BAR(L)ANGOLÓ

Fenn már kigyúlt az éjszaka

Mikor érünk már a Csikóstanyához? – kérdezte éhes túratársunk, tudván, hogy ott megpihenünk egy kicsit, s ehet is a magával hozott elemózsiából.

Ám ahhoz, hogy ez a kérdés elhangozhasson, előbb el kellett jutnunk a Hangversenyterembe. Amihez mindenki gondosan felkészült.  Pulcsi, kabát, kevés élelem, kellő mennyiségű folyadék, fő és tartalék világítás és a legfontosabb: egy megfelelő lábbeli. Aztán becsukódott mögöttünk az ajtó és kezdetét vette a kaland: a Baradla Hosszútúra.

 

A sokak által Aggteleki-cseppkőbarlangként ismert, ám hivatalos nevén Baradla-barlangban számos túralehetőség közül választhat az odalátogató. Lehet az aggteleki oldal felől úgynevezett rövid túrát, Jósvafő felöl pedig középtúrát tenni, de a bátrabbak választhatják az úgynevezett Hosszútúrát, ami nem más, mint hogy átgyalogolhatnak Aggtelekről Jósvafőre – a föld alatt. Ilyenkor az összesen nagyjából 25 km-es barlangrendszer főágának mintegy 7 kilométerén mennek végig úgy, hogy mind induláskor, mind pedig az érkezési oldalon bejárják kiépített, kivilágított részeket is. Ám a középső, nagyjából 3 kilométeres távolságot kivilágítatlan úton, saját világítással kell megtenni.  Igaz, kúszás-mászásra a Baradlában itt sincs szükség, hiszen 7-10 méter magas folyosókon a – mostanában többnyire már száraz vagy épphogy csak csordogáló – patak medrét követve, jól járható, kényelmes, biztonságos útvonalon vezetik a csoportot a túravezetők.

Nekünk azonban nem kellett túravezetőt kérnünk, hiszen a csoport nagyobbrészt tapasztalt barlangászokból állt, akiket felkészültségük, végzettségük és tapasztalatuk okán vezető nélkül is leengednek a barlangba. S bizonyítandó, hogy a Hosszútúra nem csak a fiatalok kiváltsága csatlakozott hozzánk egy 7 éves fiúcska, a csapat doajenje pedig 75 éves – igaz  gyakorlott, rutinos barlangász – volt. S egy kedves ifjú hölgy is velünk tartott, aki bemutatkozáskor mosolyogva csak annyit árult el magáról, hogy ő életében most lesz először barlangban, egyben elnézést kért előre, ha egy kicsit lassabban fog majd haladni, de, mint mondta: „a járásban korlátaim vannak”.

Mindenki nagyon várta már az indulást. Hetekkel előtte elkezdődött a szervezés, megbeszélés, készülődés. A környék számos túralehetősége közül azért ezt választottuk, mert bár gyakorlott barlangászok lévén, mehettünk volna máshová is, de a Baradla nem csak nemzetközi mércével mérve is jelentős látványosság, hanem a szívünk egyik csücske, sőt talán része, ifjúságunk színhelye, tanúja is. Közös Hosszútúrára meg amúgy is csak ritkán adódik lehetőség.

Elérkeztünk az aggteleki kiépített rész végéhez, az úgynevezett Hangverseny teremhez. Egy utolsó szerelvény igazítás, ellenőrzés aztán lámpákat bekapcsolni és irány a sötét folyosó. Az út kezdetben a csaknem száraz patakmeder partján kanyargott s jobbról is, balról is cseppkövek díszítették a járatot, mint ahogy a termeket is. Fantasztikus színeket, formákat, változatosságot produkálva. Megkapó látvány, ahogy egy kis csapat kanyarog, mintha szentjánosbogarak rendeződtek volna szépen, fegyelmezetten egyes oszlopba. „Fejre vigyázz!” „Csúszik!” – hallatszott olykor elölről.

