A minap egy kedves régi tárgy került a kezembe. Egy színházi távcső, bőr tokban. Kissé már viseltes, jobb napokat látott darab, de még őrzi régi – kissé már fakuló – fényét, de büszkén viseli korát. Hirtelen emlékek rohantak meg, ahogy a kezemben tartottam ezt a kis szerkezetet. Érdekes a története, hogyan jutottam hozzá, hogyan került a birtokomba. Mert nem az enyém volt. Gyermekkorom egyik kedves élménye kapcsolódik hozzá.

A faluban, ahol laktunk, a szomszédságunkban egy kedves öreg házaspár lakott. A férfi Szelényi Károly – lehet, hogy ipszilonnal írta a nevét, erre már nem emlékszem, hiszen 10 éves forma fiúcska voltam – eredeti foglalkozását tekintve mérnök volt. Precíz pontos, idegen szóhasználattal akkurátus ember volt, aki mindig sietett valahova. Folytonos rohanás volt az élete. Kedves párja Szelényi Károlyné – sajnos a keresztnév már itt is a feledés homályába merült, de nevezzük Helga néninek – igazi otthonülő típus volt, folyamatos aggódással telt az élete, mindig a párját várta haza. Valamikor szebb napokat láttak, ez látszott rajtuk és érezhető volt finom modorukon. Mindenki szerette őket.

Károly bácsit csak nagyon keveset láttam. Mindig úton volt, hiszen újabb és újabb munkák szólították el otthonától. Szakértelmére az ötvenes években nagy szükség volt. Mi gyerekek ebből nagyon keveset értettünk, csak cinkosan összenevettünk, ha láttuk az öreget, ahogy a vasútállomás felé kocogott.

Sokszor megfordultam náluk, de mindig olyankor, amikor csak Helga néni volt otthon. Rendszerint az ablaknál ült régi karosszékében és nézte a gyér forgalmú utcát. Kis lélekszámú falu lévén néhány kerékpároson, vagy lovaskocsin kívül más nem közlekedett a makadám úton. Néha mesélt is régi vagy nem is olyan régi dolgokról. Kedvenc története volt húga látogatása, aki Pestről jött le hozzájuk. Személyvonattal Pesttől Szegedig, onnan meg a kisvasúttal ( mi helyiek csak madzagvasútnak vagy vicinálisnak hívtuk a keskeny nyomtáv miatt – Pusztamérgesig, ahol mi i laktunk. Lilla – így hívták a testvérét – szörnyülködve mesélte, hogy hogy a negyven kilométeres út két és fél óráig tartott. Hiába húzták le az ablakokat a gyenge menetszél miatt majd megsültek a nyári melegben. A testvére látogatására tyúkhúslevest főzött Helga néni, grízgaluskával. Lilla a kiszedett galuskákat késsel feldarabolta. Helga néni rosszallóan rá is szólt:
– Lilla, te megölöd a galuskákat így. Azokat mi a kanállal szoktuk falatokra szedni.

Azután egy napon Károly bácsi munkába ment, de többet nem jött haza. Édesapám aki épp akkor Szegeden járt, hozta meg a rossz hírt Helga néninek. Károly bácsi az állomásra sietve a Paprikabeváltó előtt összeesett – infarktust kapott – és meghalt. Helga néni egyedül maradt és sokszor megkérte anyukámat, hogy engedjen át hozzá beszélgetni.Ilyenkor mesélt a fiatal éveiről, hogyan ismerkedett meg Károllyal, milyen volt az esküvő. Régi tárgyakkal volt tele a lakás, amihez mindig fűződött egy érdekes szép történet.

Egy alkalommal megláttam valamit a szekrényen. Odamentem és levettem. Egy különleges alakú kicsi bőr tok volt, az oldalán egy kicsi kapoccsal.

