Cézár kutya.

 

 

 

Nagyon rég volt, talán sokan nem is emlékeznek rá, vagy már nem is élnek. A kutya mikor először megláttam csak egy maroknyi lehetett. Anyja körül szaladgált sok testvérével együtt. A portára bejutás egyszerűnek tűnt. Nem volt kapu sem kerítés. A lakásba hiába kiabáltam, nem szólt vissza senki. A nagy ház végére érve láttam meg a kisebb házat, mellette a cseresznyefa alatt a kutyaól. Meredek lépcső vezetett fel hozzá. Tekintetem továbbhaladt, fel egész a hegyoldalba. A kis ház mellett konyhakert virított, a meredek oldalba pedig szőlő és gyümölcsfák. Haladtam előre, nem törődve a nagy anyakutya és apróság hadával. Meg se fordult a fejemben, hogy félni kéne. Nekünk is volt kutyánk szelíd és jóságos. Nagyon kevés emberre haragudott azt is okkal tette. Így haladtam a kis ház oldalán egész a járda végéig, mikor végre megláttam az ott lakókat. Az anyakutya láncon volt, pont elért a ház sarkáig. Talán egy lépéssel tovább haladtam, de háttal a jószágnak. A háziak rémült sietséggel jöttek le a hegyről.

– Nincs semmi baj? – szólt a házigazda.

– Nincs ! Kéne, hogy legyen?

– Bizony ez a kutya még nem engedett be senkit a portára.

– Ugyan, hiszen pont elférne mellettem és még csak meg se ugatott. Lehet ha szabadon lenne már nem flangálhatnék itt. Bár úgy láttam nem igen akarna támadni, legfeljebb a porontyait félti. Azok pedig nagyon aranyosan barátkoznak.  – és közben nevetettem, mert mozdulni se tudtam a sok apró kutyától.

Lementünk a nagy házhoz, hogy nyugodtan beszélni tudjunk az albérlet dolgában. Hiszen azért van itt. A kis ház kiadó.  Közben egy picurka kutya leszökött velük. A többi ott maradt az anyjával. Sündörgött, gurult, mert kissé duci volt.   Kedvesen kapaszkodott a lábukba, fura hangokat adva közbe. A házigazda visszavitte az anyjához és bent a lakásba megbeszélték az albérlet feltételeit. Rövid megbeszélés volt, bár előttem többen is voltak, de úgy döntöttek nekem adják ki a kis házikót. Lehet a kutyák is hozzájárultak a döntésükhöz?  Ki tudja, de sikerült.

Pár nap múlva be is költöztem. Természetesen előtte egy tisztasági festés és pakolás az előző albérletből. Megérkezésemkor már nem volt ott a sok apró kutya csak egy amelyik megismerkedésünkkor a legbátrabb volt és barátkozott. Nem igazán volt időm kérdezősködni mi lett velük, de akik haszonból tartják az ebet az nekik „csak” kutya. Később megtudtam, elajándékozták őket hál’ Isten és nem valami mást tettek velük.

Közben toltam vontam a szekrényeket, mert mégsem  úgy jó ahogy lerakták. Különben is mániám volt a pakolás, rendezés. Ugyan, hogy lenne jobb. Egy fotel tologatás közben nagy visítás támadt. Lábam alá lépett a kutya apróság. Nesztelen beosont, ki tudja mióta settenkedett már bent. Szépen ki lett tessékelve a lakásból, mert kissé útba volt. Szűkölés hallatszott, az anyakutya csak ült és figyelt. Mit is tehetett volna, hiszen láncon volt, de a kis jószág szenvedő, könyörgő hangokat adva próbálkozott.  Aztán elcsendesedett. Jó idő elteltével vettem észre mire ez a nagy csend. Bizonyára nagy óvatossággal, mert nem vettem észre, hogy belopózott és megbújt az asztal alatt. Onnan figyelt. Ezt a szokását mindvégig megtartotta. Most elsőre a meglepetés erejével hatott rám, de hagytam. Sőt úgy tettem mint aki nem veszi észre. Ő viszont nagyon is figyelt. Lassan kialakult a lakás végleges formája. A kis kutyának nevet adtak a háziak. Cézár ! Miért? Azt nem tudom, de rögtön hallgatott rá. A kis ház, mely nem is volt olyan kicsi, otthonos barátságos hely lett. Pár lépcső a feljárónál, kényelmes kilépő a bejárat előtt. Ezt azért említem, mert később sokat jelentett Cézárnak és nekem. Ha nem voltam otthon, az anyja mellett töltötte idejét, de hazaérkezésem után rögtön a kilépőn foglalt helyet.  Amikor már nem volt mit letaposni a kertbe az anyját is elengedték.

–  2  –

 

Lassan nem sokat törődtek egymással anya és kölyke. Az anyakutya elszökdösött. Kitudja merre csavargott. Ha megkötötték is sokszor elszakította a láncot és volt, hogy napokra eltűnt. Velem barátságos volt, de nem olyan odaadóan mint a kölyke. Szót fogadni a háziaknak sem volt hajlandó. Nem tudom milyen élete volt eddig, de valóban nem egy barátságos fajta. A fajtáról jut eszembe. Köznyelven farkaskutyának mondják mire legjobban hasonlított, de kitudja  milyen keverék volt még benne.  Egy nap munkából hazatérve látom nincs már megint a helyén a kutya. Nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget, hiszen mint ahogy említettem gyakran csavargott. No mindegy gondoltam, majd jön ha nagyon éhes, meg nem az én gondom. Cézár viszont mintha hozzám nőtt volna. Mondták is a háziak.

– Ez már inkább a te kutyád.

– Á dehogyis, csak szeretjük egymást. Hiszen emlékeztek, rögtön az első nap kiválasztott magának, de a gazdi ti vagytok.

– Nem gondolom, – szólt Ottó – de majd elválik.

Ahogy nőtt, erősödött a jószág úgy erősödött köztem és Cézár között a kötelék. Bozontos puha szőrét  elhagyta.  Erős drót szőre néha csupa mocsok volt, de hagyta, hogy tisztogassam. A bogáncsokat már nem igazán kedvelte mikor téptem ki szőre közül, de muszáj volt, mert a régi jó szokását megtartotta. Beszökdösött a lakásba.  Visszatérve az anyjára, pár nap múlva már aggódtam, de a háziak nem. Furcsállottam is, de hát eddig még mindég előkerült.  Egy hét elteltével már nem bírtam tovább és lementem a háziakhoz.

