A szerző bemutatkozása: “Az irodalommal való kapcsolatom nem a legszerencsésebb körülmények között kezdődött. 1956-ban másodikos gimnazista voltam a Székesfehérvári József Attila Gimnáziumban. S bár jószándékú magyartanárom volt, de szakérettségizett, és igen szűk keretek között mozgott irodalmi műveltsége. Másrészről érdeklődési köröm elsősorban a közismereti tárgyak mellett a zene felé fordult. Itt nagyobb szabadság érvényesült. Több hangszeren tanultam. Még életpálya lehetőségét is felvetettem, de vidékről megoldhatatlannak tűnt. Iskolai dolgozataim méretei és dicséretei jelezték esetleges irodalom iránti képességeimet. Felnőttként munkám és nagy családom okozta leterheltségeim is gátolták irodalmi próbálkozásaimat.
Pilinszky írta: “Nemcsak a tudós törekszik pontos ismeretekre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet.” – Ezt próbálom követni írásaimban.
Diákéveimben, majd ezt követően próbálkoztam versírással. Mozgalmas munkás éveim során valamennyi megsemmisült. Kb. 4-500 verset írtam, melyekből mintegy 50-100 elveszett fiókom mélyén. A rendszerváltozást közvetlenül megelőző hónapokban éreztem késztetést, hogy tollat vegyek kezembe. Úgy gondoltam, az értelmiség nélkül végrehajthatatlan a változás. Hamar felismertem azonban, hogy nem vagyok politikusi alkat. Bár pártfunkcióhoz jutottam, hamar lemondtam róla és a politikából visszavonultam. Orvosi munkámat viszont a mai napig folytatom.
Irodalmi tevékenységemet funkcionális költészkedésnek nevezem. Minden versem aktuális témához kapcsolódik. Írok a szenvedélybetegségről, a kóros elhízás pusztító hatásáról, a káros szenvedélyekről, az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a barátságról, keresztény elkötelezettségemről.
Életem középpontjában a családom áll: feleségem, gyermekeim, unokáim.”

Válogatás a műsorban elhangzott alkotásokból:

Advent második vasárnapjára

Végigjátszották már a magyar középkor szimfóniáját
A sorsot, a magyar hősit, s a pasztorált:
És mihelyt elvesztettük a tenger moraját
Nem találtuk meg többé a magyar Örömódát!
Ám a földje olyan szellemi táplálékot hordozott
Hogy virágba tudta borítani a magyar Reformkort!
Mialatt a nemzetek valcert jártak a spicces Európa pázsitján
A szilaj nemesből embert faragott Pázmány hagyatéka a Pozsonyi Diétán
A magyar népköltészet, a zene íze-zamata
Csokorba gyűjtve, mint megannyi adventi gyertya,
Mely világított a nemzet ablakán
Hogy lássa Európa: még élünk, s tisztulni tudunk talán
A bűnös tespedésben
A lélek leértékelődésében
Az élevezetek telhetetlenségében
S a jövő iránti reménytelenségben,
S megmutatta: a Demokrácia szabad lehetőség
Választani: mi tetszik jobban – a fény, vagy a sötétség,
A régi továbbépítése, vagy az újjáteremtés,
Vagy szabad tagadás, vagy szabad igenlés.
A legdemokratikusabban az Isten szava szólt,
Mert módot adott szabad akaratból
Választani: követed-e az Ő útját
Hogy megtalálhasd a kegyelem kútják,
Hogy szomjadat csillapíthasd,
S sajgó szívünket felnyithasd
Befogadni az Eucharisztiát,
Így táplálni tovább a Demokráciát.

Keresztények virrasszatok: veszélyben a Demokrácia
Ma ezt is jelképezd Te Adventi Gyertya!