Ahogy távolodtunk a bejárattól úgy szűnt meg a külvilág. Ha egy időt eltölt az ember a sötét falak közt a tágas térben a víz halk csobogását hallgatva, egy idő után eltűnik minden, ami felesleges, lehullanak a napi rutin sallangjai, átértelmeződnek a fogalmak. Csak a barlang marad, a túratársak, a csend és az „én” ennek a csodás világnak a közepén, amelyet egészen biztosan jókedvében alkotott a Teremtő. Ebben a tiszta, világos, néma, racionális és becsületes világban, kitisztul a szellem, elcsitulnak az indulatok is, megnyugszik a lélek. Nincs veszekedés, vagy vita, acsarkodás, vagy rosszindulat. Béke van, nyugalom, bajtársiasság, harmónia és jókedv. Féktelen jókedv. Amely csak akkor hagyott alább, amikor felkapaszkodva a Libanon hegye nevű terem törmeléklejtőjén megálltunk annál a kis emlékműnél, amely a barlangban elhunyt kutatóknak állít emléket. Majd egy kis tisztelgő csend után felhangzott a barlangász himnusz: „Fenn már kigyúlt az éjszaka”

Aztán újabb 220 lépcső következett, de most lefelé, hogy visszajussunk a patak szintjére és kisvártatva odaérjünk az éhes túratársunk által áhított Csikóstanyához, s hogy megpihenjünk, na meg ehessünk, ihassunk egy keveset. (A barlangokban a helyszínek, termek, képződmények neveit általában a megtalálók adják, amelyben semmilyen logikát nem érdemes keresni. Igaz a cseppkövek olykor tényleg hasonlítanak egy-egy felszíni dologhoz, ám többnyire névadójuk pillanatnyi hangulatát, fantáziáját tükrözi. A csikóstanya az ott található cseppkövekről kapta a nevét, mivel valamikor, valakit erre emlékeztetett ez a látvány. )

Ezután három mozgalmas, boldog órán át tartó „bolyongás” következett Hadész birodalmában. Patak partján, vagy éppen az azon átvezető hidakon, olykor cuppogós latyakban vagy lépcsőkön fel és le, máskor fal melletti kis ösvényen, némelykor pedig sóderdombon vezetett utunk a végtelennek tűnő sötétségben. Amelybe, mint fényes pászták hasítanak bele a fejlámpák messze hordó fényei. Kimérten haladtunk meg-megállva és összevárva egymást, időnként meghallgatva a csoport vezetőjét a barlangtan, geológia tárgykörében vagy egy képződményhez kötődő legendáról, no meg élvezve a mindig adomázó csoporttársunk kifogyhatatlan történeteit.  S ha úgy adódott, egy-egy barlangász dal is belefért a rövid pihenő időkbe.

Már úgy három és fél órája élvezhettük ezt a boldogító utazást, amikor egy forduló után, a folyosó végén felderenget egy lámpa fénye. Átértünk a Vöröstói bejárathoz. Innen már kivilágított, kiépített út vezetett a kijárathoz, érintve előbb hazánk leghatalmasabb cseppkövét a 17 magas Csillagvizsgálót. Fantasztikus látvány, ez a barlang legdíszesebb szakasza. Cseppkövekkel gazdagon díszített úton haladtunk tehát tovább, míg elérkeztünk a barlang legnagyobb terméhez a 120 méter hosszú Óriásteremhez. Ahol már nem csak a cseppkövek gazdagsága, szín és formavilága, de a méretek is magával ragadóak. A terem egyik oldaláról nézve szinte törpéknek tűnnek a szemben lévő oldalon haladók. S amikor fényjáték kíséretében megszólal a zene valami olyan érzés önti el a hallgatókat, amit nehéz szavakkal leírni. A sejtelmesség, a titokzatosság, ugyanakkor létünk csodájának és a természet közelségének és nagyságának egy olyan furcsa összessége, amelyet ha valaki egyszer átélt, soha többé nem fogja elfelejteni!

Innen már nincs messze a felszín. Amikor az indulástól számított négy óra elteltével kiértünk, a barlang 10 fokos hőmérséklete után szinte homlokon vágott a 34 fokos kánikulai meleg. Pillanatok alatt mindenkin csak egy sort és egy újatlan póló maradt, a szemben levő étterem sörcsapjait pedig percekig csúcsra járatták…… Aztán már csak a „titkos” kézfogás volt hátra,  s mindenki elindult, hogy visszajusson az Aggteleken hagyott járművéhez.

Eközben vettük észre, hogy túratársnőnk, – aki induláskor szerényen jelezte, hogy járása nem teljesen épp – egyik lába művégtagban végződik. S egy hang panaszkodás nélkül végigcsinálta a Hosszútúrát! De nem szólt vagy panaszkodott más sem. A kipirult arcok boldogságot sugároztak. Megcsináltuk, lent jártunk a csodák birodalmában. Sajnáltuk, hogy a varázslat véget ért, miközben bizonyára mindannyiunk fülében fog még sokáig visszacsengeni az ének kezdő sora: „Fenn már kigyúlt az éjszaka.”

 

Gyarmati Gábor

 

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…