– Mond csak Annuska nem tudtok semmit a kutyáról?

Meglepetésként hatott rájuk a kérdés és mély csend lett. Akkor már sejtettem, hogy ők első perctől kezdve tudták mi van a kutyával. Közben Ottó is megérkezett. Rám nézett és fejét bólogatva intett a feleségének.

– Látod ezért mondtam, hogy ne áruljuk el mi lett  vele. Nézz rá kétségbe van esve.

Aztán felém fordult és nekem szánta a következő mondatot.

– Különben is neked ott van Cézár. Már össze vagytok nőve. Mindenhová követ, pedig azt tudod, ha a veteményes tavasszal beindul azért őt is meg kell majd köti.

– Rendben, de még mindég nem mondtátok hol az anyja Cézárnak.

– Nem kell a portára két kutya. Meg aztán csavargós volt…meg már öreg is. Szóval felvittem a hegyre és ott hagytam.

Már fordult is ki a konyhából, nehogy újabb kérdést kapjon. Ránéztem Annuskára és tudtam itt valami sántít. Számon ugyan nem kérhetem őket hiszen az ő portájuk, az ő kutyájuk, de mivel egy közvetlen kapcsolat alakult ki köztünk csak megkérdeztem.

– Annuska ! Ugye  ez csak fél igazság.

– Valóban felvitte a hegyre   – csend – lelőtte, és eltemette.

Aztán csak hallgatott, hallgattam én is, majd szó nélkül felmentem a kis házba. Cézár kutya szokás szerint a küszöbön feküdt. Sokáig simogattam drót szőrét, közben motyogtam hozzá.

– No nem baj, nekem már nincs mit tenni. Kitakarítjuk a házát és jó lesz neked, hiszen még   hideg van. Éjszaka fagyhat is.  Őszinte szemeivel csak nézett nem igazán értet belőle  semmit, de azt igen, hogy jó szívvel beszélek hozzá. Hagyta, hogy simogassam, vakargassam, majd teljes hosszába elfeküdt. Rá volt írva mennyire elégedett.

Kis idő elteltével Cézár kutya teste és jelleme teljesen kialakult. Furcsa szokásokat vett fel. Valószínű engedékenységem is hozzájárult egy két dologhoz, de nem lehetett ellenállni a nézésének. Rendszeresen belopta magát a lakásba. A szobába nem merészkedett, ott már tudta, látta igen mérges vagyok. Főleg takarítás után. A bejárati ajtón belépve egy tágas helyiség, ami szolgálta a konyhát és mivel fürdőszoba nem lévén hát azt is. Balra egy kisszobának berendezett lakrész ahonnan nyílt a nagyszoba és a spájz. Mivel a kisszoba volt régen a konyha .Sokszor gondoltam rá ebből a spájzból lehetne egy fürdőszobát kialakítani.

–  3  –

 

Mivel csak albérlet ,…maradt a gondolat. Bár ez nem igazán így volt, hiszen eleinte víz sem volt bevezetve. a lakásba. Mikor kiderült, hogy gyermeket várok és ide költözik az apja is nem csak mint vendég, mint eddig, hanem férjemként, akkor megegyeztünk a háziakkal. Miben is?  Bevezetjük mi a vizet és a költségek ára még tart nem kell fizetnünk albérletet. Ez a nagylelkűségük mindvégig megmaradt. Néha már úgy éreztem nem is albérlő vagyok, hanem családtag. Felejthetetlen évek voltak mialatt Cézár kutya teljesen hozzám nőtt.

Egy este még igen hideg volt. Olajjal fűtöttünk. A kis ház háta mögött volt a fészer, vagy minek is mondjam. Az olajos hordók ott sorakoztak. Reggelente ténykedtem, de később már este is, mert a gyermek miatt jobban kellett fűteni. Behordtam a kannákat amivel feltöltöttem a két kályhát. A konyhában nem volt fűtés csak ami a kisszobából kiszökött meleg és a főzés által nyert párás, de meleg levegő. Igazából jól fel lehetett melegíteni.  Azért vittem be hamarabb, hogy a kannában lévő olaj kissé szoba hőmérsékletű legyen. Nem szeretem munka volt, de félni se korán reggel se este nem kellett, mert Cézár a sarkamban loholt. Ott lihegett a pislákoló fényben amit a gyertya adott a hordók árnyékában. Ha kitettem a lábam a lakásból már követett, bárhova is menjek. Így sosem kellett félnem hiába volt a nagy hegyoldal sötétsége az éjszakában. A pince amit nappal Ottó sokat látogatott a jó kis borocska tárolása miatt. Sokszor szájára tette az úját, hogy ne szóljak, mert megint ide tévedt.  Csak mosolyogtam mit is tehettem volna mást. Ám sose zárta a pincét. Nem zavart, de este azért ha Cézár nem lett volna bizony a frász kitör.  Munkába menet a kapuig kísért.  Hazafelé pedig csak a jó Isten tudja honnan érezte érkezésem, már az utca elején várt rám.  Bármikor mehettem haza sosem tévedett. A háziak is tudták – érkezem. A buszról leszállva pár lépés a sarokig és tudtam ott lesz. Egy reggel mikor már a kerítés és a kapu is elkészült a porta körül, valahogy kiszökött utánam. Nem vettem észre. Szaladtam a buszhoz hogy el ne késsek a munkából. Fellépek és láss csodát abban a pillanatban Cézár is felugrott a buszra. Nem kis erőfeszítésembe került még leugrott a járműről. Volt aki mosolygott, de volt aki nemtetszését nyilvánította, a buszsofőrről már nem is beszélve. Igazuk volt, de titkon nagyon tetszett a dolog, ez a semmihez nem hasonlítható ragaszkodás. Délután ott ült a másik oldalon, mintha az egész napot ott töltötte volna. Hazafelé beszéltem hozzá, pedig tudtam úgyse érti.

– Nem szabad ezt csinálni, visszajövök! Csak a bajom lesz ilyen és hasonló dolgaidból.

