem hagytam magamban tudatosulni.
– Hahó! Divóra? – lengette meg a kezét az arcom előtt. Megráztam a fejem, majd ránéztem. Szeme azonnal elárulta, hogy nem vagyok képes véka alá rejteni az érzéseim. Maga mellé mutatott, sokkal közelebb ahhoz képest, ahol én voltam. Ennek ellenére odaültem, ahova mutatta, közvetlenül mellé. Átkarolta a vállam, bár felszisszent, nem is értem, miért erőlteti magát ennyire. A vállára hajtottam a fejem, ő pedig viszonozta a mozdulatot.
– Mesélj.
– Bűzöző leszek.

Anyám, borogass!

Deidara vállán ébredtem. Egyik keze rá volt kulcsolva az ujjaimra, feje az enyémen pihent. Jó volt így, szükségem volt egy kis biztonságra. Picit hozzá bújtam, hogy tudatosítsam magamban, hogy nincs semmi baj. Aztán eszembe jutottak a tegnap délután eseményei. Akaratom ellenére elnyüszítettem magam, majd óvatosan kibújtam Deidara öleléséből. Aztán korgott egyet a gyomrom. Amúgy hány óra van? Jó kérdés. Lényeg a lényeg, leosontam a konyhába, és lopikáltam egy kis kaját. És ha már úgyis ott voltam, hoztam egy kicsit Deidarának is, amit az asztalára tettem le, majd elindultam a hosszú folyosón.
– Hova indulsz? – kérdezte… Itachi. Oké, alapból beszélni akartam vele, elvégre ő és Deidara meg Sasori érthet meg, jó Hidant se hagyjuk ki, de neki csak nem állhatok elő azon egyszerű ténnyel, hogy vagy ráveszem magam, hogy igenis teljesítem a küldetéseket, vagy inthetek mindennek…
– Az erdőbe megyek sétálni. – közöltem nyugodtan. Úgy döntöttem, nem fárasztom a magam kis monológjával, van elég baja nélkülem is. Ennek ellenére csak álltunk egymással szemben és néztünk a másik szemeibe. Nem szólt egyikünk sem, ami egy idő után unalmassá vált – Akkor… Én most… Megyek… – intettem neki. Amíg el nem tűntem a folyosó végén, éreztem magamon a tekintetét.
Kilépve megcsapott a reggeli páradús levegő, ami kifejezetten jól esett. Mélyen magamba szívtam a hűs levegőt, majd elindultam. Eszembe jutott egy pár emlék. Itt sétáltunk Deidarával, errefelé kapott el Tobi, mi több, itt találkoztam az Ino-Shika-Cho formációval.
Minimum másfél órát sétálgattam céltalanul, de nem bántam. Nem is öltöztem fel nagyon, az általam varrt Akatsuki köpenyen, meg néhány vékonyabb ruhadarabon kívül nem volt rajtam semmi. Fog a fene nagykabátban, kesztyűben meg sálban járkálni, mikor ilyen jó idő van! Illetve én hideggel bánok, nem csoda, hogy nem tudott meghatni, hogy speciel lilára fagyott az ujjam. Pedig elvileg tavasz van. Aha. Biztos.
A szállásra visszatérve csendesen, lassan lépkedtem a folyosón, nem szóltam senkihez. Még Sasori mellett is elsiklottam, pedig mindig megállok beszélgetni vele. Mondjuk most nagyban Kakuzuval tárgyalt, de az most részletkérdés. Az viszont piszkálta a csőröm, hogy ma még nem láttam se Peint se Konant. Elmentek volna Narutoért?  Arról tudnék, nem? De meg se kérdezhetek senkit, mivel az nagyon átlátszó. Vagyis…
– Ahoy, Hidan! – köszöntem neki mosolyogva. Azonnal lepacsiztunk – Konan merre van? – tértem rögtön a lényegre.
– Ja, asszem elmentek Konohába. – vonta meg a vállát. Persze nem lepett meg a hír, de mégis. Azonnal indulni akartam, aztán… Aztán Narutora bíztam. Megcsinálja. Ebbe kivételesen nem avatkozhatok közbe. Főleg úgy, hogyha mégis megtenném, valószínűleg Nagato bezárna egy gumiszobába… – Te Divóra! – szólalt meg hirtelen.
– Hm?  Mi az? – kérdeztem.
– Ha Konan nincs itt… Ki csinál kaját? – kérdezte sokat sejtetően. Unottan néztem rá.
– Majd csinálsz magadnak! – fontam össze magam előtt a karom – Szerinted én mit reggeliztem?!
– Kifosztottad a hűtőt? – nézett rám sértődötten.
– Talált süllyedt.
– Végülis igencsak megfogyatkozott egy-két dolog, szóval….
– T-Te hülye! Deidarának is vittem, nehogy azt higgyed már, hogy azt a rengeteg kaját én ettem meg!! – kiabáltam.
– Pedig azt hittem. Az magyarázatot adna arra, hogy miért vagy ilyen…
– HIDAN!!! – csikorgattam meg a fogaim – Mondd csak, szeretnéd a jéghideg öklömet a csinos pofikádon érezni?! – kérdeztem az öklömet lóbálva, groteszk vigyorral a fejemen.
– H-Heee, halhatatlan vagyok  rémlik? – tartotta fel a kezét.
– De az nem egyenlő a sérthetetlennel. – vigyorogtam.
– Na, nem kell itt balhézni, csak mert Pein nincs itt. – morogta mögülem Kisame. Még mindig nem bírom a halpofát, elnézést.
