Néha még ha veszetten remeg
Kezed, s tüdőd kapacitása nem
Működik úgy, hogy szeretnéd ezen
Elmélet igaz megvalósulását: le kell
Tenned két szárnyad, majd helyet
Adni a mű pótdarabok esélyének.

Így hát leteszem tollamat.
Egy időre. Mert nem tudhatom
Hány és mily fajta újabb
Szenvedélyre találhatok: uralnom
Életem perceit mostanra
Utolsó csepp az életesszenciám
Mennyiségében; s az ötlet naivitása
Tán megmentheti önmagamat.

Persze rettegek: Hogyan hív
Majd az írás szelleme? “Higgy,
Remélj, és örökké remélj?” Hint
Szavakat valamilyen belső síp.
Vagy lehet inkább: “Higgy,
Remélj, és örökké higgy?”
Tán ez a végszó? Szeretném ily
Könnyű eset zamatát, de sikít
A valóság sugara minduntig.

Ilyen sem fordult még elő:
Magam elé meredve köröm
Íze nem kecsegtet erős
Jót bennem, mert csökönyös
Módon ragaszkodtam a csend velős
Ereje elűzéséért, míg meg nem ütött
Hogy ráfigyeljek teljes hollétem termős
Kreativitásával, és eszével tengős.

Nyár harmatának íze
A meleg szél levegőjével siet
Felém, miközben azon tipeg
Gondolataim egésze, hogy a hideg
Valóság talajához közeledve mit kell
S mit nem letennem kedves, híres
Álmaim illúziójából — fals íme
Mondat: “Minden lehetsz síneden.”

Néhány hajtincs lenyisszantása után
Úgy hittem: a terapeuta javaslás
Megtisztít, és megújítja a már
Megrekedt, üres teret — Hátha!
De mi a végeredmény? Támaszt
Kérdést mellkasomnak társ
Tűnődést agyam hálója tán.
Nem tudom én már — felelem hát.

Viszont azt igen, miként
Szükséglet számomra ígért
Új, tiszta lap. Hitért
Kell küzdenem, s kiért
Vagy miért — nem teszi lét-
Fontosságúvá az életi hév:
Csak. Mennem kell. Ily szél
Suttog fülembe a nyári kérgen.

2017. 05. 18. – 2017. 05. 19. – 2017. 05. 20.