Hazaérve békésen elnyúlt a küszöbön. Amikor kimentem szokásos olaj behordásra, az utolsó kannánál, lévén tele a kezem, nem zártam be magam után az ajtót csak miután azokat letettem. Cézárt nem láttam. Furcsa volt, mert az ajtóból mindég úgy kellett kitessékelni. Maradni akart, de engedéllyel. Most sehol, hol lehet? Nem sokat vacakoltam,gondoltam majd előkerül, biztos valami macska van a dologban. Azt igen szerette megkergetni. Már végeztem mindennel, mikor úgy gondoltam valamit azért harapok vacsorára. Kipakoltam az asztalra és kényelmesen leültem. A lábam valami puha dologba ütközött. Egy pillanatra meg is ijedtem, de hát ki is volt ott? Cézár kutya nem macskát üldöz, hanem lapul és melegszik az asztal alatt. – A csudába, hogy kerülsz te ide? Na gyerünk csak kifelé. Hol a helyed?

Mivel, hogy hangomban nem volt harag, sőt a nevetés fojtogatott a huncutságán, bizony Cézár meg se mozdult. Gondoltam ez így nem lesz jó, elővettem határozottságom és kivezényeltem. Ám mire én beléptem az ajtón ő már a konyha közepén feküdt a szőnyegen. Csendes magányomban olyan kacagás jött rám, hogy még a szomszédok is hallhatták. Mozdulni sem akart, ezért fogtam – mint a rajzfilmben – a szőnyeg két széllét és kihúztam a lakásból. Ám ott egy pillanat alatt felugrott és ismét bent volt a konyhában. Most már nem találtam viccesnek, mert bántani nem akartam, de azt se, hogy bent maradjon éjszakára. Szóval csak álltam és néztem a kutyát, most mit is tegyek. Azért érezte, hogy nincs minden rendben, mert lehorgasztott fejjel ült, mint aki szánja bánja a dolgokat, de akkor is itt akar maradni. A vacsorám az asztalon és abból jött az ötlet.

–  4  –

 

– Na gyere csak pajtás, mit adok én neked.

Megszagoltattam a finom falatot vele és megmondom őszintén nem sajnáltam tőle, mert kint bizony igen hideg volt. Betettem a kutyaetető tálba és már ropogtatta is a vacsorámat. Elfoglalt volt az evéssel, így nyugodtan bementem és kulcsra zártam az ajtót éjszakára. Kinéztem még vagy kétszer , de az ablak alatt lévő cseresznyefa mellett állt és nézett. Gondoltam, majd bemegy az ólba ha fázik, én lefeküdtem, orrom alatt némi mosollyal.  Reggel azonban Cézárt a küszöbön találtam összegömbölyödve. Az ajtókattanásra felpattant és bizony némi szőr ott maradt a kövön, mert erősen fagyott az éjszaka. Csak állt és nem mert bejönni. Igen megsajnáltam. Az ólba tettem olyan kiszuperált ruhadarabokat amit már nem használtunk, de neki pont megfelelt. Láttam mennyire szeretne bejönni, de legalább a közelembe maradni, úgy gondoltam sokszor fogja még a küszöbön tölteni az éjszakát. Így elhatároztam teszek valamit érte. Hétvége volt dolgozni nem kellett. Bementem és elkezdtem a régi harisnyáimat rossz elnyűtt ruháimat csíkokra vágni. Hatalmas horgolótűmmel vastag, erős, mosható lábtörlőt készítettem estére. Akkorát, hogy az egész követ eltakarja. Leterítettem. Nem gondoltam, hogy azonnal birtokba veszi. A szagom rajta volt, hiszen egész nap dolgoztam vele. A kezem kiállt. Éhes is voltam, de látva ahogyan feküdt rajta és nem befelé igyekszik a nyitott ajtón, hanem elterül a vastag meleg takarón…hát mit mondjak!

Elégedett voltam. Az éjszaka mindkettőnk számára nyugodalmat hozott. Mintha megtanultuk volna egymást.

Aztán lassan jött a karácsony. Szüleim már tudták, hogy áldott állapotban vagyok, ezért több napra hívtak nem úgy mint máskor. Kímélni kell a kismamát – mondták. Cézár kutyát ott kellett hagyni, a háziaké volt mégis megkértem őket viseljék gondját. Nem voltam rosszul, de előző várandóságaim kudarca óvó, védő, igencsak féltő kezeket nyújtott felém szüleim képében. Nem az én gondom volt, hogy mi legyen, csak besegíteni kellett a konyhában Az utolsó felhőtlen karácsonyomat éltem át. Szép volt, mint minden szüleimmel töltött karácsony, pedig már nem igazán voltam gyermek. Mai napig úgy érzem olyannak kell lenni és igyekszem is megteremteni azt a hangulatot azt a szépséget amit egy karácsony adhat. Ez az ünnep mint a mesében  olyan szépre sikeredett. Nem az ajándékok sokasága és nagysága miatt, hanem a szeretetben eltöltött idő. Gyorsan eltelt a karácsony.

A szilvesztert a pocaklakó apja lakásában töltöttük. Mármint szülei otthonában.  Mondván kényelmesebb, akkor még nem volt bevezetve a víz a kis házba. Meg aztán ne felejtsük el, hogy így nem hűl ki a lakásuk mire hazaérnek. Az nem baj, hogy a mi kis albérletünk totál hideg lesz. Persze az is igaz, hogy még nem tudtak a baba jöveteléről. A bejelentést január első napjaira terveztük. Úgy is volt. Totális kiborulás, nem kívánatos kapcsolat volt számukra. A hét év korkülönbség, arról meg már nem is beszélve, hogy elvált asszonyba szeretett a fiúk. Mindég éreztették, de igazából harmincöt év elteltével vágták a képembe.

– Nagyon nehezen bocsájtottuk meg fiúnk döntését.

Kemény, mellbevágó mondat ! Annál is inkább, mert pont az apjával volt mindég jó kapcsolatba. Igaz akkor már sem a felesége sem a fia nem élt. No de ez egy másik történet.

Hazaérve a háziak nagyon örültek, természetesen Cézár kutya is. Farkát csóválta és topogott a lábával. Mivel farkasordító hideg volt a lakásba – tíz nap fűtés nélkül  megtette a hatását – egy pár órát lent töltöttünk a háziaknál. A csomagokkal tele kezünk miatt nem mentem közel Cézárhoz, bár furcsának tartottam, hogy láncon van. Ráadásul rövid láncon ! Igen, mondta Ottó, hogy majd tavasszal meg kell kötni, de hol van még a tavasz?

