Vizet? Azt nem!

 

Végre akadt egy kis időm, hogy felkeressem régi, kedvenc törzshelyemet. A könyvtárat, amelynek annyit koptattam székeit, asztalait, amikor könyvekkel körbepakolva múlathattam az időt – nagy élvezettel – éveken keresztül. Akkor, amikor még nem laptoppal és mobiltelefonnal jártak az emberek a tudománynak, a tudásnak ebbe a szentélyébe. S amikor még a katalógus, kartonok sokaságát jelentette az internetes részleg pedig csak egy pár asztalos kis szoba volt.

Beérkezett a diák, lepakolt a kedvenc helyére, berendezkedett, majd irány a büfé az áhított reggeli kávé és szendvics elfogyasztására. Aztán vissza az asztalhoz és kezdődhet a munka.

A falak is a könyvek is a régiek, legfeljebb egy kicsit több elektronika segíti a tudáshoz jutást, de aki nem akarja őket igénybe venni – mert szégyen ide szégyen oda, vannak még néhányan ilyen bumfordi ősbölények – az egyelőre még kérheti a pultnál, vagy leveszi a szabadpolcról a papír alapú adathordozót.

Most sem volt ez másként. Lepakolás és irány az etető. Itt már drámaibbak voltak a változások. Se híre se hamva a régi, híresen gazdag választéknak, s az egykori a diákzsebekhez mért árak is alaposan megemelkedtek. A kávéfőző gép mellett pedig egy kis kézzel írott tábla éktelenkedik. „Kedves Vendégeink! Csapvizet nem áll módunkban kiszolgálni!” Vagyis: lehet akármilyen szomjas a tanulni vágyó egyetemi polgárság, csapvizet itt márpedig nem kap.

Pedig valószínűleg nem volt a víz kiszolgálás egy igazán megterhelő feladat. A kiszolgáló kiadta a kezében lévő kávét, majd egy fél fordulatot téve teleeresztett a csapból egy üvegpoharat, majd visszafordult, s egy mosoly kíséretében átnyújtotta a szomjazónak. Vagy talán a víz lett ennyire drága? Nem valószínű.  Hiszen ha elnagyolva ezer forintnak számolunk egy – amúgy valóban drága – köbméter budapesti hálózati vizet húsz fillérnek adódik egy pohár tiszta éltető ital. S ha a minden bizonnyal kapzsi és leleményesen agyafúrt diákság oda járna is egy kis potya, ingyen ivászatra, akkor is csak néhány tíz forinttal tudná „megvágni” a boltost, ennyit tudna „összeinni” magának naponta.

Alighanem más a megoldás kulcsa. Gyanítom megint a profithajhászás, az elvtelen, eltúlzott haszonelvűség az igazi ok. Hiszen, ha – okoskodhattak a büfé vezetői – a diák nem kap vizet mit csinál? Kénytelen lesz venni. Ami viszont már „zsebre megy”! Hiszen minden egyes eladott két decis palack csönget valamit a kasszába.  Hogy annyira nagy haszon azért ezeken a palackokon nincsen, hogy érdemes lenne ilyen drasztikus egyszersmind szánalmas lépésre ragadtatni magukat, nem érdekes. Kleine Fische gute Fische – hangzik ilyenkor. (Előbb- utóbb rájönnek a diákok a megoldásra és visznek magukkal innivalót.) Hogy vannak olyan diákok, akiknek számít a 2-300 Ft is, viszont nagyon megfelel nekik a „sima víz”? Ez meg kit érdekel. Polgár fizess, hogy mi gazdagodhassunk! Ez a jelszó, s ez a helyes irány! Ilyen világot élünk, ez ma a közgondolkodás.

Kétség kívül. Di ki alakította így ezt a világot? Kinek áll érdekében, hogy ez így legyen? Az alkotója biztosan nem, hiszen ő azt mondta:

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el.” (Mt6,19-20)

Sokkal valószínűbb inkább, hogy olyanforma emberek érdeke ez a világ, akik – a nagyobb haszon reményében – sajnálnak adni egy pohár vizet a szomjazónak. De az is meglehet, hogy esetleg a mosolyt sajnálják hozzá. De lehet, hogy már nincs is mosolyuk. S miközben az eladóknál hiánycikk lett ez az egyszerű, kedves gesztus, a vásárlóknak egyre kevesebb okuk lesz rá.

Gyarmati Gábor

 

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…