Egy szenvedélybeteg segélykiáltása

Halálveriték boritja homlokom
S szinte cseppjeiben számolom a kínt,
Amint lelkemre, értelmemre rátelepedve, s abroncsba veretve
A végtelenbe kivetítve hatalmába hajt,
Száz meg száz Tündér Ilona szűzi fátyla
S a fátyol alatt megbúvó buja testi csodája,
Mint Wolsburg éjszakája: két marokkal nyúl felém,
Hogy megtörje selyemszálra apadt menekülési utam reménysugarát.
Segítsetek! Segítsetek!
Ott limuzinok suhannak, melyek banktitkokat hordoznak
Kamatszámokról suttognak, s lakói havannai szivart szivnak.
Itt pedig vánszorog az élet
Megfosztva minden, minden jellegétől
S csupasz testű svábbogarak irtóztató félelmétől
Húsomba vájják szörnyű csápjaik.
Nincs hajnali ébresztést okádó kommersz pléhharang
Nincs a kánont járó panelárnyékszék tengerré dagadó reggeli imája
S nincs már a kiszáradt kenyérvég keserű magánya
De van emberhulladék füstöt eresztő kihunyó parázsa
S közömbös bábarcok nagy-nagy álmélkodása.
Segítsetek! Segítsetek!
Ismeretlen: legyintenek
Személytelen: becsmérelnek.
Az együttérzés már régen kihűlt szemükben
S a részvét irántuk már rég magtalanná vált keblükben.
Szakadt körmeimmel segélykérő számok után kutatok
Fakult, béléstelen kabátom útvesztőiben
S keserveimben legnagyobb bánat:
Elveszteni Apámat, s Anyámat!
Elveszteni az “élhetés” reményét
Hogy a voltál helyett a lehetsz még
Elmerült az illemhely gyomrában.
Csuklyám fejembe húzom,
S markomba szorítom utolsó gyilkos adagom,
És nem engedem, hogy veszendőbe menjen,
Mert feláldoztam érte sovány becsületem,
S vele mérlegre tettem lepusztított lelkem.
A nedves por már roncsolt vénáim falait átjárja
Elmerülve lefolytja a fülemben zakatoló tenger moraját
Majd szárnyára vesz, s a végtelent célozza álságos nyugalmával
Mindent-mindent mi szent volt lenyeli kéjes orgiával
Mulasztja az időt, s így hosszú óráim mennek veszendőbe
Az apadó drog hiánya eszmélésemkor
Mint malomkerék sejtjeimbe harap.
Így lesz az ébredés lét-reményeimnek sötét vesztőhelye.
Az űz, hajt újabb és újabb látomások felé
S mire szomjamat oltani
Egy pohár víz után tudnék nyúlni
Kiüresítve érzem magam
S a megdöbbenéstől csaknem meg akarok fulni.
Segítsetek! Segítsetek!
Évezredek óta a bibliai szózat
Ott lebeg a mindenség fölött:
Az ”Önfeláldozás” a legnagyobb szeretet!
Bölcsőtől a szemfedőig emlékeztess rá minden halandót,
Mert, ha megfogan bennük a gondolat
A veszélyt érezve nem nyúlnak a tiltott gyümölcs után
Mert nem ismerhetik testük gyenge pontjait
S nem szabadság az, mi rombolni rendeltetett,
S nem választás az, mely mint amerikai párbaj
Gyilkolni ártatlan élteket
S meghallhatja segélykiáltásomat
Hogy szánalom helyett emberséget adjon
Mivel talán sikerül ismét a fényre kijutnom.

Nyári képek

Családi vacsora vár az asztalon
Széltében, hosszában,
Még mosoly is fedi
A túróspalacsintás szájszegletet.
Amint éhségem csillapodni kezd
Az ösztönélet újabb szorítását érzem,
Génjeimet felkavarva
Hatalmukba ejtenek szerelmi vágyak
Sejtjeimbe is behatolnak
Bizarr gondolatfátylak.
S a friss sör sebes sodrású fürtjei
Férfi vágyam gerjeszti egyre hevesebben
Az esti fürdőből áradó édes női illat
Elnyomva a szolíd parfüm varázsát
Végtagjaim átjárja és mellkasom tágítja
Feledtetve korom,
S reszkető karom tétován nyúl a
Lebbenő selyemhálóing felé
Mely elfedve titkait
Még dunyhafelhőbe bújva is
Szemérmesen elzárkózik.
Pedig fáradt fejem megpihenni áhít
A vágyak völgye
Ambrózia dombjai közelében,
Ajkaim szerelemben
Izzó buja ajkak melegében
Csókvágytól szomjas
Édes női combok ölelésében
Friss harmatra váró
Rózsaszirmok szerelmi kertjében
Ábrándos világom tündér-tavában
Kéjesen hullámzik, mint két tavaszi rózsaszál –
Bele kapaszkodnék
S teste vízfüggönyére tapadnék,
Csábitó szellő támasztott,
S egyre viharosabb
Hullámzásba fognék.
Légvételünk ritmusa összekapaszkodna
Mámoros izzadtságpárában
Szinte eggyé olvadva
Drága mosolyt varázsolna
Tűzpiros arcára,
Hogy érzékeim csúcsára érve
Örökre emlékezetembe vésse
A beteljesült boldog nász varázsát,
Ezért a csodáért
Hűség jár holtodiglan
Csupán egy vágyam maradna
Ott halni meg
S ébredni Isten karjaiban.