– Meg kellett tenni. Ez alatt a tíz nap alatt többször elkóborolt. Csapzottan sérülten éhesen jött haza – mondta Ottó.

 

 

–  5  –

 

Az nap nem beszéltek többet róla. Hirtelen sötétedett és kissé felmelegedett a kisház is. Így az élménybeszámolók után mindenki nyugovóra tért. Előtte még kiléptem és adtam egy kis meleg ételt a kutyának. Roppant örült a közelségemnek, de valahogy más volt mint mikor elmentünk itthonról. Gondoltam haragszik, mivel itt hagytam. A konyhaablakon kiszűrődő fény kevés volt ahhoz, hogy lássam más baj is van. Szegény jószág büdös is volt, de azért megsimogattam. Máskor a simogatás hatására őrült ugrálásba kezdett. Most csak oda lapult a lábamhoz és furcsa megadó hangokat adott ki.

– Jól van, majd holnap egy kicsit megtisztogatlak, meg beszélünk a háziakkal a megkötés ügyében – mormoltam csendben. Aztán aludni mentem.

Másnap reggel döbbenten vettem észre a kutya kedvetlenül fekszik a rendbe rakott ól előtt

Szólongattam, de csak nagy kedvetlenül mozdult. Látszott rajta valami nagyon nincs rendben. Meg akartam simogatni, de elkapta a fejét. Akkor láttam meg nem a nyakörv van rajta és úgy a lánc, hanem a lánc van körbetekerve a nyakán. Szőre kikopott a sok rángatástól és egy helyen gennyes sebhely a nyakán. Végül megengedte, hogy megfogjam a fejét. Az egyik megpattant láncszem kikezdte, sebesre dörgölte a nyakát. Minél inkább próbált volna szabadulni a lánctól annál inkább mélyebbre hatolt a vas. Szaladtam a háziakhoz, szerencsére otthon volt Ottó. Szívem szerint lekiabáltam volna a fejét, de hát mégis csak Ő volt otthon. Így csendben, de határozottan közöltem vele :

– Gyere és segíts levenni a kutyáról a láncot. A nyaka sebes és már elgennyesedett. Úgy látszik elég volt az a pár nap, hogy így nézzen ki.

Ottó csak rám nézett és tudta, hogy most nem viccelek. Igen nehezen tudtuk levenni róla a láncot, mert minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Vagy kétszer kapott is Ottó keze után, de nem harapta meg.

– Na kész, keresek neki valami bőr pórázt – mondta és ott hagyott.

Úgy kiabáltam utána !

– Na ne ! Tiszta seb a nyaka, majd ha rendbe jön.

Hallotta, de csak intett. Neki csak egy kutya volt. Nem baj gondoltam, majd Annuskával elintézem. Délelőtt mozdulatlanul feküdt a küszöbön. Nem reagált semmire. Egyedül nem mertem lekezelni a sebet, nehogy fájdalmában megharapjon. Délután hazajöttek a fiúk. A nagy már udvarolt, nem ért rá illetve mire szóltam már nem is volt otthon. Csabi gyerek rögtön jött és segített. Jól gondoltam, a nyakához nem engedett nyúlni. Körbe udvaroltuk, simogattuk. Erős testalkatú masszív jószág volt. Nehezen bírtunk vele. Végül Csabi a lába közé vette Cézárt és a pofáját két kézzel lefogta. Kamillás vízzel lemostam az elgennyesedett sebet. Kicsit undorítónak tartottam, de gyorsan letudtam. Jött a fertőtlenítő ! Minden erőnkre és akaratunkra szükség volt nehogy világgá szaladjon szegény pára. Aztán a kenőcs és elengedtük kényszer helyzetéből. Egymásra néztünk Csabival és azt hittük el is megy, de csak állt. Mondhatnám inkább reszketett. Leültünk mellé a lépcsőre, mert mindez a küszöbön történt.

– No Csabikám most már gondolkozhatunk, hogy holnap hogyan fogjuk meg  mert szerintem nem igazán loptuk be magunkat a szívébe.

Csabi csak mosolygott és biztatott.

– Nem kell megijedni majd én megfogom.

A nap gyorsan eltelt, de Cézár maradt a küszöbön. Az ételt is csak kézből fogadta. A vizet is helyébe kellett vinni. Másnap valamivel kevesebb szenvedéssel, de lekezeltük a kutyát. Mindketten azt hittük nehezebb lesz, de mondhatni hagyta magát. Pár nap múlva pedig már magától jött ha szólítottam és egyedül is le tudtam kezelni. Valószínű már nem volt olyan fájdalma. Nagyon szépen gyógyult a seb a nyakán. Már enni is úgy evett mint régen. Ez a két hét még közelebb hozott minket  egymáshoz. Amerre mentem követett mint az árnyék.

–  6  –

 

Hűséges szemeivel úgy tudott nézni, szinte ki lehetett találni mikor mit akar. Kért, ugyanakkor szófogadó kutya lett belőle. Akkor nem kötötték meg a háziak. Aztán tavasszal azért csak megtörtént a dolog, de rendes pórázon és hosszú kifutóval.  A babavárás miatt sokat voltam kórházba, de azalatt hál’ Isten nem történt semmi. Mikor hazaértünk a kórházból, immár egy aprósággal úgy gondoltam nem leszünk olyan közel egymáshoz Cézárral. Biztos többet fogok foglalkozni a gyermekkel és az állatoknál is működik a féltékenység. Kicsit féltem is hiszen a jószágot nem akartam bántani, de mindenek fölött a gyermek. Tévedtem ! Nagy –  nagy örömömre. Olyan szeretettel vette körül a lányomat, hogy egy esetben meg is sajnáltam. Még akkor telente bőségesen esett a hó. Munka volt vele, de szerettem ahogyan nagy pelyhekben hullt és lett vastag hótakaró amerre a szem ellátott. Pár hónapos gyermekemmel így nem tudtam sétálni. Azt találtuk ki, hogy a babakocsiba, irhazsákban – nagyon meleg volt – kitettük az udvarra. Nappal nagyon rossz alvó lévén ez csuda jó ötletnek bizonyult, mert jókat aludt a levegőn. Időnként rá – rá néztem. Egyszer csak látom, hogy a babakocsi előtt lapul Cézár kutya. Fejét bedugta  alá, de a hó azért csak érte. Fél óra múlva szólongattam.

