Ez az eset még fiatal egyetemista fiú koromban történt velem, ebben a városban, ahol most is élek. Akkor megígértem, hogy soha nem felejtem el, örökké őrizni fogom és ez így is történt.

Egy nehéz vizsga délutánján – pihenésül – a folyópartra mentem. Akkor még nem volt ilyen rendezett a folyó környéke, mint most. Sok helyen elvadult bokrok, fák borították, némely részt pedig szemétgyűjtőnek használtak. Ismertem egy olyan részét a partnak, ahol a fák, bokrok takarása nélkül tudtam bámulni a vizet. Meglepődtem, amikor a folyó szélén egy öreg embert láttam álldogálni. Meleg, május végi idő ellenére barna pulóvert viselt, hozzá kordbársony nadrágot. Őszes, gyér haja fiatalosra nyírva. Ahogy közeledtem, felém fordult, arcát mély ráncok borították, de barna gomb szeme vidáman csillogott.

A gőzöst várom, a kislányaim vannak rajta – mondta köszönés nélkül és kezét karba fonva a távolt fürkészte. – Nem sokára ki kell kötnie!

De hát nem járnak erre hajók! – szóltam megütközve.

Már hogyne járnának! – rikkantotta meggyőződéssel az öregúr. – Tegnap is befutott legalább három!

Láttam, hogy nem lehet eltántorítani az elképzelésétől, ezért megpróbáltam átvenni a gondolatai fonalát.

Azért gondolom, hogy ma nem fog jönni, mert csúnya idő tombol odaát. Ilyen időben nem tudnak a hajók kifutni.

Az admiralitástól tudja ezt? Arcán komoly érdeklődés látszott és egész testével felém fordult.

A rádióban mondták be – füllentettem. – De láthatja maga is, itt is felkerekedett a szél, nemsokára esni kezd. Ha megengedi haza kísérném.

Engedelmesen ki jött velem az útra, kérdeztem, melyik irányba forduljunk. – Talán erre- intett jobb felé. Ahogy ballagtunk azt vártam, hogy valamelyik kereszt utcába csak bekanyarodunk, de ehelyett régi históriák mesélésébe kezdett a tengerhajózásról, szélességi fokokról, kikötői csapszékekről.

Melyik utcában tetszik lakni? – szakítottam meg a szóáradatot, mivel az eső már egyre jobban csöpögött.

A Kossuth Lajos utcában – vágta rá meggyőződéssel.

A városnak ebben a részében sehol nem találtunk ilyen nevű utcát. Elővettem az esernyőmet, mert az eső hirtelen zuhogni kezdett. Belekaroltam az öregúrba, miközben az lelkesen magyarázott tovább, mit sem törődve az esővel, úgy éreztem, most már nem hagyhatom magára ilyen időben.

Menjünk inkább más irányba – javasoltam, hátha arra lesz a Kossuth utca. Mindketten elég vizesek voltunk már, neki a jobb felén volt átázva a pulóvere, nekem a trikóm bal fele. Egy bisztró mellett haladtunk el, kellemes meleg és ételek illata áradt ki belőle. Talán ismeri itt valaki, hiszen feltehetően a környékből való. Leültettem egy asztal melletti székre, én pedig a pultoshoz fordultam. Kiderült, hogy sem a bisztró dolgozói, sem a vendégek nem látták még erre felé az öreget. Egy középkorú nő azt javasolta, hívjuk fel az idősek otthonát, hátha onnan csavargott el. Ez jó ötletnek tűnt, de nem vezetett eredményre, nem hiányzott onnan senki. Valaki a hajléktalan szállót javasolta. A többség és szerintem is, az öreg nem lehet hajléktalan, ruhája, körmei, ápolt haja azt mutatták, gondozott környezetben élt. Ahogy a pult mellől néztem, amint csendesen, derűs arccal üldögél, a homlokán, orra hegyén csillogó esőcseppekkel, olyan védtelennek, ártatlannak tűnt, tudtam, nem hagyhatom magára, törődnöm kell vele. Meleg ételt rendeltem mindkettőnknek, meg ásványvizet.
Az öreg nagy kedvvel látott neki az evésnek, mintha csak most eszmélne rá, hogy milyen régóta nem evett. Közben a nyelve újra megeredt. Most arról beszélt, hogy történelem tanár korában egy nagy asztalon az általuk készített makettel, bábukkal, hogy játszották el a negyvennyolcas szabadságharcot a diákokkal. – Nem volt annyi gyurmánk, hogy az osztrák túlerőt meg tudjuk mintázni. Az egyik diákom aztán kitalálta, hogy csináljuk parafa dugóból az osztrák katonákat. Micsoda jó ötlet, mi ?– nevetett, – fehérre festett parafa dugóból! Aztán Bem apó… Félbe kellett szakítanom, mert láttam, az eső már elállt és sötétedni kezdett. Az egyik vendég most azt javasolta, vigyem be a rendőrségre, majd ők megkeresik a hozzátartozóit. Ez ugyan nem volt rossz ötlet, de nem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. Elképzeltem, hogy éjszakára, iratok, papírok nélkül jobb híján a fogdába zárják. Nem is érti a rácsok mögött, hogy mi történik vele, olyan ártatlan szemmel néz a világba, megrémül, összetörik.

