A rendezvényen Demény Beáta képviselte a sikeresen szerepelt prózaírókat, a helyezetteket pedig Akai Katalin alkotónk.

A prózaírók is színvonalas alkotásokat küldtek pályázatunkra, így itt is megosztottuk a harmadik helyezést:

  1. Pelesz Alexandra: Cseresznyefa
  2. Akai Katalin: A zsíros kenyér
  3. M. Jósvai Éva: A torma
    Spindler Zsolt: Első utazásom egyedül

További sikeresen szerepelt prózai alkotások, melyek elolvashatók a rendezvényre megjelent “Gyermekvilág 2017.” című kiadványunkban is:

Barna Eszter: Piros homokóra
Demény Beáta: Memoriam meam
Gergye Szilvia: Panni tükre
Kele Gabriella: Az eltitkolt képesség
Kovács Réka: Arany és lúdtoll
Kühne Katalin: Csillagszemű
Lovas József Pál: Boszorkányok
Pál Erzsébet: Csenge karácsonya
Sipos Karina: Egy rövid kaland
Soós Katalin: Az életre kelt fénykép

A helyezett alkotások teljes szövege:

Pelesz Alexandra: Cseresznyefa

Megint beesteledett. Sötét van, és én nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem egyedül. Ma újra nem játszottunk, pedig reggel megígérted, amikor kiraktál a suli előtt a kocsiból. Emlékszel, azt mondtad, ha ügyes leszek, figyelek, nem leszek rossz és nem hozok rossz jegyeket, akkor este játszani fogunk. Mi, együtt. Talán még apa is.
Hét óra volt, amikor kiszálltam reggel a kocsiból. Volt még egy óra, hogy a többiekkel játsszak, mielőtt becsen-gettek. Már nagyon kezdtünk unatkozni, ezért tartottunk egy futóversenyt a folyosón. Nagyon élveztük, még kiabáltunk is örömünkben, amikor beért a győztes a célba. Sajnos a tanító néni is kiabált, de ő nem örömében. Ő azt kiabálta, hogy azonnal adjuk oda a tájékoztatónkat. Sírnom kellett, és a többiek kinevettek, hogy ez miatt sírok. De én azért sírtam, mert te azt mondtad, hogy csak akkor játszol velem, ha jó leszek. Kaptam egy beírást. Nem voltam jó.
Utána már minden órán ezen járt az eszem. Csak úgy kattogott. Aztán nagyot kattant attól is, ahogy a tanító néni rákoppintott a fejemre. Mérgesen nézett rám, és azt hajtogatta, hogy már megint nem figyeltem, és hiába szólított fel, nem folytattam az olvasást. Oda kellett adnom a tájékoztatómat. Kaptam egy feketepontot. Megint sírtam, és megint mindenki kinevetett. Olyan mérges lettem, hogy belerúgtam a padba, mire a tanító néni még mérgesebb lett, mint amilyen én voltam.
Most már biztosan nem játszol velem este. Csak erre tudtam gondolni.
Délután, amikor az udvaron játszottunk, megvertem az egyik osztálytársamat. A Balázst. Mert megint kinevetett amiatt, hogy sírtam. Ezután már nem is kérték el a tájékoztatómat, csak azt mondták: be kell hívatni a szüleit ennek a gyereknek.
Soha többé nem fogsz játszani velem, igaz?

Pelesz Alexandra alkotását Taskó Zsuzsanna olvasta fel.