– Gyere onnan, menj a házadba, vagy legalább a küszöbre.

Cézár felemelte a fejét a hangra, de nem mozdult.  Mire bevittem a lányomat a hó teljesen belepte. Rázott magán egyet, de teste melegétől szinte ráfagyott a hó. Egy rossz kiszuperált lepedővel ledörzsöltem róla és ő békésen befeküdt az ajtó elé. A dolog teljesen meghatott. Ám volt még egy két meglepetés a tarsolyába. A háziak kapuja és kerítése  mikor elkészült, de már előtte is furcsa mód jelezte bárki jöttét. Az apám úgy jött fel egész a lakásig, hogy észre se vettem. Egy hangot egy vakkantást soha nem adott. Mikor megérkezett csak álltak egymás mellett. Apám mosolygott és elégedett arcot vágott.

– Látod az állat is tudja ki szereti, ki az akitől nem kell tartani se neki se nektek.

Persze, hogy én is mosolyogtam. Nekik is volt kutyájuk, mint ahogy ezt már írtam. Egy skót juhász.  Trisztán szépséges, fenséges és nagyon jó kutya volt. Apámnak igazi társa még csak élt. Kutyaéletbe megérte azt a kort amit csak lehetett.

Anyám ha érkezett, halk vakkantással farok csóválással jelezte Cézár jöttét. Már tudtam ki van a kapuban. Amikor apósom érkezett ugatott, de nem haraggal, csak mint aki szólni akar – na most figyelj, jön valaki. S ha figyeltem már abba is hagyta. Anyósom volt az egyetlen aki ha érkezett véget nem érő csaholásba kezdet. Ha a kapu  nyitva volt sem engedte fel a kis házig.  Érte mindég le kellett menni. Igaz ő is tartott tőle, pedig bántani nem bántott senkit, csak hangját eregette. Úgy látszott kölcsönös utálat alakult ki köztük. Ha már az udvaron volt valaki köztünk, már nem érdekelte mi történik. Az már nem az ő dolga, hiszen beengedtük. Szóval meg volt a jelzés az idegenek és családtagokra egyaránt. Ezt is csak javára írhatom.

Történtek furcsa esetek amiért akár haragudhattam is volna rá, de ha jól meggondolom és főleg az ő kutyalétét veszem figyelembe, hát ez is csak egy nagyon jó őrző védő tett volt.

Akkor került le a lányomról a szíj. Hivatalos nyelven a kengyel, remélem ezt sokan nem értik. Farfekvésnél született gyermekeknél használják, csípőficam megelőzésére. Ijesztőnek látszik, de igen hasznos. Először én is nagyon sajnáltam a lányom, de megnyugtattak. Fájdalmat nem okoz és a gyermek még nem tud különbséget tenni a mozgásban. Bár félelmem mégis volt, mert hosszú hónapokig viselte. Más gyermek már kúszott, mászott, felült, mire az én lányomról lekerült az a „ vacakság”. Minden nap feltettem magamnak a kérdést, mikor fogja utolérni a többi gyermek fizikai fejlettségi fokát? Próbálkozott Ő, de én többet vártam. Egy napsütötte délelőtt kimostam és teregetni indultam.  A lányom a cseresznyefa árnyékában feküdt a babakocsiban. Édesded álmát aludta, ami nappal mint már említettem ritkaságszámba ment. Cézár előtte feküdt. A kis ház háta mögött volt a ruhaszárító kötél. Még éppen ráláttam a babakocsi végére.

–  7  –

 

Már csak egy pár ruhadarab volt a lavór alján mikor Cézár kutya harsány ugatással – ami nem volt szokása – egy pillanat alatt mellettem termett és időm se volt felocsúdni, már elkapta a bokámat. Nem harapott, csak fogott. Azt olyan erősen tette, hogy mozdulni se tudtam. A vállam felett hátratekintve megláttam a felborult babakocsit. Kétségbeesésemben most én üvöltöttem.

– Eresz Cézár !

Nem kellett még egyszer mondanom, mert ő két ugrással ott termett és vinnyogó hangot adva ugrálta körbe a felborult babakocsit. A bevásárló hálón csüngve, kapaszkodva ott hevert az én kislányom. Hangot se adva ki. Mai napig nem tudom, hogy azért amiért az én hangom is elhalkult… az ijedelemtől, vagy csak egyszerűen még nincs igazi félelem érzetük az ilyen aprócska gyermekeknek. A lényeg, hogy kikaptam a hálóból és csak tapogattam, simogattam. Öleltem magamhoz és leültünk a napozó ágyra, mert a lábamból is kiment minden jártányi erő. Közben a babakocsi szép lassan elkezdett a lépcső felé csúszni. Akkor jöttem rá, ha nem figyelmeztet a kutya akár le is eshetett volna. Hiába volt lerögzítve attól a mozdulattól, ahogyan a lányom felállt a súlypontja előre helyezkedett mindegy volt van- e rögzítve. Cézár toporogva járt minket körbe. Közben apró hangokat adott ki és egy percre sem tágított mellőlünk. Ahová léptem lányommal a karomban oda jött. Kis idő elteltével hátra mentem, hogy a maradék ruhát is kiteregessem, de sajnos mind a fűben hevert. Cézár a nagy igyekezetében felborította a lavórt. Nem is érdekelt, gondoltam majd kiöblítem és kész. Az aznapi program felborul. A játék és séta volt a nagy ijedségre. Cézár még a lakásba is szeretett volna utánunk jönni. A lányom úgy tűnt semmiből nem érzékelt semmit. Abban viszont biztos voltam soha többé nem lehet őrizetlenül hagyni a gyereket. Eddig csak feküdt ugye, szinte csak apró mozdulatokat téve a kengyeltől, de most már anélkül  a mozgás teljes szabadságában bármi lehetséges. Séta közben rájöttem az én aprócska lányom mindenbe utolérte vele egyidős babatársait. Sőt kis idő múltával le is hagyta. Rövid időn belül a járókába kapaszkodva nem csak felállt, hanem lépéseket tett. Attól a perctől kezdve nem volt nyugalom, persze közben végtelen örültem.

Ebből az esetből is látni mi mindenre képes egy jószág, egyeseknek „ csak „ egy kutya, nekem „ a „ kutya. Persze voltak fura nem kívánatos dolgok is.