– Jaj fiacskám – mondta Helga néni – el ne ejtsd, mert összetörik.Számomra nagyon kedves ez a darab, még Károlyomtól kaptam, mikor először színházba mentünk. Tudod egy Verdi operát néztünk Pesten, a Nabuccót. Biztos, hogy nem mond ez neked semmit, talán még azt sem tudod mi az az opera. Ti falusi gyerekek, sajnos kimaradtok a jóból. Pedig valami csodálatos az a darab. Tudod az opera olyan, hogy mindenki, mindent énekelve mond el. De ha nagyobb leszel és lesz rá lehetőséged ezt az operát feltétlen nézd meg. Nem fogod megbánni.

Óvatosan elvette tőlem a kis bőr tokot és kinyitotta. Egy távcső volt benne. Majdnem olyan mint Pista bácsinak a vadőrnek, csak sokkal, de sokkal kisebb.

– Látod itt az egyik nézőkéje már meg is sérült – mutatta Helga néni – én balga, leejtettem nagy zavaromban és lepattant a gyöngyház berakás. Károlyom azt ígérte, majd megcsináltatja, de már nem fogja. Szegény mindig rohant, a munkája miatt és nem volt rá ideje. Most már nem olyan vészes, mert nem járok én el sehova. Lilla sem jön. Néha néha hívnak a postára mert interurbán telefonon keres, olyankor beszélgetünk egy kicsit, de az egészsége nem engedi, hogy utazzon. Én meg már Károly nélkül nem mozdulok. Öreg vagyok már és ráncos. Nem való nekem már az utazás- mondta és huncut mosoly játszott a szemén. Ez a pillanat a mai napig előttem van.

– De Helga néni – ha neked nem kell ez a távcső, nekem adod? – kérdeztem ahogy a gyerekek szokták, rögtön bele a közepébe. Úgy gondoltam, ha már neki nem kell, úgyis csak ott porosodik a szekrényen, én meg annyi mindenre tudnám használni. Megleshetném vele a galambokat, a repülőket és még annyi mindent.

Helga néni szeméből eltűnt a mosoly. Ahogy rám nézett megértettem, hogy hallani sem akar erről. Pedig milyen jó lett volna. Csönd ereszkedett közénk. Helga néni kibámult az ablakon, nem is törődve azzal, hogy ott vagyok. Keze a távcsövet szorongatta. Majd lassan a szeme sarkából elindult és végiggördült az arcán egy könnycsepp, majd egy másik. Csendesen halkan sírt, csak a válla rázkódott néha.

Nem értettem. Most vajon miért sír? Megbántottam? Vagy csak eszébe jutott valami emlék? Esetleg Károly bácsi hiánya miatt? Cikáztak a gondolatok a fejemben. Hirtelen felálltam.

– Helga néni mennem kell , még tanulnom is kell holnapra – mondtam és elindultam az ajtó felé.

– Ne haragudj – szólalt meg Helga néni – csak tudod megrohantak az emlékek. Olyan dolgot kértél tőlem, ami a szívemnek nagyon kedves. Nem tudok megválni még tőle. De tudod mit – szemében már újra a huncut mosoly játszott – megígérem, ha egyszer megválok tőle, csak a tiéd lesz. Nem adom, nem adhatom másnak, mert olyan vagy nekem mintha kicsit az én gyermekem is lennél. De most nem! Még nem! Nem tudom. No menj, majd a kérésedre még visszatérünk.
Annak ellenére, hogy tegeztem Helga nénit egy nagy “csókolommal” köszöntem el és szaladtam hazáig.

Anyának elmeséltem, hogy Helga néni sírt, azt is elmondtam miért, de büszkén meséltem, hogy egyszer majd az enyém lesz a távcső. Anyukám rosszallóan rázta a fejét.

– Kicsi fiam – most még nem értheted, milyen az elveszíteni valakit. Milyen egy kedves emléktől megválni, pláne ha olyantól kaptuk, akit elveszítettünk. Tudod – folytatta anya – a gyermeki őszinteséged – de azt hiszem ezt sem fogod még érteni – olyan sebet ejt, ami nem látható, de nagyon fáj.