Úgy vártam a négy órát, hogy hazamehessek végre veled. Aztán eszembe jutott, hogy előbb még elviszel a matektanárhoz, akinél ott kell maradnom másfél órát, mert nem kaphatok rossz jegyet. Te addig vásárolni mentél. Bárcsak veled mehettem volna! Hogy felálljak a bevásárlókocsi hátuljára, és halljam a hangodat, ahogy sorolod, hogy mit kell venni. Bárcsak foghattam volna a kezed a pénztárban, amíg vártál, ahelyett, hogy a matekfeladatokat csináltam.
Olyan lassan telt el a másfél óra, hogy már majdnem sírtam. Újra. Csak mert hiányoztál. És mert féltem, hogy mit fogsz mondani, ha odaadom a tájékoztatómat. Már nem is tudom hányadik feketepont a héten. Csak azt tudom, hogy eggyel kevesebb, mint amennyi beírás.
Végre értem jöttél, és annyi mindent mondtam volna, főleg azt, hogy egész nap rád gondoltam és hiányoztál, és szeretlek. De végül nem mondtam semmit, csak bámultam ki a kocsi ablakán, és rettegtem, hogy mi lesz, ha haza érünk és nekem oda kell adnom a tájékoztatómat.
Aztán nem kellett odaadnom, mert nem jutott eszedbe. Mondtad, hogy menjek a szobámba, ne legyek itt láb alatt, amíg kipakolod a szatyrokat, kiszeded az edényeket a mosogatógépből, kiteregeted a ruhákat, készítesz vacsorát. Pedig én úgy szerettem volna a lábad alatt lenni. Adogatni a mosógépből a zoknikat, hogy ne kelljen mindegyikért lehajolnod. A tányérokat is adogattam volna. Bármit megtettem volna, csak hogy a lábad alatt lehessek. De mivel azt kérted, hogy jöjjek a szobámba, hát bejöttem.
Leültem az ágyamra és végignéztem a polcokon lévő játékaimon. Gondolkoztam, hogy mit csináljak, egyedül. Vannak társasjátékok, nem is kevés! Hotel, Monopoly, Ki nevet a végén, Zingo. Csak olvastam sorba, hogy mik vannak a dobozokra írva. Ezekkel nem tudok egyedül játszani. Csak veled tudnék, vagy apával. De ő még haza se ért. Mit is mondtál a kocsiban? Hogy későn jön, mert ha nem végez el időben, valami ködösbért kell kifizetnie? Nem tudom, mi az, de biztosan nem jó, ha ez miatt ott marad. A legokat már megépítettem milliószor, nincs kedvem újra nekiállni. Könyvek. Nincs kedvem olvasni. Jobb lenne, ha te olvasnál nekem. Ceruzák, filcek, zsírkréta. Minek rajzoljak? Neked szoktam rajzolni. Aztán, miután egy órán keresztül rajzolom, úgy hogy már megfájdul a szemem és már sajognak az ujjaim is, hogy olyan szépen kiszínezzem, hogy biztosan tetsszen neked, te egy gyors pillantással elintézed, miközben fülig érő szájjal mondod, hogy „gyönyörű”. De szerintem meg se nézed. Nem is láttad rajt a múltkor azt a pici katicát, aki a virágon mászott. Nem láttad a kisfiú kezében a szív alakú lufit, amire az volt írva: szeretlek anya! Nem láttad, hogy még cseresznyéket is rajzoltam a fára, mert annyira szereted a cseresznyét. Megszámoltam, hatvannégy darabot rajzoltam rá, csak neked! A fűszálak közé még csigákat is rajzoltam, nem volt könnyű. Láttad őket?
Aztán utána, amikor este kidobtam a szemetesbe a papírzsebkendőt, amibe kifújtam az orrom, (mert sírtam, amiért nem játszottunk aznap sem), megláttam, hogy összegyűrve bent van a többi szemét között ez a rajz, amire én hatvannégy cseresznyét rajzoltam, meg katicabogarat.
Nincs kedvem rajzolni.
Lehajtom a fejem az íróasztal fölé, a naplóm fölé, és újra sírok. Fiú létemre, megint csak sírok. Lepottyan egy könnycseppem a napló lapjára és szétfolyik rajt. A többit már inkább letörlöm, hogy ne csöppenjenek rá.
Aztán mégis rácsöppen egy könnycsepp. De ez honnan? Hiszen én letöröltem! Az enyém nem lehet.
Hátranézek, és a fejem felett áthajolva anya olvassa a naplómat. Az ő könnye pottyant le az előbb. Aztán újra és újra, csak úgy hullottak a könnyek, teljesen átáztatták a naplóm oldalait.
Most meg miért sír? Megnézte a tájékoztatómat? Vagy felhívta a tanító néni? Vagy mi rosszat csináltam?
Aztán felhúz az asztaltól, és megölel, de úgy, hogy majdnem fáj. De nem érdekel. Én is ölelem őt, nagyon, lehet, hogy őneki is fáj.
– Kincsem, válassz egy társasjátékot, és hozd ki a konyhába. Tudunk ott is játszani, majd megkeverem két dobás között a pörköltet – mosolyog rám anya, de még mindig sír.
– Ha nincs kedved játszani velem, nem kell, anya. Ne sírj! – mondom neki, mert nem tetszik, hogy ilyen könnyes az arca. – Majd játszok valamit egyedül.
– Nem – nevet a könnyein át. – Hozz egy társast! De valami olyat, ami jó sokáig tart – kacsint rám mo-solyogva.
És én boldogan viszem a társast, és a konyhában játszunk, és közben anya azt is mondja, hogy most már megesküszik, hogy mindig így fog főzni, hogy közben velem játszik, és megkér rá, hogy majd segítsek neki leszedni a ruhákat, ha megszáradtak. És arra is megkér, hogy rajzoljak neki egy cseresznyefát.