– Nem balhézunk, csak marha jó dolog húzni Divóra agyát! Kipróbálod? – mutatott rám ősz hajú barátom. Ha nem lenne halhatatlan, már ötször kinyírtam volna…
– Most úgy… – ropogtattam meg az ujjaim, mikor is kinyílt egy ajtó. Az enyém. És Deidara lépett ki rajta.
– Te meg mit keresel ott??!! Neked nem…?!- mutattam rá. Aztán belegondoltam, hogy va olyan helyzetben, hogy engedély nélkül belépjen a szobámba.
– Azt terveztem, hogy mikor holt fátadtan és gondterhelten beesel az ágyadba én majd ott várlak aztán beszélgetünk. Csak egy idő után meguntam Hidan szerencsétlenkedését. – vonta meg a vállát hanyagul, mire azonnal a mellkasához kapott. Odapattantam mellé, és betereltem a szobámba, jobb híján. Ráadásul lassan le kell cserélni a kötést, és újból lefertőtleníteni a sebet, csak most egy kicsit hagyni kell levegőzni.
– De naaa, Divóra, kajás vagyok és nem vagyok kifejezetten jó a konyhában! – rinyált kint Hidan – Miért csak a szöszivel foglalkozol?! – hisztizett. Én közben már lefejtettem a kötést.
– Azért – kezdte Deidara – mert engem szeret, hm. – mondta, majd az államnál fogva felemelte a fejem. Belenéztem a szemeibe, majd elmosolyodtam. Picit közelebb hajoltam hozzá, ő ugyanígy tett. Lehunytam a szemem, aztán fordult egyet a világ, mivel olyat éreztem, amit már régen nem: Deidara csókját. Istenem, hogy az milyen jól esett!Észre sem vettem, hogy idő közben leültem az ölébe, a karjaim pedig a nyaka köré fontam.Mikor elszakadtunk egymástól, homlokát az enyémnek döntötte, úgy nézett a szemembe.
– Bakker, nektek aztán üvölthet az ember, ha ti itt romantikáztok! – fakadt ki a nagyra nőtt gyerek, vagyis Hidan.
– Megyek, meg kell vigasztalnom egy durcás kiskrapekot. – suttogtam Deidarának. Nyomott egy puszit az arcomra, aztán elengedett – Olyan tíz perc és jövök bekötni a sebet. Hátha sikerül… – mondtam, bár az utolsó mondat inkább morgásra sikeredett. A Jashinista az ajtó előtt toporzékolt. Csípőre tett kézzel álltam előtte, ő pedig nem nézett rám, csak elfordította a fejét, igencsak durcás képet vágva. Erre elmosolyodtam és hirtelen megöleltem. Oké, irdatlan magas hozzám képest, de na. Úgyhogy lenézett rám (juj, irónia), aztán elvigyorodott:
– Csak nem ki akarsz engesztelni? – De, olyasmi. – emeltem fel a fejem.
– Akkor hadd ajánljak valamit.
– Nem vagyok elég magas ahhoz, hogy úgy istenigazaból meg tudjalak ölelni. – közöltem unottan.
– Nem. Csinálj kaját. – közölte vigyorogva.
– Most nagyon utállak. – válaszoltam. Egy nyelvnyújtás volt a reakció és egy elegáns meghajlás a konyha felé. Durcásan lerobogtam. Kérem vissza Konant! Ez így nem fair! Beálltam a küszöbre, ahol még a reggeli mosatlanjai tornyosultak.
– Segítsek? – lépett mellém mosolyogva Sasori. Hálásan pillantottam rá.
– Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – vigyorogtam.
– Persze. Főleg ilyenkor… – morogta.
– Jó ég, apa, nehogy te is bevágd a durcit, mert itt dobok egy hátast! – masszíroztam meg az orrnyergem. Sasori meglepett tekintettel figyelt rám, gondolom nem tudta hova tenni a kirohanásom – Megtennéd, hogy elmosogatsz?
– Hogyne. – húzta mosolyra a száját, miközben felgyűre a hosszúujjút. Én a konyhapult mögé álltam és tálakat és keverő eszközöket vettem elő.
– Mondjad mi kell, segítek. – hadarta Kisame, aki most tűnt fel az ajtóban. Meglepett az érkezése, de most minden segítséget el kellett fogadnom.
– Hogyne. – nyomtam egy receptet a kezébe – készítsd elő a hozzávalókat, bekötöm Deidara sebet, és azonnal jövök. – intettem. Bár még így is szerintem több volt ez mint tíz perc.
– Kicsit elnézted az időt, hm. – mosolygott rám Deidara, még mindig az én szobámban. Felkaptam a kis szekrény tetején lévő üveget és a vattát, majd beáztattam. Óvatosan lehajoltam és elkezdtem fertőtleníteni. Ő végig az arcomat fürkészte.
– Bocsi, igyekszem majd odafigyelni. – biccentettem, fel sem nézve rá.
– Azért maradj egyben a rahedli munka közepette, jó? – nézett rám aggódva.
– Ugyan, hova gondolsz?  Tudod, én mindent megoldok! – mosolyogtam fel rá, miközben a fáslival küzdöttem. Hirtelen valami irdatlan nagy csörömpölés hallatszott.
