ÚTITERV

Végvári úton

 

Mi tagadás, korán kellett útnak indulnunk, mivel szerettünk volna a fullasztó hőség és a nagy forgalom elől megszökni. Na meg a távolság sem csekély: több mint 250 km. Négy évvel ezelőtt, amikor utoljára vetődtünk erre, – s amikor még nem volt sok a látogató – egy kedves, idős bácsi adott jegyet és szóba elegyedtünk vele. Sok érdekeset, újdonságot mesélt, s végül azzal engedett utunkra: „Jöjjenek vissza két év múlva. Akkora készen leszünk s csodát fognak látni!” Ha két év múlva nem is, de most sikerült visszatérnünk. S az öreg várkapitány tudhatott valamit, mert tényleg egy csoda a Füzéri vár.

Már messziről hívogat a sziklaszirten álló építmény. Őrzi, figyeli, uralja a tájat – ahogy az korábban is lehetett. Megdöbbentően szép látvány.

A hófehér falak közelről nézve is különlegesek. Igazán remek építészi ötlet. S az összképet csak emeli a falakhoz kapcsolódó barnára pácolt faszerkezetekkel alkotott egység. Meleg barna színű lépcsők, korlátok, tornác, ajtó- és ablakkeretek tagolják a fehér felületeket, amelyeket míves műemléki palafedés takar.

De mielőtt közelről is szemügyre vehettük volna mindezeket, kellett egy s másnak történnie. Például kellett negyed óra, hogy a kaptatón feljutva elérjük az Alsóvárat. Szó mi szó, nem adják olcsón az élményt. Először kellemes erdőben vezet az út, majd meredekebbre fordul, úgyhogy a pénztárnál erősen kellett igyekezni, hogy ziháló lélegzésünk közepette is sikerüljön artikuláltan elmondani, milyen belépőt szeretnénk. A jegy birtokában azután ácsolt lépcsősoron haladhatunk tovább, hogy egy újabb negyed órányi felfelé haladást követően elérjük a Várkaput. Szó szerint arcunk verejtékével kellett megdolgoznunk az eredményért, de az is igaz, hogy útközben több idős emberrel is találkoztunk, vagyis bátran állíthatjuk: nem csak a fiatalok kiváltsága a vártúra! Akikből azonban – szerencsére – akadt bőven, hiszen – szombat lévén – iskolás csoportok szállták meg az erődöt. Találkoztunk velük a női és a férfi palotaszárnyban, a nagy ebédlőben, a felszentelt kápolnában, az iparosok műhelyeiben, az egykor élelmiszer tárolására használt pincékben, s a számtalan zegzugban, amelyek mindegyike egy-egy lap lehetne abban a történelemkönyvben, amely arról szólna, hogy hogyan éltek itt egykoron eleink. Mindenhonnan vidám csivitelés, jókedvű nevetés hallatszott, ahogy az ebben a korban illik. Dicséretére azon tanároknak, akik – nem sajnálva a fáradtságot – elhozták tanítványaikat a múlt megismerésére.

Magát a várat bejárni nem sok idő. Talán egy óra elég is hozzá. Időben azonban hatalmas utazást tehetünk, ha végighallgatjuk – avagy nézzük animációs filmen – a várpalota történetét. Elképzelhetjük hogyan élték itt mindenapjaikat, minden bizonnyal nehéz, de vidám életüket, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy naponta megcsodálhatták ezt a kilátást, ezt a tájat. Távolabb a Zemplén csúcsai, alattunk völgyek s házakkal, utakkal szabadalt termékeny szántóföldek. Hamisítatlan magyar táj. Nincs nála csodálatosabb!

S nem készülhet úgy írás a Füzéri várról, amelyik ne emlékezne meg arról, hogy több mint egy évig titokban itt őrizték nemzeti ereklyénket, a Szent Koronát.

Kár, hogy a várudvar egy része még el van kerítve, mert építési terület. Reméljük, nem kell újabb négy év, hogy lovagi tornák, vásári forgatag színhelye legyen a hangulatos belső tér.

S ami igazán hiányzott: a várban semmilyen vendéglátóhely nem üzemel. Pedig aligha gondolhatja valaki, hogy aki felkaptat a hegyoldalon, ne inna meg szívesen egy kávét a tájban gyönyörködve, s ne kérne egy jól megérdemelt hideg italt – folyadékpótlás gyanánt.  Kérdésemre azt mondták, a hatóság nem engedélyezi, mert – állításuk szerint – nem illene a történelmi környezetbe. Cseppet sem vitatva műemlékes szakembereink szakértelmét szerényen annyit azért megjegyeznék, hogy Ausztria szerte számtalan várában, kastélyban jártunk, s mindenhol volt mód egy melange örömteli elfogyasztására. De nem emlékszem, hogy a kis kiszolgálópult, a kávégép, a hűtő, valamint az a néhány szék és asztal tönkretette volna az osztrákok eseményekben, szereplőkben, helyszínekben különösen gazdag történelmi örökségét.

Az Alsóvárhoz visszatérve vidám cigány nagycsaláddal találkozunk. Kulturáltak, jól öltözöttek, s kedvesen heccelik az idős nagymamát, aki szemmel láthatóan nem csak a hegyoldal meredekségével, de túlsúlyával is dacolva küzdi magát töretlenül felfelé, hol a korlátba, hol pedig a falépcsők peremébe kapaszkodva. Mikor melléjük érve látják tanácstalanságunkat, hogy a lépcsőket vagy az erdőn keresztül haladó hosszabb utat válasszuk, a családfő javasolja, hogy menjünk az úton, amely bár valóban hosszabb egy kicsit, de kényelmesebb. Hittünk neki és az árnyas fák alatt elindultunk lefelé. Valószínűleg felfelé is érdemesebb lett volna arra menni…..

„Na ugye, hogy megérte!” – szólított meg a parkolóőr látva a kipirult arcunkon gyöngyöző izzadtságot. S ami igaz az igaz, nem tudtuk megcáfolni.

Füzéri vár. Történelmünk egy darabkájának sziklaszirten álló megújult tanúja egy kőből rakott ékszerdoboz. Semmihez nem hasonlítható élmény felkeresni. Ám eközben ne feledkezzünk meg azokról sem, akiknek nagyon sok munkája, izzadtsága van a mögött, hogy immár megcsodálhatjuk a láthatóvá tett történelmet. Rácsodálkozhatunk az álomszép tájra, s a világos falak között felidézhetjük a múltat, átgondolhatjuk jelenünket, s elmerenghetünk a jövőn. Köszönet érte az alkotóknak!

Ha lehetőségük van rá, ne mulasszák el felkeresni!

 

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…