 

Akai Katalin: A zsíros kenyér

Akai Katalin rövidprózáját Zsoldos Adrienn adta elő.

Oly sűrűn kavargott a szürke, szénporral és füsttel kevert köd, hogy délután már az iskolaudvarra sem engedtek ki bennünket. A tanteremben vidám zsibongás volt, mindenki elővette uzsonnáját amit otthonról hozott.
Csak Erzsike a fekete hajú, sovány, pipaszár lábú roma kislány nem hozott semmit. Félre húzódott egy csendesebb sarokba, úgy tett, mintha olvasna, de szeme sarkából sóváran leste a finom szendvicseket ímmel-ámmal majszoló gyerekeket.
Ő soha nem hozott semmit. Többnyire nem volt otthon még kenyér sem, nemhogy szalámi, sajt, és csokiról is csak álmodott néha.
Volt az osztályban négy gazdagabb lány, ők külön csapatot alkottak, mert a szüleik vezető beosztásban dolgoztak, többet kerestek, tanultabbak voltak. Folyton dicsekedtek, és kicsúfolták azt, akit valamiért éppen kiszemeltek, hogy ezzel is érzékeltessék kivételes helyzetüket. Szinte mindennap csokit, vagy cukrot hoztak, és nagy kegyesen adtak udvartartásuknak, így hát Ági, Juci, Zsuzsi, és Panna szinte királynőnek érezte magát a kevésbé tehetős, többnyire bányász szülők gyerekei között. Bármit mondtak, vagy tettek, a többiek helyeselték, velük együtt gúnyolták az éppen aktuális áldozatot. Ági jóízűen harapott egyet téliszalámis zsömléjéből, melyből ínycsiklandóan mosolygott ki a fénylő, sárga vaj. Látszott rajta, hogy nem margarin! Ági keze vajas lett, és Ő szinte kéjesen nyalta le kezéről az aranyszínű krémet, mert észre vette Erzsike sóvár pillantását.
– Na mi van! Már megint kaja nélkül jöttél? Persze, mert az Apád a kocsmába hordja a keresetét! Nem is értem, miért engednek be ide közénk ilyen rongyosan, csak összekoszolod a szép ruhánkat, meg a padot amire leülsz. Juci és pár barátnője még tódította is szavait: Lehet, hogy tetves is vagy! De ki is tépjük akkor azt a fekete szénaboglya hajadat! Panna és Zsuzsi, na meg a barátaik is látták milyen móka vette kezdetét, Ők is beálltak csúfolódni.
A sovány kislány a sarokba bújt, a fal felé fordulva befogta füleit, hogy ne is hallja amiket kántálnak. Vékony lábain még zokni sem volt, pedig már késő ősszel hidegek a nappalok is. Csak úgy, mezítlábra vette fel, a kopott több számmal nagyobb cipőt, szoknyája, és blúza több helyen szakadt volt.
Amikor ránéztem, megcsavarodott a szívem a sajnálattól, mert keskeny arcára szinte patakot vájt a könnye, úgy hullott. Nagyon beleéreztem magam a helyébe, én sem voltam az osztály kedvence. Többszörösen hátrányos helyzetű lévén sűrűn voltam a többiek gúnyának céltáblája. Annyira alacsony voltam, hogy mindig a tornasor végén kullogtam. Ráadásul négy gyerekes bányászcsalád, elvált szülők legidősebb gyermekeként, alacsony, sovány, szőke, szegény, szemüveges, és ha mindez a csapás nem lenne elég, még szeplős is voltam. Kaptam is eleget, sokszor meg is vertek, mert könnyen elbírtak velem.
De mi azért jobb helyzetben voltunk. Szüleink nem itták el a fizetésüket, csak mindig adósságban voltak, hol konyha bútort, hol szoba bútort, szőnyeget, csillárt, egyebet vettek, ha jönnek a gyámhatóságtól család látogatásra, hát lássák milyen rendes otthonban élünk. Ruhánk nagyon sok volt, csak nem rendes, mert Anyámnak az volt a mániája többek között, hogy megvette más gyerekek kinőtt ruháit, hogy tudja mutogatni, mennyi ruhánk van. Tele is volt a szekrény, szépen összehajtogatott ruhákkal. De legalább tiszta volt mindig, még ha foltos is.