– Anyám, borogass… – motyogtam – Amint tudok, jövök. – néztem Deidarára, majd adtam egy gyors csókot és már kint is voltam. Eee, a konyha… Nos, Kisame aranyos volt, az előkészítéssel végzett, úgyhogy neki akart állni megcsinálni a recept alapján a kaját, csak legalulról kellett neki egy tányér…
Ezek után Itachi battyogott be, hogy ha már ilyen konyhatündérek vagyunk, csinálhatunk dangot. Mit ne mondjak, nem túl szépen néztem rá. Aztán előállt Kakuzu is, hogy valaki aki értelmes, segítsen már neki a pénz elosztásában, persze a sajátját már félretette… Hidan végig ott nyavikolt, hogy kijukad a gyomra, aminek az lett a vége, hogy be lett fogva takarítónak. Mindenki hozzám jött a nyűgjével, estére már agyilag olyan szinten zokni voltam, hogy ha azt mondja valaki, hogy én vagyok Orochimaru, én elhiszem. – Deidara! Alszol? – nyitottam be a szobámba. Nem válaszolt, hanyatt feküdt az ágyon és húzta a lóbőrt. Becsuktam az ajtót, és lefeküdtem mellé. Nála volt a takaró, úgyhogy nem is vesződtem bármiféle formasággal, úgy voltam, ahogy levágtam magam az ágyra.
– Ennyire fáradt nem lehetsz, hm. – szólalt meg, majd betakart.
– Már megint játszod, hogy alszol… – fordultam felé. Karját leeresztette, így az a derekamon landolt – mellesleg de igen, ennyire fáradt vagyok. – motyogtam.
– Akkor pihenj egy nagyot, mert Peinék valószínűleg holnap már jönnek haza, hm.- húzott magához, én pedig átöleltem, és a mondandója többi részét már nem hallottam, ugyanis elaludtam a karjaiban…

Oszolj!

– Divóra, ideje felkelni…hm! – duruzsolta valaki a fülembe, majd megpuszilta az arcom. Erre csak még jobban hozzá bújtam.
– Minek keljek fel, mikor olyan jó itt… Veled… – suttogtam mosolyogva, majd megsimítottam a hátát.
– Ez esetben sajnos Kisame fog bejönni, hogy lelket verjen beléd, hm… – mondta.
– Fent vagyok! – nyitottam ki a szemem, és felnéztem Deidarára. Ő csak halkan elnevette magát, majd gyengéden megcsókolt. Még mindig beleszédülök a csókjába. A nyelve szokás szerint felfedezte a szám minden szegletét, én pedig továbbra is imádtam a hosszú, szőke tincseivel játszani közben.
– Jó reggelt. – suttogta kedvesen, mikor befejeztük a csókot.
– Jó reggelt. – suttogtam vissza. Megpusziltam, majd ismét hozzá bújtam. Olyan jó volt vele – Szeretlek, Deidara… – motyogtam. Erre egy puszit kaptam a fejemre, és egy szoros ölelést. Legszívesebben így maradtam volna egész nap! Képzeld el, hogy két kar, ami téged ölel, olyan biztonságot nyújt, hogy semmi sem lenne képes bántani. Bár ez az én véleményem, hiszen mindent szeretek Deidarában: a hangját, az illatát, a szemét, a hosszú, szőke haját, a hümmögését, még a művészetéről való ömlengéseit is. És még napokig sorolhatnám, de nem untatlak vele titeket.
Felültem, majd próbáltam betájolni az időt.
– Miért keltünk ilyen korán? – néztem az ágyban fekvő fiúra.
– Peinék nemsokára hazaérnek, és akkor elvileg új küldetést kapunk, ami mindenkit érint. – magyarázta. Mindenki? Már az is önmagában furcsa, hogy Pein hazajön. Illetve, ha Narutoval harcol, akkor ő meghal, nem? Aztán rá kellett jöjjek, hogy ez az anime már rég nem az  történet. Teljesen megváltozott. Vagy megváltoztattam… De mégis milyen küldetés lehet az, amihez az összes Akatsuki tag kell, a bijuu szívás kivételével…
– Min gondolkodsz ilyen bőszen, hm? – kérdezte, mosolyogva fürkészve az arcom. Megráztam a fejem, és a tekintetem visszasiklott Deidarára.
– Csak a küldetésen morfondíroztam. Minek neki egyszerre az összes Akatsukis, ha köztudott, hogy két emberünk is nagyon hatékony tud lenni? – szegeztem neki a kérdést, de ő sem tudott semmi logikus válasszal előrukkolni. Azt, hogy a kilencfarkút kinyírták, el is vetettük, mivel nemrég kürtölték szanaszét, hogy Naruto megmentette Konohát… Ugyhogy a bijuu szívásról ennyit. Valaki igencsak erőteljesen kopogott az ajtón, mert már a szomszéd szobából szólt az ajtóban állora Sasori, hogy fejezze már be. Mi több, engem is nagyon idegesített már a folyamatos dübörgés, úgyhogy az ajtóhoz léptem, és kinyitottam azt. Amire olyan kaptam Hidantól, hogy megfordultam.
– Basszus, ezt az ajtónak szántam! – állt meg a keze a levegőben. Egyik kezemmel az arcomat fogtam, a másikat kitartottam a Jashinista felé, mire a kezei jégbe fagytak.
– Most mondd mit akarsz. – álltam elé. Erre csak vigyorogva megvakarta a tarkóját. Illetve szerette volna, na a keze nem lett volna egy jégtömb foglya:
– Reggelit… – erre nemes egyszerűséggel a képébe vágtam az ajtót. Nem, majd mindent én! Mindenki azt hiszi, hogy mert én vagyok jelenleg az egyetlen lány a csapatban, nekem kell mindent csinálni! Hat, pedig nem. A reggelit megcsinálom, aztán kézbe veszem a dolgokat.