A járókába rakott játékokkal egy darabig elvolt az én arany maszatom, mert így hívtam, ha szeretgetni akartam. Fura neveket ad az ember néha kedvességből.  Ma már az unokámat becézgetem… azt mondom neki macikám. Pedig egy deka felesleg sincs rajta. Járása sem macis, mégis olyan jó neki mondani – gyere nagyihoz macikám.

Kissé elkanyarodva, de visszatérve az én arany maszatomhoz, látni már egészen aprócska korukban is mennyi ésszel rendelkeznek. Ha elunta magát kidobálta a játékokat a járókából. Egyesével, mintha élvezte volna hogyan repül szanaszét minden játék. Nagyokat kacagva közbe. A konyha ablakból ráláttam, így nyugodtan főzhettem. Az egyik szemem mindég a lányomon lehetett. Igaz a járóka megszabta mozgásterét, de biztos ami biztos időről időre kimentem hozzá. Közben felszedegettem a kidobált játékokat. Különben is ha mindentől megszabadult vagy sírva fakadt, vagy az ő nyelvén jó hangosan értésemre adta valamit akar. Aztán kezdődött elölről az egész.  Mind-e közben Cézár a háza előtt vagy a cseresznyefa alatt feküdt. Szemét le nem véve a gyerekről. Már ekkor jókora termettel rendelkezett. Ha két lábra állt már akkora volt mint én. Séta közben, mert mindég jött velünk, olyan peckesen lépdelt mellettem, mintha az ő kölykét vittem volna a babakocsiban. Néha elgondolkoztam és rájöttem valóban mintha mi lennénk a gazdái. Ottó szerint ez így is volt. Bár én nem gazdának éreztem magam, hanem valami jó barátnak. Telt múlt az idő és egy szép nap már tökéletesen járt az én kislányom.

 

–  8  –

 

Nagyon oda kellett figyelni, mert mint minden gyereknek fő mozgatórúgója a kíváncsiság. Mindent megfogni, megnézni, sőt megkóstolni. A játékok kidobálása továbbra is kedvenc szórakozása volt, csakhogy eddig nem vette célba a kutyát. Valószínű egy esetben véletlenül találta el. Cézár szájába vette , a következőt röptében kapta el és visszavitte gyermekemnek. A konyhából látva egy pillanat alatt kint voltam és vittem megsikálni a játékot. Igen ám, de annyit nem szaladgálhattam amennyit röpült a játék. Lányommal nem igazán tudtam megértetni ne dobálja a kutyának így Cézárral próbálkoztam.  Azt hittem győztem, mert amikor kint voltam nem vette fel. Ám amikor bementem lelkesen szedegette gyermekem repülő játékait.

– No veletek is sokra megyek- dünnyögtem magamban.

Egyszer aztán a sok súrolás közbe szomjúságát akartam lányomnak oltani, de már soknak találtam a teát, forralatlan vizet pedig nem akartam adni. Szemem a citromra tévedt és egy fél citromot kivittem. Meg akartam kóstoltatni vele, hogyha limonádét készítenék vajon elfogadná-e ? Teljes meglepetésemre vissza se adta. Kicsit ugyan fintorogva, de jóízűen elkezdte nyalogatni. Ezek után a citrom jó szolgálatot tett a nagy melegbe. A citrom szeretete mai napig megmaradt. Igen ám, de ez csak az egyik jó dolog volt a citromban. Akaratomon kívül ők ketten intézték el a dobálós játék végét. Hogyan is?

Egy szép nap szintén citrommal a kezében ott hagytam a járókában. Tudtam még rágcsálja nem csinál mást. Hát igen eddig nem csinált mást. Most viszont ahogy elnéztem bal kezében a fél citrom ahogy szokott, jobbal pedig nyúl a játékért… és huss már repül is.

– Na nem fiam ! –szóltam jó hangosan és ráadásul nem is fiam van, de ezek után sokszor ráállt, mondhatom rááll a szám. Rossz szokásommá vált. Akkor azonban észre se vettem, mert majd szét vetett a méreg. Jó hogy szeretjük a kutyát és Cézár meg is érdemli, de kutyás kézzel mégse egyen már az a gyerek ! Szinte még végig se gondoltam mit is tegyek, mikor az én kislányom felemelte az újabb játékot. Dobásra készen, de meglátva engem valahogy összecserélte a dolgokat. Dobott ugyan jó nagyot amit Cézár röptében  el is kapott, csakhogy nem a játék repült, hanem a citrom. A kutya rázta a fejét a citromot kiköpte, megfordult és sértődötten leült. Nincs több játék, ezek után csak megszagolta őket és többet nem szedte fel a gyermeknek. Na jó volt benne egy kis huncutság is, mert látva mennyire nem állja a citromot minden játékát átsúroltam citromos illatú tisztítószerrel.. Sajnáltam őket, mert igazság szerint jól elvoltak egymással, de ami sok az sok. Pár napon belül újabb esemény történt. Cézár megint bebizonyította milyen jóságos odaadó eb. Mennyire félti aprócska játszótársát.

Verőfényes napra ébredtünk. Lányomnak szokásává vált, hogy reggeli után ha akartam ha nem az út kifelé vezetett. No ezt addig tudtam kordába tartani, még tökéletesen nem járt önállóan. Cézár még tett is egy lapáttal a kimenetelre, mert már a lépcső alján szűkölt.  Amíg a kilincset nem érte föl, volt időm utána lépni, de bizony nagyon fürgének bizonyult. Közben rájött a kis sámli használatára is, de ezeket észre vettem. Egy szép nap azonban konyha túlsó sarkából azt vettem észre, hogy mákszemnyi lányom csimpaszkodva, lábujjhegyen, de eléri a kilincset…és már vágta is ki az ajtót. Nagy robajjal csapódott a falnak, de csak a kutya ijedt meg. A mindennapi ismétlések hozzászoktatták, hogy ez csak jele a gyerek megjelenésének. Az említett napon azonban egy kis ijedelem támadt. A szokásos ajtó csapás után lányom megbotlott és láttam nem érek oda. A lépcsőn le fog esni. A gyomrom görcsbe rándult, mert agyamban már le is játszódott. Akkor Cézár egy hatalmas ugrással a küszöbön termett, ráadásul keresztbe, így felfogta lányom esését. Tudtam ha leesik komoly sérülései is lehetnek. Kezem lábam csak remegni tudott. Cézár kivívta újfent a maga kis kiváltságát. Jó falatokat, ha anyagi helyzetem engedte, a séta nem volt kérdés jöhet-e velünk. A konyhába néha napján bejöhetett. Összekuporodott és elégedetten  nagyokat szuszogott.