Szegénynek az volt a szava-járása: A szegénység nem bűn, a folt nem baj, de a kosz és a szakadt ruha szégyen! Szerencsére a másik mániája a tisztaság volt, be is voltunk fogva kicsi korunktól padlót sikálni, meg egyebekre. Amikor felértem a tűzhelyet sámliról, már főztem. Mosógépünk sem volt még. A teknő mellett görnyedve sikáltuk hétvégén reggeltől estig a szennyest, csupa seb lett a kezem, nem gyógyult be sosem a következő mosásig.
Annyira megsajnáltam Erzsikét, a csúfolódás miatt, hogy odamentem, elővettem az uzsonnámat, mert az én Anyukám csomagolt nekem zsíros kenyeret, egy egész szeletet, merthogy sovány voltam. Amikor elkezdtem kitekerni az újságpapírból a zsíros kenyeret, mindannyian odajöttek körénk, és újjal mutogattak ránk.
– Na mi van korongecset! – ez volt a gúnynevem, mert annyi forgóm volt, hogy rövidre vágott szőke hajam, ahány szál volt, annyifelé állt. Éppen úgy mint egy korongecset, na meg a mosószappanos hajmosás sem sokat javított a helyzeten.
– Nektek meg már szalvétára sem telik?
– Vagy talán nem is tudjátok mi fán terem? Látom újságpapírba csomagolta Anyád a kenyeret!
Nem szóltam semmit, én is bebújtam Erzsike mellé a sarokba, és a falnak fordulva, könnyeinket nyeldesve tömtük magunkba a finom zsíros kenyeret.
Attól a naptól kezdve barátnők lettünk. Még több gúnyolódás, rugdosás, verés ért bennünket az osztályban ezért, na meg ráadásul ezek után már nem adtam oda a leckémet lemásolni. A biztonság kedvéért otthon megkaptam is a magamét:
– Micsoda dolog romákkal barátkozni!
– Még a végén tetűt hozol haza, de akkor nullás géppel vágom le a hajad és agyoncsaplak! Ide ne merd hozni azt a lányt! Tessék abbahagyni ezt a barátkozást, vannak ott mások is akivel lehet.
Nekem nagyon fájtak ezek a szavak. Hogy nem érti meg még az Anyám, és az osztálytársaim sem, hogy a gyerek nem tehet arról, hová születik?!
Édesanyám beteg volt, három szakban dolgozott, és ott volt ráadásul a négy gyerek, én voltam a legidősebb. Gyermekkorom szinte nem volt, a többi testvéremet etettem, pelenkáztam, neveltem, házi munkát végeztem, és ha valahová mentem csak úgy mehettem, hogy vittem magammal mindet, így mindig megtudták ha találkoztunk.
A nevelő Apám, hála a Jó Istennek nagyon aranyos, gyerekszerető, türelmes ember volt, de Ő is három szakban dolgozott, pótműszakokat vállalt, és többnyire szombat, vasárnap is a bányánál volt. Keveset volt otthon, de abban a rövid időben meg szerettette velem az olvasást, a tanulást. Az első könyveimet tőle kaptam ajándékba, a mai napig őrzöm őket. Aputól kaptam azokat az útravaló szavakat is, amelyek nagy segítségemre voltak életemben:
– Kislányom! Tanulj jól, menj olyan magas iskolákba, ahová csak bírsz, mert a mi fajtánknak csak a kitartás, és a tanulás segíthet abban, hogy jobb élete legyen!
Nemsokára elköltöztünk, Erzsikével egymás nyakába borulva sírtunk, mert csak egymásnak mondhattuk el bánatunkat. Anyámnak sosem volt ideje, meg kedve az én apró-cseprő problémáimmal foglalkozni, volt elég baja úgy is.