– Te hogy vagy? – fordultam Deidara felé. Elmosolyodott, látszott, hogy jól esik neki a kérdés.
– Már olyan az a seb, mintha soha nem is lett volna ott, hm! – közölte vidáman. Ez azért valamelyest megnyugtatott – De ugye ma már engeded, hogy a lakásban lófráljak, ugye? – kérdezte, mint mikor a gyerek érdeklődik, hogy át mehet-e a barátjához játszani. Elmosolyodtam, oda léptem hozzá, majd megöleltem a már ülő helyzetben lévő fiút.
– Meg. De attól még ne erőltesd túl magad, rendben? – mondtam, miközben a fejét simogattam.
– Igenis! – közölte katonásan. Bár a katonák általában tisztelegnek, nem csókolóznak, de ez részletkérdés… Ismét megöleltem, majd még egyszer migsimítottam az arcát, majd mentem reggelit készíteni. Viszonylag hamar végeztem, egy nagy adag tejbe darát készítettem, vagy ha jobban tetszik, tejbegrízt.
– Hoy, Dei’ kész a dara! – kiáltotta röhögve Hidan.
– Rohadt vicces vagy, hm! – érkezett a válasz.
– Hidan, ez már nem poén… – közöltem unottan.
– Me’ mióta nem? – fordult felém.
– MIÓTA AZ EGY AKATSUKIS ÉLETÉBEN ELSÜTÖTTÉK, de te azt nem láthattad, szóval nem mondtam semmit… – motyogtam el a mondat második részét. Igen, néha még mindig nehéz összerakni, hogy ők nem ismernek olyat, mint az Egy Akatsukis élete. És hasonlók. Jobban belegondolva, talán jó is ez így.
– Hmm, finom illat van. – érkezett le Deidara. Már felvette a jól ismert piros felhős köpenyt, de a többiek sem tettek másként. Ennek örömére Hidan elküldött, hogy vegyem fel én is a sajátom, ugyanis így kilógok a sorból.
Miután megérkeztem, békésen elfogyasztottuk a reggelit, majd nem sokkal rá, megjött Pein és Konan. Mindannyian a szobák folyosóján lévő kis társalgóba gyűltünk.
– A következő küldetésben mindenki részt vesz. – közölte komolyan Pein – Találjátok meg Uchiha Madarát, és öljétek meg! – na, most, először is nagyot néztem. Még mindig bántja a fülem ez a “Madara”,főleg, hogy tudom, hogy Obito. De mikor Orochimaru elhagyta az Akatsukit, Sasori és Deidara ment utána. Ez csak kettő. Tobihoz minek az egész Akatsuki?
– A nagyobb hatékonyság érdekében a párok maradnak, mindenki más-más területet fog átfésülni. – erre felém pillantott. Teljesen jogosan, ugyanis jelenleg kilenc tagja van az Akatsukinak, vagyis pont páratlanul vagyunk – Divóra, te Sasoriékkal mégy. – közölte. Igen, hatalmas hurrá Peinnek! Ugyanis tökéletesen tisztában van vele, hogy velük tudok a legjobban együtt dolgozni, mégis Deidara és miattam fenn áll a küldetés bukásának lehetősége. És ennek ellenére megengedte! Yippíájé!
– Hidan, Kakuzu – lépett előre Konan – Ti mentek Ködrejtek felé. – Kisame, Itachi. A tietek Homokrejtek.
– Az nem jó. – szólaltam meg hirtelen. Pein gyilkos tekintettel meredt rám, úgyhogy folytattam – A Kazekage és Naruto nagyon jó barátok. Amint bejut a hír, Narutot azonnal mozgósítani fogják. Mivel Itachi és a Kyuubi kölyök találkozik, azonnal kilyukadunk a Sasuke-problémához, és máris kész egy olyan fordulat, ami csak nehezíti a küldetést. Hidan és Kakuzu viszont soha nem járt sem Konohában, sem Sunaban. Így leginkább őket tudnám javasolni, mivel az erejüket sem ismerik olyan magas szinten, mint Kisame vagy Itachi adottságait. – fejeztem be. Deidara és Sasori elismerően pillantottam rám, Itachi biccentett, Kisame gyanúsan méregetett, Pein pedig biccentett Konannak, aki most már Hidanékat küldte a Szél országába. Ködrejtekben ugyan igen nagy volt az esélye, hogy beleakadnak Kisaméba, de köztudott, hogy ott van a legtöbb víz, így a halember nagyobb hatékonysággal tud érvényesülni. – Nem is tudtam, hogy ekkora stratéga vagy. – nézett rám büszkén Sasori.
– Ez csak logikus gondolkodás. – válaszoltam. Pein a többi tagról is kikérdezte a véleményem, végül ez lett:
Itachi, Kisame – Ködrejtek
Kakuzu, Hidan – Homokrejtek
Pein, Konan – Kőrejtek
Sasori, Deidara és én pedig Felhőrejtekbe lettünk beosztva. Nem, Avarrejtek sem maradt ki. Az öt Pein fogja átkutatni. Bár így is könnyen belefuthatunk egy kisebb incidensbe, ez kevésbé tűnt fenyegetőnek, mint a másik, “Itachi Homokrejtekben” dolog. Miután mindenki megtudta, kivel és hova megy, Pein megszólalt:
– A küldtésünk megtalálni Uchiha Madarát, majd megölni őt!  OSZOLJ!!