 

–  9  –

 

Sosem élt vissza helyzetével. Felálló fülekkel figyelte lányom minden rezdülését. Elgondolkoztam viselkedésén .Gyors reakcióján.  Ez az ösztönszerű védelem nem csak emberi tulajdonság. Egy kutya is mindenre képes embertársáért. Persze csak az aki szeretetben nő fel és nincs kitéve ádáz bántásoknak. Gyermek kedvelő volt, de lányom volt az első. Szóval tudtam úgy vigyáz rá mintha én tenném. A furcsa csak az, hogy ő egy kan és nem szuka. Napirendre tértem a dolgok felett és haladt az idő előre.

Lányom megbízható gyermek volt, szófogadó. Tudta a meredek lépcsőn  ami a háziakhoz visz, egyedül nem szabad lemenni. A kis ház ablakaiból ahol mi laktunk, körbe lehetett látni a portát. Így aztán reggeltől estig uralhatta az udvar minden örömét. A homokozót, a cseresznyefa alatt a napozópadon a hűs árnyékot. A veteményes kertet, ahol néha garázdálkodott, mert még nem tudott különbséget tenni gaz és haszonnövény között. Cézár mindenhova követte és egy két lépés távolságba leheveredett, szemét rajta tartva. Néha beszaladt apró kis lábain, mellette a kutya és kérdően nézett.

– Ebédelünk? – és szeme az asztalon pásztázott.

– Még nem, de hamarosan. – válaszoltam.

Azzal sarkon fordult és csak úgy halkan visszaszólt.

–  Jó addig én is főzök. – és lehuppant a homokozóba játék edényei közé.

Cézár elterült a kutyaóla előtt. Rövid időn belül kiszóltam, hogy ebédelünk, de válasz nem jött. Biztos nem hallotta, gondoltam és kimentem érte. Csakhogy a lányom nem láttam. Cézár ugyanott feküdt ahol előzőleg. Rohantam a meredek lépcső felé, de nem láttam és biztos voltam benne, hogy a kutya nem engedte volna odáig. Hátra mentem a veteményeshez, de ott se volt. A pince mint ahogy említettem sosem volt zárva. Megfordult a fejemben hátha bement, de tudtam a vaksötétbe sosem merészkedne. Azért fogtam az elemlámpát és kiabálva mentem végig, de semmi.  A hegyoldalba elterülő szőlőst is végig jártam. A meredek parttól és az idegeskedéstől már ziláltam. Megállás nélkül kiabáltam a lányom nevét. Semmi és ismét semmi, de ebben a pillanatban feltűnt, hogy Cézár nem követ. Miért? Merült fel bennem a kérdés. Még soha nem hagyta el a ház környékét a lányom, most vajon megtette? Berohantam a lakásba hátha közben bement, de nem.  Rémülten,tétován és tanácstalanul álltam meg a cseresznyefa alatt. Cézár még mindég ott feküdt, sőt két első lábára fektette nagy busa fejét és békésen pislogott. Mintha mi sem történt volna. Valószínű nem értett az egész szaladgálásomból semmit. Abban a pillanatban villámcsapásként hatott az agyamba egy gondolat.

– Ez az te kutya, nyugodt vagy ! Akkor itt kell lenni, de hol? Cézár !  – szóltam rá, de nem mozdult.

– Gyere hozzám ha mondom !

Fejét felemelte, de nem mozdult, hát én mentem. Bundájába kapaszkodtam úgy a nyaka tájékán és erőnek erejével felállítottam. Könyörgőn néztem a szemébe, de ismét leült. Mérgemben, kétségbeesésemben rántottam rajta egyet, így egyensúlyomat veszítve mellé huppantam. Akkor terült elém a látvány ! Szinte nem is akartam elhinni. Az én kicsi lányom a kutyaól elején összekuporodva aludt.  A nappali alvást sosem kedvelte, nem is értettem, de békésen aludt. Cézár védelmében ugyan, de mégiscsak egy kutyaólban ! Hát ezért nem jött velem keresni, meg se mozdult egész idő alatt még én szaladgáltam, kiabáltam. Egyszerre dúlt bennem megkönnyebbülés és kétségbeesés. Kivarázsoltam onnan és közben öleltem a még félálomban lévő lányom aprócska törékeny testét. Orromat megcsapta a kutyaszag. Evés helyett egy gyors fürdés, mert imádtam Cézárt, de jobban féltettem a lányom attól, hogy valami nyavalyát összeszedjen. Igaz máskor is húzta nyúzta, vagy lovagolt a hátán, de az mégis csak más mint maga a kutyaól ! Még ha rendbe is van tartva.

 

–  10  –

 

Egyszerre nevettem és sírtam a helyzet lehetetlenségén. Cézár körülöttünk toporgott, ő elégedettnek látszott. Mikor a kiskádba emeltem a lányom közelebb húzódott és figyelt. Ám most már a víz pajkos csapkodására amit műveltünk ketten a lányommal. Tisztán és illatosan vettem ki, jóleső érzés volt ismét magamhoz ölelni. No most már jöhet az ebéd. Tudtam ebéd után már nem lesz alvás, de már csak nevettem a dolgon. Inkább séta. Készülődésünket látva Cézár felkászálódott és lassú léptekkel követett. Figyelve intésemet, hogy jöhet-e velünk. Hogyne jöhetne, igaz buta egy helyzet volt, de  ő most is csak védte és őrizte a gyermeket. Az idő ahogy telt még jobban össze nőt a lányom és Cézár. Már leballagott a háziakhoz a meredek lépcsőn úgy hogy a kutya sörényébe kapaszkodott. Először féltem, de láttam nincs mitől. Teljes biztonsággal vezette le a gyermeket. Ott feküdt az ajtó előtt és várta mikor fog ismét kijönni a házból. Felfelé ugyanígy tett.

