Nagymamám azt mondta, a mosolygás is olyan, mint a fejenállás. Ha nem jön magától, gyakorolni kell. Erőltetni s megszokni. Mivel nálam általában jött magától, nem volt ilyesmire szükségem.
Egészen addig a pontig, amíg nem találkoztam a munkahelyemen egy kollégával. Aki nem tudta, s nem is akarta titkolni, hogy nem bír. Gúnyos fölénye meglepett, kicsit zokon is vettem. Mi baja velem.
Aztán eszembe jutott nagyi mosolyreceptje. Tudtam, most kipróbálhatom, működik-e. Elkezdtem rá (nem nagyira, a kollégámra) vigyorogni. Akár jókedvem volt, akár nem. Amint megláttam a folyosón, máris bájmosoly üzemmódba kapcsoltam. Értetlenül bámult vissza. Bosszantotta indolatlan kedvességem. Gúlyos fölénye ideges zavarodottsággá változott. Éreztem, legszívesebben ő is visszamosolyogna, de tartja magát, isten tudja milyen gondolatoktól vezérelve. Kezdtem megsajnálni. Nem, nem is sajnáltam, inkább  csak megláttam, milyen olvadékony ez az álarc, amit visel. Hogy egy kitartó kedves mosoly képes a kemény falakat kikezdeni.
De nem (csak) a kollégám falait. A saját falaimat is. Köszi, nagyi! Működik!