Napok óta figyelem, hogyan csinálják. Hogy mindig jó a kedvük. A gyerekek. Az egyik, ami feltűnt, hogy szinte megállás nélkül mozog a kezük, vagy a lábuk. Furábbnál furább módon. Bárhol is legyenek. Mozognak.
Ha sétálunk az utcán, a lányom egy méterrel előttem ugrabugrál, előreszalad, lábat emelget, dudorászik, beszél. Magában. Jól érzi magát.
Sokáig tervezgettem, érlelgettem magamban az elhatározást, míg végül belevágtam. Lesz ami lesz, ezt én is kipróbálom. Hogy mit? Ezt a lábemelgetős dolgot. Igen, az utcán. Fényes nappal. Ha tudnád mennyire untat, sőt nyomaszt a felnőtt komolyság. Hogy csak semmi feltűnés. No nem mintha most a cél a feltűnés lenne. Egyszerűen csak jól akarom érezni magam. Önfeledten, könnyedén, mint a gyerekek. Fütyülni arra, vajon mások mit szólnak, ha látnak.
Szóval elindultunk a lányommal, kiléptünk a kapun.
Bátortalanul rákezdtem. Emelgetni a lábaimat. Egyre magasabbra. Irtó hülyén nézhetek ki, gondoltam magamban. Érdekes, hogy rögtön működésbe lépnek az önmagamat korlátozó, szabályozó gondolatok. De esélyük sem volt eltökéltségemmel szemben. Lányom döbbenten nézte mit művelek, és gyorsan megpróbálta lefogni a lábaimat, közben szigorúan felszólított, azonnal hagyjam abba, mert állítólag nagyon kínos, amit csinálok. Na ekkor belém bújt a kisördög és kaján mosollyal az arcomon folytattam a megkezdett kísérletet. Éreztem, most kezdek belejönni, kezdek ráérezni az ízére. Sőt mondhatni egyre az érdekel, meddig mehetek el. Mi az a pont, amivel már kiverem a biztosítékot.
Á dehogy a gyerekemnél. Magamnál.