Piros felhők…

Igen, Deidara egyik agyagmadarán elindultunk Felhőrejtekbe. Valóban, remek ötlet volt, hogy minket küldtek ide. A levegőből bármikor lecsaphatunk, ráadásul a magasban hidegebb van, szóval ha szerencsém van, nem a saját chakrámból kell jeget készíteni, hanem ott lesz természetes formában. Sasori is tudja irányítani a bábjait, egyedül Deidara bombáinak irányával kell vigyázni, mert az könnyen elárulja, hogy hol vagyunk. De őt ismerve nem lesz baj, meg tudja oldani. Bár szegénynek most alapból több chakrát kellett használnia, mivel ezúttal két társat kapott, ezáltal nagyobb madár kellett. Nem viselte meg, de azért egy ideig még nem kéne harcba binyolódni, míg nem pótlódik a chakrája.
Mindenesetre Sasori mellett ültem, előttünk Deidara. Figyeltem, kerestem Tobi chakráját.
– Azért ugye nem megyünk be a faluba? – kérdeztem hirtelen.
– Mert? – nézett rám Sasori.
– Ha Tobi ott lenne, arról már tudomást szereztünk volna. A falusiak pedig nem maradnának nyugton. Túl sok chakrába kerülne hidegre tenni egy egész falut… – morfondíroztam.
– Van benne valami… Hm. – fordult hátra Deidara. Sasori gyanúsan méregetett.
– Apa, ne nézz így. Nem titkolok semmit, nem vagyok felhőrejteki.  – sandítattam rá, mire volt olyan szíves, és befejezte a gyanakodást. Remélem.
– Még mindig nehéz megszokni, hogy apának hívod Sasori-mestert, hm. – mosolyodott el a művészúr.
– És azt, hogy téged kedvesemnek? – hajoltam oda hozzá. Elmosolyodott, megpuszilt, majd durcásan félig visszafordult.
– Nem azért, te többnyire Deidarának szoktál hívni. Sose kedvesemezel le. Hm! – biggyesztette le a száját.
– Nem azért, de általában Divórának hívsz, nagyon ritka, mikor a jéghercegnőd vagyok… – fontam össze kislányosan a karom.
– Nem baj, most én vagyok a középpontban, hm! – bólintott. Sasori felé fordultam:
– Eddig hogy bírtad vele? – erre a vörös csak vállat vont:
– Gondolj bele, milyen volt, mikor az Akatsukihoz csatlakozott! – közölte.
– Jézus ég… – néztem rá, megjátszva a csodálkozást.
– Oltsd el. – közölte egy félmosoly kíséretében Sasori. Nagy, kerek szemekkel néztem rá  majd a fejem Deidara hátához döntöttem:
– Deidara. Szeretlek. – morogtam. Erre a szöszi csak elnevette magát.
– Főleg ilyenkor, mi? Pedig már nem is vagyok olyan, mint mikor csatlakoztam az Akatsukihoz! Hm! – nevette.
– Nem baj. Akkor is! – mondtam, ezúttal már mosolyogva.
– Nem tudom, Divóra, te hogy vagy vele, de lehet nem ártana a küldetésre figyelni. Csak mert fura chakrát érzek… – komolyodott el Sasori. És igaza volt. Tényleg valami hihetetlenül erős chakra száguldott felénk. Aztán rájöttem:
– Deidara, menjünk fentebb! – adtam ki az utasítást. Bár értetlenül hátra pillantott ugyan, magasabbra szálltunk.
– Divóra, tudod, ki ez? – nézett rám Sasori.
– Csak sejtem. – válaszoltam, de közben végig igyekeztem pásztázni a terepet. Emlékeztek arra, mikor Deidarával repültem egy kört? Na, és miért nem akartam felszállni a madárra? Mert tériszonyos vagyok. Tudom, konkrétan nem ninja az, aki fél a magasban, de a lényeg annyi, hogy nem mertem lenézni, és ezt Deidara is tudta. Ugyhogy csak reméltem, hogy nem teszi szóvá Sasorinak…
– Kire gondolsz? – kérdezte apa.
– Talán a Raikage. Neki lehet ilyen erős chakrája Felhőrejtekben, vagy akikre még tippelhetnék, azok speciel halottak.
– A Kin-Gin testvérek? – kérdezte komoran Sasori.
– Ja. – biccentettem – De annyi biztos, hogy nem Tobié ez a chakra. Az övé, hogy is mondjam… Nem ennyire éles. – húztam el a szám, mert jobb tenyleg nem jutott eszembe.
– Értelek. – biccentett a bábmester. A hatalmas chakra hamarosan elült, úgyhogy gyanítottam, hogy leakadtak rólunk. Ez nem tartott soká, mert ismételten ismerős érzés fogott el.
– MEGVAN! – kiáltottam, majd oldalra hajoltam. Nem kellett volna. Olyan sebességgel kúsztam vissza, amilyennel Hidan szokott menekülni, ha felidegesít.
– Divóra? – pislogott meglepetten Sasori, akihez konkrétan hozzábújtam.
– Mi van?! – mormogtam.
– Te… Tériszonyos vagy? – tette fel a kérdést megsemmisülve. Deidara is hátrafordult, és elhúzta a száját. Gáz van.
– N-Nem! – ráztam meg a fejem, majd hátrálni kezdtem.
– Divóra! – ragadta meg a karom Deidara, majd odahúzott magához – Ne ficánkolj, mert leesel! Hm! – nézett rám rosszallóan, mégis aggódóan.