Aztán változások jöttek. Értesítést kaptam, hogy már több mint egy évtizede beadott lakásigényemet elfogadták. Nem olyan amilyenre vágytam, nem ott ahol szerettem volna, de lakás volt… nem albérlet. Szerettünk ebben az albérletben  élni, a háziak családtagokká váltak az idő múlásával, de mégis csak övék volt itt minden. Roppant sajnáltuk, hogy el kell válnunk egymástól, de ez a dolgok rendje. Megígértük, hogy sűrűn fogjuk egymást látogatni. Egy darabig így is történt, de minden elválás vége az esetek nagy többségének az, hogy szép lassan ritkulni kezdenek a találkozások. Pláne ha a távolság elég nagy. Vannak kivételek, de ez nem az lett. Visszatérve az elválás pillanatára, felmerült a kérdés – mi lesz Cézárral? Az elsőt lányom tette fel.

– Hol fog aludni Cézár? …és egyéb ilyen gondolatok merültek fel ártatlan lelkében. Meg se fordult a fejében, hogy nem jön velünk. A háziak is mondták.

– Mi lesz a kutyával, biztos megviseli, hogy elmentek.

Nincs igazán jó döntés, mert egy szabadban élő jószág  aprócska emeleti lakásban a nap nagy részében egyedül, bezárva ? Hát felér egy állatkínzással. Ha itt hagyjuk, majd csak megszokja, hogy mi már nem vagyunk.

– Annuska és Ottó jó emberek és majd gondját viselik. – biztattam lányomat, de neki a megoldás az lett volna ha magunkkal visszük. Nagyon nehezen értette meg, hogy ez miért nem lehetséges.

Eleinte valóban sokat találkoztunk, de a tél beálltával ezek ritkulni kezdtek. Ottlétünk alkalmával láttam, hogy Cézár nagy örömmel veszi körül a lányom, de velem mintha távolságot tartana. Tűrte simogatásom, kicsit bújt is, de éreztem nem olyan mint régen volt. A szívem szakadt meg érte, de tudtam szobakutya nem lesz belőle. Nagy testű, sok mozgást igénylő. Kissé búskomorrá vált már nem az a vidám bohóckodó eb ami volt. Később jött egy meglehetősen nehéz időszak és sokáig nem találkoztunk. A következő alkalommal első dolgunk volt a kis ház felé venni az irányt, de ott már mások laktak. Így be már nem mentünk. A kutyaól és a pince között megálltunk gyönyörködni a hegyoldalba. Vártuk a lányommal, hogy elénk szaladjon Cézár, de semmi nem történt. A háziak kiabáltak.

– Gyertek le, van egy kis meglepetés.

Mikor ott laktunk a lányom sokat evett ott. Valójában ott is. Mi megreggeliztünk és utána leosont a háziakhoz és velük is megreggelizett. Ott még azt is megette amit velem nem volt hajlandó elfogyasztani. Szóval most is készült valami finomság a kedvére. Valójában ez nem csak a megszokott kedvesség tőlük, hanem elterelő hadművelet. Minél később kérdezzünk rá, hol van a kutya. A mi közös, de elsősorban hozzánk nőtt Cézár kutyánk. Többször tereltek, vagy úgy tettek mintha nem hallanák a kérdést. Kezdett gyanússá válni a dolog. A lányom nem engedett és kikövetelte a választ. Színt kellett vallaniuk.

– Cézár már nincs ! – volt a rövid válasz.

 

– 11  –

 

A csend szinte kézzel foghatóvá vált. A lányom sírva fakad és az igazat megvallva nekem is könny szökött a szemembe. Annuska és Ottó egyszerre vigasztalták a lányom. Nekem szörnyűséges dolog jutott az eszembe. Reméltem nem úgy járt mint az anyakutya. Gyorsan meg is kérdeztem

– Mi történt vele ? Remélem Ottó nem lőtted le.

– Nem, már elköltözésetek után se nagyon akart úgy enni mint szokott, de még elfogadta az ételt. Egy darabig felült az ajtótok elé, mintha várta volna, hogy kinyíljon. Aztán jöttek az új lakók és többet nem ült a küszöbre. Ha hideg volt bebujt a vackába és csak az orra hegye látszott ki a kutyaólból. Jó időben előtte feküdt két első mancsára tette búskomor fejét.  Szomorú szemekkel nézett a kapu vagy a kisház irányába. Fél napokat töltött mozdulatlan.

Eleinte valamicske hiányzott az ételes lábasából, majd volt, hogy napokat nem evett. A vizes edényét gyakorta felborította. Végül már semmihez nem nyúlt. Csak feküdt. Egy reggel mentem a pincébe és látom, hogy furcsán fekszik a kutya. Szólongattam, de nem mozdult. Nem mozdult többé, elment az örök vadászmezőkre. A lányomnak első kutyás sőt halál közeli  találkozása volt. A kifejezés rossz, mert még fogalma sem volt mit jelent maga a szó, hogy halál. Hogyan is tudná még fiatal elméje. Ám amit mondott lelkiismeret furdalást okozott.

– Látod anya ha elvisszük lehet még nem akart volna elmenni arra a vadászmezőkre.

Sokáig csengett még vissza fülembe ez a mondat, de tudtam abban az esetben pedig a bezártság és az egyedül lét tette volna ugyanezt a kutyával. Cézár volt maga a hűség és szeretet mintaképe.

Később lányomnak vigasztalást nyújtott szüleim skót juhász kutyája, ki szép kort megérve ugyan, de ő is távozott. Iskolás korában kikönyörgött egy fekete kölyök  uszkárt, ki csak vendégségbe jött és ott ragadt. Azonnal gazdájának tekintette a lányomat.

Ez a kutya volt olyan közel hozzá mint Cézár, sőt ! Kis termetével bárhova befészkelte magát és követte minden mozdulatát. Tulajdonképpen együtt nőttek fel és tanulták meg egymást. Mivel a kutyaélet rövidebb mint az emberé tizenhat és fél év után ő is elindult arra bizonyos útra, honnan nincs visszatérés.

Szerettem mindhárom kutyát, az uszkár családtaggá vált, de nekem Cézár volt a rendíthetetlen, mindent feláldozó jószág.

Emlékeimben a mai napig nem egy kutya hanem  Cézár  „ a kutya”!

Nyugodjon békében.

 

 

Szabó Ibolya az Irodalmi Rádió szerzője. Miskolcon lakom a Bükk hegység ölelésében, itt is születtem 1952. február 29-én,…