Addig járt könyörögni a vezetőséghez, hogy kaptunk egy nagyobb lakást, a város másik kerületében. Azt a csodát! Ott már volt fürdőszoba, szép fehér káddal, mosdóval, benti WC-vel hófehér csempével. Ráadásul vizet is lehetett melegíteni, csak be kellett gyújtani a fürdőszobai vízmelegítő kályhába.
Mi gyerekek, nagyon örültünk neki, itt már külön szobája volt a felnőtteknek és a gyerekeknek. Igaz, többen laktunk egy emeletes épületben, de legalább sok barátom volt, mert hasonló családok voltak, sok gyerekkel. Mint később megtudtam, ez egy új építésű szövetkezeti lakás volt, aminek az árát törleszteni kellett.
Na, az hamar kiderült, hogy a törlesztéssel némi gond van, valahonnan pénzt kellene szerezni. Végül Anyám kitalálta, hazamennek a szülőfalujába, és az özvegyen maradt Anyjával eladatják a házat, meg a szőlőt, és odaköltözik hozzánk a Nagyanyánk, akit addig soha nem láttunk. Legalább lesz aki vigyáz a gyerekekre amíg dolgoznak, és megfőzi az ebédet, amire hazaérünk a suliból, mondták a szüleim.
Anyuék elutaztak, addig a szomszédok vigyáztak ránk, meg mi egymásra. Pár nap múlva hazaértek, és hozták a Nagymamát.
Nem győztünk csodálkozni rajta: Fekete fejkendője a szemébe húzva, mindene fekete volt, még hatalmas, magas szárú fűzős cipője is. Volt bizony rajta, vagy tíz alsó szoknya, fekete kardigán, és fekete szoknya.
Mama is csak ámult, hogy milyen palotában lakunk, parketta van a szobában, kockakő a konyhában lerakva, és bent van a víz, nem kell a kútról cipelni. Ilyet otthon, csak a grófi kastélyban látott, amikor ott szolgált. A fürdőszobába, alig mert belépni! Sőt! Az esti fürdésnél akkora cirkusz volt, hogy nekünk, gyerekeknek örök emlék maradt. Eljött az este, és Anyukám mondta: „Anyám, fürödjön meg, úgy bújjon a tiszta ágyba.” Akkor a Mama kikelt magából, hogy fürödtek ők nyáron a folyóban, és nem is koszos. Pedig elég kellemetlen szaga volt, főként, amikor a sok szoknyát levette magáról. Apu és Anyu megfogták a Mamát és nagy keservesen a fürdőszobába vonszolták.
Hogy az milyen rikácsolást csapott!
Mint akit ölni visznek, úgy óbégatott, meg visított! Mire nehezen, de megtörtént a fürdés, mi gyerekek fetrengtünk a nevetéstől. De a Mamának határozottan jobb illata lett, velünk aludt egy szobában. Anyukám adott neki szép tiszta hálóinget, csipkéset, amit alig mert felvenni. Azután meg csak simogatta a hófehér lepedőt, és kérdezgette: az tényleg az ő ágya? Láttam rajta, szinte félt lefeküdni. Akkor nagyon megsajnáltam, mert amióta az eszemet tudtam, nekem mindig olyan szép tiszta ágyam volt. Nem is gondoltam bele, addig soha, hogy nem mindenkinek természetes az, ami nekünk van.
Mindig úgy gondoltam, hogy mi nagyon szegények vagyunk.
Ma már látom, hogy a sok küzdelem és nélkülözés ellenére, a nagy család, az összefogás, és egymás szeretete milyen gazdaggá tett bennünket.
Nem kellet hozzá sok idő, a Mama úgy megszerette a fehér csempés helyiséget, hogy úgy kellett kiimádkozni belőle.
Ma már én is nagymama vagyok, és az unokák nem is hiszik el, hogy akkor ilyen volt az élet. Erzsikével a mai napig tartjuk a kapcsolatot, egy helyi üzlet vezetője.
Sok szomorú és vidám, dühítő és könnyfakasztó emlékem van még a Nagymamáról,
de azt az első estét nem felejtem amíg élek.