– K-Kösz, kedves… – motyogtam oda neki, mikor már biztonságban éreztem magam. Ha nem kap el, tutira lezúgok… Belekaroltam Deidarába. Ezek után biztos nem engedem el, míg földet nem érünk!
– Arra van! – mutatott Sasori egy pontra.
– Én is érzem. – biccentettem, de inkább bújtam Deidarához, minthogy megint lenézzek. Jó, most lehet beszarinak hívni, megértem.
Leszálltunk a Sasori által kijelölt helyen, majd körbenéztünk.
– A föld alól jön. – guggoltam le, és a tenyerem a talajhoz érintettem. – Mit csinálsz? – hajolt le hozzám Deidara.
– Próbálkozom. – közöltem nyugodtan, csukott szemmel. A talajvíz mentén akartam megtalálni Tobit. A víz lett a szemem.
– Megvan. – suttogtam. A barlangban Obito felém fordult. Észrevett volna? Valószínű, mert elindult felém – UGORJ! – kiáltottam. A két fiú azonnal hátralendült, hárman három irányba. Ez nem jó, együtt kell maradnunk!
– Sasori! Deidara! – kiáltottam. Rám néztek, majd bólintottak. Azonnal támadtunk. Sasori Hiruko néhány trükkjét vetette be, Deidara felülről robbantott a narancspofára, én pedig alulról kaptam el egy erős jég jutsuval. Illetve csak akartam, mert mire a robbanás után eloszlott a füst, Tobi nem volt ott. Megjelent Deidara mögött, akivel igen hamar harcba keveredett. Rém gyorsak voltak, alig lehetett kivenni a két alakot. Így Sasorival nem is nagyon tudtunk segíteni. Végül Tobi egy jó rúgással a levegőbe repítette szőke barátunkat.
– Deidara! – tartottam ki a kezem, hogy a jégnyelv elkapja a fiút, mielőtt az lezuhan a szikláról. Észbe kapott, lecsúszott a jégről, majd szembe állt Obitoval. Csak… A mellkasához kapott. Francba! A maszkos már előkapott egy tőrt, úgy rohant Deidara felé. Ezzel egyidőben én is mozgásba lendültem. “Ha hamarabb odaérek… Jéggel nem érek semmit, úgyis átmegy rajta. De ha időben elé tudok állni… ”
Tulajdonképpen pillanatok alatt történt az egész. Beálltam Deidara elé, ezáltal a Tobi kezében tartott tőr belém fúródott. Ezzel nem lett volna baj, annyi történt, hogy éppen “átlátszó” állapotban volt. Mikor hozzám ért, megszilárdult, így nem csak a tőr, hanem a keze is kárt tett bennem. Az alkarja közepétől állt ki a karja a hasamból. Mindemellett sikeresen belém tett egy tőrt, ami minden mozdulatomra irdatlan fájdalmat okozott. Obito végül Sasorival került harcba. Én először térdre estem, majd már teljes testtel a földön voltam. Nem bírtam mozogni. Ha mégis, úgy éreztem, menten szétvág a kunai. És mindemellett ömlött belőlem a vér. Deidara odatérdelt mellém, a fejem az ölébe fektette. Neki nem volt semmi baja. Valószínűleg csak belenyilalt a fájdalom a sebébe, de ez is elég volt ahhoz, hogy másra figyeljen. Szegény nem tehetett semmit, hiszen nem tudta, a tőrt szedje ki, vagy a vérzést állítsa el, az egyetlen ninja, aki egy Akatsukist meggyógyítana, most épp mérföldekre van innen. Riadtan nézett rám. Én félig nyitott szemmel rá. Fura érzés futott rajtam végig. Lassan felemeltem a kezem, és Deidara arcához érintettem. Óvatosan megsimítottam az arcát, kisepertem néhány tincset a szeméből. Elmosolyodtam, hogy valamikor volt ez fordítva is. Ő vigasztalt engem, kiseperte a hajam az arcomból. Aztán csak elsuttogtam a nevét:
– Deidara… – aztán leesett a kezem, és megszűntem létezni.

Fekete jég

Felkeltem. Illetve ez nem a legjobb szó, hiszen ez annyiból állt, hogy kinyitottam a szemem. Ugyanis álltam. Végignéztem magamon. Egy vöröses barnás köpeny, egyedül a csizmám volt a régi, még a nadrág is más volt. Előre léptem. Körös körül sötét, csak a Hold világított gyéren. Egy erdőben voltam. Aztán egy alak tűnt fel előttem. Csukját viselt, nem láttam az arcát. Hosszú köpenye alól egy kígyó sziszegett. Nem voltam biztos benne, hogy akit látok, az ő-e. De sejtettem, ki az, és megfordtam. Egy fakoporsó állt mögöttem, amiből az imént léptem ki.
– Edo Tensei… – fordultam vissza az ismeretlen felé. De már pontosan tudtam, hogy aki előttem áll, nem más, mint Yakushi Kabuto.
– Milyen tájékozott vagy. Zanar Divóra. – mondta, és még a félhomályban is látszott az a kárörvendő, gyilkos vigyor. Honnan tudja a teljes nevem? Egyszer mondtam csak, akkor pedig lehetetlen, hogy ott lett volna. Esetleg…?!