Barátság

Hogy mit jelent a szó, Barátság:
Most én mondjam meg Neked?
Kinek kezére békjót ültetett a gond
És bőrét behinté
Az ártatlanság szürke hamujával:
Így emlékeztet a földi magányra
Mely elenyésző testünk zárja majd magába.
És e parttalan tengerutakon
Mennyi szürke böszmeség követ,
Botladozva járom hát utamat
Nem kísér már
Tengernyi csillag követe.
E kietlen sivár pusztaságba
Néha betévedt egy vándormadár
Mely panaszos hangomat követve
Egyre közelítve: már jó nyomon járt,
Mikor beérve letekintett
Szeméből élet és remény meredt reám,
Ámultan néztem Őt, s kérleltem könnyeimmel
Hagyd Nékem meg a magányt!
Társat keresek, válaszolta Ő,
Ki leszálló estéim fényét összegyűjtve
Örömöm, s bánatom álmait őrizze.
Most így együtt járunk
Szemünk messze révedez
Hol gondolatink ismét találkoznak
De már ismerősként köszönthetik egymást!

Balatoni vihar

Mindenütt csend honol a Tamás-hegy fölött
Csak a szomszéd kutyája vonyít szüntelen.
Súlyos a levegő – kapkodva, sűrűn szívom tüdőmbe
Verejtékkel borítva már alig férek a bőrömbe.
Majd hirtelen mennydörgés ébreszt kábulatomból
Süvöltő szél érkezik a lombos hegyoldalról
Por száll szemembe, ettől látásom elvesztve
Két kézzel kapaszkodom házunk kerítésébe.
Kopogást hallok, mely gyorsan közelít felém
Már testemen is érzem – a jégeső gyorsan beborít
És pusztít virágot, bokrot, zsenge faágat
És dörög, villámlik szüntelen
MÉg az is fél, ki vétlen, ki úgy érzi bűntelen
Elsötétül a táj, a Balatonra esőfüggöny borul
Ki bennrekedt, sürgős segítségre szorul
Mentő szirénája hasít a megzavart éterbe
Eltévedt harangzúgás kíséri, mint a végzet szava
Olyan a pillanat, mintha a természet haldokolna
Percek múlnak, s közben a fények kihúnynak
A villámok, s a mennydörgés egyre ritkulnak
Észak felől felbukkan a megváltó kék ég ragyogása
S a nap sugarait megtörve bevilágít a viharos tájba
Lassan látni lehet a haragos Balaton hullámverését
És a vízparton a mentők egy fuldokló életéért folyó küzdelmét
A pénz, a karrier elérhető, veszélyérzet ami nincs
Az ember könnyen elfelejti: az élet drága kincs.

A szemérmetes tenger

Víz-víz körben a tenger látóhatárán
Alszik a természet? Vagy álmodik talán
Szélcsend van csak reszket, úgy fázik
Rátekintve tükörképed a naptól szikrázik
Életnek jele csaknem mindenütt hiányzik
Pedig mélyen a fenéken itt-ott roncsmaradvány látszik
A felszín alatt elvétve egy-egy halraj cikázik
Hirtelen heves gomolygó szél keletkezik
Mint mikor a jó, s a rossz összeverekedik
Ökölcsapás helyett villámokat szórnak
S ami a vízben van, mindent felforgatnak.
A tükörsima felszín hullámhegyet támaszt
A forgószél hatalmas tölcsért alkotva
Belekiált a messzi messzi távolba
Ki a vízen jár az a puszta életével játszik
Az esőfüggönytől a felbukkanó partvonal sem látszik
Emberekkel megpakolva tákolmány küzd a vízen
Vajon miért hagyta Őket magára a teremtő Isten
Vagy pénzvágyból, vagy hamis reklámból
Vagy az ösztönös menekülés szorításától
Vállalva az esetleges fulladásos halált
Társába kapaszkodva tán menedékre talált
Az éhes hullámok megelégelték a jajveszékelést
Csapásokat mérve kezdték a kegyetlenkedést
A zsúfolt lélekvesztőre egy nagy ütést mértek
A hullámok hátán lovagló tengeri szirének
Száz darabra hullt a vergődő hajó
Szállt a légbe számtalan Allahért kiáltó szó
Melyet elnyomott a fuldoklók átka
Mert átkot szórtak Merkel Anyára
A tenger lassan megtömte bendőjét
Hagyta, hogy páran forduljanak mentőkért
A gyermekek, a tengerben alusszák álmukat
De itthagyták örökre fájdalmas átkukat
Az élve maradottak vándorbottal kezükben
Boldog jövőt láttak Európa szívében.
Sok keserűséggel, búval, fájdalommal
Meg is érkeztek kínzó fáradtsággal
Hol nem várta Őket sem segély, sem munka
Plecsnis irományt kaptak a gyors visszaútra
Így zárult a körtánc Merkel hivó szavára
Majd Őt is utoléri Isten büntető átka.

A szerző további versei blogjában olvashatók.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…