Törtem a fejemet, mi legyen. Aztán úgy gondoltam, beviszem magammal a kollégiumba. Egy rövidebb sétára innen egy egyszintes épületben rendezett be szállást az egyetem kisebb számú hallgatóknak. Talán harmincan lehettünk. Mind rendes, jó tanuló srácok. Családias légkört alakítottunk ki, a csomagban érkezett kajákat megosztottuk, együtt jártunk moziba. Most a vizsgaidőszakban kevesebben voltunk, mert többen haza utaztak, akik jobban szerettek otthon tanulni, de volt, aki a barátnőjénél készült a vizsgákra. A portán simán átjutottunk, gondolták tudom, mit csinálok. A földszinti szobákba verődtek össze az itt maradottak, többnyire kártyázással, sakkozással vezették le a délelőtti feszültséget.

Hát ez meg ki? – kérdezte Jocó, amikor benyitottunk a szobájába.

A folyóparton találtam. Nem tudja se a nevét, sem azt, hogy hol lakik. Az öreg közben a szobát fürkészte, s rögtön megakadt a szeme a sarokban lévő széken elhelyezett tangóharmonikán. Villám gyorsan odapattant, s már tette is fel a vállára a hangszert. Néztük Jocóval, mi lesz ebből, mert az ujjai tétován matattak a billentyűkön, gombokon, dallam helyett csak egy-két nyekkenés hallatszott.

Tegye le bácsi, drága hangszer az – mondta Jocó és indult feléje, hogy baj nélkül lesegítse róla. Az öreg egy kicsit makacskodott, aztán ujjai, mintha felocsúdtak volna valami hosszú álomból, egyszerre megtalálták a helyüket és varázslatos módon váltogatva egymást, dallamba rendeződtek.

Párizsban szép a nyár, a grand bulvár fényárban áll…” fakadt dalra az öreg meglepően kellemes hangon, tökéletes zenei kísérettel. Arca kivirult, magabiztosan dőlt hátra, lábával a ritmust ütötte a padlón. A szobákból kijött és körénk sereglett a többi fiú is, néhányan – akik ismerni vélték a dalt – együtt énekeltek vele. Nem is tudom, hogyan kerültünk ki a társalgóba, de ott már mindenki együtt dalolta vele „leszek-e boldog, leszek-e szép, ő felelt könnyedén… ”. Egymást túlharsogva, önfeledten mindenki énekelt. Az öreg, kellemes hangján elől fújta a strófát, mi meg, mint a kutyakölykök vonyítottunk utána, „bár hogy lesz, úgy lesz”. Mintha nem is az a bisztróbeli, ázott kis öregúr lett volna, olyan fiatalosan, derűsen játszott, mint talán hajdan, fiatalkorában. Aztán jött a „Villa negra nem apáca zárda, … nem fényes lokál”. Annyira belejöttünk az éneklésbe, ő meg a játékba, hogy a portás is bejött, csak a falak maradjanak, ennyit kért.

Most jön a legszebb dalom cimborák – rikkantott az öregúr, és szélesre tárta a harmonikát, szemét behunyva, érzelmesen dalolni kezdett. „Hallgatott a kert, minden elnémult, megpihent a föld és az ég…”. Elcsendesedtünk mi is, sírt a harmonika, az öreg szeméből is folytak a könnyek, ahogy a dal sok-sok versszaka felidéződött benne. Valamilyen fiatalkori emlékek, érzések szakadhattak fel benne, mert könnyei sűrű patakokban a pulóverére szaladtak. A dallamok, verssorok körbegyűrűztek a társalgóban, fájdalmasan szépek, hol vidámak voltak. Talán az egész élete, de leginkább a fiatalsága volt benne ebben a dalban. Egy rövid időre talán újra élte ezeket, ez csalhatott könnyeket a szemébe. Nem zavarta, csak énekelt tovább, „őrizd ezt a dalt, ó de szép volt, de tündér szép”. – Értitek cimborák – harsogta, – tündérszép volt! Tündérszép! Egy pillanatra letette a hangszert és kezével a szemeit törölgette, – ó de szép volt, – szakadt ki belőle a sóhaj.