– KABUTO!!! EZT MÉG…!!! – üvöltöttem, mire formázott egy egykezes kézjelet, én pedig nem tudtam megmozdítani a testem. Nyöszörögtem, próbálkoztam, de a kígyópofa látszólag annyira koncentrált, hogy nem szakíthatta félbe semmi. Aztán mögülem valami fura zaj hallatszott. Engedte, hogy megforduljak. Egy ugyanolyan koporsó emelkedett ki a földből, mint az enyém, bár az furcsamód eltűnt. De mikor a fadoboz ajtaja kinyílt, elakadt a szavam.
– I-Itachi?! – nyögtem ki végül. Rám emelte a tekintetét.
– Divóra… – mért vegig. Aztán észrevette az előttünk vigyorgó Kabutot – Te… – erre még több koporsó emelkedett ki, és olyan személyek kerültek elő, mint Zetsu, Orochimaru, a Kin-Gin testvérek, Nagato, Konan és hasonló, jó erősségű, kiváló ninják.
– Jézusom, mennyi idő telt el, mióta meghaltam? – meresztettem a szemeim.
– Már másfél év, Divóra kedvesem. – mondta Kabuto. Erre ujjal mutattam rá.
– TE CSAK NE KEDVESEMEZZ LE! SEMMI JOGOD NINCS HOZZÁ!!! – üvöltöttem teli torokból. Erre egy hosszú jégcsap nyúlt ki a tenyeremből, amire kis híján felszúrtam Kabutot. Támadásba lendültem, nem hagytam neki időt koncentrálni.
– Túl sok bajom van veled… – morogta, majd pecsétet formázott. A testem elzsibbadt, teljesen összeestem, nem bírtam mozdulni – Egyenlőre én irányítom az erődet kedvem szerint. Ehhez tartsd magad és a kitöréseid. – állt felém. Árnyéka rám vetült, így csak egy nagy, fekete alakot láttam.
– Ch… – sziszegtem. Nincs rosszabb, mint mikor nem vagyok ura a testemnek.
– Nos, akkor – kezdte Kabuto – háború van. Az Akatsuki Uchiha Obito ellen. A nagy nemzetek pedig még nem csatlakoztak, fenn áll az esélye, hogy idő kérdése, hogy bekövetkezzen.
– Uchiha…?! – lepődött meg Itachi. Kabuto azonban figyelemre sem méltatta, egyszerűen folytatta.
– Hogy fokozzam a hangulatot… Én Obito oldalán állok… – vigyorodott el aljasan.
– Ezt azt jelenti, hogy az Akatsukival kell felvennünk a harcot… – morogta Konan. Kabuto vigyora még szélesebb lett:
– Pontosan!
– Te mocsok… – morogtam. Erre felállított, majd egy fához szorított. Illetve inkább úgy mondanám, hogy ő elindult felém én pedig folyamatosan hátráltam.
– Idefigyelj. Nem csak erő, de fontos információ forrásom is vagy, ezért örülnék neki, ha nem okoznál nekem ennyi bajt… – susogta gyilkos szemekkel. Egy pillanat alatt jégtömbbe zártam. De… Úgy olvadt le róla, mintha csak karamell lenne.
– Lehetetlen… – motyogtam.
– Már mondtam. Kedvem szerint irányítalak titeket. Úgyhogy most irány a harctér!
– Nem fogom bántani azokat, akiket szeretek! – kiáltottam. Kabuto morgott valamit, majd rám ordított:
– AZT MONDTAM, INDÍTS!!! – és a testem magától ment Itachiék után. Mikor utol értem az Uchihát, valami nem stimmelt:
– Itachi, te…
– Jól érzed. Tényleg nem tud uralkodni felettem, magamtól megyek. – mondta, majd felém fordult – Hamarosan te is el tudod ezt érni.
– Hogyan?? – vágtam a szavába.
– Meg fogod tudni, hidd el, nem is olyan soká. – fordult vissza az ágakhoz. Utálom, amikor ezt csinálja…
– Nagato, Konan, Itachi, hogyan haltatok meg? – kérdeztem hirtelen.
– Sasuke.
– Madara… – az előbbi Itachi, az utóbbi Konan és Nagato volt. Hihetetlen… Obito képes volt elbánni Nagatoval? Ugye Deidara és Sasori megúszta? Ők nem lettek feltámasztva, és elvileg másfél év telt el azóta, hogy meghaltam. Élniük kell!!
– Mi indította el ezt a háborút? – kívancsiskodtam.
– Deidara megelégelte Tobi mészárlásait, amit az Akatsukin, illetve a nagy nemzeteken hajtott végre. A halálodkor csak elkaptuk Obitot, de megszökött. Aztán ők ketten egymásnak estek, majd kitört a háború. Ennek már egy éve. Akkortájt hallhattunk meg Konannal. – fejezte be Nagato. Hű. Deidara képes volt…? Még halottan is szeretem azt a fiút!
– Divóra, készülj! – szólt rám Itachi. Megérkeztünk. Soha nem láttam még valódi csatateret, és mit ne mondjak… Meglettem volna az élmény nélkül. Hirtelen a kezem mozdult és egy jégpecsétes kunait dobott el.
– DEIDARA, UGORJ!!! – kiáltottam el magam. A fiú elrugaszkodott, így én elé érkeztem.
– D-Divóra? – kerekedett el a szeme. Én… Én nem akarok Deidarával harcolni! És a legjobb az egészben, hogy tudom, hogy Kabuto direkt engem szánt neki ellenfélnek. “Meg fogod tudni” csengett a fülemben Itachi hangja. Azt hiszem, rájöttem. Rákoncentráltam az összes szép emlékemre. Mikor Deidara nekem adta a levesét, mikor együtt hülyültülnk Sasorival, mikor Hidannal összehaverkodtunk, mikor Deidara először megcsókolt, mikor Konannal hosszasan beszélgettünk, mikor az Akatsukival hócsatáztunk a szobámban… Én ezekre az emlékekre nem fogok rácáfolni!