Valóban nem értettem. Hiszen én nem bántottam Helga nénit, csak kértem tőle egy tárgyat, ami ott porosodott a szekrényen. De ha neki ez ennyire kell, én lemondok róla. A gondolatmenetet füttyszó szakította félbe. Jancsi jött és mentünk focizni.

Nem tudom mennyi idő telt el azóta az eset óta, de Helga néni zárkózott lett. Már nem kellett átmenni hozzá beszélgetni. Engem lekötöttek a zeneórák és a foci. Teltek múltak a napok. Vége lett az iskolának, kezdődött a nyári szünet, amikor anya amikor a focizásból hazaértem azzal fogadott, hogy Helga néni szeretné ha átmennék hozz.
Na, kezdődik megint gondoltam.

– Kicsi fiam – mondta anya – legyél nagyon figyelmes, igyekezz, hogy ne bántsd meg Helga nénit. Tudod mennyire érzékeny.

Nehezen indult a beszélgetés. Helga néni az ablaknál ült, nézett ki az ablakon. Csak intett, hogy üljek le a másik karosszékbe, de szólni, egy szót sem szólt. Hallgattunk. Kezdtem magam rosszul érezni. Végül megkérdeztem, ahogy szoktam, bele a közepibe.

– Helga néni, te nagyon haragszol még rám a múltkori kérésem miatt? Ezért nem hívtál beszélgetni? Én már lemondtam a távcsőről. Tudom és anya is mondta, hogy neked ez nagyon kedves emlék. Nem akarom tőled elvenni. Bocsáss meg, de még gyerek vagyok és úgy gondoltam…

Helga néni rám nézett. A szeme tele volt szeretettel.

– Kis buta – mondta – dehogy haragszom. Majd ha nagy leszel megérted. Most nem és nem is akarlak ezzel terhelni – nagy lélegzetet vett, sóhajtott, majd így folytatta – megbeszéltem Károlyommal is és neked adjuk, mindketten ezt a távcsövet, de egy feltétellel. Soha másnak nem adhatod, el nem adhatod, neked kell rá vigyáznod életed végéig, ha már én sem leszek, jussak eszedbe ha ránézel erre a kis szerkezetre…De ennek fiatalember ára van…Kettő puszit kérek érte és az ígéreted, hogy a feltételt teljesíted.

Egy percig vagy talán tovább szólni sem tudtam. Csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, holott majd szétvetett az öröm. Enyém lehet a távcső! Feltétel? Ez egyszerű mint egy pont. Dehogy válnék én meg tőle semmi pénzért. Csak a Károly bácsi engedélye nem fért a fejembe. De hiszen meghalt. Mindegy. Fő, hogy az enyém.
Azután felálltam és Helga nénihez mentem. Átöleltem a nyakát és két puszit varázsoltam az arcára. Azután még kettőt és még kettőt. Ennyit csak megér ez a csoda.

Helga néni lassan eltolt magától. Átnyújtotta a kis bőrtokot és kitessékelt az ajtón. Még utoljára elmondta a feltételt.
Én szinte repültem haza. Boldogan mutattam a megszerzett kincset és büszkén meséltem, hogy kettő helyett hat puszit is adtam érte, mert ez nem ár ezért a távcsőért.

Helga néni néhány hét múlva elköltözött. Azt mondták Pestre ment Lillához a testvéréhez. Szóval többet nem láttam.

Most ez a kis távcső felidézte kedves emlékét, a beszélgetéseket, melyeket csak felnőtt fejjel értettem meg. Az operát megnéztem, igaza volt. Mindig ő jut eszembe ha Verdit hallgatom. Igaz a gyöngyház berakás még ma is sérült, de a kis távcsövet nem adnám a világ kincséért sem. Hiszen Károly bácsi és Helga néni lelke -gondolom már együtt, örök békességben – talán benne lakik. Én úgy hiszem, hogy ők így boldogok.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…