M. Jósvai Éva: A torma

Már közel ötven éve történt, de ha olykor eszembe jut, még mindig elmosolyodom rajta.
A második osztályt kezdtük, hat kislány, egy kisdobos őrs. A kisdobosnak pedig segítenie kell azokon, akik erre rászorulnak. Akartunk mi segíteni, hogyne akartunk volna, csak ötletünk nem volt, hogy mit tehetnénk.
A falunkban már akkor is sok idős özvegyasszony élt, akiknek bizony már nehezen ment a portájuk rendben tartása. Innen jöhetett az ötlet. Fontos volt, hogy a megsegített néni ne tudja meg, kik voltak a jótevői.
Hosszas mérlegelés után választottunk ki egy, a fő utcán egyedül lakó idős asszonyt. Naponta láttuk iskolába menet, hogy bizony nagyon gazos a virágoskertje, tehát tökéletes megsegítendő alany lesz.
Kiválasztottuk a napot, már nem emlékszem, honnan tudtuk, hogy a néni nem lesz otthon. Tanítás után, iskolaköpenyben, táskástul – és természetesen minden szerszám nélkül! – a kapuja elé vonultunk. Az azonban kulcsra volt zárva! Akkora volt a lelkesedésünk, annyira beleéltük magunkat, hogy egy bezárt kiskapu ezt nem gátolhatta meg! Megpróbáltunk átmászni a kerítésen, de nem sikerült. Némi téblábolás után úgy döntöttünk, gyorsan új megsegítendőt kell találnunk, lehetőleg közelben lakót.
Nagymamám – aki csak néhány házra lakott a kiszemelt özvegyasszonytól – közvetlen szomszédja, Szobota néni (nagymamám is nénizte!) sem nagyon bírta már gondozni az udvarát. Számtalanszor hallottam én is, mikor mamának panaszkodott, hogy mennyire gyenge, milyen nehezére esik minden munka, és menne már az ura után… A temetőbe.
Ezért javasoltam Szobota nénit. A személy azonnal elfogadtatott, átvonultunk tehát az új helyszínre. Mintha mindent előkészítettek volna nekünk! A néni nem volt otthon, a kapuja nyitva volt. Két oldalsó portáról – egyik a nagyszüleimé volt – és egy szemköztiről volt belátás az udvarra, de sehol senkit nem láttunk.
Beóvakodtunk, körülnéztünk. Az udvar meglehetősen elhanyagolt volt, a virágágyásokban rengeteg volt a gyom, a veteményesben pár sor sárgarépa és hagyma árválkodott.
Hátramentünk a fészerbe, és rövidesen kapával, gereblyével, locsolókannával felfegyverkezve indultunk csatába a gyomok ellen. Igazából fogalmunk sem volt, hogy mi a gaz és mi a haszonnövény, ültetett virág, de ez nem volt nagy probléma. Szobota néni azon az éven már nem ültetett új virágot, a répát és a hagymát meg szerencsére mindnyájan ismertük. A kikapált, kihúzgált zöldeket a kert végében folydogáló patakocska mellé hordtuk. A veteményest meglocsoltuk, a szegélyköveket szépen elrendeztük. A füvet is alaposan átgereblyéztük. A szép virágos gyomokat természetesen meghagytuk…
Már késznek gondoltuk, és elégedetten néztünk végig a munkánkon. Vissza akartuk vinni a szerszámokat, mikor Szilvi meglátott a kerítés mellett egy hatalmas, hosszú zöld leveles növényt:
– Hú, ezt majdnem itt felejtettük!
– Vajon mi lehet? – húzogatta meg az egyik levelet Mariann.
– Biztosan gyom, virága nincs, és nem is szép! – állapította meg Marika.
– Nem fogunk egy ekkora dudvát itt hagyni egy ilyen szépen rendbe rakott kertben! – zárta le a témát Kati.
Először megpróbáltuk kihúzni. Nem sikerült, s csak néhány levéldarab maradt a kezünkben. Miután körbekapáltuk, megláttuk, hogy milyen vastag gyökere van. Ezért Évivel kicipeltük a fészerből a csákányt. Rángattuk, vágtuk, ütöttük, míg végül egy hatalmas gyökérdarabot sikerült kiszakítanunk a földből. Bele is izzadtunk rendesen, mire a kitépett gyomok mellé vonszoltuk! A nyomokat szépen eltüntettük, a földet elegyengettük, simára gereblyéztük. Visszahordtuk a szerszámokat fészerbe, és a jól végzett munka után örömmel vonultunk haza.