– Deidara! – ugrottam a nyakába, majd szorosan megöleltem. Szegényt úgy megleptem az eddigi mozdzlatlanságom után, hogy csak hosszas másodpercek után viszonozta a gesztust. De akkor viszont erősen magához szorított, mégis éreztem, hogy nem bízik benne, hogy nem támadom meg.
– Nyugodj meg. Nincs hatalma felettem. – suttogtam a fülébe mosolyogva. És csak ezután ölelt meg igazából. Fejét a vállamra hajtotta, úgy motyogott nekem:
– Divóra, jól láttam, hogy a szemed…
– Edo Tensei. – válaszoltam, mielőtt még befejezhette volna – Mi történt “azután”? – direkt nem fogalmaztam pontosan. Tudtam, hogy érti, mire gondolok. Nem csalódtam:
– Nem sokkal rá, hogy meghaltál, feltűnt Sasori, akinek sikerült kiütni Tobit. Persze ez semmit sem számított, mikor meglátott téged. Elmagyaráztam, hogy mi történt, majd Tobival és veled együtt hazamentünk. Később kiderült, hogy Kabuto már rég csatlakozott Obitohoz, és feltámasztotta Zetsut. Tehát az egyik Zetsut kaptuk el Tobi helyett, hm.- mondta, még mindig engem ölelve. De nem folytatta. Ami azt illeti, nem is vártam folytatást. Volt annyi információ a birtokomban, hogy összerakhassam az eseményeket.
– De te jól vagy? – kérdeztem, és megsimítottam a fejét. Nem tudom, mióta lehetnek itt, de a haja kócos volt, és érezni lehetett rajta, higy már nagyon a határait feszegeti.
– Fogjuk rá, hm. – morogta. Ekkor azonban egy hangot hallottam a fejemben: “Divóra! Hogy mered megtagadni a parancsom?! Megmondtam, te csak egy báb vagy, akit kedvem szerint irányíthatok!” és azonnal éreztem, ahogy nehézkesen ugyan, de a testem engedelmeskedik Kabutonak. Eltoltam magamtól Deidarát.
– Most menj a közelemből! Nem tudok magamtól mozogni! – kiáltottam rá. Bólintott egyet, majd hátrébb ugrott. A tenyerem a földre tettem, mire az deres lett. Ne… Előkaptam egy tőrt, pecsétet formáztam rá. Eldobtam, majd a kezem az egykezes kézjelre állt be.
– Ha! – kiáltottam, mire a tőr egy bumm kíséretében eltűnt. Ezt a technikát ne… Most Kabuto dönt, hogy mikor hívjam elő a fegyvert. És most helyettem is koncentrál…
– Deidara, úgy helyeszkedj, hogy tudj majd magad köré robbantani! – utasítottam. Biccentett. Ő is minden erejével figyel. Ez így nagyon egysíkú. Kétlem, hogy Kabuto azt hinné, figyelem elterelés nélkül ki lehet nyírni ezzel a technikával Deidarát. Nem lőttem mellé, ugyanis egy rakat papírshuriken repült Deidara felé. Persze, hogy akkor kellett kijönnie a számon annak az egy szónak!
– Most! – erre az előbb eltűntetett tőr ismét feltűnt, majd eszeveszett tempóban repült a szőke felé. Konan is támadásba lendült, de őt Kisame tartotta fel. Lehet hülyén hangzik, de “életemben” először hálás voltam, amiért a cápaember idetolta a csinos kis pofiját… A tőrt a Harmadik Kazekage próbálta megállítani, de az olyan könnyedséggel szelte át a bábut, mintha nem is egy harci eszköz, hanem egy érett füge lenne. Szerencsére Deidara robbantása megakadályozta a katasztrófát. Nem véletlenül fektetek én annyi bizalmat ebbe a fiúba! A kezemből egy hosszú jégcsap nyúlt ki, amire Kabuto gondolom a Kazekagét kívánta felszúrni. Majdnem eltaláltam. Sokkal aljasabb ez annál. Deidara háta mögül egy hangos kiáltás hallatszott:
– Shinra Tesei! – a szőke fiú a bábbal együtt esett egyenesen a tűhegyes jégcsap hegyére. Bár annyira rákoncentráltam, hogy eltörjem a dárdát, de ezzel sajnos nem akadályozták meg Kabuto tervét. Hogy fordulna fel!!! Fura bizsergés futott rajtam keresztül. Egy kicsit könnyebben tudtam mozogni. Úgy tűnik, Kabutonak más dolga akadt. Feloldottam a jégjutsut, majd elkaptam Deidarát. A fejét a vállamra döntöttem, majd leültem mellé. Konkrétan átszúrta a jégdárda, ha meg tudtam volna gyógyítani, kikiabáltam volna, hogy isten vagyok. A fejem az övére hajtottam. Aztán egyszer csak elkezdett halványodni a ruhám, a bőröm, és kis cafatok hámlottak le. Kicsit örültem, hogy még egyszer, utoljára vele lehetek. Aztán rá kellett jöjjek, hogy ez mégsem az utolsó alkalom:
– Jéghercegnő… Együtt megyünk a túlvilágra… – motyogta Deidara. – Igen… – temettem az arcom a szőke hajzuhatagba, majd lehullott az utolsó darabka is…

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…