A következő pillanatban már új húrokba csapott át, „kalinka, ka-kalinka majá”. Ezt aztán már mindenki ismerte. A fiúk a földre dobták magukat, ahogy az orosz népi együttestől látták, guggolva dobálták a lábaikat előre, rövideket füttyentgetve, közben rengeteget nevettek. Az öregúr meg csak húzta a harmonikát, száz éves vén diófákról, szegfűről, tulipánról énekelt. Még hogy a fiatalok nem tudnak mulatni, mindenféle tabletták, porok kellenek hozzá. Ez nem igaz. Néhány üveg langyos narancslé, meg kóla volt csak az egész épületben, alkohol pedig egyáltalán nem volt. Mégis mindenki nagyon jó kedvű volt, a fiúk a vizsga utáni gőzt eresztették ki, a papa pedig a fiatalságát siratta. Nagyapánk lehetett volna, mégis tudtunk együtt szórakozni. Kifogyhatatlan repertoárjában most katona dalok, verbunkosok, Kossuth nóták, Gábor Áron, Csínom Palkó következtek. A fiúk bokájukat összeverve ugrándoztak és énekeltek. Az öreg úr nem bírta nézni, átadta a harmonikát Jocónak és maga kezdte el járni a verbunkost. Térdét magasra emelte, láthatatlan csizmaszárát csapkodta. Ámulva néztük, hogy idős korára mi mindenre képes. A portás másodszor is bejött, csillapodjunk, mert két óra is elmúlt már. A fiúk szétszéledtek a szobáikban. Mi Jocóval azon tanakodtunk, hol helyezzük el a papát. A legjobb megoldásnak a gyengélkedő látszott. Itt csak két ágy meg egy üres szekrény volt, nem tud magában kárt tenni.

Na jöjjön papa a kabinba vagy kajütbe, késő van már. Engedelmesen jött velem, megmutattam az ágyát, betakargattam. A másik ágyon én feküdtem. Zsongott a fejem a rengeteg régi slágertől, katona daltól, de az ő oldaláról ütemes szuszogás hallatszott. Reggel hét óra fele ébredtem, az ágya üres volt. Kerestem a földszinti szobákban, mosdóban, nem volt sehol. A portástól kérdeztem, látta-e.

Úgy hat óra tájt láttam kijönni a szobából, csak szalutált és elment. Most hol keressem, tűnődtem el. Elindultam a folyópart felé, ha megtalálom, beviszem a rendőrségre, hátha már keresik. Jól sejtettem, ott álldogált a tegnapi helyén. Ismerősként közeledtem feléje. Rám nézett, de látszott rajta, hogy nem ismer meg.

A gőzöst várom, a kislányaim vannak rajta.

Jöjjön, reggelizzünk meg. Próbáltam meg elterelni a gondolatait. Ekkor az úttest felől fékcsikorgás hasított bele a reggelbe és fehér színű autó állt meg a közelünkben. Egy testes, szőke hajú nő szállt ki belőle, egyenesen felénk tartott és már félúton kiabálni kezdett.

Papa, a jó Istenbe került maga ide egy másik városból? Hogy a fenébe tudott megszökni az intézetből, rács van mindenhol, az összes ablakon, a folyosó ajtókon lakat, hát hol tudott kiszökni? Két napja nem tudok dolgozni maga miatt, azt sem tudtam, hol keressem. A végén még ágyhoz kell kötözni éjszaka.

Jó helyen volt, vacsorát kapott, ágyban aludt – vágtam a szavába.

Talán fizessem ki?!

Nem azért mondtam, ne aggódjon, jó helyen volt. Azt mondta történelem tanár volt, a kislányait várta egy hajóval.

A fenét, matróz volt. Egy lánya volt, én. Nem várt ő engem, én vártam őt, de sosem jött. Na induljunk papa! – kapaszkodott az öreg karjába. Az meg csökönyösen kihúzta a karját a lánya szorításából, láthatóan nem ismerte meg.

Menjen a hölggyel – biztattam én is. Erre összecsapta a bokáját és engedelmesen elindult a lánya után, egyenes derékkal, nagyokat lépve. Valami ismét felcsillant benne, mert félúton rázendített. Gábor Áron rézágyúja…

Hallgasson már- mordult rá a lánya és erélyes mozdulattal betuszkolta a hátsó ülésre. – Elnézést a kellemetlenségért – szólt oda nekem és már el is tűntek.

Nem volt kellemetlen – motyogtam magamnak. – Nekem tényleg nem volt kellemetlen, ő meg átélhette a legszebb fiatalkori emlékeit, talán utoljára. Lehet, hogy már most nem emlékszik rájuk és talán soha többé nem is fog, de én megőrzöm neki és bárki előtt tanúsítani fogom, hogy szép volt. Tündérszép.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…