Másnap iskola után nagymamához mentem, aki rögtön nagy újsággal fogadott:
– Tegnap Böske nénéd a felső szomszédból látta, hogy szorgalmas iskolás kislányok takarítanak Szobota néni udvarán. A kapuban várta nénédet, hogy elmondja neki a történteket. Drága öreg szomszédasszonyom el is rítta magát, hogy milyen szép rendet tettek a gyerekek az udvarán. Csak akkor keseredett el kicsit, mikor észrevette, hogy a fiatalasszony kora óta nevelgetett, gyönyörű, illatos tormáját is kiásták a gyökere végéig, sőt még a nyomát is eltüntették a kerítés mellől.
Hetekig lapítottam…

Spindler Zsolt: Első utazásom egyedül

A 6-os teremből a 9-esbe, elsős koromban, az általános iskolában… Váratlanul ért, addig mindig csak a 6-osban voltunk, de akkor összevont órát kellett tartani a negyedikesekkel, mert csak egy tanárnő jutott éppen a két osztályra. Amikor nem látta senki, kicsit sírtam is, olyan rossz volt az új helyen. Belehajoltam a táskámba, és kotorásztam, mintha keresnék valamit, csak hogy meg ne lássák a könnyeimet, és írtam egy segélykérő levelet a mamámnak. Mama: sós (azt akartam írni: S.O.S., szerintem, ha betűzzük, tisztán hosszú ó-nak hallik). Persze a papíromon mindenki, akinek megmutattam „sós”-nak olvasta. Nagyot csalódtam a felnőttekben.
Talán emiatt az incidens miatt szerettem meg később „A kis herceget”. Saint-Exupery mintha rám kacsintott volna a kalap-kígyó mögül: Rá se ránts, öreg! Ilyenek ezek! Mindegy nekik, hogy sós, vagy S.O.S. És talán ezért kell annyit írnom is. Mert írni kell! Mert meg kell magyarázni! Mert ezek nem értik! Ezek nem értenek egy szóból! Ezeknek oldalakat kell írni, csak hogy néhányan megsejtsék, hogy miről van szó! Hogy nem mindegy, hogy valami kalap, vagy kígyó, mert a kígyótól félni kell, mert az veszélyes, a kalap meg legfeljebb nyúlszőr lehet! Hogy nem mindegy, hogy valami sós, vagy S.O.S., mert ha S.O.S., akkor tessék nekem segíteni, mert bajban vagyok, egyedül vagyok, kis Vuk vagyok! Na! Most már érted?
Az első utazásom óta egyébként bejártam a fél világot. Voltam vagy hatvan országban, a louisianai mocsaraktól mezopotámiai sivatagjáig, a Kilimandzsáró csúcsától az Indiai-óceán és a Karib-tenger mélyéig, a Volga partjától az Andaman-tengerig, a Tanganyika vizétől a szamarkandi piacig mindenfelé. Itt egy fél évet töltöttem, ott egy napot, de soha nem éreztem magam olyan elhagyott kis embernek, mint akkor Székesfehérváron, a Schönherz Zoltán Általános Iskola 9-es termében, 20 méterre a 6-os teremtől, 150-re az otthonomtól.

További kategóriák:
18 év alatti verselők18 év feletti verselőkképzőművészek

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…